Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Aranylakodalom.
Egy hete már, hogy föl sem nyitottam naplómat.
Nem csoda, egész héten keresztül a tegnapi ünnepségre készültünk: nagyapóék aranylakodalmára.
A jó Isten különös nagy kegyelmében részesítette nagyapót és nannyót: együtt öregedtek meg.
A mire - úgy mondják - gondolni sem mertek, megérték az aranylakodalmat: házasságuk ötven éves fordulóját.
Hiába mondta nagyapó, hiába nannyó: ó, édes gyermekeim, ne készülődjetek nagyon, nem való nekünk egyszerü öregeknek az a nagy dinom-dánom, lakodalom, - a hányan csak voltunk, gyermekek, unokák, dédunokák, közel s távol atyafiak, csak egyre gondoltunk : az aranylakodalomra.
Hogy az mennél szebb, mennél vidámabb legyen.
Édes apa és Gábor bácsi a kertben hosszu asztalokat állított fel fenyődeszkákból .
Édes anya szebbnél-szebb lampionokat rendelt Budapestről.
János, a kis gazda, egész napra s éjjelre felfogadta a czigánybandát.
Az apa ünnepi vígjátékot írt, melyben nagyapó összes unokáinak szerep jutott, még Miczikének is.
A vígjáték czíme ez volt : Nagyapóéknál s én nagyapót, Juliska nannyót játszotta.
A falú népének fele meg volt híva az aranylakodalomra s édes apáék is meghívták a vidékről az úri ismerősöket.
- Csak szép idő legyen!
Csak eső el ne rontsa az ünnepet!
Lefektünkben, fölkeltünkben ezért imádkoztunk.
Az Isten meghallgatta imádságunkat .
Délelőtt még szomorú, borongós volt az ég, de délután, mikor a vendégek gyülekezni kezdettek, kisütött Isten áldott szép napja, lemosolygott nagyapó kertjére.
Jöttek az úri fogatok sorba, alig fértek nagyapó udvarán.
És jöttek a falubeli derék székely emberek, legények, leányok, gyermekek, mind ünneplő ruhában.
És a hányan jöttek, mind szeretettel köszöntötték nagyapót, nannyót, kik, kéz a kézben, tipegtek-topogtak a kertben s úgy látszott, mintha mindegyre mondani akarnák: ó, mi ezt nem érdemeltük meg!
Mikor aztán mind összegyűltek a vendégek, körbe állottak, nagyapó és nannyó a kör közepén, szembe velük a pap bácsi s mondott egy nagyon szép beszédet.
Nagyok és kicsik mind sírtak.
Mikor a beszédnek vége volt, valahányan voltunk: nagyapó gyermekei, unokái, dédunokái, oda szaladtunk, csókoltuk a kezüket, az arczukat, a ruhájukat.
- Drága jó édes apám!
Édes lelkem, jó anyám! - rebegte Gábor bácsi s bár ő is már nagyapó, könnyezve csókolta az öregek kezét.
Azt hiszem, ölelésnek, csóknak vége sem szakadt volna, ha apa nem csenget a boczika csengőjével.
Ezzel adott jelt, hogy kezdődik az előadás.
Na, most meg a nevetésnek nem volt vége-hossza.
Különösen tetszett, mikor Juliska és én tipegve, éppen úgy , mint nagyapó és nannyó, bementünk a gyep-színpadra.
Nekem bajuszt is ragasztott az édes apa, s a hajam fehér volt, mint a hó.
Mikor meg vége volt az előadásnak, a gyep-színpadról nagyapóékhoz szaladtunk mind, körbe vettük s úgy énekeltünk el egy dalt.
Aztán kezdődött a táncz.
Természetesen, nekünk gyermekeknek is megengedték, hogy tánczoljunk.
Mondhatom, hogy Benkő Árpád túltett mindnyájunkon.
Olyan módosan járta a lassu magyart, balkezét a csípőjére téve , bokrétás kalapját egy kissé félrecsapva, hogy egyszerre csak mind félre állottunk s az ő tánczában gyönyörködtünk.
Nézték nagy gyönyörűséggel az öregek is s mondta valamelyik: jó tánczos lesz, mint az apja volt, szegény!
Az alma, körte és szilvafák ágaira körül drótok voltak felhúzva, ezeken függtek a lampionok.
Ó de szép látvány volt, mikor a lampionokban meggyujtották a gyertyákat .
Az égen felragyogtak a csillagok, feljött a hold is, nagy árnyékot vetettek a fák s ezt a félhomályt egyszerre tündérséges fény világította meg.
A vendégek letelepedtek a terített asztalok mellé.
Legfelül nagyapó és nannyó , nagyapó mellett egy úri asszony, nannyó mellett egy úr.
Igy váltakozva ültek urak és egyszerü székelyek.
Mi gyermekek egy külön hosszú asztalnál ültünk (voltunk harminczan) s a nagy vendégeknek is, meg nekünk is, nagyapóék felserdült leányunokái szolgáltak tel.
A czigányok húzták a szebbnél-szebb nótákat, de mindegyre megakadt a muzsika, mintha elvágták volna a húrokat.
Pedig nem vágta el senki, csak valamelyik bácsi állott fel s mondott köszöntőt az öregekre.
Egyszerre csak minden szem nagyapóék felé fordúlt .
Nagyapó fölállott s mondá a következőket:
» Minden rendbéli jó emberek, kik eljöttetek megtisztelni minket, szegény öregeket , áldjon meg az Isten.«
Aztán egy kicsit megállott s nannyó felé fordulván, így folytatá szavait:
» Legyen áldott Istennek szent neve, megsegélt engem minden igyekezetemben.
Az ő kegyelme rendelte nekem ezt a derék asszonyt, a ki megosztá minden bánatomat, s minden örömemet.
Véres verejtékem hullatásának ha van látszatja, neki köszönhetem: a mit én behoztam a nagy kapun, nem hordta ki apránként a kis kapun.
Mert jegyezzétek meg jól, lelkem gyermekeim, hogy a szántóvető ember nem hordhat be a szekéren annyi gabonát a nagy kapu alatt, hogy egy asszony zsákocskákban ki nem hordhatná a kis kapun.
Éltessen az Isten, feleség, éltessen sokáig!
Én magamnak nem kivánok már többet a jó Istentől, csak annyit, hogy, ha majd eljő értem a halál angyala, a te kezed fogja be az én szememet ...«
Ennél többet nem mondott a nagyapó, de minek is mondott volna.
Mind sírtunk.
Sírtak az urak is.
Egy kevés idő mulva az édes apa emelt poharat.
Halovány volt az arcza, látszott, hogy mélyen meg van indulva.
Halkan, alig hallhatóan kezdett a beszédbe, a hangja reszketett.
Az édes apa emlékezetéből leírta nekem a beszédet, én beleírom a naplómba.
Köszönetet mondván a vendégeknek s különösen az úri rendnek, hogy eljöttek az ő öreg szüleinek az aranylakodalmára, így folytatá a beszédet:
» És most te hozzád szólok, Bandi, te hozzád, ki legidősebb vagy gyermekeim között s a kiről feltehetem, hogy mondandó szavaimat szívedbe és elmédbe vésed.
Im, látod, édes fiam mily nagy tisztelettel és szeretettel veszik körül a te nagyszüleidet minden rendü és rangu emberek.
Öreg, csaknem tehetetlen emberek, nagyapó is, nannyó is, nem várhat tőlük senki semmi segedelmet már, s lásd, mégis a szeretet koszorút fon hófehér fejükre.
Nézd ezeket az egyszerű öreg embereket, a kik nehéz munkában töltöttek el egy hosszú életet; a kik véres verejtékkel áztatták a földet, éjjet nappá tettek, sanyarogtak, nélkülöztek, csakhogy a ti apátok végigjárhassa az iskolákat.
Ugyan mi hasznuk van ezeknek a szegény öregeknek abban, hogy engem úrrá neveltek !
Messze földre vetett a sors a szülei háztól, alig látnak egyszer egy esztendőben, nem lehetek mellettük öregségükben, nem lehetek gyámoluk, segítőjük öreg napjaikban.
Ha nem volna több gyermekük rajtam kívül, nem lenne egy gyöngéd gyermeki kéz, mely, ha majd eljön érettük a halál angyala, bezárja szempilláikat!
És mégis neveltettek , taníttattak!
Ez megmérhetetlen áldozat volt tőlük, fiam!
Ha én téged és testvéreidet a kor követelése szerint tudlak neveltetni, ne nekem köszönd első sorban, hanem nagyapónak.
Tiszteld és szeresd ezeket az áldott jó öregeket, fiam!
Ne szégyeld, hogy a te nagyapád egyszerű szántóvető ember, sőt légy büszke rá!
Látom, nagy szívbeli örömmel látom, hogy szereted a te öreg szüleidet gyermeki szíved tisztaságával.
Maradjon meg, növekedjék szívedben ez a szeretet, fiam!
És ne csak akkor jőjj ez ősi hajlékba, mikor szüleid hoznak s ne csak most, mikor a falusi élet nagy szabadsága is húz ide, de gyere el, ha majd felserdültél; gyere el, ha férfikorba jutottál.
S ha majd magához szólítja az Úr nagyapót és nannyót : zarándokoljatok el mind nagyapóék sírjához, öntözzétek könnyeitekkel azt a két sírhalmot, mely nagyapó és nannyó fölé borúl!
Könnyet és virágot e sírhalmokra!
Úgy áldjon meg az Isten, a mily híven megőrzitek nagyapó és nannyó emlékezetét.«
Mikor édes apa bevégezte beszédét, a vendégek mind felállottak az asztaltól, mindenki nagyapóékhoz igyekezett, s mondtak jó kivánságokat, hogy csak minél később kelljen az unokáknak a temetőbe zarándokolni.
Oda szaladtunk mink is mind az unokák, a vendéggyerekek, ki a hol érte, csókolta nagyapót s nannyót.
- Isten éltesse a nagyapóékat! - kiáltottam én könnyes szemmel, s utánam kiáltották mind a gyerekek.
A templom tornyában éppen e pillanatban kondult meg az esti harangszó.
Egyszerre csönd lett: nagyapó és nannyó összekulcsolták a kezüket s halkan imádkoztak.
Áldást kértek a jó Istentől a gyermekekre, unokákra és dédunokákra...
Én is imára kulcsoltam a kezemet s elrebegtem:
- Édes jó Istenem, tartsd meg sokáig a drága jó nagyapót s nannyót.
Ámen.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE