Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Az özvegyasszony búzája.
Megkezdődött az aratás: a búzahatárt megszállották az aratók, akárcsak a katonák a harczmezőt.
Hanem mily nagy különbség a katona és az arató fegyvere közt!
A magyar Alföldön láttam már az aratást, ott kaszával vágják a buzát, nagyapóéknál egy kis görbe jószággal.
Sarló a neve.
A módosabb gazdák húsz-harmincz aratóval állanak ki a búzaföldre, szaporán gyűlnek a kévék, melyeket aztán kalongyákba raknak.
Egy-egy kalongyába 17-27 kévét raknak s messziről azt hinnéd, hogy kicsi kunyhócskákkal népesült meg a határ.
Hej, de szerettünk volna mi is az aratók közé állani s aratni a buzát.
Kértük is nagyapót: csináltasson kicsi sarlót nekünk, de nagyapó azt mondta:
- A sarló még nem nektek való, elvágnátok a kezeteket.
Az apa is nyolcz éves korában sarlóval vágta meg a kis ujját.
Még most is látszik a forradás helye.
No, elég nagy öröm volt nekünk az is, ha láthattuk az aratást.
A meddig a szemünk ellátott, nemcsak a mi falunk határán, de messze, az egész vidéken arattak.
A faluban csak a kis gyerekek maradtak, meg a gazdasszonyok, a kik az aratóknak ebédet , vacsorát főznek.
Nagyapónak sem volt otthon maradása, jött velünk.
De elébb megfogadta nannyónak, hogy sem kévét nem köt, sem kalongyát nem rak, mert nehéz már neki a hajlás, csak mesél az aratóknak, a kik mindjárt jobb kedvvel dolgoznak.
Hiszen, az igaz, hogy az egész határon nem volt az aratóknak olyan jó kedve, mint a nagyapó búzaföldjén.
Egymás után beszélte el a tréfás történeteket, közbe-közbe meg biztatta a legényeket, leányokat: énekeljetek, fiaim, énekeljetek.
De víg nótát, mert a ki szomoru nótát énekel, annak a keze is lassan jár.
No lám, ki hinné ezt?
Pedig úgy van valóban.
A munkás ember keze gyorsabban jár, a mint víg nótát énekel.
Mintha csak a hangja gyorsaságát követné a keze is.
A minthogy ez így is van és nem másként.
Az édes apa is kijött a határra, aztán Juliskát és engem magával vitt, hogy járjuk be az egész búzahatárt.
Azt mondta:
- Oly rég nem jártam erre.
Pedig minden bokor, minden patak, minden dombocska kedves ismerősöm.
Oly jól esik a szívemnek, ha újra láthatom!
Keskeny ösvényeken meg mezei utakon kalandoztunk erre, arra, néhol búzaföldön vitt át az ösvény s oly kedves volt, mikor fejünket ellepte a búzatenger, csak az apáé látszott ki.
Aztán megint kibukkantunk, meg ujra belevesztünk egy-egy búzaföldbe; a kalászok meg-megczirógatták az arczunkat, itt-ott fürj-madár rebbent föl ijedten , közbe-közbe aratók dalát hozta felénk a szellő a szomszéd határról.
Édes illat áradott szét a mezőn, s fejünk felett zengő pacsirták dicsérték az Istent, a ki gazdag terméssel áldotta meg a földet.
Egyszerre csak a nevemen szólított valaki.
- Bandi!
Bandi!
- Ez az Árpád hangja, - mondtam én.
Ihol nehány lépésre aratnak Árpádék.
- Árpád!
Árpád!
Szaladtunk hozzá.
- Hát te már aratsz?
- Nem, csak kévét gyüjtök.
Tizenhét kévét összehordok egy csomóba, aztán a szolgánk kalongyába rakja.
De már a jövő nyáron nekem is lesz sarlóm.
Ragyogott a szeme az örömtől, a mikor ezt mondotta.
- Hallod, édes apa, Árpádnak lesz sarlója a jövő nyáron.
- No, akkor én is csináltatok neked.
Látom, - mondá mosolyogva az édes apa, - hogy te is el akarod vágni a kis ujjadat, mint én.
- Ó, - jegyezte meg Árpád - a nélkül meg sem lehet tanulni az aratást.
Közben oda jött az Árpád édes anyja is s az én kérésemre megengedte, hogy velünk tartson Árpád.
- Ó, jó szívvel, - mondotta a néni - úgy is többet dolgozott már, mint egy rossz napszámos.
Mondhatom, valahányszor Árpáddal lehetek, a rendesnél sokkal vidámabb vagyok.
Onnét van bizonyosan, mert még fiú így nem vonzódott én hozzám, mint ő.
Egymás nyakát átkarolva követtük édes apát és Juliskát, kik előre mentek.
Egyszer csak az édes apa megállott.
Megállottunk mi is.
Az ösvény mellett egy keskeny búzaföld húzódott el s abban egy szegény asszony egyedül aratott.
Épen akkor kötött egy kévét, aztán fölnézett az égre, honnét tikkasztó forrósággal sütött le Isten áldott napja s felsóhajtott: ó, édes jó Istenem!
Az édes apa köszöntötte:
- Adjon Isten jó napot, Kovácsné asszony.
- Adjon az Isten, nagyságos úr.
Ó Istenem, hát megismert?
Felelte az édes apám:
- Hát hogyne ismertem volna meg.
Gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt, ismertem , mint leányt is.
Azt is tudom, hogy Kovács Bálinthoz ment férjhez.
Hol van Bálint , hogy így egyedűl arat?
- Ó lelkem nagyságos uram, - s keserves sírásra fakadt az asszony - szegény jó uram már három esztendeje meghalt!
- Úgy...
Szegény asszony!
- Egy kicsi fiacskám van, ott ül ni a kévék árnyékában.
Semmi segedelmem a világon .
Ez a kicsi búzám van s erre sincs segítségem.
Mindenki a gazdagabb emberekhez megy dolgozni s én csak akkor kapnék segedelmet, mikor mások learatták a magukét.
Jaj, de addig elérik ez a kicsi búzám is, kipereg a szeme.
Gondoltam, neki fogok egyedűl , majd megsegít a jó Isten.
- Bízzék a jó Istenben, Kovácsné asszony, meg is segíti.
Isten az emberek legjobb segítsége.
Lássa, megáldotta most is: milyen szép búzája van!
Az egész határon nem láttam szebbet.
- Szép, hála Istennek!
- Igazán, mondta édes apa - kedvem kerekedett az aratásra.
Kovácsné!
Adja ide egy kicsit a sarlóját.
Megpróbálom, tudok -e még aratni.
Vágok egy pár kévét, hátha Isten áldása lesz a munkámon.
- Ó, nagyságos uram!
Mit gondol!
Nem való már a nagyságos úr kezébe a sarló.
- Adja ide!
- Adja oda, néni, - kértük mi is.
Szerettük volna látni, hogy tud -e még aratni az édes apa.
Kovácsné egy kicsit még húzódozott, szégyenkezett, de mégis csak átadta a sarlót édes apának.
Az édes apa szépen lehajolt, vágott egy csomót, melyben lehetett vagy tizenkét szál, azt egyformán kétfelé választotta, aztán a fejüknél fogva egy ügyes csavarintással össze kötötte: megvolt a kéve-kötél.
Erre kell rakni a »markot « .
( Maroknak neveznek az aratók annyi búzaszálat, mennyit egy fél marokkal összefoghatnak aratás közben.)
Kovácsné összecsapta a kezét csodálkozásában.
Az édes apa oly ügyesen aratott, mintha gyermekkorától a mai napig minden nyáron aratott volna.
De még egyéb is történt .
Egyszerre csak a falu népe, a kik csak kint voltak a búzahatárban, mind félbe hagyták az aratást s felénk néztek nagy csodálkozással.
Hallottam is, a mint egy asszony fölkiáltott:
- Nézzenek oda!
A pesti úr arat.
Hanem, a mi ezután történt, azt csakugyan nem felejtem el, ha száz esztendeig élek is.
Erről a búzaföldről is, meg arról is odasompolygott egy-egy arató, köszöntek illedelmesen, egy kicsit nézték az édes apa aratását, aztán bele állottak az özvegyasszony búzájába.
Kezdem számolni, hány arató van itt.
Voltak már tizenketten !
Úgy arattak, olyan lelkesen vágták az özvegyasszony búzáját, hogy a magukét így nem , bizonyosan nem.
Mikor aztán legjavában arattak a derék emberek, az édes apa visszaadta a sarlót az özvegyasszonynak.
- No, Kovácsné, én többet nem aratok.
Nálam nélkül is learatják ezek a becsületes atyafiak, egy óra sem telik belé.
Az özvegyasszony hirtelen elkapta az édes apa kezét s mielőtt megakadályozhatta volna, megcsókolta.
- Áldja meg a jó Isten!
Igazán áldás van a keze munkáján!
...
Pedig az édes apa csak két kévét aratott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE