Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ágai Adolf
Rontó Pál viselt dolgai vízen és szárazon
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
34
Bekezdés
1252
Mondat
3144
Szó
40323
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIV.
Be sem várva, hogy Hazdrubáldo igazgató művésztársaságának részére a vásártéren külön kihasított helyen segédkezzenek a nagy sátor összerovásában: Pali a kis Rózsikát kézen kapva, leszaladt vele a kikötőbe, amelyben idegen világrészeket járó háromárbocos nagy vitorlás hajó, kisebb szabású több halászbárka, csónak, ladik s néhány, az isztria-dalmata partokat érintő postagőzös himbálózott.
Mert azidétt, hogy Paliék ott megjelentek, híre sem volt még azoknak a roppant alkotmányoknak, melyek több ezer ló erejével szántották az Adriát, hogy messze országokba szállítsanak embereket és árúkat.
Mögöttük a Karszt-hegység sziklás csúcsain fel-felcsillant egy-egy ottfelejtett hófalat; baloldalt egész a tengerpartig omlott alá a táj, melyből közel-távol apró helységek fehér falai még árnyékba borulva néztek az emelkedő nap felé, míg szemben az isztriai partok virányos helységei köszöntöttek át, jobbra pedig a nyájas város , Fiume, az ő Zrinyi-korabeli erősségének, a Frangepánok várkastélyának, festői romjai beszéltek nagy idők viharáról.
A magasabb fekvésű kertekből délövi növények: ciprus- és pálmafák intettek alá, míg az égnek sugárzó kék sátorán fehér felhők úsztak nyugatnak.
A két gyermek megilletődve nézett szét az előttük teljesen idegen képen.
Körülöttük a beszéd is idegen volt.
Olasz hangok zsongása vegyült ott össze a horvát beszéddel , mely igazi zúgássá fokozódott a halpiacon.
Csodás alakú, tüskés pikkelyekkel vértezett halak mellett: emitt aranyban csillogó, amott ezüstfényű apróbb halacskák garmadái körül hullámzott a vásárló tömeg, melynek Pali de egy szavát sem értette , pedig magyar vármegyének székhelyében volt.
Rózsika azonban, aki az ő direktorának vegyes nyelvéből egyik-másik szónak a jelentését megtanulta, körülbelül megértette : miről is folyik az olasz beszéd s megmagyarázta a bámészan körültekintő pajtásnak.
Úgy belemerültek mindketten a nézésbe, hogy észre sem vették, midőn egy parasztforma fiú rohant feléjök, integetve már messziről s nagyokat kiabálva, hogy: »tessenek mán gyünni iframék!
A tekintetes direktor úr halálba keresteti magukat !«
Hát persze, hogy a Pista volt.
A sebes futástól lelkendezve tudatta velök, hogy a szokottnál is előbb, már napvilággal, azaz a délelőtti órákban lesz meg az első előadás.
Annyi a városi s a vidékről beözönlő nép, hogy már ott, az úgyszólván meg sem szerkesztett, meztelen sátor előtt gyülekezve, követelik a komédia megkezdését, pedig még ki sem rakodtak igazában.
Minden kézre szükség van; - »hát tessenek sietni !«
- A két gyermek gyorsan felocsúdva a bámészkodásból, kettőzött léptekkel, már inkább futvást követte Pistát.
A sátor előtt bizony nagy volt még a rendetlenség, és annál sietősebb a saját bódéjok nyélbeütése, mert nem egyedül voltak a vásáron.
Tán öten is készültek csodáik és művészetök bemutatására.
Az egyik versenyző-sátorban már meg is eredt a produkció.
Itt egy karcsu fiúcska lépegetett végig a kifeszített kötelen, apró zászlókat lobogtatva a kinyujtott két kezében.
Közben kiállott a gyér közönség elé a társulat kopasz-arcú vezetője és magyarázta, miféle csodákban lesz annak része, aki egy garasért (az akkori pénznek egy neme) beváltakozik.
Ebben a pillanatban harsogott el a szomszéd sátor trombitája.
Ezt a Szeppl pojáca fútta és olyan pofákat vágott hozzá, hogy a kacagó sokaságot mind magafelé terelte .
Pista meg, csöngettyűvel teletüzdelt tarka mundérban, úgy püfölte a nagy dobot, hogy ágyúbömbölésnek is bevált volna.
Hát még mikor a pojáca tótágast állva reccsentette meg a tarka szalagokkal teleaggatott tárogatóját s fölfelé fordított lábaival lökdöste a levegőbe a kis majmot, aki fogát vicsorítva röffintette el magát, amely művészi darabra a vetélkedő sátor majma képtelen volt.
Midőn azonban a tudós papagály azt kezdte a közönségre lerivalogni, hogy: »Betyárr!
Betyárr!
Tu lump!
Tu lump !« - csak úgy omlott a közönség a világhírű, felülmulhatatlan, egyetlen Hazdrubáldo ünnepi előadására.
De ez mind hagyján!
Hanem, hogy a hevenyében összeábdált sátor előtt nemzeti színűre befestett s piros - fehér - zöld magyar lobogókkal ékes oszlopok között kifeszített kötélre mint a tündér lebbent fel Rozamunda kisasszony s a messzeharsogó kintorna zenéjére kezdett el táncolni; midőn megpillantották az édes gyermeket, aki a kötélen bájjal és biztosan tette meg útját előre is, hátra is, anélkül, hogy megfordult volna, tehát amúgy vaktában: a nézőség lelkesedése viharos evviva, brava, bravissima és zsivió-kiáltásokkal jutalmazta az aranyos kis táncművésznőt és seregestül tódult a bódéba.
Itt meg az ötlábú borju, a rettenetes anakonda-kígyó, melyet maga a direktorné emelt ki a pokrócból és csavart a nyaka köré és mind a többi ritkaság méltó bámulatba ejtette a népeket.
Hazdrubáldo igazgató úr pedig a terjedelmes festményeket magyarázta dörgedelmes hangon és zagyva nyelven: a »bombárdement Konstantinóplra «, »a Vézuvtól a szornyú ekszplózión «, »a krokodilusvadászat a Nílusba három krokodilussal és szájába neki egy fekete szerecsen, ami, csepegi a vértul« és több ilyen jelenetet, melyeket a nagy Pandolfo Tinturetti híres olasz piktor festett természet után.
Erre olyan ostrom kezdődött, amilyennel még Bizánc várára sem rontott a török sereg; úgy hogy két rendőrnek kellett fenntartani a rendet.
Míg belől a sátorban a direktor úr magyarázott, kívül a publikumot a tudós kutya mulattatá: két lábon járt mint az ember s alevegőben bukfencet vetett.
Hát ez a Svihi volt, aki a Beppo pojáca idomító keze alatt rövid időn fejlődött a művésztársulat egyik jelentékeny tagjává.
Hát ilyen komédiát emberemlékezet óta nem láttak Fiuméban.
Hazdrubáldo benn volt elfoglalva a különféle természeti csodák bemutatásával, s a nagy Pandolfo Tinturetti remekeinek magyarázásával.
Kívül a sátor előtt egy csinos fiú, akinek karcsú testéhez szépen feszült a piros bársony-öltözet, messzehangzó kellemes hangjával s külön még csöngetyűszóval is a most következő legfényesebb produkcióra: a bandaember felléptére hívta fel a közönség figyelmét.
Ez a bandaember maga a direktor úr volt.
- Szinyóre Hazdrubáldo - szónoklá a fiú (a mi Palink) - egymaga fog egyszerre tíz hangszeren játszani.
A két kezével hegedül, az orrával a mellényébe tűzött pán-sípja nevezetű instrumentumba a mozámbiki himnuszt fújja bele; fején meghangolt csöngetyűket rázogat, a könyökével réztányérokat ver egymáshoz, a bal lábával üti a nagy dobot s a jobbik lábával harangoz; maga meg finoman énekel s úgy fütyül, mint a madár.
A mandragórai császár ki is nevezte őt udvari művészének s a »repülő zsiráfról« címzett jeles rend lovagjává avatta.
Csak egy kis türelmet esedez ... esedez...
Pali egyszerre megszédült.
A lépcső karfájába kellett kapaszkodnia, hogy a dobogón el ne terüljön.
Ott... ott alant... megismeré barátját, Rosszcsont Ferkét...
S mellette abban a magas úrban pedig... az ő édesapját... azt a kegyetlen embert, mint panaszlá Pistának, aki őt, az ő drágalátos egyetlen fiát, Palit, akarta a bécsujhelyi hadiiskolába vinni, amely veszedelem elől azonban Ágnes néni portájáról másodmagával megszökött...
A jelenetet a távolabb állók nem is vették észre, mert épp e pillanatban lépett a dobogóra szinyóre Hazdrubáldo, a bandaember, aki felé feszült kiváncsisággal fordult minden szem.
Palinak összeszorult szíve ismét kiengedt.
Érezte, mint lövel arcába ismét a forró vér.
Volt egy pillanata, hogy le szeretett volna repülni édesatyja felé s bűnbánóan omolni lábaihoz s kérni bocsánatát.
De éppen, hogy ez a töredelmes gondolat cikázott át fején s szívén, észreveszi, hogy édesapja, Rosszcsont Ferkét magával ragadva , készül a dobogó felé rohanni, a nagy tömegből azonban nem bírtak odaférkőzni.
Pali látta, hogy a sátrat megkerülve, más úton igyekeznek a közelébe jutni.
Pali agyában villámgyorsan váltakoztak a gondolatok.
Szíve az apja felé hajtotta , esze ellene szólt.
Félt a várható rettentő büntetéstől.
Gyorsan kellett cselekedni .
Felhasználva az akadályt, mely apját és Ferkét elrekesztette tőle, a most néptelen sátor hátuljába, a szendergő pudli-oroszlán ketrecébe menekült.
Miután a művészi mundért sebtében magáról lerántotta, a ládikából, melyben hétköznapi, úgyszólván civilruháját tartotta, ebbe három másodperc alatt belebújt s a sátor mögött álló kocsikon merész ugrással átvetette magát.
Segítségére volt, hogy közben leszállott az est.
A gyér világítású utcák oltalmában ész nélkül futott a kikötő felé.
Szívének fojtó dobogását növelte a fájdalom, a rémület s az őrült rohanás, mely végre leterítette, szerencséjére éppen egy üres csónak mellé, mely csöndes locsogással himbálózott a vízen.
A csónak gazdája nyilván szintén oda volt a komédiában s Pali számítása szerint hajnal előtt alig is fog a csolnakába hazavergődni, mert estefelé a kocsmák még hangosabbra váltak s a vigadozó hajósok nem igen gondoltak a lepihenésre.
Távolról, a morajon át, egyes éles kiáltások nyilaltak feléje.
- Alighanem a kikötő felé szaladt! - kiáltá egy munkásforma alak.
- Hátha Susák felé, a Fiumára-folyón túl levő városrészbe? - kérdé egy aggódó hang.
Pali felismeré az apja szavát.
- Az is meglehet - vélé egy harmadik.
- Száz pengő forintot annak, aki nyomra vezet! - szólt a szorongó apa.
- Gyerünk hát Susák felé! - mondá egy ember, aki a biztató dús jutalom reményében negyedikül szegődött a csoporthoz.
S futó lépések nesze hallatszott, mely Susák felé irányodva, lassankint eltompult.
Pali szinte aléltan feküdt ott a csolnakban.
A kikötőn a sík tenger felől hűvös szél kerekedett s a csónak begöngyölt vitorláinak kötélzetén süvítve surrant át, mely Palit megborzongatta.
A melegtartó nagy pokróc takaróját a gyors menekülésben a kis ládájában felejtette.
Ekkor halk beszéd kelté fel figyelmét.
- Szuk, szuk Svihi! - szólalt meg egy hang.
- Jól láttam én, merre futott.
Ha megereszteném a jelünket, meglássa Rózsika, hogy felelni fog reá.
Svihi szuk , szuk!
- Ó szerelmes Istenem! - sóhajtá egy suttogásában is édes hang.
Egy hosszú s két rövid fütty süvített át az éjszakán.
Pali majd megszédült a nagy örömtől.
Hiszen ez a Pista gyerek volt, az ő hűséges Pistája!
E percben valami hideg tárgy érintette a kezét.
A Svihi orra volt.
- Hát csakugyan ti vagytok? - zokogá Pali csöndesen.
- Te Pista?
Te Svihi?
És te is , te jó kis Rózsika?
- Hoztam takarót is, ifram.
No hamar, bújjon bele!
Sajdítottam, hogy itt lelünk rá .
Mert hiszen látója, hallója voltam én az egész históriának.
Édesatyjára, a tekintetes úrra rögvest rá is ösmértem.
Hiszen már vagy kétszer láttam a kastélyban.
De ő bizony, ámbátor ott voltam a sátorban, meg rám is nézett, idegönnek tartott.
Alyig hogy az ifram keresésére többedmagával megindult, én fogtam magam, Svihit szimatolni előre küldtem s Rózsikát kézen vezetve, szerencsésen ide találtunk.
- De gyerekek - mondá Pali csüggedten - én hozzátok vissza nem mehetek.
Hallottam ma napközben, a sátor mögött beszélték a hajósok, hogy a »Pelikán « háromárbócos nagy vitorlás, hajóinast keres.
Két nap mulva indul.
Én oda akarok beszegődni még az éjjel.
Ott látom silbakolni a födélzeten az őrt.
Vele a kapitány elé vezettetem magam.
De akár sikerül, akár nem: mély hallgatást fogadtok nekem!
- Mi hallgatni fogunk.
De hát nem jobb volna mégis, Pali, ha megkérlelné az édesapját? - szepegé sirámos hangon Rózsika.
- Nem, nem!
Azt te nem érted, Rózsika.
Egyszer, valamikor talán... de most nem!
Én nem leszek rabja sem durva káplárnak, sem kegyetlen strázsamesternek, sem szigorú hadnagynak.
Dejszen, beszélte nekem Nebizdrá bácsi, milyen kemény sora van a katonának!
Ha csínyt követ el, ha még oly kicsi is, vesszőt kell futnia s a vesszőzés alatt akárhányan haltak már meg a legények közül.
Nem, nem!
Én szabad akarok lenni !
Azért is szöktem el Ágnes nénitől.
Csak az fáj, attól vérzik szívem, hogy búbánatot okoztam az én drága, jó édesanyámnak.
Valj, mikor fogom őt ismét megölelni?
És erre mind a hárman gyermekek sírva fakadtak.
Még a Svihi is belevinnyogott.
Pali terve várakozáson felül sikerült.
A »Pelikán « hajónak csakugyan szüksége volt egy hajós-inasra és legott, még akkor éjjel fel is fogadták.
Akkoron az ilyesmi teketória nélkül ment.
Az is igaz, hogy rovott multú, tán súlyos bűnbe esett homályos emberek is így menekültek meg, gyors behajózás segedelmével, a méltó fenyítéstől.
S akárhány matróz ily módon kétszer is kerülte meg a földet.
De hát Pali nem volt se gonosz, se bűnös, csak pajkos, rakoncátlan s ellensége minden erős kötelességtudásnak és fegyelemnek.
Tán a jövő, mely elé vitorlázik, megjuhoztatja az ő vérmes természetét s enyhébbre váltja.
Harmadnap már kora reggel sűrü nép lepte el a kikötőt, hogy tanúja legyen egy nagy hajó elindulásának, ami kikötővárosokban mindig a legfontosabb események közé tartozik.
Hajók, csavarok s apró ladikok segedelmével a nagy hajótest végre megfordult.
A legénység a vitorlákat kifeszítette, melyekbe a reggeli szél vígan belékapott s megdagasztotta.
A hajó lassan indult meg s durrogtatta a mozsarakat.
A nagy árboc mellől egy kis matróz a part felé lobogtatta fehér kendőjét.
Két gyermek - egy fiú s egy lányka - szintén kendőt lobogtattak és sírva néztek a távozó hajó után.
Egy kis kutya meg, kurta farkát csóválgatva, szükölve futott fel-alá a kikötőnek nagy kőkockákkal kirakott partján s kaffogott.
Mintha ez is búcsuszózat volt volna.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE