XXXIII. Bírói szék előtt.
Úgy a Balkán-félszigeten, mint Görög- és Törökországban a gyermek-rablás , gyermek-sikkasztás, gyermekvásár, főképen még a mult század első felében, nem is ment ritkaság-számba.
Ezért a városban (itt Konstantinápolyt értem ), ha tudtak is felőle, mérsékelt érdeklődést keltett.
Csupán abban a körben, melyet ismerünk , támasztott érthető izgatottságot.
Pali bevárta, míg feljő a teli hold, mely szerencsére épp akkor volt soros, hogy világa mellett a terjedelmes temető buckáin jobban végig tekinthessen a vizsgáló szem.
Csak most ismerte fel Pistát a szaváról, aki szándékosan élénk fennhangon, már szinte kiabálva beszélt, hogy Pali annál könnyebben ismerjen rá a sötétben.
A kutyát szólította, aki vidám csahintásokkal vette tudomásul a hívást.
Leghátul megszólalt a csapat vége.
Könnyen rá lehetett ismerni a cigányos és harsány beszédről.
A két öregtől elvált a csoport.
Csupán a vajda és felesége bandukolt a temetőn befelé, nyilván az ő ideiglenes síri tanyájok fölkeresése végett.
Csakhogy odáig el nem jutottak.
- Meg ne mozduljatok! - harsant rájok az egyik rendőr.
Az öreg cigány s a cigányasszony megálltak.
Mivel úgyis mindig éltek a gyanupörrel , hogy valamely napon csak kiviláglik gonosz tettök, beérték a jajveszékléssel.
- Jáj, jáj, ázs én segíny fejemnek! - síránkozott a Százránc Ribék.
Az öreg vajda inkább dohogott magában az ő csibakéró (cigány ) nyelvén, s nyilván szidta a maga vigyázatlan voltát, amely miatt rajt kell most vesztenie.
És fenyegetőzve lóbázta meg karját a cigányság fiatalja felé, mely baj nélkül botlott haza a sírok felé.
A zaptieh csak arra intette őket, hogy a holnapi kihallgatáson mind a négyen ott jelenjenek meg a kádi előtt: a csimpolyás, a szerszámok hordozója, aki emeli a kis bűvös asztalkát (mert azon meg szemfényvesztő produkciókat végeztek ), az öltöztető asszony és persze a fiatal táncosleány.
Ezek szó nélkül belenyugodtak a vett rendeletbe.
Hozzá is szoktak volt már ők az ilyesmihez; meg aztán, ebben az esetben legalább, nem is volt mitől tartaniok: az ő művészi szénájok rendben vala.
Nagyobb biztosság okáért a rendőr odamutatott a holnap reggeli tárgyalás színhelyére és emlékezetökbe hozta a tárgyalás óráját, amely óra , az időnek török járása szerint, beletelhetik fél napba is.
Ettől azonban, most és itt, nem volt mit tartani.
Tudták a rendőrök, hogy a kitűzött órán előkelőségek: a »Pelikán « parancsnoka, s a hajónak több tisztje jelen meg.
Addig tehát a két cigányt: a vajdát és feleségét külön-külön elcsukták a kóterba.
Pali és Pista a hajóra tértek vissza.
Az ide-odacsatangoló Svihi rá is akadt valami ócska ladikra, melynek immáron álomra tért gazdáját felcsahintotta.
Amire szükség is volt, mert oda, ahol a »Pelikán « horgonyzott, még jókora hajtás volt a kikötőn felfelé.
Beszálltak a viseltes járműbe, a csapjába beletűzték a vitorla rúdját, s a kelő hajnal szellőjében vígan repült előre a rozoga kis alkotmány.
A kapitány és Rózsika ébren várták az érkezőket.
Félrevonva Palit és Pistát , elsősorban is a kései kirándulás eredményével számoltatott be magának.
A parancsnok meg volt elégedve.
- Sok időnk nincs - mondá - mert már kezd virradni.
Gyorsan kell intézkednünk .
Szembesíteni fogják Hazdrubaldóékat a vén cigánypárral.
Nagy óvatosságra van szükségünk, midőn Rózsikát kell majd beártanunk a titokba, s előtte a maga valójában megismertetni a multat.
Amidőn e várható jelenetre készülődtek, mindnyáját leküzdhetetlen izgalom fogta el .
Mert féltették a leánykát is, hogy a nagy valóság teljes kiderítése nem-é fogja erősebben megrázni gyöngéd idegzetét.
A szobában hátul a jó öreg pojáca egy kissé pityergőre is fogta a dolgot s egyre azt hajtotta:
- Jaj, csak meg ne ártson neki az öröm!
Közben, teljes napvilág fényébe öltözködött a világ.
- Cihelődjünk legények! - inté mindnyáját a parancsnok.
- Feladatunk súlyosabb része minden esetre az, hogy ennek a leánykának acélozzuk meg az idegeit s vigyázva ártsuk bele a várható leleplezésbe.
- Erre pedig - mondá Pali - nem tudok senki bölcsebbet, sem tapintatosabbat, mint a mi kapitányunkat.
- Igaz, igaz! - hagyták rá mind a környülállók.
- Erre a feladatra csak a parancsnok úr alkalmas.
- Nyugodtan bízom Palira - felelé elhárító mozdulattal a parancsnok.
Ebben a pillanatban nyílt ki a kapitányi kabin ajtaja, melyből Rózsika, igazán rászolgálva a virágnevére, mint a rózsa lépett ki, frissen és vidáman.
Valami ismeretlen, boldog sejtelem meleg fénye sugárzott az arcán.
Rendre kezelt az urakkal , elsősorban is a kapitány úrnak köszönve meg a pihentető vendéglátást.
Aztán kérdezé , mikor vonulnak vissza ahonnan jöttek: igazgatóékhoz?
- Azokhoz, Rózsika, nem igen fogsz visszatérni hamarosan - felelé Pali.
- Hazdrubaldóék fogva vannak.
- Fogva?
És vajjon mi okból? - kérdé Rózsika nagy meglepetve.
- Sikkasztottak?
És mit sikkasztottak?
- Gyermeket sikkasztottak.
- Gyermeket?
Az Istenért!
Miféle gyermeket?
Ekkor Pali mélyen a leányka szeme közé nézve s a kezét erősen megfogva, határozott , szinte ünnepies hangon mondá:
Rózsika nem volt erős.
Elalélt a hírre s a kapitány karjai közé ájult.
Majd felocsudva, így szólt, s hangja bő zokogásba fult:
- Engem ?...
Oh, az én régi gyanúm, mely mintha magától kelt volna szívemben.
Senki se mondotta, de éreztem.
Sokszor, midőn hosszan nézett s rám mereszté szemét az igazgatóné, odaszólt az igazgatónak, hogy: »ha sejtené az anyja !«
Azt tudta, nem figyelek, vagy hogy nem hallom.
Olaszul mondta, amely nyelvet idők jártával megértettem.
De én tudtam, hová célzott.
Rózsika újabb sírásra fakadt, s hátul az öreg pojácát már alig lehetett visszatartani: rohanni akart egyenest neki Mambrilla asszonynak, hogy megfojtsa.
- Azt, öregem, később megteheti kényelmesen, mert épp megyünk a bíró elé - mondá a parancsnok.
- Fel, fel mindnyájan!
Magasan jár már a nap.
Induljunk mindannyian!
Midőn a társaság csolnakba ült, az öreg matróz Palinak egy postai levelet adott át.
- Most hozta a török postás.
- Majd tárgyalás után elolvasom - mondá Pali.
Előbb a vádlottak jelentek meg: Hazdrubáldo és a felesége; mellettök a vajda és a vén cigányasszony.
Ekkor belépett a kádi (bíró ), egy őszbe csavarodott, jóképű öreg úr.
Intésére a vádlottakat szembe állította egymással a zaptieh.
Az érdekelteken kívül csak néhány dologtalan ember s apró naplopó gyermek volt még jelen.
Ezek guggon ülve helyezkedtek el a földön, az öregje csibukra gyújtva pöfékelt bele a tárgyalási terembe.
Még akkor sem történt mozgás, midőn a bíró foglalta el székét.
Rózsika elfogódva símult a kapitányhoz és remegő ujjaival szorongatta Pali kezét.
A leányka lelkét a legellentétesebb érzelmek mozgatták.
Végre teljesen szétfoszlik multjáról a titokzatos fátyol.
Meg fogja tudni, kit vallhat igazi édesanyjának; meg fogja tudni, mely végzetes okok lökték ki őt a világba, könyörtelen idegenek haszonleső karmai közé.
A vén cigányasszony sűrü fehér haját tépdeste s kezeit tördelte.
A vajda száraz zokogással, esküdözve emlegette ártatlanságát.
Az igazgatóné, Mambrilla asszonyság , olaszul szónokolva ugyan-ezt cselekedte s méltóságos taglejtésekkel igyekezett nagyobb tiszteletet kelteni maga iránt, míg az igazgató tenyerébe ásta fürtös üstökét s mélyen hallgatott.
Ekkor nyilatkozatra szólította a kádi elsőben is a cigánypárt.
Figyelmeztette őket : csak a valót beszéljék, mert ha csavarintáson, hazugságon éri, a zaptieh legott huszat mér a talpukra.
Aminek bizonyítására a rövid, vastag nádpálcával a rendőr nagyokat suhintott bele a levegőbe.
A cigányok, megrendülve a komoly fenyegetéstől, a következőket vallották:
Ők is, mint a legtöbb cigány, szintén megjelentek a szilasberényi búcsun, holmi kereset végett.
Bejárták a városkát, kerülne-é valamicske: akár kiakasztott fehér ruhácska a kerítésről, akár eltévelyedett kacsa-liba a páskumon (legelőn ).
Igy értek a Füzes-ér mellé, ahol a tekintetes asszonyék dadája kocsikáztatta hintókocsikán a kis gyönyörűséget, amíg elaludt a hársfa árnyékában.
Aztán arra jött a Csalamádé Miska, aki táncba, csakis egy fordulóra hítta a dadát.
Hát az istenverte, lelketlen némbere táncba csábíttatta magát és otthagyta a szendergő angyalkát egymagában.
A Rébéknek megesett a könyörületes szíve az aranyos bogárkán.
Hát kiemelte a bölcső-kocsikából és nézte, hol marad el az a lelketlen dada?
De hát az ott forgott a » mártogatós« táncban; kisebb gondja is nagyobb volt a gyermek sorsánál.
Már most ott csüngött a cigányasszony karján a csöppség.
Hová legyen vele?A bizonytalanba csak nem eresztheti vissza?
Kapóra jött ez a tekintetes komédiásné ifiasszony itt la.
Mondok : rábízom, csak valamicskével térítse meg a fáradságomat, amért gondoztam az istenadtát.
- Szegíny ázs ember, á kevíssel is beéri - fejezé be vallomását a cigányasszony.
- Hát odáádtam a drága madárkámat három ezsist husasért.
A vajda a fejét helyben-hagyóan bólogatta, mintegy bizonyítván az előadás valóságát.
Mikor Hazdrubaldóékra került a vallatás sorja, Mambrilla asszonyság az egész vásárról tudni sem akart.
Előhozakodott az árvízi mesével, a hullámokon úszó bölcsővel , melyből ő, Mambrilla, halászta ki s mentette meg Rózsikát.
Hazdrubáldo a fejét lógatta, s a vállát vonogatta.
Ő a gyermek megmentésénél jelen se volt, nem is tud felőle.
A felesége csak azután ártotta bele a csodálatos történetbe és ő szeretettel fogadta az anyátlan árvát és művésszé nevelte.
Ekkor Rébék, a vajda felesége, a bíró engedelmével előbbre lépett: hadd venné már szemügyre azt az aranyszöszke leánykát, ott a vádlók padján.
- Há jól sejtem, ezs á tündir kisassonyka ugyán-ázs, akit én mentettem meg áttól , hogy gonos emberek elrágádják, vagy a toportyán fireg (farkas) szétszedje - kiáltá a vén cigányasszony, karjait előre nyújtva.
- Jáj, jáj, jáj, csókolom a lába talpát, de csak gyenyeriséges drága királykisassonyka vált belile!
Rózsika a cigányasszony közeledtére megriadva szorult a parancsnok vállához.
- Istenem!
Hát ez az a nő, aki engem megfosztott édes szüleimtől, minden boldogságomtól?
S még azt sem bírom megtudni, voltaképen kinek a gyermeke is vagyok én!
Midőn Pali az előző beszédekből megértette, hogy a gyermekvásár a szilasberényi búcsun esett meg, valósággá érlelődött benne, amit eddig is sejtett: hogy Rózsika voltaképen senki se más, mint az ő Ágnes nénijének holtul elsiratott leánykája , akiért a néni folyton gyászruhát viselt.
Tehát vérszerinti atyafiság is magyarázza azt a titkos, meleg rokonérzést, mely Palit Rózsikához, a két gyermeket egymáshoz vonzotta.
Ezek után Hazdrubaldóné hasztalan döngette színészi taglejtésekkel a mellét: nem hittek neki.
Hiszen még a tulajdon férje sem sietett az ő igazolására.
Az ügy tisztán állott a bíró előtt, szövedékeibe világosan látott bele a kapitány is.
- Lám, Rózsika, - mondá Pali meghatottan fordulva a leánykához - a vér szava tehát mégsem mese.
És áldjuk mindannyian Istennek jóvoltát, aki ily csodálatos, szövevényes utakon vezérelt el bennünket e titok megoldásához.
- Te mennyei Atyám! - zokogott fel Rózsika.
- Könyörületességedre tedd fel a koronát azzal, hogy juttass el engem a szülei ház födele alá.
- Hiszen ez már most csak rövid idő kérdése, Rózsika - nyugtatá meg Pali a leánykát.
Közben törvényt látott a kádi és ítélkezett.
- Külön-külön csukatom el a cigányokat s a művészeket.
A cigányasszonyra, mint az egyik főbűnösre, másfél évi börtönt mérek; Hazdrubáldónéra két évi börtönt .
Súlyosabban azért büntetem, mert mint a műveltebb osztályhoz tartozó nő, inkább fölérhette bűnös cselekményének súlyát, mint a tudatlan, félig vad cigányasszony.
A vajdára s az igazgatóra fél-félévi börtönt rovok ki, akik csak segítői voltak a bűnösöknek, de magának a bűnnek nem szerzői.
Zaptieh! - szólt oda a rendőrnek - a két bűnös párt kettős fedezettel a Top-Hané épületébe vezessétek!
Az elítélt asszonyok nagy rikácsolással vették tudomásul az ítéletet.
Az igazgatóné holmi drámai szavalatba fogott, mialatt nagymérvű taglejtésekkel hivatkozott anyáskodó gyöngédségére, mellyel Rózsikát a halál torkából mentette meg s pallérozta jeles lovarnővé.
Midőn a tárgyalóterem kiürült, Pista a Svihi kutyát nyalábolta körül és bolondos táncba eredt vele; diadalmi táncba, hogy a Rózsika sorsába ilyen szerencsés fordulat állott be; örvendező táncba, hogy a rab állapotbul felszabadult.
- No, pojáca bácsi, - kiáltá Pista - most mink leszünk a Hazdrubáldo művésztársaság vezetői!
- De primadonna nélkül - mondá búsan a pojáca.
Midőn ismét csolnakba szállottak, Pali a levelet, melyet Níko, az öreg matróz adott át neki, kivette zsebéből és engedelmet kérve a kapitánytól, olvasni kezdé.
A Ferke levele volt, aki Bécs-Ujhelyről 1848-iki kelettel írta s elsőben is a hazai dolgokat érintette benne.
» Lehetetlen, - így szól a többi között - hogy messze jártodban-keltedben hírét ne vetted volna az új mozgalomnak: hogy t. i. otthon, nálunk Magyarországon kiütött a szabadságharc.
Akinek magyar szív dobog a kebelében s már fegyverfoghatónak érzi magát, a honvédség zászlai alá sorakozik s vitéz és lelkes vezéreit követi a csatába .
És nem csupán a nemzet fiatalsága, hanem az osztrák nyügbe hajtott magyar katonaság is gyorsan szegődik a nemzet ősi szabadsága visszavívásának fenséges szolgálatába.
S mert még idáig, a mi hadiiskolánk padjai közé is elharsant a »Talpra magyar ! « serkentő szózata: mi is mindnyájan, akik magyarán érezünk, rohanunk hazafelé!
Mert úgy nézz a szemem közé, hogy én is hozzájuk tartozom már.
És meg vagyok róla győződve, hogy, magyar fiú létedre, te is velünk érzel és nem mulasztod el sem idejét, sem alkalmát, hogy mentül előbb nevezhessed magadat a magyar honvédsereg hősi katonájának.
Várlak - egyebet nem mondok!
Ölel hű rokonod s majdan fegyveres társad