Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A boczikák.
Reszket a toll a kezemben: szomorú történetet kell beleírnom könyvecskémbe.
Egy hete , hogy nem fog sem a játék, sem az írás.
A kedves Gábor bácsinál, a ki olyan jó hozzánk, akár az édes apánk; a ki elvitt mindenüvé minket, erdőre, mezőre: nagy szerencsétlenség történt.
Még ma sem tudják, hogy s miként, elég az, hogy alkonyatkor, a mikor éppen a cséplést abba hagyták, hirtelen láng csapott ki a szalmakazalból.
Az édes apával én éppen ott voltam akkor Gábor bácsinál: egész délután a cséplést néztem, hallgattam a gép búgását, néztem nagy gyönyörűséggel, mint hányják bele abba a nagy szörnyetegbe a kévéket s mint pereg le alúl a piros búzaszem.
Nagyapó is folyton ott tipegett-topogott, arcza ragyogott az örömtől s egyre mondogatta; hála Istennek, szép búzád van, fiam!
- Jó eresztős is, édes apám, - mondotta Gábor bácsi.
- Egy kicsit gyér volt a vetés, - jegyezte meg nagyapó, - de pótolják a kalászok.
Rég láttam ekkora búzafejeket.
Nagyapóval és édes apával éppen indulóban voltunk haza, mikor János, a kis gazda , elkiáltja magát:
- Ég a kazal!
De már ekkor egy lángtenger volt az egész kazal, a szikrák vastag csomókban pattogtak, kavarogtak az ég felé.
- Talpra, ember! - kiáltott Gábor bácsi.
- Hamar!
Hamar!
Vizet!
A hány férfi s asszony volt az udvaron, mind szaladott az égő kazalhoz.
Az egyik része hosszu vaskampókkal húzta szét a kazalt, verte a tüzet, a másik része mindenféle edényekben hordotta a vizet s öntötte a kazalra.
Közben összesereglettek a falubeli tűzoltók is (mert azok is vannak itt ), bevágtattak a szekerükkel, melyen egy nagy hordó mindig tele van vízzel s a fecskendőt neki irányozták a tűznek.
- Az istállót!
Az istállót!
Védjétek az istállót!
A kazaltól húsz-harmincz lépésnyire volt az istálló s látszott már, hogy szinte forr a rettenetes hőségtől, egy pillanat s lángot vet az is.
Közben megkondult a harang .
Olyan rémes volt a kongása.
A férfiak ordítva, az asszonyok, a gyermekek jajveszékelve szaladtak az udvarra.
Sokan csak a kezüket tördelték, segíteni nem tudtak a félelem miatt.
- Ide a vizet, ide!
Hamar, ember, hamar!
- Vezessétek ki a lovakat!
- A teheneket!
- A borjakat!
Jaj, édes Istenem, erre az utolsó szóra megnyilallott a szivem.
A nagy ijedtségben nem is jutott eszembe, hogy az istállóban van az a hat boczika is, a melyet Gábor bácsi tréfásan nekünk adott, a hat pesti unokának.
Azt mondta egyszer: No gyerekek, ha elfogy az apátok pénze s nem tud másként haza vinni Budapestre, ezt a hat boczikát befogatom egy kicsi szekerecskébe, (éppen jó lesz, a mit a Benkő bácsi adott) s szépen haza utaztok.
A kisebb testvéreim egész komolyan vették a Gábor bácsi beszédét s el is osztották egymás közt a boczikákat.
Nem vesztek össze rajtuk: mindeniknek jutott egy-egy.
Én már nem emlékszem, hogy mi történt, de azt mondják, nagyot sikoltottam: - A boczikák, a boczikák!
Mire édes apám észre vett volna, neki szaladtam az istállónak.
Akkor már tüzet fogott az istálló födele is.
A szél áthajigálta a tüzes szalmacsomókat az istálló födelére .
Bár a tűzoltók folyton folyvást az istállót fecskendezték, egyszerre végig röppent a láng a födél tetején, mint egy égő vörös kakas.
( Úgy is mondják itt, ha egy ház vagy istálló kigyúl: földobták rá a »vörös kakas « -t.)
Az édes apa akkor vette észre, hogy eltüntem mellőle, mikor neki szaladtam az istálló ajtajának.
Rémült kiáltással szaladt utánam: Bandi!
Bandi!
Megállj!
De e pillanatban már meg is ragadott valaki.
- Mit akarsz?
Gyere, ha az életed kedves!
Árpád volt, a ki megragadott.
Nem is tudtam, hogy itt van.
Pedig egy sajtár volt a kezében s ő is hordta a vizet, itt volt az elsők közt, Benkő bácsival együtt.
- Ó, Árpád!
Odaégnek a boczikák!
Hát nem lehet kiszabadítani? - kérdeztem én sírva.
- Dehogy nem, dehogy nem!
Csak jere.
Akkor már ott volt az édes apa is.
- Mit tettél!
Igy megijeszteni engem!
Jer haza, mi úgy sem tudunk segíteni s az édes anya otthon a többi gyermekkel, ki tudja mint fél!
- Ó, édes apám, csak a boczikákat mentsék ki elébb.
E pillanatban Benkő bácsi hatalmas hangja végig zúgott az udvaron:
- Utánam, emberek!
Be az istállóba!
Az istálló már felülről megtelt füsttel.
A fölrántott ajtón át látni lehetett, hogy a szegény boczikák elnyúltak a hidláson.
Még csak a lovak, ökrök és tehenek állottak a lábukon.
Messze elhallatszott szívszaggató bőgésük.
A lovak ágaskodtak, rúgtak , nyerítettek, csak a boczikáknak nem lehetett a hangjukat hallani.
- Ne félj, - biztatott az édes apa - csak elszédültek, majd magukhoz térnek a szabad levegőn.
Benkő bácsi kezében egy fejszével, berohant az istállóba, utána vagy négy bátor legény, mind fejszével.
Hallottam, a mint nagyokat koppan a jászol.
- Mit csinálnak? - kérdeztem.
- Jászolhoz vannak kötve a szegény állatok, a kötelet vágják el.
Nincs idő rá, hogy eloldják, - mondta az apa.
A nagyapó szorongva járt fel s alá.
- Istenem, Istenem, csak rájuk ne szakadjon a padlás!
Ó, ó, ha fiatal ember volnék !
Nem tudok segíteni!
Abban a pillanatban kilépett egy ló, támolyogva, utána egy másik.
Jött a harmadik, a negyedik.
A lovak után az ökrök, a tehenek.
Némelyiket erővel kellett kihúzni, megijedtek a szörnyű világosságtól, nem akartak kijönni.
Aztán kihúzták a boczikákat is.
- Élnek!
Élnek! - kiáltott az édes apa.
- Látod?
Még rúg is a Csákó!
- Csákó!
Csákó! - kiáltottam én.
- Itt van a gazdád!
Neki estünk mind, a kik hozzájuk fértünk, én is, Árpád is, az édes apa is, de még nagyapó is: mostuk vízzel, dörzsöltük szalmacsutakkal a testüket.
Jaj Istenem, de nagy öröm volt, mikor a Csákó elbődűlt: bu-ú!
Utána a Vitéz: bu-ú!
A Vidám, a Betyár , a Daru és a legkisebb: az Aranyvirág, a Miczike boczikája, mind: bu-ú, bu-ú!
No, nem bú volt biz' ez, hanem öröm.
Lassanként talpra állottak a boczikák s a lovakkal, az ökrökkel, a tehenekkel együtt felhajtottuk nagyapóékhoz.
Ott lesznek szálláson, míg Gábor bácsi a csűrét felépíti.
Ó, hála legyen neked, jó Istenem, hogy nem hagytad elpusztulni a boczikákat.
S a többieket sem.
Csak most már Gábor bácsinak új istállót kell építeni.
Szerencsére , biztosítva volt a szalma is, az istálló is, nem lesz hát nagy a kára.
A jó Isten majd megsegíti, felépül lassanként az istálló is.
Az bizonyos, hogy ha itt leszünk még akkor, a mit lehet, segítek én is az építésnél.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE