Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A Rika-erdőben.
Ismét egy hét mult el a nélkül, hogy tollat is foghattam volna kezembe.
Mult vasárnap az édes apát meglátogatta egy régi jó barátja, Gyarmathy Dezső bácsi, a kivel együtt tanultak a székely-udvarhelyi gimnáziumban.
Dezső bácsi két hintóval jött s az volt az első szava apához:
- Tudod, miért jöttem két hintóval?
Viszlek Szent-Pálra egész családoddal együtt.
Ó , ne félj, jól mulatnak nálam a gyerekeid.
A mint tudod, nem vagyok ugyan családos ember, de nálam nyaralnak a testvéreim gyermekei.
Vannak vagy hatan.
- Pompás, kedves dolog, - mondotta édes apa.
- Legalább a vidékkel megismerkednek a nagyobb gyerekeim.
Nos, Bandi, - kérdezte tőlem - van -e kedved Szent-Pálra jönni?
- Ó, hogyne volna, mondtam én, s csakugyan örültem ennek a kis utazásnak, ámbár másfelől sajnáltam itt hagyni, ha egy pár napra is, nagyapót, nannyót és - Árpádot.
Szent-Pál a nagyapóék falujától három-négy órányi távolságra esik s az út odáig hegy , völgy és erdő.
Egy nagy és híres erdőn vitt keresztül az út: a Rika-erdőn.
Az édes apa már mesélt nekem erről az erdőről, melyben Atillának, az »Isten ostorának« palotája volt s a nagy hadakozások után ide szeretett megvonulni pihenőre első feleségével, Rékával s fiaival, Aladárral és Csabával.
Azt is hallottam volt már, hogy az erdő közt elfolyó Rika-patak partján van egy rengeteg nagy kő s a monda szerint ez alatt fekszik Réka királyné hármas koporsóban.
Hegyre föl, völgybe le vitt az út folyton, a Rika-erdőn keresztül s alig hogy beértünk az erdőbe, balra a patak partján megpillantottuk a nagy, mohos követ.
- Ugy -e, édes apa, itt a Réka királyné sirja?
- Eltaláltad, fiam.
De éppen most hallottam egy mondát, mely másként adja elé Réka halálát, a mint az a könyvekben meg van írva.
Az édes apa kérésünkre elmondta ezt a történetet és én belejegyzem könyvembe.
Egyszer Réka királyné négy tüzes csikót fogatott aranyos, bársonyos hintajába s úgy indult Udvarhely felé.
Repülve-repültek a csikók, a kocsis alig tudta tartani a gyeplőt , száguldottak árkon-bokron keresztül.
No, ez még nem lett volna baj, de egyszerre csak egy megvadult bika törtetett elő a sűrű erdőből s egyenesen a csikóknak szaladt , szörnyű bömböléssel.
A csikók megijedtek s most már veszettül nyargaltak úttalan utakon, mígnem egyszer felfordult a hintó s Réka királyné holtan terült el a patak köves partján.
A megvadult bika tovább szaladt s meg sem állott Bikafalváig, mely innét hat órányira van, Udvarhely városa mellett.
Azóta hívják ezt a falut Bikafalvának, itt esett össze a megvadult állat, itt lehelte ki páráját.
A szegény Réka királyné holttestét fölvitték a palotába.
Hej, nagy búbánat nehezedett a világhódító Atilla szivére.
Sírva borult Réka holttestére.
Aztán jöttek a fiai s hangos sírásuk felhatott a magas egekig.
És jöttek a hunok mindenfelől, siratták a jó királynét.
Gyászba borult a nagy hun birodalom.
Aztán hármas koporsóba fektették a holttestet.
Arany volt a belső, ezüst a középső, vas a külső.
És vitte hat rabszolga a koporsót éjnek éjszakáján a Rika-patak partjára, ottan sírt ástak, a hármas koporsót beleeresztették, szépen elföldelték s hogy ne tudják a népek, hová temették a királynét, mind a hat rabszolgának a kardjába kellett ereszkedni.
Akkor Atilla a palota mellől egy rengeteg nagy követ hengerített le a Rika-patak partjára, éppen a sír mellé.
Ez a kő itt van azóta.
Ezer esztendejénél több ideje, hogy járnak-kelnek mellette az emberek, úgy beszélik réges-rég idők óta, hogy a kő alatt nyugszik Réka királyné, de senki még a nyugodalmát meg nem háborította.
- Gyermekek, emeljetek kalapot e sír előtt!
Megindult szívvel emeltem kalapot.
Akár úgy volt, akár nem, a mint a szájhagyomány beszéli, bizonyos, hogy e földet, a melyen most járunk, a dicső hunok vére áztatta .
Szent ez a föld, szent!
Egy kevés ideig mind hallgattunk, Juliska szólalt meg először:
- Ó, édes apuska, mesélj még valamit.
- Na, mondta édes apa, sokat tudnék én erről az erdőről mesélni nektek.
Azaz, hogy nem mesélni.
Hej, gyerekek, hiszitek -e, hányszor jártam én át ezen az erdőn!
Tíz esztendőn keresztül minden esztendőben ötször ki Udvarhely felé , ötször vissza a falumba vakáczióra.
De nem mindig kocsin ám!
Sokszor gyalog .
Felkerekedtünk tizen-húszan nagy és kis diákok Udvarhelyen, ha vakáczióra eresztettek s úgy indultunk haza szülőfalunkba gyalog, egy somfa-bottal a kezünkben.
Na meg egy kis tarisznyácska lógott a nyakunkban.
Egy kis kenyér, egy kis szalonna meg túró volt a tarisznyácskában, jó kedv a szívünkben, nóta az ajkunkon, nem éreztünk fáradtságot , versenyt daloltunk az erdőben a dalos madarakkal.
Nem amolyan rövid kirándulás volt ez, hanem egy jó hosszu napig tartó utazás.
Néha bizony még a talpunk is feltört, de bántuk is mi, elfeledtük otthon, mikor megölelt, megcsókolt az édes anyánk!
Ti, kik a nagy városban tanultok, a szülei háztól jártok iskolába, nem is tudjátok, mennyi nélkülözéssel tanul a szegény falusi ember fia, távol a szülei hajléktól!
Hanem ez a nélkülözés, a sok sanyarúság nem vette el a mi kedvünket.
Csak az edzi meg igazán a jellemet!
» Teher alatt nő a pálma !«
- Beszélj, apa, beszélj!
- Ó most már egy tréfás dolgot mondok el.
- Mondjad, apa, mondjad.
- Hát az egyszeri diákocska, a ki a második-harmadik latin iskolába járhatott, éppen ment hazafelé.
Egy kicsit elfáradott szegény s nagy fohászkodással vágott neki a Rikának.
A mint elindul, utóléri egy Henter nevü úri ember s felülteti a hintajára .
Mikor aztán keresztül értek a Rikán, a diák leszállott, mert az útja másfelé tért .
Megköszönte szépen az úrnak, hogy fölvette a kocsijára.
- Ohó, - mondotta Henter uram, - hisz te már tanulsz diákul, hadd lám, meg tudnád -e diákul köszönni, hogy áthoztalak?
A fiú egy kevés ideig gondolkozott, összeszedte magát, s mondá:
- Ago gracziasz tibi Henteriász, hogy átalvitted meász portákász in Rikász!
Hanem tudok én ennél még mást is.
Ez velünk történt, a falumbeli diákokkal.
Itt , éppen ebben az erdőben, ahol azon a tisztáson ni, kifogtuk a lovakat, hadd legelésszenek egy kicsit.
Forró meleg júniusi nap volt, leheveredtünk a bokrok árnyékába, elészedtük a hazulról hozott elemózsiát.
Volt kakastejjel s varjúvajjal sütött székely pogácsa, csirkesült, kürtös kalács s minden.
Egyszerre csak mit gondol, mit nem az egyik ló, ucczu, megfutamodik s vágtat haza felé, a hogy csak birt.
Hej, utána mi, kiabáltunk: hóha, hó, nye, zab, nye!
Kiabálhattunk, nem állt meg az, hanem még sebesebben futott.
Egy jó órahosszat kergettük, akkor aztán letért az útról, beveszett a sűrűségbe.
Ló nélkül kellett visszatérnünk.
Alig tudtunk állani a lábunkon, csurgott rólunk a verejték.
Na, most mit csináljunk?
Egy lóval menjünk be a városba?
Az nagyon idétlen, mikor a rúd két lónak való.
Azt mondta a legény, a ki velünk volt: Ő ugyan nem szégyenkezik az egész úton.
- Hát akkor menj vissza, mondta köztünk a legidősebb diák, mi meg szedjük a czók-mókunkat a hátunkra s menjünk.
Akár kocsin, akár gyalog, nekünk estére a kollégiumban kell lennünk.
A legény nem is mondatta ezt kétszer magának: befogta az egy lovat s mi leszedtük czók-mókunkat, folytattuk utunkat Udvarhely felé, a legény haza felé.
- Megtalálta a lovat? - kérdezte Gyuszika.
- Meg ám, otthon az istállóban!
Szépen haza ment magától.
Hanem ez csakugyan keserves utazás volt, gyerekek.
De az Isten nem hagyott el.
Jöttek a háromszéki diákok, négy szekéren egymás után.
Ezeknek két napi járó utat kellett megtenniük Udvarhelyig, mert hát akkor még nem volt gimnázium Sepsi - Szent - Györgyön.
Nem tudták, mit gondoljanak , mikor minket utolértek.
- Hát ti az »apostolok szekerén« mentek Udvarhelyre?
Mi történt veletek, fiúk? - kérdezte Lisznyai Tamás, egy öreg diák.
Elmondtuk szomorú-víg esetünket.
- De már azt nem engedjük, fiúk, hogy még arra felé is gyalog menjetek.
Jertek, üljetek fel!
Mi hatan voltunk, ők meg a négy szekéren ültek harminczketten.
Minden szekéren nyolcz diák, nagy és kicsi vegyest.
Már így is, csakhogy nem egymás ölében szorongtak.
De hát, gyerekek, sok jó ember elfér kicsi helyen.
Két szekérre kettő-kettő, kettőre meg egy-egy.
A kisebbek kettesével, hármasával kuczorogtak a hátsó saroglyábán.
Hanem azért oda se neki.
Nótára gyujtottunk, ki nem fogytunk Udvarhelyig a vígnál-vígabb nótákból.
Ó, de szép, aranyos élet volt ez, édes fiaim!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE