Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XV.
A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram, mellette jobbra-balra a bojtárjai : Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz, hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós öcsémnek szólított a princzipálisa.
Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú zsebóra.
( A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.)
Oldalt Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott bőr karosszékben elnyújtózkodva.
A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a Kont-hagyatéki leltár.
Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus előtt hevert.
A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a tanácskozás főtárgya.
Azután a rengeteg massza financzirozásának és felparczellázásának kérdése került sorra.
Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett.
Kont közölte a szem előtt tartandó irányelveket.
Lombos hallgatott és mindent lesztenografált...
Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül a vevő felekre legyen áthárítható.
Azok meg se fogják érezni ezt a terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie...
- Ez hát el fog maradni, - referálta a főfiskus, - a földek közvetlenül vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát nyertünk.
- Rendben van, - helyeselte Kont, - mi jobb czélra fogjuk fordítani azt a 20 milliót.
- A mi a pénzügyi részt illeti, - folytatta Kincses előterjesztését, - érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem ajánlataikat , megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei a legkedvezőbbek.
- Halljuk!
- A bank-konzorczium hajlandó - miután kifizette, illetve átvette a tömeget terhelő különböző bankterheket, - még 800,000 millió névértékű 3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.
Kont elnevette magát.
- Meghiszem azt! - jegyezte meg.
- Ha bankemberekre biznánk a föld értékesítését , kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is megér.
Csakhogy én ezt nem akarom.
Nem mi fogunk nyerészkedni a földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni.
A parczellázást - jelentette ki, - az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább, hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a konzorczium talán bele se menne...
Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.
És diktálni kezdett Kont vitéz:
Először.
Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre nem osztható.
Másodszor.
Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.
Harmadszor.
A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását egyelőre fentartom magamnak.
Negyedszer.
Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt vándorgazdáim javaslata alapján köztük ingyen kiosztani fogok.
Az elpusztult fák azonnal pótlandók.
Ötödször.
Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket , visszaveszem, hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.
Kincses uram felrántotta a szemét karikára.
- Hogy gondolja ezt, nagyuram?
Kötött föld a XXII. században!
Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.
- Azzal én nem törődöm.
A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg nem érlelte azokat az idő.
Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel, midőn egészet is elérhetem.
Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri.
Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani.
Hogy azt vesse a földjébe, a mi bele való s legtöbb hasznot hoz.
A rögöt - folytatta a nagyúr, - meg kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész , vas stb. van benne s ahhoz képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám példája után.
Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek.
Ki kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad kihasználatlanul hagyni.
Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb, jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem is olyan szemrevaló, mint ezek.
A gyümölcs lesz a föld fő jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint.
Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.
- Ez így mutatós, - bátorkodott Kincses megjegyezni, - én be is veszem, de be fogja -e venni a paraszt?
Kont suhintott a kezével.
- Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.
- Akkor is, - okvetetlenkedett Kincses, - hogy fogjuk őket ellenőrizni s igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is az, vajjon a biróság respektálni fogja -e kikötéseinket, mint a melyek a szabad birtok fogalmával ellenkeznek...
Kont mosolygott.
- Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre.
Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem, hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét minél jobban biztosítsam.
Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg egészen.
- Megpróbálhatjuk, - mondta.
- Egy ideig talán kibirják a regulát.
- Úgy van, - s önkénytelenül elmosolyodott Kont, - egy ideig kibirják, hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a mit mi akarunk ; még többet fognak tőlünk követelni, - valóságos csudákat, - mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott...
Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram...
- Hásze jól van, - adta meg magát a daczos fejű főfiskus, - majd ebben az irányban tárgyalok a konzorcziummal.
- A fő szempont - intette Kont, - az legyen, hogy a bankok ne aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek tekintsék az ügyet.
Kincses felállott.
- Rendben van; - mondta, - addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs, talán ne is menjünk tovább.
Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett, hadd jelentkezzenek a vevők.
- El ne felejtse a terhes pontokat...
- Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza.
Csak bankot találjunk alkalmatosat.
- Azzal se törődöm, ha nem kapunk itthon bankot, - vágta ki Kont, - akkor majd idegenből hozom a pénzt...
Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki.
A látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe.
Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:
- Amerikából, ugy -e? - kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló szemét.
Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet nézett a fiskálissal.
- Az urak távozhatnak, - mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás után, - Kincses uram ellenben marad...
Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással, de szó nélkül távozott.
A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak, ösztönszerüleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett volna megtörténnie.
Kont és Kincses magukra maradtak...
A vitéz rőfös lépésekkel mérte a termet , földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a főfiskus előtt.
- Kincses!
- Tessék?
- Hogy jutott eszébe Amerika?
Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult egyszeribe .
Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.
- Felelni fogok nagyuramnak, - mondta, megropogtatva a szót, - de előbb én kérek egy kérdésre feleletet.
- Tessék...
- Miért nem bízik bennem, nagyuram?
Kont kezét nyújtotta.
- Bízom magában.
Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.
- Akkor, - kérdezte, - miért titkolódzik előttem is?
Kont folytatta sétáját az asztal körül, úgy válaszolt...
- Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se tudnia , egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.
- Elhiszem, de nem értem, miért.
- Kiváncsi?
Kincses kissé elszégyellette magát.
- Nem, - mondta, - de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy önzetlenül , sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom - ha bizalmát nem vonja meg tőlem, - dülőre vinni összes ügyeit.
- Ezzel - jelentette ki Kont, - még nem győzött meg annak a szükségéről, hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.
Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:
- A mi beszédre kényszerít, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.
Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.
- Zokon ne essék így szólván, - nyugtatta meg az érzékeny férfiút, - nem a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében.
Ön nem képes számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt képes - különben nem járt volna el a szája, - az én eddigi titokzatos szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni...
Ne szóljon közbe, kérem, - folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási szándéka kivitelében, - elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát , mert tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt...
Üljön le, Kincses uram s hallgasson végig közbeszólás nélkül.
Kincses önkénytelenül engedelmeskedett.
Morczos volt, mert sértette a vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.
- Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az előadásomban , rendszerbe foglalom a mondanivalómat.
Először a tényállással fogom önt megismertetni , hogy lássa, mennyi a koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy miben áll a koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság varázsköpenyegét.
Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram ámulatára.
- Egy év óta vagyok Magyarországon.
Csakugyan Amerikából jöttem.
Hogy kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt hiszem, nem kiváncsi ön.
Önt az én szereplésem, terveim részletei érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg.
Erről számot adok.
Arra, mit saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem , munkámnak rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel...
Amerikából nem egyedül jöttem.
Az Új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke.
Ezek, később , meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.
« A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét, meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama...
A nagy együttes munka kész.
Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy pár szóban is összefoglalható.
« A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel okszerű bányaüzem s politika mellett.
Konstatáltatott továbbá, hogy a gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok.
Annyi a folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent elvégeznek itt.
Persze a vizet előbb fel kell osztani , hogy jusson belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével mindenhova be legyen vezethető.
Még a hegytetőkre is.
Ez egy hatalmas kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is.
Csak pénz kell hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy az országos viziművek létesítésére is .
Azoknak a szakértői munkálatoknak alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai.
Persze nem ingyen, hasznát akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb garancziája , hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak ha nagy és biztos haszonra számíthat...
Ön csóválja a fejét, - jegyezte meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak.
- Értem önt.
Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar zsirból s hazaszaladnak vele.
Hát erre csak az a megjegyzésem , hogy ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem tudnánk összeteremteni...
Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is lehet.
Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet részére lefoglalni , bebiztosítani...
Ezt bizza rám.
Nem hiába voltam amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van.
A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem...
Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült figyelemtől, újból beszélni kezdett...
- Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai függetlenségének kivivása nem khiméra.
Az én számításaimnak, reményeimnek érczalapja van.
Az új világ minden kulturvivmányának felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők leszünk...
És akkor majd ránk kerül a diktálás sora.
Súly és érdem szerint.
Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló fényes győzelem.
Kincses mesternek föllángolt az arcza.
Kont vállára tette kezét.
- Ime, ez az, a mit ön tudni akart.
A bizalmi kérdést ezzel meg is oldottam a kivánsága szerint.
Ezenkívül legföljebb még annak a magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe; föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az emberfelettiség látszatának bélyegét?
Mi szükség volt a nagy komédiára, a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a nemzet szine elé ?
Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem, nevetségessé tettem saját fajomat ?...
« Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert, egymagában is, a tömegben is...
Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá, függetlenné tehetem az országot, ime a terv !..
Bolondnak, holdkórosnak, vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg se igen értették volna a szavamat.
Nem, Kincses uram, így nem mentem volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton, holott így nemzeti hős vagyok.
A hitelem korlátlan, félnek tőlem az emberek, ha úgy akarnám , visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém.
A mai ember lelke - mondta meggyőződéssel, - megkivánja a csudát, a rendkívüliséget.
Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az igazság iránt érzéke nincs.
Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a nagy tömeg hipnotizálására.
Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése utáni feltámadásában.
Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába.
Mert a nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő, szuggerált csudák után a valódi csudára is képesíteni fog...
Mert az lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…
Kincsesnek leesett a feje.
- Úgy van - hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó.
- Úgy van...
Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:
- Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?
Kincses nagyon meg volt indulva...
- Most már értem az aggodalmait...
Önnek valóban szüksége van arra, hogy istenítsék , az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a fény, a czeremónia sem elég...
- A kérdésre nem felel?
- Arra is felelek.
Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak hogy bizom a jövőben, de látom is.
Meg fogom érni a diadalt.
Kont keresztet vetett magára.
- Ha Isten is úgy akarja...
- Akarja - kiáltotta Kincses fanatikus hittel, - a magyarnak nagy veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját...
Önt is ő küldte.
Ha nem is a csillagok útján , Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén; vallom és hiszem!
… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…
… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai.
Mert Lombos Keresztélyt régen beavatta a nagyúr.
Benne biztos volt.
Most már biztos volt Kincsesben is...
Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt...
Hát ő benne nem bízik?
Benne, a kit a világon legjobban szeret?
Rászolgált -e, megérdemli -e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte ?...
Elfacsarodott a vitéz szive.
Szemrehányásokat tett magának.
Egyszerre olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után .
Felnyitott egy szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle.
Aztán nyergeltetett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE