Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A hunok sirja fölött.
A Rika-erdőtől már csak egy órányira van Szent-Pál.
Magas hegyek közé ékelve, keskeny völgy ölében fekszik e kis székely falu, melynek vörös cserepes fedelü házai messziről mosolyognak az utazóra.
A Dezső bácsi háza a falun kivül áll, egy régi kastély ez, mely négyszáz esztendővel ezelőtt épült s melyben hajdan a Kornissok laktak.
Nem messze tőle csak romladéka van egy másik kastélynak, mely szintén a Korniss-családé volt.
Ebben lakott Korniss Ilona, kiről - mint édes apa mondta - regény is van írva.
A kastélyban vagy tíz szoba: elfértünk hát kényelmesen, pedig csak gyerek volt vagy tizenkettő: mi hatan, a többi mind a Dezső bácsi öcscsei , hugai, Budapestről meg Udvarhelyről.
No, ezeken a budapesti gyerekeken nem látszott meg, hogy budapestiek: piros pozsgás volt az arczuk, csupa élet, elevenség.
Mindjárt jó barátságot kötöttünk, mintha mindig együtt lettünk volna, s alig pihentünk meg , sorban lovagoltunk a Muczin, a kastély előtt elterülő kerek udvarban.
Aztán lementünk a kertbe - fürödni.
Nem folyóvízben, hanem valóságos uszóházban, melynek sós vize van.
Mert ezen a vidéken szere-száma nincs a sós forrásoknak.
Jó darab helyeken a föld mintha be volna hintve apró sóval: olyan fehér.
Réges-régen, még a rómaiak idejében, sóbányák lehettek itt s a szántóvető ember ekevasa még ma is kidob egy-egy darab sót.
Bizonyos, hogy a föld gyomra itt tele van sóval, de hiába van tele, nem szabad kiásni.
Úgy látszik, tartogatják a késő századokra, mikor itt is, ott is a bányákban fogyni kezd a só.
De mindennél nevezetesebb az a kis erdőcske, mely a szent-páli hegy oldalán húzódik el.
Nem is annyira erdő ez, mint liget.
Csenevész, szomorkodó nyírfák, boróka-bokrok , ez az egész.
Ide vitt ki Dezső bácsi minket szalonnát sütni.
Azt, szalonnát sütni a szabadban, égő tűz parázsa fölött.
Azt mondta Dezső bácsi: nincs annál pompásabb , izletesebb valami, mint a szabad tűz felett, fanyárson pirított szalonna.
Persze úgy , ha a szalonnasütés előtt nagyot gyalogolunk.
Ó, Istenem, ez igazán pompás egy dolog volt.
A hányan voltunk gyerekek, száraz gallyakat hordtunk össze, aztán Dezső bácsi alája gyújtott s egy szempillantás mulva már lobogó lánggal égett a gallyakból magasra rakott máglya.
Lassanként a vastagabb ágakból jó csomó szén égett, egy hosszú ággal azt szétkapartuk, most már lehetett sütni a szalonnát.
A jó Dezső bácsi e közben kilencz nyársat faragott, mert annyian voltunk éppen akkora gyerekek, a kiket a tűz köré eresztettek.
Mondhatom, pompás kép volt, a mint kilenczen a tűz köré ültünk, egyik kezünkben egy jó darab kenyér, a másikban a nyárs, melynek a hegyébe volt szúrva egy szelet szalonna.
Olyan szépen pirultak a szalonnák a pislákoló parázs felett s mi közbe-közbe hozzá csaptuk a szalonnát a kenyérhez, hogy a zsírja mind a szénre ne csepegjen.
Az édes anyáék, a néniék kiürítették a kosarakat, melyek tele voltak mindenféle hideg sülttel, sonkával, kalácscsal, s mind azt mondták: ilyen jól még nem esett az uzsonna.
Dezső bácsi és édes apa borozgattak, s beszélgettek a régi jó diákéletről.
Mikor az uzsonnának vége volt, az édes apa hirtelen fölkelt s a ritka bokrok közt a hegytetőre mutatott.
- Utánam, gyerekek!
Ki a tetőre!
Mentünk mind, nagyok és kicsinyek.
A hegytetőre érvén, felénk fordult az édes apa s kérdé:
- Mit gondoltok, gyerekek, hol vagyunk most?
S még feleletet sem várt, folytatá:
- A hunok sírja felett.
Látjátok, ez a kerek, a szélén kövekkel körül rakott halom nem a természet műve, emberi kéz rakta ezt a halmot, ennek előtte ezer négyszáz esztendővel.
Hun ősök porai nyugosznak a halom alatt.
Hunok, kik Atillának vezérlete alatt meghódították az egész világot, de, hajh, a mint a világhódító Atilla lehunyta a szemét, két táborba szakadtak, mert az ármányos Detre egymás ellen uszította Atilla két fiát: Aladárt és Csabát.
A testvérharcznak gyászos vége lett.
Csaba, bár nem lett volna szabad nyúlni az Isten kardjához, melyet a hunok külön ládában, erős zár alatt őriztek, mikor látta, hogy nem győzhet másként, elővette az Isten kardját s megölte vele testvérét, Aladárt.
Ám a testvér vére elvette a kard varázserejét .
Csabának nehány ezernyi vitézével menekülni kellett a földről, melyet apja szerzett .
Visszament Szittyaországba, az ős hazába, de itt hagyott két ezer hunt, hogy itt székeljenek addig, a míg a magyar testvérekkel vissza jön.
Hej, szegény itt maradt székelyek!
A hány nép volt e földön akkor, mind ellenük támadott.
De Csaba háromszor visszatért az utjából s szétverte a feltámadott népeket.
Aztán telt, mult az idő, a székelyeket sokáig nem bántották, de Csaba nem tért vissza.
Hiába biztatta otthon a magyar testvéreket: jertek, jertek, az én apám földjére, nincs szebb annál kerek e világon, - azt mondták a bölcsek: addig nem megyünk, mig Isten nem jelenti meg nekünk: menjünk -e vagy nem.
Meghalt Csaba, de mikor újra feltámadtak a népek a székelyek ellen, eljött újra az ő vitézeivel.
Lejöttek az égből s az ellenséget szétverték negyedszer is.
Aztán újra felszállottak az égbe, s a merre elszáguldottak, paripáik lába nyomán ragyogó fehér út verődött, a mely soha el nem enyészik, megmarad örökkön örökké: a hadak útja ez.
Négyszáz esztendeig élt már itt a maroknyi székely, ezen a földön, gyermekek, mikor jöttek a magyar testvérek, elfoglalni Atilla örökét: ősi jogon, ha lehet; karddal, ha másként nem lehet.
Elfoglalták karddal.
Magyar és székely egymás keblére borult, mint igazi testvérek, a kik egymástól rég elszakadtak s im, most újra összetalálkoznak.
Ezer esztendeje, hogy itt él magyar és székely: édes testvérek, egy anyának a gyermekei.
Nincs e hazában egy talpalatnyi föld, melyet magyar vér nem áztatott .
Megvédték a földet töröktől, tatártól, némettől.
E földnek minden rögje szent , gyermekek, mert őseink vére termékenyítette meg.
A költő mondja:
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Itt, itt, ezen a földön.
Számunkra e hazán kívül nincs más haza.
Ezért a hazáért , ezért a földért dolgozni s ha kell, vért ontani ki ne volna kész!
- Mind, mind! - kiáltottuk mi lelkesülten, fiúk és leányok.
Az édes apa folytatta:
- Ne feledjétek, gyerekek, hogy rég elporladt ősök sírja felett álltok.
Honfoglaló ősök sírja felett.
Virágot e sírhalomra!
Szedjétek le az erdő minden virágát s hintsétek föléje.
- Virágot, virágot! - kiáltottuk egyszerre s egy szempillantás alatt összehordtuk, a mi virág volt a közelben.
Oly szép volt a virággal behintett kopár sírhalom!
A leszálló nap rávetette fényét a virágos sírhalomra s ragyogni kezdett az egész vidék.
Mintha megmozdultak volna a távoli hegyek, erdők s mind felénk integettek volna, köszöntve, üdvözölve.
Aztán felragyogtak a csillagok is, csillagok táborában a hadak útja, ez a fehér ragyogó csillag-út.
Látni véltem Csabát, a mint kivont karddal száguld paripáján s utána a hun vitézek.
És mintha hallottam volna riadóját: Utánam, vitézek, bajban van a székely!
Sokáig némán állottunk a sír körül s egyszerre csak, a nélkül, hogy szóltunk volna egymásnak, énekelni kezdtünk: A nagy világon e kívül nincsen számodra hely...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE