Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XVI.
Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is.
Arczképe kapható volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben, szinnyomatban, olajba festve.
S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne lógott volna a falon.
Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié.
Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma, a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta bálványozói lelkét.
Szép volt , tüneményes erejű; különb férfitipus festő ecsetjéből sem került ki soha.
Viselete , tempói csak emelték testi kiválóságait.
Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült.
Az egész város nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is.
Kont többnyire két csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba .
Ez a két fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában akármelyik miniszterrel.
Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép olyan kemény is .
Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek hivták; a másik, Csunyi Jakab , atyjafia volt a székely várnagynak s arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem: fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő.
Az öreg ordast a Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba.
Becsesebb ajándékot olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott volna ki a jó székely falu.
Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember, legendákat beszéltek az izomerejéről.
Birkózott az már czirkuszi kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata.
A nép között az a hir járta, hogy Kont vitéz azért vette magához , hogy az erejét fenje rajta...
Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé.
Gyors iramban , hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten.
A vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére, szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés kiszorult belőle.
Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén excsikósnak odadobta a kantárszárat.
A hangja se volt biztos , megkérdezvén a palota portását:
- Fogad a herczegné?
A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:
- Nagyméltóságod számára itthon van.
Kont mély lélekzetet vett.
Egy pillanatra mintha elhagyta volna önbizalma , összerázkódott.
A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő lakosztályába vezető utat .
Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.
Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett.
Körülnézett.
S hogy a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú empire-székre.
Úgy festett rajta , mint huszár a póni-lovon.
A herczegné sokáig nem jött...
Kont türelmetlenkedni kezdett.
Szive hevesen dobogott .
Majd megharagudott magára, felszökött székéről s megrázta vállát.
S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai.
A legerősebb emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak parancsolni, mint másnak...
Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek.
Kont felütött egyet közülök.
Egy szál préselt virágra nyitott.
Becsapta a könyvet.
Bántotta a hervadt virág.
Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és kinézett rajta...
Végre ruhasuhogást hallott.
Minden vére szivébe szökött, megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.
Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal, mosolyogva , szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive idejekorán vetett lobbot .
Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak.
Annyira el volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.
De Kont se.
Avagy ő talán nem is akart.
Megtartotta a herczegné szinte odadobott , finom kezeit sokáig.
Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem jött a szava.
- Vártam...
Hisz vártam...
Miért váratott magára oly soká?
Kont hosszú lélekzetet vett.
Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény egyéniségét.
Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.
- Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis fejedet.
Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.
- Így? - kérdezte.
- Úgy, úgy… - S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.
Az asszony erre fölvetette fejét.
Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.
- Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.
- Még nem, - suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem kinálkozó gyönyöreitől, - előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.
Az asszony visszalépett.
Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől megriadt őzike.
- Nem, ne, ne, - kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, - nem akarok semmit se tudni.
Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el multkori kiváncsiságomat ...
Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem, hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek...
Nem, nem, - búgta a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, - vagy, a ki vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy, mert - szeretlek.
Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette; beleültette, mint egy gyermeket.
- És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, - mondta szelid komolysággal, - mert most már férfiúi becsületem is azt követeli… Aztán - tette hozzá, - el is foglak jegyezni, addig, míg gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…
- Ah!
Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!
Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:
- Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni, hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes bizalmamat.
Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső bérem.
Próbára tettelek, állottad a próbát.
Érzem, hogy lelkemtől a tiédet el nem szakítja többé földi hatalom.
Nem fogsz elárulni, mert nem árulhatod el nemzetedet.
Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak avatva.
Neked tartogattam azt , a miről halandónak akkor sem lesz szabad tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem betetőzve lesz.
Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s jövőjükbe vetett hitük.
Árpádot , Szent Istvánt, a Hunyadyakat, Zrínyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak.
Ime, a te lelkedbe temetem el származásom titkát.
Halljad...
- Nem, nem, - ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, - semmit se akarok tudni , szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s szentségtörést én nem követek el.
Kont mégis elmondott mindent.
Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik segítségével ), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta ), s mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát, amelynek eddigi sikereit is köszönheti.
- Ime, elmondtam neked mindent, - végezte be szavait, - akarsz -e nőm lenni ezek után?
- Akarok, - lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.
Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a herczegnő ujjára:
- Holtomiglan...
- Holtomiglan, holtodiglan, - rebegte az asszony s meghatottságában, gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE