Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Amiket az útleíró elhallgat
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
19
Bekezdés
1994
Mondat
3944
Szó
31840
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AFRIKAI BECSÜLET
Ezt a történetet voltaképpen nem is én beszélem el, hanem a nemrég meghalt derék Afrika-járó Bornemissza báró.
*
Megtérek az utolsó útamból Zanzibárba, s rakatom a bérelt magazinba a gyűjteményemet.
Pokoli hőség.
A feketék lomhán dolgoznak.
Nem a hőség miatt dolgoznak lomhán , hanem, mert ők is úgy vélekednek a munkáról, mint itthon a cigányaink.
Látom egyszer, hogy abba is hagyják a munkát: bámulnak kifelé.
- No, mi az megint?
- Munári, - felelik vigyorogva, - három munári van itt, enganna.
Enganna az ő nyelvükön úr, munári pedig misszionárius.
Nem éppen ritka látnivaló a munári Zanzibárban, dehát a feketéknek minden érdekes, ami nem tartozik a dologhoz.
A három misszionárus nagy boszúságomra meg is áll a magazinom előtt.
Szemlélgetik a gyűjteményemet, a két csónakot, a bálványaimat, elefántcsontokat , gyerekbölcsőt, mindent, ami összevissza hever a magazin előtt, ahogy a tevéimről lebontottuk.
Kilépek.
Köszönök nekik.
Hátha magyar is van köztük?
Dehogy van.
Franciák.
Szakálasok.
Ketteje fiatal, egy meg már deresedő korú.
- Nézzen el hozzánk, - mondja a legidősebb.
- Látom, hogy a gyűjteményéből épp a legművészibb népfajnak a tárgyai hiányoznak.
S elmagyarázza, micsoda népfaj az, merre lakik.
Csak menjek el az ő misszióházukhoz.
Nincs messze.
Csak egyheti utazás.
Onnan aztán délkeletnek még csak három napot kell tevézni.
Fehér ember még ott nem járt soha.
A szerecseneim is biccentenek:
- Igaz, enganna, igaz.
- Köszönöm, - felelem, - majd meggondolom.
Dehát csak azért hagytam rá, hogy menjenek már odább.
Hazafelé készültem már akkor és gondolatnak is kedvetlen volt, hogy még vagy három hónapra ottmaradjak és süljek-főljek abban az átkozott szerecsen hőségben s még rá hetekig kóboroljak is azokon a büdös és buta tevéken.
A rákövetkező éjszakán azonban mégis meggondolkodtam a misszionáriusok beszédén .
Hiszen még vagy két hónapot úgyis itt kell töltenem Zanzibárban, hogy a gyűjteményemet gyékénybe, ládákba pakoljam.
Ki tudja, micsoda érdekes etnografiai ritkaságokat hagyok magam mögött?
De a hőség! a pokoli kemencék hősége!
S ki tudja, micsoda mocsaras, bozótos , kaktuszos, kígyós, skorpiós vidék?
Afrikában nincsenek országútak, mint minálunk.
Még gyalogútak is alig.
Mert vagy a homok fújja be őket, vagy ahol termő a föld, a gyorsan növekvő növények takarják el.
A legérdekesebb szerecsen falvakba olykor olyan útakon lehet csak eljutni, hogy az ember és állat belegebed.
Dehát az etnografiai kincsek!...
Még harmadnap is, hogy folytatjuk a munkát, ezen forog a gondolatom.
Hogyan lehetne?
Hogyan lehetne?
A néprajzi tárgyak ott igen olcsók.
Nem is pénzen juthatunk hozzájuk, hanem értéktelen bazári apróságokért , cserében.
Egy-egy garasos brosstűn, egy-egy bádoghátú tükröcskén, egy-két méternyi kék, zöld, piros rongyon, üvegfüzéren, gyöngyfüzéren száz és száz forintokat érő tárgyakat lehet cserélni.
Körülnézek a feketéimen.
Megáll a szemem egy vékonylábszárú huszonöt éves fickón .
Az mintha értelmesebb volna, mint a többi és dolgosabb is.
- Boma.
- Parancsolj, enganna.
- Pita káló.
( Jer ide.)
Boma legott abbahagyja a kötözést.
Ugrik és elém áll örökké csodálkozón néző fekete szemével, trombitás szájával és izzadtságtól fényes tücsökpofájával.
- Láttad itt tegnap azokat a munári urakat?
- Láttam, enganna.
- Tudod hol a telepük?
- Nem tudom, enganna.
- De oda tudsz menni?
- Oda, enganna.
- Hát nézd, itt ez a ládácska portéka: gyöngy van benne, meg színes vásznak, meg mindenféle apróság.
Rákötöd azt egy tevére, s elmégy vele oda a munári urak telepére.
- Értem, enganna.
- Dehogy érted, víziló.
Nem nekik kell átadnod, hanem ott csak az a dolgod, hogy megtudakolod tőlük: mely falvakba menj?
Jól meg jegyezd, amiket mondanak .
Elmégy azokra a helyekre és vásárolsz nekem ezekért a tárgyakért cserében mindenféle házi eszközt, íjjat, nyílat, lándzsát, pajzsot, bálványt , elefántcsontot, szóval mindent, amit én szoktam.
- Értem, enganna.
- Hát ha érted, azt jegyezd még meg te gézengúz akasztófáravaló, hogy holmi haszontalanságra ne vesztegesd az én drága portékáimat!
Csak azt vedd meg, ami szép, ami szokatlan, ami különbözik azoktól a tárgyaktól, amiket itt láttál a magazinban.
Mit mondtam?
- Hogy haszontalanságokra ne vesztegessem a portékát.
- Ott a teve.
Mehetsz.
Egy vén csámpás tevét adtam neki és holmi értéktelen apróságot egy rossz kis faládában.
A szerecsen elment nagykomolyan, szótlanul.
Csak épp a fejét vakargatta, mintha nem tetszene neki a megbízásom.
Elmúlik három hét, négy hét, az én szerecsenemnek se híre, se hamva.
No, bizonyosan megszökött, - gondoltam.
S nem is csodálkoztam rajta, hiszen alig egy hónapot szolgált.
Éshát nincs ott se munkakönyv, se passzus: a vásártéren lézengő feketékből felfogad az ember tíz-húsz krajcáron egy falka napszámost, a nevöket se tudja.
Bolond is volt volna, ha el nem szökött volna, hiszen tudja, hogy nem üldözhetem .
Elvitte a huncut a tevét is, a ládát is, és elment bizonyára a maga falujába .
Annyi portékáért vesz magának földet, ökröt, feleséget, házat.
Még királynak is megválasztják a vagyonáért.
Képzelem, hogy vigyorgott és röhögött a gazember, mikor túljutott Zanzibáron!
Megint elmúlt egypár hét.
A szerecsenemet már el is felejtettem.
Elvégre nem ért tíz forintot, amit rábíztam, láda, teve együtt nem ért tíz forintot.
A második hónap végén egy hosszú szakálú áll meg a magazinom előtt: egy megterhelt teve van vele és két ökrös szekér.
- A mi tevénk, enganna, - mondják vigyorogva a feketék.
Nézem: csakugyan az én csámpás vén tevém.
A misszionárus jön, köszön:
- Laudétur...
Elhoztuk uram az etnografiai tárgyakat.
- Micsoda etnografiai tárgyakat?
- Hát amiket az ön szolgája vásárolt.
- Boma?
- Az.
- Hát az hol van?
- Majd megmondom, csak tessék előbb átnézni, rendben van -e a vásárlása?
S ottmarad, álldogál, míg a szerzeményt bontogatjuk.
Ezreket érő csupa remek etnografiai tárgy!
- Ez mind az enyém?
- Mind, - feleli a misszionárius, - hiszen ön vásároltatta.
Nem győzök bámulni és örömömben hova lenni!
No, megajándékozom, ahogyan még szerecsen nem volt megajándékozva!
Puskát adok neki.
Nem: örökös szolgámmá fogadom!
Még Európába is magammal viszem.
- Hol az a dicső ember?
Hol az én Bomám?
- Azt ugyan sohse látja ön többé, - szólt komolyan a misszionárius.
- Meghalt?
Megbetegedett?
- Nem.
Mikor már mindent megvásárolt, beszólt nekünk az ablakon, hogy vigyük el a holmit önnek.
Mert ő nem meri: aggódik, hogy valami haszontalanságot vett.
Pedig nagy gonddal buzgón dolgozott az az ember kora reggeltől késő estig.
Kesergett ott, hogy nem mer önnek a szeme elé kerülni.
Bíz az uram, megszökött.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE