Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A diák-szolga.
Szent-Páltól, a Dezső bácsi falujától, két órányira van Székely-Udvarhely.
Az édes apa oly sokszor beszélt nekem erről a kis székely városról s különösen arról a kedves régi kálvinista gimnáziumról, a hol ő tanult, hogy szinte már a szobákat is ismertem , a melyekben lakott tíz éven át.
Szerettem volna látni azt a hatalmas kősziklát , melynek tetején fészkelt egykor régen Budvár, a hun ősök vára; a csöndes kis kápolnát, mely a völgy ölében húzódik meg s a melynek a környékén édes apáék vasárnap délutánonként labdáztak.
A Kuvar hegyet, a Szarkakőt, a hol árvalányhajat szedtek.
A fűzfa berket a Küküllő partján, hol egy-egy fűzfa tövében leheveredve leczkéjét tanulta édes apám...
Ó, mennyi kedves, drága hely.
Kedves, drága nekem is , mert mind kedves emlék az én édes jó apámnak.
De különösen érdekelt a vén kollégium.
- Édes apa, oly közel vagyunk Udvarhelyhez, vígy el oda.
- Jó szívvel, édes fiam.
Láttam édes apám arczán, mennyire jól esik a kivánságom.
Sőt úgy láttam, mintha egy kissé izgatott, nyugtalan lett volna s türelmetlenül várta, hogy a kocsi eléálljon .
Azt hiszem, szeretett volna szárnyat ölteni, hogy hamarább láthassa azt a várost , melyhez annyi édes gyermek- és ifjukori emlék kötötte a szívét.
Az édes anya és a többi gyerek Szent-Pálon maradt, ketten mentünk Udvarhelyre: az édes apa meg én.
Hegy, völgy, hegy, völgy!
Mindjárt Szent-Pálon túl, az országúttól balra, magas hegy tetején a bágyi vár romja, tövében a kis falu, melynek fehér szakállú papjáról s a jóságos pap néniről kedvesen emlékezett meg édes apa már Budapesten.
A faluk közel esnek egymáshoz.
Homoród-Szentmárton, Recsenyéd, Patakfalva, Árvátfalva, (ez igazán árva kis falu ), Felső-Boldogasszonyfalva.
Im egyszerre csak szélesedik a völgy, amott balra Bikafalva s jobbra tekintve már látszik Udvarhely alsó fele.
A szívem hangosan dobog.
- Ugy -e ez Udvarhely, édes apám?
Felel édes apa kipirult arczczal:
- Ez, fiam, ez!
A legszebb vidéki város.
Nekem az!
- Ó, hogyne volna az, mondom én.
Fel-felsikoltok örömemben, a mint egy-egy helyet magamtól megismerek, édes apa régibb elbeszélései alapján.
- Nini, a kápolna!
Ahol a nagy homloku szikla.
Annak a tetején volt Budvára!
( Talán Budának, Atilla testvérének a vára ?)
- Ez a hosszu kopár hegy, ugy -e, a Kuvar?
- Az, fiam, az.
Már bent is vagyunk a városban.
Egy hosszu utczán haladunk végig.
Csinos boltok mind a két oldalon.
Egy- és kétemeletes házak is közbe-közbe.
- Hát a kollégium?
Hol van, hol?
- Mindjárt, mindjárt, - csitított az apa, - bár ő is izgatottnak látszott.
A Kossuth-utcza végén jobbra fordul a kocsi s im, elémbe tűnik a kálvinista templom és vele szemben - - a kollégium.
Szép kétemeletes ház.
Nem az, a mi volt édes apa korában.
Újra építették.
Úgy tetszett nekem, mintha édes apa egy kicsit elszomorodott volna.
Örült bizonyára a szép új palotának, de egy kicsit fájt mégis, hogy nem láthatja még egyszer a régit, a kedvest, a zsindelylyel födöttet, alacsony padlás-szobácskáival.
A kocsi megállt a kollégium kapuja előtt.
Beléptünk.
Csöndes az udvar, a folyosó , mint a temető.
Diákok lármája nem veri föl a tudomány hajlékának csöndjét: ők most odahaza vannak mind az édes szülei hajlékban, élvezik a nagy nyári vakáczió örömeit , éppen, mint én.
Ó, ha csak egy órára láthatnám őket!
Hanem mégis volt valaki.
Egy theológus diák, a ki osztálytanító s egyben »ellenőr « , vagy a mint a diákok mondják: »kontra «, jött elénk s barátságosan ajánlotta föl a kalauzolást.
Bejártuk a földszintet, az első s a második emeletet, be-benéztünk a lakószobákba, a tantermekbe.
A lakószobákban üresen ásított 6-7 ágy, némelyik alatt egy-egy kis karikás ágy is.
- Ugy -e, ezekben a karikás ágyakban a kis fiúk hálnak?
- Nem a kis fiúk, - mondta az édes apa.
- A diák-szolgák szoktak ezekben hálni.
- Diák-szolgák?
Ilyenek is vannak?
- Persze, hogy vannak.
Azok a szegény fiúk, a kik nem a maguk költségén élnek s apróbb szolgálatokért m ó d o s a b b társaiktól kenyeret kapnak, meg az ebédből s a vacsorából is, a mi - megmarad.
- Ó, Istenem!
A mi megmarad!
- Nem, nem olyan szomorú ez a dolog, a mint te képzeled.
Hallgass csak ide.
Minden szobában lakik tíz diák, kisebb, nagyobb.
Elemi osztályosok és gimnázisták.
A tízből hét a maga kenyerén van.
Ezeket »tanítvány « -oknak nevezik.
A többi három: »szolga «.
A hét tanítvány a hét egy-egy napjában ebédet, vacsorát főzet az egész szoba részére , kint a városban, valamelyik polgári családnál.
Reggel pénzt ád a húsra.
Kinek?
A legnagyobb szolga-fiúnak.
Ez megy a mészároshoz, húst vesz, azt elviszi a gazd'asszonyhoz s délben ugyanez a fiú elhozza az ebédet.
A másik szolgadiák vizet hoz a kútról, a harmadik meg háromszor napjában kisöpri a szobát.
- Egyéb kötelességük nincs?
- Van egyéb is.
A nagyobb diákok czipőjét, csizmáját kitakarítják.
- S a kisebbekét?
- Azokét nem.
Látod, éppen ez is mutatja, hogy azokat a szegény fiúkat nem nézik igazi szolgáknak.
A »tanítványok «, míg nagy diákká nem nevelkednek, maguk takarítják a ruhájokat, maguk vetik meg az ágyokat.
Hisz ők is többnyire egyszerű székely gazdaemberek gyermekei, azzal a különbséggel, hogy az ő apjuk módosabb.
Mikor aztán a hetedik osztályba kerülnek, akkor tanítványból, szolgából »úr« lesz egyformán s ha még oly szegények is azok a szolga-diákok, a hetedik osztálytól kezdve »urak« ők is , a maguk kenyerén élnek s a maguk kenyeréből juttatnak a kisebb szolga-diákoknak.
- De honnét lesz egyszerre kenyerük?
- Honnét?
Onnét, hogy ezek a szolga-diákok rendesen kitünő tanulók.
Kapnak különféle ösztöndíjakat, sátoros ünnepeken légáczióba járnak...
- Mi az a légáczió?
- Na ezt ti, pesti gyerekek, csakugyan nem tudjátok.
Hát ez úgy van, fiam, hogy van 50-60 oly kálvinista falú Udvarhely- meg Háromszék-vármegyében, a hol sátoros ünnepeken a pap csak az első nap prédikál, a többi napon a diákok.
Öt prédikácziót mondanak el s ezért kapnak 10-20-30 forintot, nagyobb faluban még ötvenet is .
Városban összegyűl 100 forint is.
Aztán magánórát adnak a kisebb diákoknak.
Ez is hoz valamit.
Hej, fiam, sok jeles ember került ki már ezek közül a szegény szolga-diákok közül!
Papok, tanárok, ügyvédek, orvosok, magas rangú tisztviselők.
- Ó, de szép, ó, de szép!
Végig járván a szobákat, tantermeket, lementünk a hátsó udvarba, hol a diákok szabad időben játszani szoktak.
- Sokat játszottál itt, ugy -e, édes apám?
- Meghiszem azt!
- Nézd, apa, nézd, egy kis fiú!
Akkora, mint én!
- Az ám, egy kis fiú, - mondta édes apám.
Éppen akkor mászott föl a mászórúdon.
- Hát ez nem ment haza vakáczióra? - kérdeztem én.
- Nem, - mondta az ellenőr, - árva fiú szegény, sem apja, sem anyja, egész esztendőn át itt van.
Az én kicsi szolgám.
- Ó, Istenem!
- Gyuri, gyere ide, - szólította meg az ellenőr.
Gyuri hirtelen lecsúszott a rúdról s felénk sietett.
Éppen olyan ruhát viselt, mint Benkő Árpád, mintha hasonlított volna is hozzá.
Szelid, kék szemében jóság lakozott .
Illedelmesen megemelte kalapját, köszönt.
Az édes apa megsimogatta az arczát s nyájasan kérdezte:
- Mi a neved, fiacskám?
- Bándi György vagyok, szolgálatjára.
Én is megmondtam neki a nevemet s kezet fogtunk.
- Hányadik osztályba jársz? kérdeztem.
- Most a második gimnáziumba megyek.
- Pompás!
Én is!
Csúszik -e a latin?
- Ó, igen.
Hát neked?
- Nekem is.
Közbeszólt az ellenőr:
- Gyurival meg vagyok elégedve.
Az első eminens az osztályban.
Ha így tanul tovább is, derék ember válik belőle.
- Hát pajtásaid nincsenek? - kérdeztem igaz részvéttel.
- A pajtásaim hazamentek s én magam maradtam.
Ki-kijárok a rétre, az erdőre, néha találkozom egyik-másik városi pajtásommal s azokkal játszom.
De legtöbbet itt vagyok.
Egyedül is jól tudok én játszani.
Kedves verseimet szavalgatom itt az udvaron.
Aztán elképzelem, hogy előttem állanak az osztálytársaim, azokat kikérdezem s mindjárt én meg is felelek a kérdésekre.
A kik különben is jó tanulók, azokkal jó feleleteket adatok, a rossz tanulók helyett hebegek, kapkodok ide, oda, aztán egyszerre rászólok: ülj le, szekundát kapsz!
- Jaj, de kedves!
Ezt a játékot majd én is megpróbálom.
Láttam, hogy édes apának könnybe borult a szeme.
De könnybe borult az enyém is.
Alig nehány perczet beszéltem Bándi Gyurival, oly nehéz volt megválnom tőle.
- Isten veled, Gyuri!
Ne feledj el.
Hátha még az életben találkozunk.
Ha Budapestre hoz valaha az utad, ne kerülj el engem!
- Nem, nem!
Az édes apa egy ezüst forintost vett ki a zsebéből.
- Nesze, Gyurka, fogadd el, majd jó lesz könyvre.
Gyuri húzódozott.
- Köszönöm, de...
- Na, csak fogadd el.
Tudom, nem költöd rosszra.
- Ó, Istenem, én semmi emléket sem adhatok neked!
Összekotorásztam minden zsebemet.
Nem volt egyéb nálam, csak egy kis szegedi bicska , az is kedves emlék Pósa bácsitól.
- Nézd, Gyurikám, ezt a bicskát Pósa bácsitól kaptam, de én neked adom.
Gyuri arcza kigyúlt az örömtől.
- Köszönöm, köszönöm, áldjon meg az Isten.
Sohasem felejtlek el!
Jobban örült ennek, mint az ezüst forintnak.
Kikisért a kollégium kapujáig, úgy mentünk egymást átkarolva szépen.
Ott elváltunk .
Valamit dadogtunk egymásnak, a jó Isten tudja, mit.
...Vajjon látom -e még valaha Bándi Gyurit?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE