Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Az ezredes.
Csak egy rövid délutánt tölthettünk a kedves kis székely városban, mert estére vissza kellett mennünk Szent-Pálra.
Alig volt annyi időnk, hogy meglátogathassuk édes apa volt tanárait, kik közül csak az öreg Szakács professzort találtuk otthon, a többiek fürdőn töltötték a nagy vakácziót.
Az öreg úr, kinek arczán nagy betegség nyomai látszottak, (pár hónap mulva meg is halt, legyen áldott az emléke !) a mint beléptünk, azonnal megismerte édes apát, pedig csaknem húsz esztendeje volt, hogy utoljára látta.
Halovány arcza kipirult az örömtől, kedves fiamnak szólította édes apát, nekem a vállamat megveregette, az arczomat megsimogatta, aztán hosszan a szemembe nézett.
- Szakasztott az édes apja.
Remélem, éppen oly jó diák vagy, mint az édes apád volt.
- Nagyon meg vagyok vele elégedve, - mondotta az édes apa.
Aztán beszédbe melegedtek s egy rövid óra alatt oly sok kedves emléket elevenítettek föl.
Édes apa sorba kérdezősködött a többi tanárról.
- Mind jól vannak, - mondotta az öreg úr, - Bod, Félegyházi, Gönczy... talán több nincs is a régiek közűl.
Szegény öreg Kiss professzor kint fekszik a temetőben ...
Hiszen tudod, írtál róla szép megemlékezést...
Nemsokára írhatsz rólam is, édes fiam.
Oly szomorúan mondta ezt a jó öreg, hogy a szívem megsajdult belé.
- Ó, az még későre lesz, - vigasztalta édes apa.
- A nyáron kipiheni magát, kedves professzorom, s ismét a régi elevenséggel jár-kél, tanít a kollégiumban.
- Annak már vége, vége...
Mind a hárman szomorúak, nagyon szomorúak voltunk a búcsuzáskor.
Az édes apa, mikor a kocsin ültünk, búsan sóhajtott föl: Szegény jó Szakács professzor!
S nem szólt, míg a városból ki nem értünk.
Csak mikor a város végére értünk, fordult vissza s búcsut integetett a városnak: Isten veled, Isten veled!
És búcsut integetett sorba az ismerős helyeknek: a kopár Kuvarnak, a hatalmas sziklafejü Budvárának, a kápolnának...
Mikor Boldogasszonyfalván túl voltunk, az édes apa hévvel ölelt át s mondta lelkes szóval:
- Ó, de szép napom volt ez a mai, édes fiam!
Aztán kevés hallgatás után hozzá tette:
- Hanem úgy érzem mégis, hogy sajog a szívem.
Ugy fájt itt hagynom ezt a várost.
Tíz esztendőt éltem a falai közt, fiam.
Szép idő, nagy idő!
Mennyi kedves, drága emlék elevenedik meg a lelkemben most ismét, hogy távolodom tőle!
- Mondj el valamit ezekből, édes apa.
És elmondott az édes apa egy szép, egy megható történetet, melyet, nincs addig nyugvásom, mig naplómba be nem írtam.
Ó Istenem, ha oly szépen le tudnám írni, a mily szép a történet s a mily szépen az édes apa elmondotta nekem!
Két-három évvel lehettem idősebb fiú, mint te most, kezdette az apa.
Abban az időben egy vadász-ezred állomásozott a városban.
Az ezredes magyar ember volt, hatalmas: erős alak, gyönyörű fehér szakálla a mellét verte.
Arczáról nemesség, szeméből a jóság, a szelidség ragyogott, bár a háborúban oroszlán volt s vitézségét nem egy sebhely hirdette arczán és homlokán.
Mi diákok úgy szerettük, mintha édes apánk lett volna, mert nem volt az a nap, hogy délben, mikor harangszóra az osztályokból jöttünk ki nagy éhesen, az ezredes ott ne állott volna a földszinti vagy az első emeleti folyosó ablakában.
Onnét nézett le az udvarra s a szeme csakúgy ragyogott a gyönyörűségtől, látván az osztályokból kitóduló diáksereget, mely méhrajként zsongott a kollégium udvarán.
A mint megpillantottuk az ezredest, kitörő örömmel köszöntöttük jó messziről:
- Jó napot, ezredes bácsi!
Ismert minden diákot, kicsit, nagyot, nevén szólított mindenkit, s mikor körülvettük , sorba kérdezett.
- Hát te, Pista, feleltél -e ma?
Tudtad -e a leczkét?
- Tudtam, ezredes úr.
- Ember vagy, fiam!
- No Jánoska, van -e már történeti könyved?
- Van, ezredes úr.
- Mutasd, hadd látom.
- Tessék, ezredes úr!
Akkor meg Danit szólította meg.
- Ejnye, ejnye, Dani fiam, beteg vagy tán?
Nagyon halvány az orczád.
- Nem vagyok beteg, ezredes úr.
- Talán éhezel?
Dani hallgat.
- No... no... nesze, fiam, itt van egy piczula.
Végy Miska-czipót meg czigánypecsenyét belőle.
( A Miska-czipót a piaczon árulták s Miska bácsiról, a nagy hasú harangozóról hívták így, a ki kenyérsütéssel is foglalkozott.)
Mit gondolsz, fiam, mi hozta az ezredest mindennap a kollégiumba?
Mondod, a jó szíve .
Természetesen, az.
De egyéb is: a gyermekkori emlék.
Mert az ezredes is itt tanult ám, a kollégiumban, innét ment, mint nagy diák a csatamezőre, mikor Petőfi riadója végig zúgott az egész országon:
Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok!
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A fiatal diák az elsők közt volt, kik lelkesülten rohantak a csatamezőre, harczolni a magyar szabadságért.
A szabadságharcz szomorú végét már ismered.
Az ezredes, akkor még fiatal hadnagy, sebektől borítva az ellenség kezébe került, besorozták közkatonának s úgy vitték Olaszországba.
Mikor aztán vége volt a nehéz, a keserves szolgálatnak, egyet gondolt: ott maradt a hadseregben.
Békében az eszével, háborúban a vitézségével tünt ki s a magyar ifjú fokról-fokra emelkedett.
Mint ezredes került e városba, hova őt is édes gyermek- és ifjúkori emlékek kötötték.
Minden nap egy-egy ünnepnap volt neki, mikor bejött a kollégiumba, az volt nekünk is.
Szerettük ezt a hatalmas termetű, jóságos szívű katonát, ki bajainkban segítőnk, bánatunkban vigasztalónk volt, s velünk örült, ha mi örültünk.
De, hajh, egyszer nagy, végtelen nagy szomorúság ért minket.
Eltelt egy nap, el kettő, el három: az ezredes nem jött a kollégiumba.
Máskor, ha a hadgyakorlatról volt is hazatérőben, leszállott szürke lováról, átadta a katonaszolgának és sietett be.
A szürke már úgy tudta a gazdája szokását, hogy magától megállott a kollégium kapuja előtt.
- Az ezredes beteg, hozták a szomorú hírt a nagy diákok.
- Az ezredes nagyon beteg, talán meg is hal, - ment szájról szájra a bús, leverő hír.
- Ó, Istenem! - sóhajtottunk, keseregtünk mind.
És este lefekvéskor imádkoztunk az ezredes életéért.
De a jó Isten bölcsessége úgy akarta, hogy a mi drága ezredesünk megdicsőűljön...
Egy reggel, - ködös, szomorú reggel volt, nem feledem soha - sírástól, keserves zokogástól visszhangzottak a kollégium öreg falai.
- Meghalt az ezredes!
Meghalt!
Meghalt!
Kicsi, nagy diákok egymás nyakába borultak s úgy sírtak, úgy sírtunk mind.
Jöttek a tanárok, vigasztaltak, de az ő szemük is könnybe borult s vigasztaló szavuk belehalt a csöndes zokogásba.
Siratták ők is az ezredest, és minket, szegény árván maradt diákokat.
- Fiúk!
Virágért, az erdőbe! - csendült végig egy erős hang.
- Az erdőbe!
Virágért! - visszhangzott száz meg száz diák ajkán.
- Eredjetek, fiúk, eredjetek, - integettek a tanárok.
Fiam, édes fiam, ha te ezt láttad volna!
Erdőnek a mi virága volt, leszedtük mind, s kötöttünk koszorút, sokat, húszat, harminczat.
És másnap, kezünkben a koszorúkkal , sorba állottunk a kollégium előtt, úgy vártuk, míg a katonai gyászmenet elhalad , aztán mi is utána!
Négyesével egy sorban.
Katonásan.
Bánatos, könnyes arczczal, de felemelt fővel.
Katonát, vitéz katonát temettünk, fiam!
Im, már hallatszik a katonabanda halotti indulója.
Úgy belemarkolt a szivünkbe , Istenem, úgy!
Búsan, csöndesen léptettek a székely katonák.
Szegények, ezek is az » édes apjukat« temették!
S jött a gyászkocsi.
A koporsó nem látszott a díszes koszorúktól.
És a kocsi után a szürke.
Az ezredes szürkéje.
Szegény szürke!
A mikor a kollégium kapuja elé ért, megállott s szomorúan a kapu felé nézett.
- A szürke megállott!
Látjátok, fiúk, a szürke megállott! - zokogott egy nagy diák és zokogtunk mink is, mind.
Könny csillogott a tisztek szemében is.
Máskor mosolyogtak, mikor az ezredes leszállott a szürkéről s kardjával üdvözölvén, ott hagyta őket és sietett a kollégiumba.
Most könnyeztek mind.
- Tovább, szürke, tovább! - szólt neki egy tiszt, többé nem kell itt megállanod...
Mikor aztán az utolsó sor is elvonult, indultunk mink is.
S a merre elhaladt a menet , könnyező szemeket láttunk az ablakokban.
És hallottuk itt is, ott is:
- Szegény ezredes!
Szegény diákok!
Mondjam -e tovább, fiam?
Ó még nem mondtam el egészen.
Koszorúinkkal elborítottuk az ezredes sírját, s attól a pillanattól fogva kikelettől az első hóig el nem hervadt a virág az ezredes sírján.
A temető kertje lett a legkedvesebb tanuló helyünk s mindig vittünk magunkkal egy-két szál virágot.
És ez így van ma is.
És így lesz örökkön-örökké.
Nemzedékről-nemzedékre öröklődik az ezredes emléke, a nagy diákok adják a kisebbeknek, az ezredes sírján soha sem hervad el a virág!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE