Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Nannyó árvája.
Egy heti távollét után ismét itt vagyunk nagyapóék házában.
Itt vagyunk, de már készülődünk is vissza Budapestre.
Valami csodálatos változást tapasztalok.
Nagyapó szomorúan jár-kel az udvaron, nannyó mindegyre leül az akáczfa alá, fejét a kőasztalra hajtja és - sír.
Oda megyünk, simogatjuk, csókoljuk arczát, kezét és vígasztaljuk: ne sírjon, édes nannyó, visszajövünk a jövő nyáron.
- Ó, édes gyermekeim, ki tudja, megérem -e én a jövő nyarat!
Oda tipeg nagyapó is, az ő szeme is könnybe lábbad.
- Öregek vagyunk, nagyon öregek.
A féllábunk már a koporsóban.
Apa is, édes anya is nagyon szomorú.
Az édes apa izgatottan rakosgatja könyveit , irományait s látom az arczán: itt szeretne élni mindig a kicsi faluban, ebben a kicsi házban.
Jön Benkő Árpád s ő is oly szomorú.
És szomorúak vagyunk mind, mind.
Mondja Árpád:
- Elfelejtesz Budapesten engem.
Ott különb barátokat találsz.
- Én?
Soha, soha, Árpád!
Hátra megyünk a kertbe, előszedjük fakardjainkat s búcsuzóra még egyszer vívunk .
Aztán elő a labdát.
- Még egyszer, utoljára, Bandi!
- Utoljára!
Ez a szó a szívembe nyilallik.
- Nem, nem!
Nem utoljára!
Visszajövünk, ha Isten éltet, Árpád!
- Bárcsak úgy lenne!
- Úgy lesz, úgy.
Nincs kedvünk a játékra.
Átkaroljuk egymás nyakát s úgy mendegélünk a kertben, ki a mezőre, czéltalanul.
Keveset beszélünk, sokat sóhajtozunk.
És a szemünk mindig nedves a könnytől.
Alkonyat felé kerülünk haza.
Nagyapó jő elé az udvaron.
Az ölében öt kicsi villa és gereblye.
Mondja nekem:
- No, fiam, összeszedtem a villátokat s gereblyéteket.
Jere, nézd meg, hová teszem.
Bemegyünk a házba s a kamara fölé, a padlásra dugja egyenként mind az öt villát, mind az öt gereblyét.
- Ha én meghalnék, édes fiam, itt a jövő nyáron megtaláljátok!
- Ó, édes nagyapó! mindig a halálról beszél!
- Hogyne beszélnék, édes fiam!
Látod, éppen ma halt meg egy fiatal asszony.
Hiszen ismerted.
Az a szegény asszony, a kinek a kicsi gyerekét dajkáltátok a réten!
- Ó Istenem!
- Öt gyermek maradt utána.
Ki neveli fel azokat?
Ebben a pillanatban lépett be nannyó.
Egy két évesnek látszó leánykát hozott a karján.
- Itt van az én kicsi árvám! - mondta nannyó.
- A szeme ki volt sírva.
Sírt most is .
- Az én pesti unokáim - kesergett nannyó - úgy is itt hagynak, legalább lesz egy gyerek a háznál.
Mondta nagyapó:
- Öreg maga már, nannyó, gyermekdajkálásra.
- Majd megsegít a jó Isten, ne féljen nagyapó.
- Jól van, jól.
Hiszen nem azért mondtam.
Jól tette, hogy elhozta.
Ott még maradt gyerek elég.
- Öt!
Mit tud csinálni az a szegény özvegy ember!
A legnagyobb is kisebb Bandinál.
Nannyó letette a kis árvát, mi mind közrefogtuk, czirógattuk, kedveskedtünk neki .
Mindjárt adtunk neki tejet, fehér kenyeret.
Édes anya a kicsi hugom ruhájából szépen felöltöztette.
- Jaj de szép, jaj de kedves! - kiáltottuk örvendezve.
Valamelyik azt mondta: - Vigyük magunkkal Budapestre.
Mondta nagyapó:
- Hát nekünk ki marad?
- Az igaz!
Ez a kis árva úgy elfoglal mindnyájunkat, hogy miatta alig gondolunk az elutazásra.
A válás fájdalmát enyhíti a gondolat, hogy nagyapóék háza nem marad egészen üresen .
Lesz, a kivel gügyögjenek a télen.
Csak nannyó, különösen nannyó nem tud uralkodni szive fájdalmán.
Ha ránk néz, sír.
Folyton ölel, csókol.
- Drága jó unokáim!
Ne feledjetek el!
Ugy -e, nem feleditek a szegény nannyót?
- Nem, nem!
- Irtok levelet, sokat, sokat, ugy -e?
- Irunk, nannyó, irunk!
...Este van.
Testvéreim már mind alszanak.
Én még ébren vagyok.
A szomszéd szobában nannyó altatja az ő kicsi árváját: aludj, szegény árva, aludj.
Önkéntelen imára kulcsolom a kezemet.
- Áldd meg, én jó Istenem, nagyapót, nannyót, áldd meg minden lépését ezeknek a drága jó öregeknek!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE