Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ágai Adolf
Rontó Pál viselt dolgai vízen és szárazon
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
34
Bekezdés
1252
Mondat
3144
Szó
40323
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XX. Korfu szigetén.
Az időjárás közben kimelegedett, mentül közelebb érték a nyarat s a délvidéket.
Pali napról-napra adta mind sűrübb jelét a szolgálatban való ügyességének, erélynek s megbízhatóságnak.
Noha szívét szorongatta a vágy azokért, akiket szeretett, s agyában folyton motoszkáltak a legtarkább képzetek napkelet csodáiról s idegen népek felől : az utolsó lecke óta, mely csaknem vesztét okozhatá hajójának, eszén járt és mint idősebb pajtásai is szívesen elismerték, derék kis tengerész vált belőle, a magyar pusztai gyerekből, itt a végtelen vizi rónán.
Igy érték el Kerkyra szigetét, melynek járatosabb neve Korfu.
E név eredete arra a két magaslatra vezethető vissza , melyeket a görög nép kiválóságukért korifeusok-nak nevezett el.
Innen Korfu.
A ki- és berakodás idejéből néhány órát itt is engedett a megengesztelt parancsnok , aki e sziget történeti multjából sokat beszélt Palinak.
Hogy ott ama váracs alatt indult meg a peloponnesusi háború.
Hogy itt uralkodott Alkinóosz, a feákok uralkodója, aki barátságosan fogadta királyi lakába a hajótörött, beteg Ulyssest, akit meg Alkinóosz leánya , Nausikaa királykisasszony gyöngéden gondozott.
S amott lent, a kis apró szigetke körül a nagyobbik a »feákok hajója« nevet viseli, melyet Zeüsz haragja változtatott földdé.
Ismertetésében a kapitány ekkor áttért a későbbi korra : midőn a velencei köztársaság foglalta el, aminek nyomát mutatja a bástyákon és középületeken sűrün előforduló Szt. Márk oroszlána.
Majd az angol foglalásról emlékezett meg s arról a nagylelkű felbuzdulásról, mellyel a hatalmas brit nemzet a szabadságért küzdő görög nemzetnek visszaajándékozá Korfu szigetét.
Mivel a vidék bájait fölkeresni nem futotta az időből, az ódon város meredek és szűk , sűrü élettől zajos és színes utcáit rovogatta.
A rövidre szabott szünetből még arra is tellett, hogy megmászva a velencei kezektől rakott bástyákat, fölkapaszkodjon az egyik korifeusnak világító toronnyal koronázott ormára, ahonnan aztán szétnézett s megittasodott a gyönyörű látványtól.
Egyszerre két tengeren is héjázott el szeme: az Ádrián, s az Ioniai-tengeren.
Amoda meg Épirusnak, a mai Albániának hótakart tetői tündököltek feléje s lábainál rózsával telehintett bokrok, magnolia, mirtus, rozmarin s aranygyümölcsökkel gazdagon megrakott narancsfák virítottak.
Fáradtan és boldogan tért be aztán egy parti kávéházba, melybe ki-benyüzsgött a tarka sokaság: görög, török, albán, makedon vásárlók, koldusok és kutyák.
Itt egy csésze sűrü fekete kávé mellett papirosra vetette eddigi élményeinek legfontosabb részeit , hogy mint első levelet küldje haza édesanyjának.
Eddig nem férhetett hozzá, amíg új mesterségébe valamelyest bele nem tanult.
De most kiontotta búval és reménykedéssel tele szívét az előtt, akit legjobban szeretett ezen a világon.
S hogy eltünődött sorsa fölött, még szigorú édesatyjáról is enyhébben gondolkozott.
Hiszen végre is mit akart vele?
Azt, hogy keményebb kéz alá kerülve s lelkében megizmosodva, derék férfiúvá nevekedjék.
De kalandra vágyó, vérmes, hirtelen természetével a fegyelembe nem akart beletörődni.
Hiszen otthon olyan szabad életet folytatott, mint a vad csikó.
Szigorú apja hivatalos dolgaiban sokszor volt távol a háztól s nem foglalkozhatott oly mértékben a fia nevelésével, mint szükséges volt volna.
Ezenkívül igazságos bár, de forróvérű lévén maga is, - úgy látszik, Palinak volt kire ütnie - nyugodt és komoly intés helyett szenvedélyesen kifakadt a gyerek ellen, míg erélytelen, puha édesanyja elnézte fiának minden pajkosságát s csínytevéseit.
És eszébe jut Ágnes néni is, aki inkább zárkózott és bánatos modorával szintén nem találta el unokaöcsse gusztusát.
Hiszen nagy, éles fájdalom rágódott az öregedő uriasszony szívén.
Maga sosem emlegette, de mindenki jól ismerte a szegény özvegy emésztő szomorúságának okát s állandó gyászát.
Hogy ne? - mikor aranyos kis leánya, akit dadája ottfelejtett a szérűskert végében a vén topolyafák alatt, hirtelen eltűnt.
Az egész pusztát följárták, a nagy vidéket tűvé tették végette, - hasztalan.
Biz' azt csavargó cigányok lophatták el, akik ugyan-akkor ólálkodtak a szérűskert alatt.
Azoknak pedig » bottal üthetik a nyomát« mondogatták az emberek.
Főleg az-idétt, midőn az ilyen gyermekrablások nem is mentek ritkaság-számba, hiányos volt még a csendőrök ébersége s a bírák erélye.
A régi közlekedésnek is száz nehézsége volt, hegyében meg sem a távírás, sem a távbeszélés még akkoriban nem jöhetett az emberek segítségére.
Egyszóval: a drága baba elveszett.
Tíz éve mult ennek a szörnyű esetnek s Ágnes néni már csak azon sírt, miért nem inkább halt meg az ő aranyos kis lánya!
Igy legalább eljárhatna a sírjára s könnyeivel öntözgetné hantjait.
A Trozoliné, az öreg béres felesége pedig váltig hajtotta: »No meglássa tekintetös asszonyom, mögkerül még az a drága gyerök.
Én mondom!
Nem múlik el éccaka, hogy a szentömmel vele ne álmodnék.
Az éjjel is láttam álmomban.
Gyémántos korona volt a fejében és szivárványszárnyakon röpködött a levegőben.
Ami azt jelenti, hogy él az édöském, mög hogy eleventen is ott van mindön angyalsorban «.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE