Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
- Hurráh! - kiáltotta Tromble, és kéklepkés vászon matrózsapkájával köszöntést integetett a messzeségből előhomályló sziget felé.
Még senkisem látta a szigetet, talán maga Tromble, az öreg kormányos se látta, de már érezte.
Az öreg tengeri medve és a tenger: az egy volt.
Ott született a tengeren és a világból tulajdonképpen csak három dolgot ismert: a tengert, az Aquilát és az abszint-ot.
Az embernek van füle, szeme, orra.
Nos, hát Tromble az Aquila szeme , füle és orra volt.
A vihar még a földgömb másik oldalán járt, de Tromble már megszagolta.
A zöld viz susogásában meghallotta, hogy ötven kilométernyire innen jéghegy bujkál és közeledik.
A messziség párázatán és a magasságok felhőin ugy nézett keresztül, mint a szitán.
A tengernek, a ravasz óriásnak minden huncutságát ismerte, kigunyolta és kijátszotta.
Mig a hajón volt, minden idege megfeszült és józan volt, mint a novemberi égbolt.
De mikor az Aquilával beszámolt a szigeten, attól a pillanattól fogva csak az abszintes üvegnek élt .
Az abszint mámorában elfeledte a tengert és a tenger józanságában eszébe se jutott az abszint.
Tromble már előhuzta az abszintes üveget.
Itt már veszedelemtől nincs mit tartani.
Az Aquila innen már magamagától is hazatalál.
Bulfore lesétált a hajó éttermébe.
Gastronas, a spanyol szakács szokatlan jelentéssel fogadta.
- Mr. Nordery kéreti, ha reggeli után lenne szives őt kajütjében fölkeresni , captain.
Bulfore meglepődött.
Ez még sohase történt meg.
A Nordery kajütjének a küszöbét még soha senkise lépte át.
Még ő se, Bulfore, az Aquila mindenható kapitánya.
De a lelkét éppugy tudta fegyelmezni, mini az arcát; egyiken se látszott meg semmiféle hatás.
- Jól van, Gastronas.
Reggelijével hamarosan elkészült.
Megevett három kemény tojást, néhány darab kétszersültet és lazac-szeletet, miközben két pohár wiskyt felhörpintett.
Aztán cigarettát sodort, mert pipával nem akart Nordery elébe lépni.
Mig odaért , elszivta és eldobta a cigarettát s akkor benyitott.
- Jó reggelt, Mr. Nordery!
Az öreg az iróasztalánál ült, háttal az ajtónak.
Az ismerős hangra megfordult és Bulfore elébe sietett.
- Jó reggelt, Bulfore.
- Gastronas mondta, hogy ön...
- Igen, mielőtt kikötnénk, óhajtottam még önnel néhány szót váltani, Bulfore .
Tehát velem jön?
- Ha ugy kivánja, Mr. Nordery.
Az öreg habozva, kissé bosszusan vonogatta a vállát.
- Én nem kivánok semmit se.
Ha önt magát nem érdekli...
- Hát hogyne érdekelne!
De, hogy nem okozok -e önnek valami alkalmatlanságot, Mr. Nordery.
Az ön vityillója, amint mondta...
Az öreg mosolygott.
- Nem, Bulfore.
Legyen nyugodt.
Hiszen mi mind a ketten olyan kisigényü emberek vagyunk!
- Ami azt illeti...
- Na, látja!
Azonban mégis arra kell kérnem, hogy abban az esetben legyen szives majd átöltözni.
Tudja, nálunk is vannak helyi viszonyok.
Nálunk mindenki fehér ruhában jár.
A saját maga öltözetére mutatott, mely hófehér selyem lüszterből készült és ragyogott a vakitó fehérségtől.
Bulfore megzavarodott.
- Mi az ördög?
Az elég költséges ruhaviselet, Mr. Nordery - aggódott Bulfore.
- És én megvallom, nekem nincs ilyen ruhám.
Nordery széles nagy dobozt tolt eléje.
- Ebben mindent megtalál.
- Én?
Nekem? - álmélkodott Bulfore.
Nordery közömbösen, egykedvüen felelt:
- Igen, igen.
Önnek.
Nyugodt lehet, hibátlan a szabása.
Öltözzék át.
Én addig elvégzem szokott reggeli sétámat a födélzeten.
Aztán majd visszajövök.
Egy félóra... mi?
Elég?
- Óh!
Egy félóra!
Nordery fejére vágta sapkáját s mintha észre se venné a Bulfore kétségeit , kisietett a kajütből.
Bulfore hosszasan nézett utána.
Olyan gondok ostromolták , amik tiz év alatt sohase jutottak eszébe.
Kicsoda tulajdonképpen ez a titokzatos ember?
Eddigelé mindig azt hitte, hogy Nordery olyan élelmes és agilis üzletember, amilyen sok kóborol a hajókon: a vizek kalandora: aki többnyire télig kalmár, félig kalóz; aki mindenütt lakik és mégis sehol; a tenger és a szigetek sajátos világában éli le az életét, hogy azok minduntalan kinálkozó alkalmait a maga hasznára zsákmányolja ki.
Most habozva és ismételten kérdezgette magamagától:
- Kicsoda hát?
Szatócs vagy milliomos?
Oligarcha vagy parvenü?
Vivőr vagy kalandor?
Egyiknek se látszott.
Egyszerü igénytelenségében a lelki előkelőség olyan vonásai tükröződtek, amik a nagy gondolkozók hősies ábrándjaival küzdő altruista nemes alakját mutatták.
És Bulfore csöndesen bontogatta a dobozt.
Vigyázva, egyenként szedte ki belőle a ruhadarabokat és átöltözött.
A ruha pontos mása volt annak , amit Norderyn látott.
Ugyanaz a hófehér selyem lüszter és ugyanaz a fazon.
És micsoda szabás!
Egyetlen ránc nélkül feszült meg a Bulfore daliás alakján , mintha csak ráöntötték volna.
Semmi kétsége sem lehetett: ezt a ruhát csakugyan neki, csakugyan ő rá szabták, még pedig olyan tökéletes müvészettel, amit a legelőkelőbb párizsi divatkirály is megirigyelhetett volna.
Végig-végig nézegette magát, majd a dobozban turkált: nem rejteget -e még számára valamit ?
Nem csalódott.
A nadrágon, mellényen, az elegáns fehérselyem tengerészfrakkon kivül, az övön és nyakkendőn kivül még egy ruhadarab volt a dobozban : tengerészsapka.
Az is ugyanabból a fehér selyemvászonból készült, amelyikből a ruha, de köröskörül arany és kék selyemzsinórzat szegte be és az elülső részén , a homlok fölébe sajátos diszképpen különös ékszer illeszkedett: kék email pillangó, szétterjesztett szárnyakkal, amiket aranyhuzal szövött át meg át.
S a lepke filigrán fején tizenháromágu arany korona, melynek minden ága ragyogó brilliánskőben végződik, kápráztatóan szikrázó ezerszinü tüzzel.
Bulfore nem igen értett az ékszerhez, ilyesmit ritkán is látott, de két szürke szeme bámész csodálkozással tapadt erre a különös diszre.
A Szép művészi varázsának hatása alá szédült.
Az ékszer anyagi értéke eszébe se jutott, de érezte, hogy ez a kék aranylepke, a fején csillogó gyémántos koronával, csak a szépet alkotó művész fantáziájában teremhetett, az ötvös megértő kezétől összecsiszolva.
Fejére nyomta a sapkát és tükröt keresve széjjelnézett a kajütben.
Tükröt nem talált .
Ellenben a függönyökön, a falakon, a szekrények és a székek faragványain mindenütt, kis és nagy formában ugyanazt a kék lepkét pillantotta meg.
Az egész kajüt olyan volt, mintha ez a titokzatos és érthetetlen szimbólum lepte volna el.
Még az iróasztalon is ott állott, megnagyobbitott szobormásban, a földgömb és az iránytü között az aranyszövésü kék pillangó, fején gyémántkoronával .
Bulfore törhette rajta fejét, vajjon melyik az eredeti?
A sapkadiszt másolták -e erről a pillangószoborról vagy a szobrot a sapkáról?
És aztán egyáltalán mi értelme, micsoda jelentősége van ennek a pillangónak?
Akármilyen különcködőnek tartotta is Norderyt, abban egy pillanatig se kételkedett, hogy kék lepkéjét nem ok nélkül tette meg bezárt világa jelképévé, melyet mindenütt látni akar.
De miért?
Micsoda szerepet játszik ez a fantasztikus féreg a különös ember életében és viszonyaiban?
Mentül jobban törte a fejét rajta, annál kevésbé tudta észszerü magyarázatát találni a sajátságos lepkének.
Elővette sapkáját és az ékszer részleteiben kereste a megfejtést, majd az iróasztalon hallgató szobron.
De egyiken se talált semmi nyomot, amin elindulhatott volna, hogy a rejtelem labirintjéből kigázoljon.
A szép és szines pillangók némán hallgattak; szétterjesztett szárnyuk meg-megcsillant a korona hideg gyémánttüzében és Bulfore kutató szeme az ajtóra bámult, mintha onnan várná a titok megfejtését.
Az ajtó nyitva volt és ott állott a küszöbön Nordery.
- Jöjjön - szólt halkan - mindjárt otthon leszünk.
Bulfore, pillangódiszes sapkáját kezében forgatva, kérdő várakozással nézett rá.
- Olyan, mintha tréfát üzne velem, mr.
Nordery.
- Tréfát?
Én? - nevetett az öreg.
- Eszem ágába sincs.
- Hát az egészet nem értem.
Mindaz, ami velem történik...
- Mindezt majd megérti, Bulfore - vágott a szavába Nordery.
- Csak jöjjön , jöjjön.
Karonkapta és vitte magával föl a födélzetre, miután kajütje ajtaját gondosan bezárta.
Aztán messzelátót vett elő és mintha uj tájékot vizsgálna, amit most lát először, nézett arrafelé, ahol a sziget körvonalai egyre tisztábban bontakoztak ki a párázatból.
Jóformán egyebet nem is látott, csak a kopár , meredek sziklafalat, melynek szeszélyesen alakult szirtjein még a zuzmó is csak imitt-amott verődik ki a hasadékok között.
A komor kőorom megközelithetetlennek látszik s a tenger sikján olyan, mintha a vizóriás háborgó kedvéből született torz volna, amit roppant mélyéből csak azért dobott föl, vagy hordott össze rettentő erejével, hogy egyhanguságát megbontsa és változatossá tegye, vagy hogy legyen, aminek falain hullámainak haragos kedvét kitombolja.
Mi van ezek mögött a sziklák mögött?
Élet, vagy semmi?
Csönd vagy harc?
Mit rejteget ez a kősziget a tenger kellős közepén?
Bulfore tiz év óta most először tette föl magamagának ezeket az izgató kérdéseket; eleddig csak azzal törődött, hogy az öreg Aquila rakományait lerázhassa a nyakáról.
És most kérdéseire senki sem felel.
A tenger hallgat.
A szikla hallgat.
Maga Nordery a némaság szobra.
És a Bulfore fantáziája elszabadul, mint a bestia, aminek láncát eloldották.
Az Aquila csöndesen odasuhan a szikla elébe s az széjjelválik előtte, mintha láthatatlan varázsvessző parancsszavára megnyilnék és kettészakadna, széles kaput tárva az érkező hajónak.
A tengerviz hatalmas robajjal zuhan be rajta és magával rántja a hajót.
A sziget sziklakapujának ugyanis nagyszerű zsilipszerkezete van, mely az óramű pontosságával müködik s alig pár perc mulva a hajó mögött a sziklakapu megint összezáródik, mint a Moloch torka, mely elnyelte zsákmányát.
A tengerről megint csak a néma és élettelen kősziget látszik, de a sziklafal mögött, belül, megelevenedik és nyüzsög az élet.
Az Aquila tágas, mély öbölbe siklik, melyet félkörbe pompás mólók vesznek körül , hátulsó oldalukon kétölnyi magas kőfallal választva el az öblöt a szigettől.
Ez az öböl a sziget pitvara, mint Nordery mondani szokta.
A hajószemélyzet és általában az avatatlanok munkásnépe itt lakik és idekünn marad, a köröskörül épitett barakkokban.
A szigetre csak Nordery és bizalmas környezete mehet.
Az elevátorok tüstént munkához látnak.
Már várták az Aquilát, látszik.
Emelődaruk recsegnek, láncok csörömpölnek s száz kéz és kar mozdul meg, hogy a hajó terhét kiemelje, rendezze és továbbadja.
Maga Bulfore is a parancsnoki hid felé indul , de Nordery visszatartja.
- Maradjon, Bulfore.
Az ön hivatása bevégződött.
Bulfore ránézett.
A baltimorei este óta annyira megszokta, hogy minden rendkivüli, ami vele történik, hogy már nem is csodálkozott.
- Amint kivánja, mr.
Nordery.
De Nordery int.
És intésére az Aquila a móló közepére suhan, ahol másik hajó áll , mintha ép az Aquilára várakoznék.
Párhuzamosan ezzel, oldalvást fordult.
Előtte a móló épugy kettényilik, mint ahogy kettényilt az Aquila előtt a sziget bejáratánál a sziklafal.
Az uj hajó oldalán ragyogó aranybetükkel vésve föl a neve: Narkissos.
És a név fölött, az árbocokon, tornyokon és kupolákon is a titokzatos kék lepke, aranyszegéllyel és koronával, ép, mint a Bulfore tengerészsapkáján.
A két hajót gyorsan összekapcsolják.
Nordery és Bulfore átsétál rája, a Narkissos egyet billen és átsiklik a móló falai között.
Mögötte hatalmas csattanással záródik össze a fal, a Narkissos pedig széles, nagy folyam hátán ringatózik, mely, mint óriási fehér szalag fut végig a néző szeme előtt elterülő sziget sik földjén, szinte arányosan két egyforma részre osztva azt .
Bulfore még sohase látta ezt a rejtett tájékot és hirtelenében azt se tudja , merre nézzen.
A megszokás még uralkodik rajta s legelőször a hivatásával járó kötelességek jutnak eszébe.
- A szállitmányok, mr.
Nordery?
Mi lesz velők?
Ki se rakhattuk!
Nordery megnyugtatja.
- Ne törődjék velök!
A mólótól már indul a villamosvasut.
Tán észre se vette .
Majd utánunk hoz mindent, ne féljen.
A Narkissos lassan, méltóságosan ring a folyón.
És Bulfore megnyugodva , széjjeltekint.
A hozzáférhetetlen és áttörhetetlen sziklafalak, mint érckoszoruk ölelik köröskörül a szigetet.
A tengerről nézve csak kopár kőormok merednek az égre és semmi sem árulja el, hogy itt belül a teremtés szépségeinek minden pompáját őrzik.
Két kapuja van ennek a tündérszigetnek.
Az egyik, amelyiken az Aquila bejött, az északnyugati végen a bejárat, a másik a sziget délkeleti részén van: a kimenet.
Mind a kettő a technika tudományos furfangjával épitett zsilipszerkezet, mely a legtökéletesebben szabályozható.
Az elsőn a tenger vize bezudul a szigetre és óriási folyammederben végighömpölyög rajta, miközben elvégzi mindazt a munkát, amihez a viz ereje kell vagy alkalmas: malmok, gépek és gyárak hajtását, rétek, tarlók és kertek öntözését, halastavak fölfrissitését s a közlekedés minden funkcióját.
A viz világenergiája végigrohan a szigeten és mindent megmozgat.
Fölszivja a mindenütt jelenvaló villamosság láthatatlan szikráit és széjjelosztja a bennök szunnyadó erőket, amik a kerekek, csavarok , dugattyuk és hengerek szövevényével kattogva, morogva, zakatolva őrölnek , apritanak, csépelnek, szállitanak, kapálnak, szántanak, vetnek, öntöznek , világitanak.
A sziget másik, délkeleti végén aztán a viz dolgavégzetten, majdnem elfáradva, megjuhászodottan visszatér az Oceánba.
Ez a folyó a Fluctuana.
Az erők ingyenhatalma.
Zugva hömpölyög és hajót ringat ; kész volna hullámaival tombolni, föllázadni, de a zsilipek fékentartják.
Olyan szelid, mint a megvert kutya; néha szinte susogva és csacsogva csörgedez, mintha csöndes és jámbor csermely volna.
Partjain kétoldalt villamos-vasutvonal futkos , aminek kocsijai csak terhet szállitanak, mert az embernek már derogál, hogy vasuton gyalogoljon.
Az ő számára fönn, a levegőben szakadatlanul röpködnek a könnyü gépmadarak, a hajtóerőt maguk szedik össze, röpülés közben.
És a Fluctuana két partján, a vasutak mentén, a gépmadarak suhogó szárnyai alatt , a beszegő hegyormoktól védve, hallgatag csöndben terül el maga a sziget, a birodalom.
Ragyogó, szines fényben uszó, termő sikság, tiz-, husz- , harmincholdas táblákra arányosan fölosztva és körülölelve gesztenye, gránátalma , füge, pálma, kenyérfa, datolya, szőlő, barack, citrom- és narancsfák illatos és tarka sorától.
A földkerekség legbecsesebb és legizesebb gyümölcseit enyhe szellő simogatja, az aequator tüznapja érleli és megtölti izgató zamattal a vanilia, a tea, a kakaócserje bokrait a kertekben és a kövér televényeken.
A fák között, a buza- és dohánytáblák mesgyéin és a kertekben a virágok művészi izléssel összeválogatott koszorui kanyarognak és mindent kiszineznek , földiszitenek és cicomáznak.
Csupa változatosság és csupa különlegesség, de minden elsőrangu, még a haszon szempontjából is: pálma, agave, kaktusz és cukornád, befolyva a szines megnyugtató összhangja uralkodik mindenen.
A tisztaság, a rend, a szabályosság teremti meg a harmóniát.
Mindenen egyetlen óriás: az Akarat szuggesztiv ereje látszik és érzik.
Az mozgat, az állit meg, az hangol és derit föl, az ragyog és fest be mindent.
Láthatatlan, de érezhető szellem akarata, mely megbüvölő harmóniába foglalja a Teremtés legkülönfélébb alkotásait, hogy a csönd, a rend, a béke és a nyugalom zavartalan álomvilágában egyesitse, egymást kiegészitse és megszépitse.
Minden ötszáz méternyi távolságban egy-egy ház.
Valamennyi fehér karrarai márványból, de valamennyi külön, magánosan és mindenik más, meg más forma, izlés, vágy, stilus és szeszély vagy cél szerint épitve.
Sehol semmi egyformaság.
Itt a szabály éppen ellenkezőt jelent: változatosságot.
Város vagy falu nincs.
Az ut, a hid, a folyó, a mező egyformán mindenkié.
Tehát nincs szomszédság, vagyis nincsen pörpatvar.
A tömegélet és annak kegyetlen pszichológiája ismeretlen.
Mindenki a maga egyéniségét éli.
Nordery ugy áll a Narkissos födélzetén és ugy tekint alá a tündérvilágra , megelégedetten, mint aki mindezt megszokta, tudja és ismeri.
Csak délcegre nyult termetének egy-egy akaratlan mozdulata s arcának büszkén kemény kifejezése árul el valamit abból, hogy az emberi fantázia eme nagyszerüen megvalósult müvében neki is része van...
A Bulfore meglepett bámész arcán, dacára edzett vonásainak , meglátszik, hogy nem bir betelni a szépségek eléje torlódó ragyogásával és megküzdeni a hatásokkal, amik egyszerre megrohanták az elképzelhetetlen uj világ képeivel.
Föl-fölemeli távcsövét, hogy közelebb huzza liánok folyókáival .
A föld képe olyan, mint a mirtuskoszorus menyasszony, aki örökkön-örökké menyasszony marad.
Olyan szép és olyan - fiatal.
A Fluctuánát öt vashid iveli át, két partját összekötve.
A hidak faburkolatu kocsiutakkal folytatódnak, bermudai cédrustól árnyékolva.
Az utakon autók száguldanak, osonva, mint a gyik.
Az árnyékos utak jobbról erdőségekbe vesznek , amikbe gyárak, bányák, iparmühelyek és telepek bujnak meg, amik földolgozzák a másik part mezőgazdasági s az egész sziget ezerfajtáju nyerstermelését, egyuttal szállitásra alkalmassá konzerválják és csomagolják vagy raktárakba gyüjtik.
A gyárakat és a bányákat többnyire olajfa, banán- és pálmaerdő takarja el, a mezőgazdasági épületeket és a kerteket faalaku és nagyságu haraszt, kina-fa , kenyérfa és a pálmák megszámlálhatatlan fajtája.
Az állatvilág szelid, ugy simul az emberhez, mint a Paradicsomban simult, bizalmasan és barátságosan a legelső emberpárhoz; nincs miért féljenek egymástól, mindenkinek kijut a maga része a világból.
A fiahordó, a szarvas és a láma méltóságosan sétál a fák között s néha, ha éppen kedve szottyan, tréfás cirkuszt rendez a laposorru majommal, a boldogság szigetének ezzel a mulatságos komikusával, aki sohase nevet, de mindenkit megnevettet.
A kertek és az erdők csöndjét fülemile-dal veri föl s a tarlók fölött épugy csattog a pacsirta, mint másutt.
A virágok változatos bokrait a papagáj és a kolibri, a miniatür-madár, százszinü ragyogó tollával tarkitja.
Némelyik olyan kicsiny, hogy elfér és megbuvik a virágkehelyben, meg se látszik, melyik a virág, melyik a madár.
A szin, az illat és a melódia tarkaságának meleg, telhetetlen szeméhez a tájékokat és azokat a lelkébe fotografálja.
Pedig a kép még egyre változik és szinesedik.
A lakóházak, a fehér márványpaloták és a virág- és gabonatáblák, a kertek és a fák között, az utakon és a hidakon emberek állnak, mennek és jönnek , dolgoznak és dalolnak.
Asszonyok és gyermekek; csupa hófehérbe öltözött szelid és szép emberpéldány.
Mind szép.
Milyen szép!
Mennyi változata a női szépségnek !
A szende arcu szőke, a vörös és bronz haj, a kicsattanó pirospozsgás, az ábrándozás méla haloványsága, a szeliden hamvas és a leheletszerűen finom árnyalatu pirosság, mind képviselve, száz meg száz változatban.
A klasszikus görög fejek, szobornak való dus hajkoronával a karcsu fehér nyak fölött, a méltóságos angolszász okoskodó komolysága, az olasz és a spanyol tüzszemü , izgató heve s a cserkeszlány őzkecsessége, kifogyhatatlan variációban.
Csak egyben egyformák vagy hasonlók: a kék, a fekete, a barna és szürke szemek nyiltak és őszinték és a homlokok derüsek, mint odafönn az égboltozat; az ajkak az élettől pirosak és valamennyi mosolyog, mint a Fluctuana partjain a virág .
Itt nincs álnokság, nincs hazugság; itt minden igaz.
Egyetlen disze és ékszere valamennyinek: a virág.
Virág a hajukban, a keblükön, ölükben és a kezükben .
Csokorra kötve vagy szeszélyes hanyagsággal a ruhafodrok közé, szalaggal és zöld gallyal összetüzve.
Ez nem halandónak, ez isteneknek való látomány.
Jó , hogy az olimpiai pajkos mindenhatók sohase jártak erre.
Mert ha idetévednének , istenek harca dulná föl a sziget szunnyatag álmait.
Bulfore azt se tudta, merre tekintsen.
Fáradtan leeresztette a kezét.
Kicserzett , barnapiros arcát elöntötte a vér.
A szeme tüzet szórt.
- Mintha csak azt látnám - szólt Norderyhez - amiről ön beszélt Baltimorében, Mr. Nordery!
Az öreg mosolyogva bólintott.
- Azt látja.
Bulfore.
- Most már értem.
Hogy ugy sietett mindig visszatérni.
Hogy ugy vágyott ide.
Itt csakugyan minden szép.
Bizonyosan az ön háza is, Mr. Nordery.
- Na, megjárja.
- Odamegyünk?
- Oda.
Mindjárt oda is érünk.
Bilfore megint a szeméhez emelte a távcsövet.
Csöndesen mormogott, mintha monologizálna.
- Ez a megdöbbentő rend!
Ez a tökéletes igazgatás!
Mennyi ember kap itt munkát !
És mennyit!
Nordery figyelt rá.
- Kevesebb, sokkal kevesebb, mintsem gondolná, Bulfore.
A rend a legnagyobb takarékosság.
Ennek a szerkezetnek minden életidege három generális középpontba fut össze.
Az északnyugati zsilipnél, ahonnan elindultunk, a közlekedést kormányozzák.
A hajókat, az iparvasutakat, a repülőgép-parkot.
- És az autók ?...
- Az autók itt csekély jelentőségüek.
A szellemi élethez soroztuk őket, ami Somnavilleben központosul.
- Somnaville...
Álomváros.
Mi az?
- A sziget kormányzójának a palotája.
Körülvéve az iskolákkal , csillagvizsgálóval, a mágnes- és villamos készülékekkel: telefotoszkóppal , szikratáviróval, anya- és gyermekvédelmi intézményekkel, kórházakkal , műtermekkel, muzeumokkal és könyvtárakkal.
Ez a platánfasor vezet a sziget legértékesebb kohójába: a verdibáli völgybe.
Látja ott, azt az olajfa- és platánerdőt?
Az takarja el Verdibált: a bányászatot, a gyárakat, az ipart.
Onnan kerülnek ki a gépeink.
Onnan a fehér márvány, amiből a házaink és palotáink épülnek.
Verdibál ad nekünk minden ércnemüt, sőt fel is dolgozza azt.
Szemközt , a Fluctuana másik partján a mezőgazdasági és a kerti ökonómia ; állattenyésztéssel, szőlő- és gyümölcsgazdasággal, méhészettel.
A neve: Terrian .
Az lát el mindnyájunkat élelemmel.
Az adja az export javát is.
- Bámulatos - lelkesedett Bulfore.
- Terrian!
A termő anyaföld!
Mennyi munka !
Mily erőfeszités!
Nordery szeliden mosolygott.
- A napi munkaidő négy óra.
Négy óránál többet senki se dolgozik.
De ezt a négy órát senkinek se engedik el.
- Négy óra!
Az lehetetlen.
- Itt az emberi erő csak mellékes.
Csak segitség és irányitás.
Legnagyobbrészt a gépek végeznek mindent.
A villamoshálózat mindent összeköt és mindent mozgat.
A telefon és telefotoszkóp mindent elmond és mindent megmutat és mindent közvetit .
Hat ember elvégzi az egészet.
Az ügyeletes megnyom egy gombot, annak a részletnek a számát, amelyet látni akar s a másik pillanatban már eléje tárul a kérdéses kert, erdő, tarló, ház, bánya vagy mühely.
Egyetlen szó nélkül, egy könnyü mozdulattal meggyőződhet róla, vajjon rendben van -e minden, vagy hiányzik -e valami.
A mulasztás, a tévedés vagy hiba csak két percig tarthat .
Aztán megyen tovább az élet rendje, zavartalanul.
Bulfore elgondolkozott.
- Érdekes - szólt.
- De mégis... a termények hóhérai: az élősdiek, a hernyók, a férgek...
A fagyöngy.
- A fagyöngy itt ismeretlen.
A fáinkat époly higienikusan neveljük és gondozzuk , mint magunkat.
Fagyöngy, a nagy betegség, meg nem lepheti őket.
S a többit elvégzik ezek, itt.
A másik oldalra mutatott, ahol nagy, széles tábla kéklett, olyanformán, mintha arannyal szegett buzavirág lepte volna el.
- Mi az?
- A sziget csodája: a kék lepkék.
A sziget jelvénye.
- Ah, igen.
Az ön iróasztalán... a függönyön.
A sapkánkon.
A hajón ... mindenütt.
- Igen.
Ezek a rejtelmes pillangók a mi legfáradhatatlanabb és legbecsesebb ingyen-munkásaink.
Alkalmasint a Nymphalidák valamely különleges fajtájából valók.
Ők a kertészek, a gyomlálók, a féregirtók.
Minden élősdit elpusztitanak , anélkül, hogy egyebet bármit is bántanának.
A sziget szent lepkéi.
Szelidek és sérthetetlenek.
Jaj volna annak, aki őket megsértené!
- Nagyszerü! - kiáltott Bulfore.
- Hiszen ez a sziget tulajdonképpen a Szépség szigete, mr.
Nordery!
A realizált, a megvalósitott Utópia!
Nordery ugy intett, mintha fékezni akarná a Bulfore lelkesedését.
- Még csak a kezdete.
De ha el nem rontják...
A Narkissos épp akkor állt meg a jobb parton.
Az oldalából puha szmirnaszőnyeggel bevont hid pattant elő és összekapcsolta a hajót a parkkal.
Fejedelmien ragyogó kép tárul az érkezők elébe.
Két oldalról pálmaerdővel szegett nagy, nyilt lejtős halom, melyet a virágok tarka sokasága borit el, közöttük össze-vissza kanyargó sétautakkal, amik a halom csucsán álló, vakitóan fehér márványpalotához vezetnek.
Ez a palota: maga az álom.
A művész álma, amit az épitőtudomány mámoros kézzel szerkesztett össze.
Fehér óriási márványkockákból hajszálnyi pontossággal összecsiszolva, hogy vakolatra szükség se volt, az Alhambra és az Alcazar fantasztikus részleteiből kombinált Caracalla-féle fürdőház, jón és dór oszlopokkal és arany kariatidokkal, borostyán és kaktusz sápadt zöldjével földiszitve.
Nyilt, oszlopos bejáratánál, a lépcsők alján két oldalt két fehér márványszobor.
Az egyik oldalon Venus, a másikon Diana.
Sehol ajtó, csak a szines ablakokon át és a lehelletfinom csipkefüggönyök között beszürődő enyhe félhomálytól világitott termek, tele a szobrok és freskók látványosságaival , szeszélyesen elhelyezett ébenfa-szekrényekben művészi csecsebecsék: csigák és porcellánok, csipkék és faragványok: a tenger és az erdők, Velence, Brüsszel és Sèvres csodái; buja perzsaszőnyegbe vont kerevetek pálmagyékényből és öles virággruppok, gyöngyházkeritésbe foglalva.
Minden szoba más-más butorral ; paliszander és ébenfa, pálma, cédrus és mahagóni váltakozik, a szinezésével mind a fehér márványfalazathoz és oszlopzathoz simulva, kerülve minden legkisebb diszharmóniát.
A képzelet szégyenkezve alszik el és a szem káprázik, mig a napkeleti tündérmeséket is tulszárnyaló pompa, fény és ragyogás, mig a monumentális szépség eme tökéletes dobzódása között szinte aléltan a gyönyörtől eltámolyog.
Bulfore csaknem elfullad, hogy szólni is alig tud.
De Nordery határozott léptekkel siet át a termeken, otthonosan, mint aki mindezt megszokta.
Végre óriás, nyilt loggiába érnek, ami már nem is terem, hanem virágház, mintha mindent virágok boritanának be és ölelnének vagy fonnának át, hogy aki ide belép, az illatok bódulásán kivül még azt a ringató mámort is érezze, hogy koszoruk ölében álmodik.
A loggia parkra néz, amelyből a lombok és a virágok szinte benyulnak és simogatják a márványfalat.
Az összeboruló kövér levelek mindent félhomályba vonnak és ezt az álmos félhomályt valamennyire csak a liliom hófehér virágai enyhitik, amik famagasságra nőnek az örök nyár dédelgető melegében.
Bulfore a szemével és a tüdejével megfeszitve dolgozik.
Acélidegei elernyednek a folyton változó és mindig lebilincselő vagy izgató hatások szüntelen zsongásában.
A lelke káprázatok zavarában vergődik és hirtelenébe nem tudja elraktározni és elrendezni a benyomásokat, amik uj meg uj rohammal fölzaklatják .
Nordery azonban mindezt észre se akarja venni.
Valami szekrényből ezüstedényt szed elő, kristálypoharakat és aranysárgán gyöngyöző italt tölt.
- Na, Bulfore, most már igyuk meg az áldomást.
Kis ébenfa-asztalt tol a loggia közepére, mellé két széket, empir-stilusu kacér kis ülőkéket és mosolyog Bulforera.
Ez megszeppen.
- Milyen csodálatosan szép itt minden, Mr. Nordery! - szól félénken.
- Mintha abba a világban járna az ember, amiről ön beszélt.
Mintha a Szép birodalma csakugyan léteznék.
Nordery elkomolyodik.
- Létezik, Bulfore.
Itt van.
Na, igyék!
Fölhajtanak egy kortyot.
Bulfore csettint a nyelvével.
- Micsoda olimpiai nektár!
- Nagyon közönséges ital, Bulfore.
Mézből és narancsból keverve.
- Méz és narancs! - mosolyog Bulfore és bambán néz a Nordery kemény arcára.
- És kié ez tulajdonképpen?
Micsoda császári rezidenciába hozott engem?
Holott valami vityillóról beszélt.
Az ön vityillójáról, Mr. Nordery.
Nordery fölállott.
Végigsétált a loggián.
A szekrényekben kotorászott.
Cigarettát tett Bulfore elébe.
Gondolkozott.
Aztán odament Bulforehoz.
Megállott előtte.
A szemébe nézett.
A vállára tette a kezét.
És a hangja lágyan csengett.
Bulfore még sohase hallotta ezt a hangot.
Mintha valami szelid, megindult atyai sziv szólott volna hozzá, amelynek a dobogását ő sohase hallotta.
A tenger nyersesége, durva keménysége és merev érzéketlensége eltünt.
Nordery eltünt .
Jóságos öreg ember állott vele szemben, aki rámosolyog, aki a szavaival szinte ölelgeti.
- Oda is elmegyünk, Bulfore, az én vityillómba.
Egyelőre ide akartam önt hozni.
A maga házába.
Bulforenak majdnem a torkán akadt a szó.
- Az én házamba ?...
Megint tréfál?
- Nem, nem tréfálok.
Ez az ön háza, Bulfore.
Azt hiszem, jól fog esni, ha itt kipiheni a tenger viszontagságos tiz esztendejét.
Azt akarom, hogy ne kivánkozzék vissza.
Bulfore idegesen feszengett.
- Dehát mit beszél, Mr. Nordery?
Félek öntől...
- Ne féljen - szólt Nordery szeliden.
- Ne féljen.
Ön lesz a császár.
Bulfore fölugrott.
Most már nemcsak megijedt, de valósággal megrettent.
- Ön megőrült, Nordery.
És kutatva, izgatottan nézegetett körül és az oszlopok közé, mintha kijáratot vagy segitséget keresne.
Itt, a csöndben, a szépségek pazar varázsában elhagyatottnak érezte magát és képtelen agyrémek zaklatták.
Ki tudja, hová , miért csalogatta a titokzatos ember?
Mi a célja vele?
Mit akar?
Rémmesék reflexiói jutottak az eszébe, amiket tengerviharos éjszakákon részeg matrózok reszketve sugdostak egymásnak, hogy a halálfélelemben remegő lelkeket fölizgassák.
De Nordery szeliden nézett Bulforera.
- Üljön le - szólt barátságos hangon.
- És igyék még egy pohárkával.
Én megértem , hogy ön fölizgatódik.
Az ember előtt hihetetlen, hogy csakugyan létezik , csakugyan megvan az a világ, amire minden valamirevaló ember vágyakozik álmában : a szépségek, a csönd és a nyugalom világa.
Hát itt megvan.
A szépség birodalma .
Aminek ön lesz az ura.
Üljön le.
Bulfore és hallgassa meg a többit is.
Bulfore kissé lecsillapodott.
Még gyanakodva pislogott Norderyre.
- Hát... ha olyan szives volna...
- No, igyunk még egy kortyot.
Megint fölhajtottak egy pohárkával.
Nordery fölállott, a loggia párkányához ment és kihajolva körülnézett a parkban.
Aztán visszatért Bulforehoz.
- Már alkonyodik.
Korán kell lefeküdnünk.
Ön is fáradt bizonyosan.
Talán megvacsorálnánk?
- Ahogy gondolja, Mr. Nordery.
A fal mellett állott a telefonszerkezet.
Alatta a fehér billentyűk sokasága , valóságos kisebb zongora.
Nordery megnyomta az egyik gombot.
Három perc se telt el, már két fehérruhás szolga jelent meg a loggiában.
Hallgatag megállottak és várták a parancsot.
Vacsorálunk - szólt csöndesen Nordery.
Az egyik szolga elsietett.
A másik asztalt tolt elő megteritve.
Az asztal kerekeken járt.
Alig készült el, már a másik szolga is visszatért a vacsorával .
Nordery és Bulfore asztalhoz ültek.
A szolgák ujra eltüntek.
Az asztal tele volt válogatott nyalánksággal.
Rák, osztriga, torták, gyümölcsök, cukorkák.
Az italok nagy választéka.
Friss kalács.
Mindez szinte készen, mintha tündérmesék rejtelmes manói varázsolnák elő.
- Itt minden megvan - jegyezte meg Bulfore.
- De én még mindig nem tudom, hol vagyok?
Nordery hatalmasat nyelt.
Felhajtott egy pohár bort.
- Az, amit látott, amit még látni fog, Bulfore, ötven esztendő kitartó munkájának az eredménye.
Mikor tisztán átláttam azt az egész fonák világot, amiben az emberek milliói tengődnek, egymást pusztitva és sanyargatva, tudatosan vagy öntudatlanul rontva egymás életét, egyetlenegy vágy sarkalt, hogy legalább a jobb sorsra érdemes kevesek számára külön világot teremtsek meg: a szépség örök törvénye szerint.
Persze, a botor rendhez képest, ami mindent megnehezit, pénz kellett hozzá, sok pénz.
No, csak az első millió volt nehéz, a többi magától jött, Bulfore.
Aztán ez a sziget, ami senkinek se kellett, amit soha senki meg se látott!
Kopár kőhegynek látszott az egész és nagyrészt irtatlan gyom, dudva és pusztaság volt.
Végre az emberi erő...
Mindent felkutattam és mindent megtaláltam.
Mi csak igába fogtuk azokat az erőket, amiket Isten teremtett .
Higyje meg, Bulfore, az Isten mindenről gondoskodott.
Csak egyet felejtett el : hogy az embernek észt és szivet adjon.
Az emberek ugyan örökké ezt a kettőt emlegetik, de épp ennek a kettőnek a nevében ostobaságokat és lelketlenségeket müvelnek.
A világban, ahol együtt kószáltunk, Bulfore, nem is sejtették, hogy az emberek legkülönbjeitől fosztom meg őket.
Az álomvilág lassan fejlődött.
Kivált eleinte.
De jöttek a zsenik, a föltalálók.
Az álmodozók, akik a kontinensek képmutatását megutálták.
Néha tévedtünk.
Sok ember, akiben biztam, megcsalt , meglopott, kijátszott.
Beláttam, hogy csak titokban lehet...
Senkit se avattam a dologba.
Önt se.
Ön, anélkül, hogy sejtette volna...
- Valóban, semmi legkisebb sejtelmem se volt róla, mit csinál ön.
Tudom.
De azt is tudom, hogy mindig a leghibátlanabb kötelességgel végezte a dolgát; sőt olyan lelkesen és magaföláldozóan, mintha csak tudta volna.
Mintha csak egyetértett volna velem.
Mintha csak magának csinálna mindent.
Néha talán tudta is, hogy kincsek forognak kockán... és hogy egyedül öntől függ...
- Egyszer... véletlenül, Mr. Nordery.
Tudtam, hogy egy láda drágakő van a hajón .
Meg sok, sok arany.
Akkor nagyon megijedtem.
- Mitől?
- Hogy valami baj talál történni az Aquilán.
Akkor az egész uton le nem hunytam a szememet.
Azonban nem történt semmi baj.
Nordery hosszasan, melegen nézett rá.
- Ön a legbecsületesebb ember, Bulfore.
Ön a leghivebb segitőtársam.
Most már minden megvan, amint látja.
A szépségek álomországa; a mesék Eldorádója; a modern Paradicsom.
Ön lesz az ura, Bulfore.
Százezer ember korlátlan ura.
A legszebb és legderekabb százezer emberé, akit az öt világrészből kiválogathattam.
- Az egész szigeten?
- Az egész szigeten.
Összesen százezer szépség.
Százezer tökéletes élet.
Amelynek mindene megvan ahhoz, hogy ugy éljen, amint éppen élni kivan.
Bulfore is ivott.
Az arca földerült.
Némi mámor látszott rajta, alig észrevehetően.
Mintha pajkosan mosolygott volna.
- Ugy élni?
Teljesen ugy?
- Igen.
Mindenki a maga vágya, egyénisége, szeszélye szerint.
Bulfore egyet rántott nagy, kemény fején.
- De a nők...
Mr. Nordery.
A nők!...
Nordery egy szelet tortába harapott.
Evés közben, kissé akadozva beszélt.
- A nő?
Bulfore!
A nő a legbájosabb és legkedvesebb cicomája a férfiéletnek.
De csak cicoma.
Aki mássá akarja tenni, aki mást lát benne: annak Végzet.
Fátum .
Szenvedések Pandora-szelencéje.
A nő a mi ékszerünk, Bulfore.
S ő maga is csak addig boldog, mig ebből a hivatásából, amely a természetének megfelel, ki nem ragadják.
A nő arra való, hogy az élet legbecsesebb javait nyujtsa nekünk: az ábrándot, a csókot és - a gyermeket.
Hogy ő maga gyönyörködjék a dalokban , amiket mi alkotunk és az ábrándjainkban, amiket ő vált valóra - nekünk.
Bulfore tétován, kétségeskedve nézett rá.
- De hiszen ez... afféle epikureizmus...
- Én nem csinálok a nővel filozófiát, vágott közbe hevesen Nordery.
És az életből se.
Én azt akarom, hogy az emberek szépen éljenek, Bulfore.
Mert az élet célja nem egyéb, mint maga az élet.
A kontinensek világát éppen az kuszálta és zavarta össze, hogy a nőket, részint önzésből, részint doktrinér fontoskodásból a rendeltetésével és természetével ellenkező életre kényszeritették.
Ez bárgyuság, Bulfore.
Vagy cinikus lelketlenség.
A tudós nő, a dolgozó nő tulajdonképpen már nem is nő.
A politizáló nő pedig - undoritó.
Afféle lelki hermafrodita, akit az ember már nem is kiván megcsókolni.
A mi nőink: virágok ; olyanok, mint a rózsák.
Bimbóznak, virágzanak, illatoznak és lassan hervadásba hanyatlanak.
De még hervadásban is imádásra méltók, mert állhatatosan küzdenek halhatatlan illuziójukért: a szépségért.
Álmodnak, játszanak, dalolnak , pompáznak, csókolnak és szoptatnak.
Rózsák és illatok az életünkben.
Amit dolgoznak, azt csak játékból, szórakozásból csinálják, nem azért, hogy fizetést kapjanak vagy poziciót szerezzenek.
Virágot gyomlálnak, öntöznek és ojtanak .
Fürdenek, festenek, zenélnek.
Az ő poziciójuk: a szépség, a nőiesség.
A szerelem.
Bulfore ajakán mosolygás játszott.
A szeme csillogott.
- Szép!
Elragadó!
Nagyszerű!
Csak attól tartok, mr.
Nordery, hogy ezt az elméletet nem értik majd meg.
És el se fogadják.
- Kik?
- Se a nők, se a férfiak.
Lehetetlenséget kivánnak tőlük.
Azt, hogy filiszter lélekkel művészi szép életet éljenek.
- Ellenkezően!
Művészlélekkel éljenek filiszter módra.
Mérsékelt enthuziaszták legyenek.
Mert csak igy őrizhetjük meg illuzióinkat végesvégig.
Mindenki ugy rendezi be az életét, ahogy kivánja.
Mindenkinek megvan mindene, amire szüksége lehet ahhoz, hogy kénye-kedve szerint éljen.
Mi kell egyéb a szép élethez?
Gond , bün, ellentét, rosszakarat - nincs.
Pénz nincs.
Az idő végtelen és végtelen a szépségek változatossága is.
Még most is azt hiszi, hogy megőrültem?
- De, mr.
Nordery...
De...
Ki ne találná hihetetlennek mindezt?
Nordery mosolyogva rázta ősz fejét.
- A szegény emberiség már annyira megszokta a maga nyomoruságos életének a hitványságait, hogy a Szépben már nem is hisz.
De önnek hinnie kell, Bulfore .
Önnek, aki mindezen uralkodni fog.
- De Nordery...
Én!
- Igen, ön.
Egyelőre nyugodjék meg benne, hogy az álomvilág az öné lesz.
A narkozófák birodalma, amit mi alkottunk.
Én tudva, ön magatudatlanul.
Álmodja tovább a jövőt, Bulfore.
Az éjszaka közeledik.
Én is a magam házába térek és önt magára hagyom.
- Itt?
- Itt.
Ez a márványház rendelkezésére áll.
Ez a leendő császár palotája .
Somnaville legbájosabb tündérvára.
Az összes termekben mindenütt megtalál , mindent.
S ha szolgálatra volna szüksége, itt a telefonkészülék.
Minden gombon rajta van, hová szól.
Na, Bulfore, álmodjék szépeket!
Itt, a platánok alatt... a loggiában, csillagfény mellett...
Vagy, ahogy akarja.
Jó éjszakát.
Megnyomott egy gombot, anélkül, hogy Bulfore észrevette volna.
És a padló egyszerre megmozdult alatta és leszállott.
Majd a rejtett süllyesztő gyorsan visszasiklott a helyére és az ámuló Bulfore egyedül maradt.
Mély csönd vette körül.
Egyetlen falevél se rezzent.
Az egyik platán alatt kényelmes, széles kerevet állott, szembe a loggia nyitott oldalával, szembe a parkkal, amelyben a liliomfák, az agávék és cédrusok lombjai összeborultak.
A magasságból csillagfény reszketett alá s a bokrok között elrejtett halványzöld villamos lampionok andalitó félhomályba vontak mindent.
Bulfore ledőlt a kerevetre.
A két kezével föltámasztotta a fejét és tágra nyilt szemével a parkra bámult .
Képzelete izgatottan játszott a szépség ama szines és változatos csodáival, amik ezen a felejthetetlen napon elébe tárultak.
Amik most is izgatják az agyát és a szemét.
Néha a pillái fáradtan, majdnem aléltan lezáródnak.
Kérdés kérdésre tolul elő a lelkében.
És csak uj kérdéssel tud felelni.
Nem tudja bizonyosan , csakugyan valóság -e mindez?
Fél, hogy álmodik és egyszer csak föl kell ébrednie az olajos hajókerék mellett, vagy az öböl matróztanyáján.
Szeretné, ha büvös erő szállna a kezébe és mint Nordery, egy gombbal mindezt a ragyogó világot az ujja körül forgathatná, hogy el ne tünjék előle.
De a gyönyör aléltságától zsibbadtan oly gyöngének érezte magát!
Acélöklét, melynek izmaiban nemrég még olyan büszkén bizott, amellyel oly könnyedén forgatta csöndben és viharban egyaránt az Aquila kormánykerekét, most tehetetlen, puha gyermekkéznek érezte s magamagát olyan kicsinek és tehetetlennek, mint valaha, mikor a legelső hajóra lépett s az öreg , edzett matrózok röhögve nyomták a kezébe az első hajókötelet.
Aludjunk hát és - álmodjunk!
De elaludni is félt.
Mert attól félt, hogy nem tudna olyan szépet álmodni , amilyen szép ez a valóság.
És félt a fölébredéstől, hogy mindezt elvesziti .
Lehunyta a szemét, de a szendergés izgatott kábulata mihamar fölnyitotta azt és odahuzta a park rejtelmes félhomályába és zsongó csöndjébe.
Apró, szines, arany- és bibortollu madarak röppentek föl és szállottak előtte.
Gyönge citera- és gitárhangok csendültek föl, olyan finom, rezgő reszketéssel, mintha a nagy , széles és érdes falevelek surlódnának és muzsikálnának.
Majd a gyönge hangok közé gordonka bugott mély és bus árnyékolással, apró ezüst csengetyük kotyogtak közbe s ennek a szordinóval enyhitett méla orchestrumnak a harmóniájába szelid és kedves női énekhang, mint galambok kacagása, vegyült.
Mindez az éjszaka és a park zöldes félhomályában olyan volt, mintha a fák, a virágok és a bokrok zengenék az éjszaka, a csönd, az álmok csodálatosan finom szimfóniáit , elringatva a lelket, a képzeletet és az idegeket.
Magok a melódiák is olyan idegenszerü bájjal és változatos moll-fordulatokkal tarkák, amikre a földi zenemű-alkotások egyike sem hasonlit.
Mintha a végtelenségben bolygó szellemek zenéje volna, csillagsugárból és a virágillat könnyü hullámaiból összeszőve.
S ennek a tulvilági zenekarnak a lágy rithmusaira egyszer csak megmozdulnak a park sudarai.
A liliomfák könnyü hófehér csipkefátyolt bontogatnak magok körül és női alakokká változnak át.
Karcsu, hajlékony, őzlábu és csillagszemü , észvesztően szép, megbüvölő női tüneményekké, ajkukon a szüz boldogság ragyogó mosolyával, szemükben a vágy tüzes csillogásával.
A csipkefátyol az egyetlen ruhájok, s a hollófekete vagy selyemszőke hajuk koronája, az aranykék lepke meg-megragyog a félhomály bujkáló fényében.
Összefogóznak, ölelik egymást és széjjelbomlanak, hajladoznak, mint a virágok és zengenek édes, mélabus, kacagó melódiákat, amiktől a férfi ereiben fölforr a vér és a sziv hangosan földobog.
Bulfore lehunyja a szemét.
Az, amit lát, nem lehet valóság.
Még álomnak is sok - a földön.
A szépség, az ifjuság, a vágy és a szerelem őrjöngése.
Mámoros istenek hajnali álma.
Kutatva széjjelnéz.
Kétkedik.
Fél.
De a zengő fák és a táncoló szilfidek halk dala mindegyre izgatóbban száll szerte s a bomló csipkefátyolok a virágok és a szüz női testek bóditó illatát hajtják feléje és elzsibbasztják tulfeszitett érzékeit.
Csókra szomjazó, kicsattanó piros női szájak sóvár lihegését hallja és máris érzi a kéj lángoló gyönyörét, melyben minden elmerül .
Mindez uj és ismeretlen Bulforenak.
A kikötők lebujai és pálinkái után!
A fizetett csók és a fizetett mámor után itt az éj költészetének minden gyönyöre , a férfisziv minden álma száz alakban megvalósulva!
A vágy föltüzeli lankadó szemeit.
Fölpattan a kerevetről és kitárja sóvárgó karjait a zengő liliomok felé, mig lassan lépeget alá a loggia lépcsőin... és...
A zene, a dal elhallgat.
Mély csönd borul le s a villamoslámpák kialszanak.
Az éj, a csillag, az illat és a homály szövetséget köt és átveszi az uralkodást.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE