Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
II.
Héderi Gábor gróf ükapja akkreditáltatása után fiakkerbe ugratott egy lakájt, azzal az utasítással, verjen fel egy ruhakereskedőt, pakkoltassa vele össze valamennyi öles emberre való ruháját; a kaszinóban majd választani fog belőle.
Egy negyedóra múlva megérkeztek a szabó, a lakáj és a ruhák.
Egy másik negyed múlva már a Rottberger úr művében feszített Kont vitéz.
Az ükunokája most már bemutathatta őt az egész kaszinónak.
A díszterembe vezette...
A csuda hirére nagyszámban összeverődött tagok ünnepies zúgással s a várakozás lázától pirosan fogadták a 700 éves vértanút.
( Jól nézett ki az öreg a koczkás angol szabású jacketjében és piros nyakkendőjével.)
Majd fölszabadultak az izgalomtól lenyügözött tüdők s olyan éljenrivalgás csattant ki a torkokból, hogy megirigyelhette volna egy kortesgyülekezet is.
Kont büszkén lépett el az urak automatikusan képződött sorfala között.
Üdvözlésképen biczczentett a fejével, egynémelyik vérének kedélyesen a vállára csapott.
A terem közepén megállott és harsány hangon a következő dikcziót vágta ki:
- Véreim!
Üdv néktek és dicsőség, a miért vértanúi rangjához méltóan ünneplitek a ti ősötöket.
Sose is felejtsétek el: a kort és a virtust tisztelni kell...
Ükunokámtól hallottam, - folytatta, - hogy nem boldog a magyar.
Még az égbe üzente fel nekem , hogy beszüntettétek a nádorságot.
Ez irtó nagy hiba volt.
A minthogy az az emberfia , a kit az ő helyére a király nevez ki, nem ti választotok (s itt az irtó hiba ), már össze is szűrte a levet a némettel, félig-meddig eladta nekik a hazát.
Azért jöttem le hozzátok az égből, hogy segítsek ezen a rettentő szégyenen .
Hát - s magasra emelte kezét, - fogadom is, hogy addig nem megyek vissza az égbe, a míg dicső küldetésem sikeréről a magyarok Istenének be nem számolhatok ...
Benneteket, nemes véreim, csupán arra kérlek, tartsatok össze s egy test, egy lélek , álljatok mellém.
Tudom, hiszen egyfajta vagyunk, hogy ezt a tanácsot nehezen veszi be a természetetek, - a szellemek birodalmában is közszájon forog a híres szállóige : « öli a magyar a magyart ! », - ámde el ne felejtsétek, volt már rá nem egy eset, hogy egyetlen táborrá egyesült az ország, ha a szabadsága és alkotmánya megmentéséről volt szó.
Kövessétek ezen a ponton elődeitek példáját, hiszen újból hajbakaphattok, ha elmúlt a veszély...
...A többit - folytatta a szónok, - rám lehet bízni.
Nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy valamennyiőtöknél jobban értek az országlászathoz.
De - s lendületet vett a szava - nemcsak a szűkebb értelemben vett országlászatot tudom én, értek a hadviseléshez, az összeesküvéshez is.
( Mozgás.)
Saját kárán okul a magyar!
Azt hiszem, senki sincs köztetek olyan, a kinek alkalma lett volna a saját feje árán kibővítenie az összeesküvés terén szerzett tapasztalatait.
Egyszóval megbízhattok bennem...
Ki is nevezem magamat tüstént a vezéreteknek, mert, úgy látszik, manapság a kinevezések divatja járja...
Ihletten szívta fel Kont vitéz szavait a magyarok lelke.
Csak az utolsó passzust találták kissé borsosnak Árpád loyalis ivadékai.
Némelyek megfeszengtek a frakkjukban ( szerettek volna a föld alá bujni ), mások egy felvilágosító szónoklaton törték a fejüket, hogy mérsékeljék a vértanú túlzott buzgalmát.
Akadtak azonban olyanok is, örök kurucz lelkek nyugtalan, szilaj vérű ivadéki, a kik megfeledkeztek arról, hogy egy igen bölcs, méltóságosan konzervativ úri társaság tagjai s dörgő ujjongásban törtek ki a merész forradalmi hangok hallatára.
- Most pedig - szalasztotta Kont vitéz a szónoklata után, - faciamus magnum áldomás : nagy ideje.
Már-már megmozdult az előkelő társaság, hogy eleget teendő az éhes vértanú kivánságának, a Gábor gróf rendeletére ünnepiesenfeldiszített étterembe vonuljon , midőn idegesen, mint egy angolna és sápadtan, mint a liszt: egy szelidképű kopasz öreg úr utat tört magának a sokadalomban és megállott Kont előtt.
- Tisztelt nagy uram! - szólalt meg zsebkendőjével törölgetve gyöngyöző homlokát.
- Egyetlen egy percznyi türelemért esedezem.
Kont türelmetlenül suhintott a kezével.
- Halljuk hát, de jól szaporázd a szót, mert a faképnél hagylak.
A díszes társaság helyben maradt s várakozásteljesen sugdosva leste az öreg úr szavait.
- Az igazgató! - zümmögött, repesett a szó mindenfelől.
- Drukkban van az öreg !...
Alighanem rendre akarja a vértanut utasítani...
Psz, sst - sziszegett a pisszegés ...
Aztán csend lőn végre...
Gróf Belényessy Nándor, az igazgató beszédjét síri csendben mondhatta el.
- Dicső uram! - kezdte - Mélyen tisztelt barátaim!
Egy, mondhatnám, sőt közérzésem parancsára mondom is: egy kínos kötelességet ró rám igazgatói állásom.
Ez a kötelesség: a kaszinó nemes tradiczióit, előkelő szellemét minden viszonyok között épentartani.
A mi magas, mondhatnám, sőt mondom is: a mi magasztos vendégünk és elődünk, Istenben boldogult, de szerencsésen újra életre kelt Kont vitéz az imént egy oly szót ejtett ki, beösmerem : fönséges száján, a mit remegve bár, de megjegyzés nélkül nem hagyhatok.
Ez a szó: összeesküvés...
Itt - folytatta a szónok akadozva bár, de elszántan, - a mi fényes termeinkben idegen ez a szó.
Mi lojális, békés alattvalók vagyunk, imádjuk törvénytartó királyunkat (dörgő éljenzés) s mindenféle összeesküvésnek ellenei vagyunk...
Csak ezt akartam konstatálni, - fejezte be őexczellencziája szavait, - különben: Éljen Kont vitéz!
Kont kezet fogott az öreg kegyelmessel, jószivüen, kordiálisan.
- Nem értettél meg öcsém, - mondta neki.
- Ki akarja bántani a királyotokat, ha betartja a törvényt?
A német király ellen izgattam én: a császár ellen, épen hogy a királyunk mellett.
A rendes körülmények között természetes mentség Kont őszinte (?) bámulatára roppant zavarba hozta az előkelő publikumot
Belényessy gróf hápogott valamit, de a hangját nem lehetett hallani, csak a szája járt.
Azt is befogta (teljes tisztelettel bár ), Hédery Gábor, az ükunoka.
- Ne beszélj, holnap majd megmagyarázom ükapának a viszonyokat.
A kegyelmes bólintott.
- Jó, - mondta, - de jól magyarázd meg, hogy megértse valahogy.
- Bizd rám, - mondta Gábris gróf, aztán felemelte kezét.
- Uraim, - süvöltötte, - ne várassuk tovább dicső ősünket: menjünk vacsorázni.
S karonfogván Kontot, bevezette a fényes étterembe.
Tolongva nyomult utánuk a tagok serege.
Az igazgató leghátul kullogott.
Kontot a prezidiumra ültette ükunokája, különben mindenki ott foglalt helyet, a hol jónak látta, Héderi Gábor baloldalt vitéz ősétől.
Baj volt, hogy a vértanú jobboldalának nem akadt mulattatója.
Mindenki szepegett a hétszáz éves hőstől, a ki egyenest az égből jött a kaszinóba.
Igaz is, hogy ennyi tekintélyt kibirni nehéz...
Héderi erre is, arra is rávicsorított, csikkantott a szemével, de senki se akarta elérteni.
Végre kénytelen volt cselhez folyamodni .
Karoncsípte Vámházyt, a tudóst és addig manövrirozott a nagy férfiúval, mígnem sikerült neki őt egy ügyes gáncscsal az ükapja melletti székbe belepottyantania.
Vámházy mellett Kanut foglalt helyet, Gábor gróf mellett Gekszi gróf.
Szemben a főhelylyel Klimanóczy, a megátalkodott firtli.
A többiek is elfészkelődtek lassacskán...
A komornyik megadta a jelt s egy szempillantás alatt beröpültek a fehérkötényes pinczérek; hatalmas ezüst tálakon hozták az osztrigát.
Először természetesen Kontot kinálták meg belőle, de az nem kért a megtiszteltetésből, inkább elfintorította az orrát.
- Csiga? - kérdezte.
- Vagy kagyló?
Köszönöm, - mondta, - nyers békát nem eszem.
Gábris gróf nem merte erőltetni, mert annyit mégis tudott a történelemből (? ), hogy Zsigmond idejében nem igen evett osztrigát a magyar.
Az osztriga után a ragoût de volailles jött sorra.
Kont vitéz összeránczolta homlokát.
Abból se kért.
- Vigyétek!
Ezt az ételt már megrágta valaki.
Gábris izzadott és tűket érzett a székében.
Magához pisszegte a komornyikot.
- Hozzon valami kiadós sültet, - súgta a fülébe, - ha nincs is a menün.
Az udvari tanácsos képű férfiú meghajtotta magát és ellibbent, mint egy földi manó .
Egy percz alatt visszalibbent a megrendelt étellel és letette Kont elé.
Egy irtózatos nagy pulyka volt, körülteremtettézve mindenféle jóval.
A vértanú rápislantott, egy ideig gyanúsan hunyorgatott evőeszközeire, aztán egyet gondolt mégis: fogta a villáját s beleszúrta az iromba pulykába.
Lekanyarította a czombját és elkezdett falatozni.
- Jó? - kérdezte Gábris gróf bátortalanul.
- Madár! - fitymálta le ükapja a pulykát.
- Igen puha és mégis sok benne a csont.
- A következő étel - mentegetődzött Gábris gróf, - már marhapecsenye lesz.
- Ideje, - jegyezte meg Kont, - mert ebből a csemegéből nem lehet jóllakni.
Pedig bevette Kont úr a csemegét az utolsó porczáig, beropogtatta még a gyengébb csontjait is.
Őrölte az ételt a foga és a gyomra.
Az urak gyönyörködve és borzalommal nézték a szörnyű vitézi falatozást.
Mindeddig még senki se merte a vértanút megszólítani.
Tudós szomszédja e czélból kinyitotta ugyan a száját vagy ötször, de mindannyiszor visszacsukta; a döntő pillanatban megijedt a vértanú ételváró mérges arczától.
Végre se ő volt az első, a ki megszólította a nagy vendéget.
Kanuté lett a dicsőség.
- Nagy uram, - fordult ez a vitézhez a pulyka eltünte után, - vajjon ismeretes volt -e Zsigmond király korában a pulyka?
- Az, a mit ettem? - kérdezte Kont.
- Az.
- Ismeretes, - vallotta a vitéz, - csak libának hivták.
Ezen nevettek az urak, de csak befelé.
Kifelé még nem mertek nevetni...
Jött a pièce de résistence, egy hatalmas borjúgerincz, à la Provençale, sauce Suvaroff hozzá.
Kontnak felcsillant a szeme.
- Ez már döfi, - mondta boldogan és kivett a sültből vagy hat személyre valót.
- Hanem - kérte ükunokáját, - előljáróban jó lenne egy kis hegyleve.
Gábris gróf egri bikavért töltött egy talpas pohárkába.
- Először ezt kóstolja meg, ükapa, nem bánja meg.
Kont felhajtotta a bort és az égre nézett ősi szokás szerint.
- Nem rosz, - mondta, - csak kevés, tölts egy nagyobb edénybe.
Gábris teletöltötte a söröspoharat.
Kont azt is kiitta fenékig, aztán hozzálátott a borjúhoz.
Utána újra innivalót kért.
Gábris most már pezsgőt bontatott neki.
A vitéznek nagyon tetszett a gyöngyöző ital.
Nézegette egy darabig, gyönyörködött a szénsav játékában, aztán - glumm! - felhajtotta egy kortyintásra.
S nagyon jól eshetett neki, mert megköszörülte utána a torkát és elégedetten bólogatott hozzá.
- Jól éltek, - mondta, - ha boldogtalanok vagytok is...
Tudomásom szerint, - tette hozzá, - a rómaiak között is csak Lukullusnak volt annyi kincse, hogy olvasztott gyöngyre telt belőle.
Gábris megmagyarázta neki, hogy nem gyöngy az, a mi a borban pezseg, csak levegő.
Kont megcsóválta fejét, de nem disputált az unokájával.
- Akármi, - mondta, - de jó.
Nem is aprózom többet, hozass nekem kupát.
Hogy kupa nincs, mentegetődzött az ükunoka, de az ükapja lehurrogta.
- Hát az mi? - s egy hűtővederre mutatott.
- Öntesd ki belőle a jeget, mert én ezentúl ebből akarok inni.
Gábris ötölt-hatolt, félt, hogy kinevetik vértanú ősét, de végre se mert vele ellenkezni; egy üres jeges vedret rendelt az asztalra, szemével általános elnézést kérve tapasztalatlan ükapácskája számára.
Kont vitéz teleöntötte a vedret pezsgővel és turáni nyugalommal kiitta.
Utána az asztalra csapott széles jókedvében, hogy összecsendültek a megtánczoltatott kristálypoharak.
- Jesszus! - ijedezett Gábris, de összerezzent a vitéz egyéb környezete is.
- Ma mulatni fogok, - jelentette ki Kont, - elég idő lesz a hazát megmenteni holnap is.
Ez a kijelentés annyira magyaros volt, hogy nem múlhatott el tetszészaj nélkül.
- Éljen! - zúgta rá az egész kaszinó.
- Ma mulatni fogunk!
- Ezt már szeretem, - dicsérte meg hiveit Kont vitéz.
- Úgy pözsögjön a véretek, mint ez a gyöngyöző bor.
Velem meg ne sokat teketóriázzatok, azért, hogy hétszáz éves vagyok.
Rajta gyerekek, igyatok!
Általános éljenzés és koczczintás.
A kristálypoharak zenéje összevegyült az ezüstveder csengésével s a vidám kaczagás trilláival.
A szemek kifényesedtek, az arczok nekipirultak.
Duhaj kedvre kerekedett a Kont vitéz által felbátorított társaság.
A fagylalt után már oly magasra hágott volt az általános jókedv, hogy Kanut bátorságot mert magának venni, miszerint brudert ajánljon a hétszáz éves hősnek.
- Kont bátyám, - szólította fel a vértanút, - nem illik ugyan, mert fiatalabb vagyok , mint kigyelmed, de azért tiszteljen meg a barátságával, szólítsuk egymást te-nek.
- Eb, a ki bánja! - egyezett bele Kont.
- Nem vagyok én csöppet sem büszke, ha áldomást ülök...
Hanem - tette hozzá, - a csatasorban, gyerekek, ott rettegjetek a vezéretek szemöldökétől is.
Egy ráncz az orromon s belesir egy egész banderium.
Tetszett a nagy szó, csak Gábris feszengett tőle kissé...
Mi lesz, gondolta magában , ha ükapja végkép belelovalja magát abba a gondolatba, hogy okvetlenül csatáznia kell .
Megmagyarázza ugyan neki, hogy nem úgy értette ő (midőn lehivta az égből) a honmentést, de hátha ragaszkodni fog a saját methodusához ?...
Szegény Gábrisnak, az igazat megvallva, kissé lelohadt a szellemek iránt eddig táplált fanatizmusa.
Ő azt hitte, hogy angyali tökéletességű lények a szellemek és ime kisül, hogy az ükapja csöppet sem angyal.
Csak olyan ember, mint más, legföljebb erősebb, daliásabb...
No de - vigasztalta magát Gábris, - akárhogy van is, csak az ő dicsősége a Kont reinkarnáltatása: bele fog pukkadni az egész világ minden spiritisztája...
Kont vitéznek, miután felhajtotta volt a hatodik üveg Cliquot-ot is, végre melegedni kezdett a füle töve.
Fékentartott faji szilajsága egyszeribe fölágaskodott : felpattant székére és újból dikcziózni kezdett.
- Nemes, nemzetes és vitézlő uraim!...
( Az igazgató kiintette a szolgaszemélyzetet.
Igen drukkolt már a vértanú szabad szájától.)
Kivonulván a szolgák, rákezdte Kont vitéz:
- Véreim!
Azt már idáig is kitapasztaltam: bor és kupa mellett víg legények vagytok, kortársaim sem voltak különbek nálatok.
Úgy is való az , gyerekek, mert hozzá tartozik a magyar virtushoz, hogy minden téren: gyalog, lóháton , mennyben és pokolban, áldomásnál, csata zivatarában, országgyűlésen, szép asszony lábánál: mindenütt megállja a sarat, a ki legény.
A munka nem volt a listában, hát természetes, hogy roppant hatást tett a dikczió .
Hangos kaczagás, hujjahó szakította meg egy perczre a folyását.
- Fiaim, - folytatta az ünnepelt vitéz, - azt kivánom nektek s a haza érdekében el is várom tőletek: talpig férfiak legyetek holtig.
Akkor se rezdüljön meg a szemöldökötök, ha hóhér köti meg a nyakkendőtöket.
Akkor, véreim, meglátandjátok , nemhogy az adta németje, de maga Asmodiás ördög sem fog veletek birni...
Esküdjetek meg, - szólította fel a társaságot, - hogy megfogadjátok az intésemet és akkor én Isten elé fogom terjeszteni az instáncziátokat.
Esküdjetek!
Óriási, frenetikus lelkesedés.
- Esküszünk! - zúgott száz ajakról a szent fogadalom s végigbúgott az ebédlőtermen , kicsapott az utczára, az arra járó-kelőknek égre meredt a hajuk.
A kegyelmes igazgatónak ellenben leszállott az orra egész az álláig.
Ment volna ő haza, de a felelősség terhe lenyomta szegényt a földig.
Kínjában, mit tehetett volna egyebet, lezáratta az ebédlőtermet.
Lélek se be, se ki.
Hogy ki ne süljön valahogy a nagy - skandalum.
A kaszinó egyéb tagjai, föllelkesülve dicső vendégük példáján, sorban beledűltek a tósztok árjába.
Hovatovább három-négy szóéhes ember dikcziózott egyszerre, a min Kont vitéz szörnyen mulatott.
- Épen így volt ez - állította kaczagva, - Zsigmond korában is.
Csak a csimpolya hiányzik, - mondta, - a hárfa, a kürt és a duda.
Hát e miatt sem kellett Kont vitéznek sokáig panaszkodnia.
Egyszerre csak, mintha a földből nőtt volna ki, a háta mögött termett a Béla czigány bandája s fülébe húzta a Rákóczi-indulót.
Jó Kont vitéznek ugrálni kezdett a szive.
Meg a lába az asztal alatt, meg a keze a pezsgős poharak között.
Hamarjában azt se tudta, sirjon -e vagy zúzzon.
Gábris az utóbbi eshetőségtől való félelmében elkapta a prímás fejét és a fülébe súgta:
- Kitették a holttestet az udvarra...
Inkább sirjon az ükapja, mint hogy felrúgja az asztalt s pocsékká zúzza a sok ezer forintot érő tükröket.
Sikerült a taktikája.
A keserves áriák siró gyermekké változtatták a hétszáz éves őst.
És kompasszióból vele sirt az egész társaság.
Még a tudós sem mert nem sirni , mindössze hogy elgondolta magában: Unter Wölfen muss man mitheulen.
Ám a magyar lélek alapos ismerője, a czigány, nem igen szereti a keserveket hosszú lére ereszteni.
Jobb az neki, ha a hallgatója az asztalon tánczol, mint ha az ölébe sir.
Béla czigány hamarosan végzett a holttesttel s egy szilaj nótába kapott:
« Hej Jula, Jula, szól a duda,
Kecskeméti szőrös bunda,
Kvik !»
Aprózta, czifrázta, mint a veszedelem.
A keze úgy mozgott, mintha vitustánczot járna...
A székek nyikorogtak...
Verték a taktust a lábak az asztal alatt s felette az öklök...
Klirr-csinn! - csicseregtek a poharak.
- Csitt-csatt! - csattogtak a tenyerek, aztán - Hopp Sári sarokra! tánczra perdültek Árpád ivadéki Sári nélkül.
Kont csak nézte egy ideig a szilaj kavarodást, legföljebb sebesebb tempóra izgatta véreit, de hajna, csak rövid egy pár perczig tartott vértanúi önmérséklete... addig heczczelte unokáit, míg maga is beleszédült a táncz őrült forgatagába.
Csakhogy ő nem a parketot taposta.
Just formált magának a magasabb talapzathoz.
Felpattant az asztal tetejére s lerúgván a rajta levő ingóságokat, ott ropta el a kállai kettőst.
Béla húzta neki, mint az eszeveszett.
Az urak körülállották, pezsgős palaczkokat nyomtak a markába, produkáljon velük valamit.
Hát produkált is Kont vitéz.
Eljárta velük a buzogány-tánczot.
Először megforgatta Veuve Cliquot-t a feje felett, aztán felhajította a levegőbe, - pörgött a francziája , mint az orsó, míg hattyúnyakát el nem kapta a magyar vértanú.
Elvégezvén a produkcziót, leugrott Kont vitéz az asztal tetejéről s elrikkantotta magát:
- Így vigad a magyar!
Utánnam, a ki legény.
És röpültek az üvegek egymás után és - dirr - durr - klirr - a velenczei nagy tükör megszünt velenczei lenni, legföljebb apró bakatükrök czéljára maradt alkalmatos.
Gábris gépiesen a kebléhez kapott, (oda, a hol a bugyellárisa dobogott ).
- Hatezer forint, - mormogta a fogai között, de azért víg képet vágott a drága játékhoz, nehogy megszólják a pajtásai.
Mert azok ugyan a pártjára állottak volna Kont vitéznek.
Az ő szilaj kedve ellenállhatatlanul magával ragadott, felszítt minden konvencziót, illendőséget, a mit a magyar géniusz hétszáz óv óta termelt s a lelkekben csupán az ősi virtus tempóit hagyta meg.
De az aztán nekigyarapodott szépen; reggelig oly terepélyes fává nőtt, hogy még Gábris is rája került: a fejébe vette, hogy megrág egy pezsgős poharat.
Megrágta, de roszúl; össze-vissza vágta vele a torkát és a nyelvét.
Kanut az erejét produkálta.
Félkézzel felemelte Gekszi grófot székestül.
Klimanóczy is mutatni akart valamit, lenyelt sorjában: egy égő szivart és egy ugyanolyan gyertyát.
De a Kont abbeli kivánságát, hogy harapja és nyelje le a gyertya után a saját kisújját is, már nem volt hajlandó teljesíteni, hiába fenyegette meg a vitéz:
- Vagy lenyeled az ujjadat, vagy én nyellek le téged, válaszsz.
Klimanóczy nem akart választani.
Hivatkozott a czivilizáczióra, a telefonra , grammofonra, automobilra, repülőgépre és egyéb modern vívmányokra és a kaszinó elé vitte az ügyet.
Az úgy döntött, hogy Klimanóczy nem köteles ugyan megenni a kisujját, de az ellen már nem tiltakozhatik, hogy más meg ne egye.
A vértanú kivánja: magyar nemesember, ha provokálják, kiáll a placzra a sárkánynak is...
Tehát az első érdemleges ügy, a mit Kontnak a földön nyélbeütnie sikerült, egy párbaj-affér vala.
A segédek megneveztettek.
Kont Kanutot és ükunokáját bizta meg a további tárgyalással, Klimanóczy két jámbor békebarátot: az igazgatót és Zárday grófot.
De ezzel aztán meg is áporodott a magnum áldomás ize végképen.
Az urak szökdösni kezdtek és hazavitték Gábrist is, a ki végkép elázott...
Kont vitéz, mikor végkép lefogyott a mulatók száma, füle mellé rendelte a czigányt és elkezdte tanítani.
- Ismered -e ezt a régi jó nótát?
Szent Szilveszter felmászott a fára,
Onnan meg a tátos ló hátára.
A tátos ló megijedt a villámtúl
S egyenest az égbe röpült gazdástúl.
A czigány nem ismerte.
A vértanú elfütyülte neki, akkor aztán már ismerte a czigány.
Kanut és társai konyakot hozattak s miután igen erős volt a konyak és sokat ittak belőle, reggeli nyolcz órára az asztal alá kerültek.
Kont szólóban folytatta a mulatozást.
Váltig dirigálta a czigányt:
- Szt, lassabban, a ki vakapád!...
Mmost!...
Ne czifrázd, a ki rézangyala van ...
Hopp!
Rázzad!
Fújjad!
Hajrá!
« Igri-bugri, talpas ürdüng,
Bújj az üstbe, basát süssünk!
Sellő-szellő, ringó-bingó,
Fujd a tüzet az üst alatt,
Basát sütünk, nem ráczhalat.»
Fújta a nótát és tánczolt hozzá.
Recsegett, ropogott a padmaly és a hegedű fája.
A czigánynak kidűlt a szeme a fáradtságtól.
A vitéz tiz óra felé végre megkönyörült rajtuk.
Elbocsátotta őket kegyesen.
- Holnap jertek a Hédery-palotára, fiúk, egy-egy szép paripát adok mindnyájatok alá.
A barna fiúk vigyorogtak és hajlongtak.
Még egy tus.
Aztán hazavonult végre maga Kont is a Rákóczi hangjainál.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE