Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A havasi kürt.
Budapesten vagyok.
Még egy hét s megyek az iskolába.
Félek, hogy kezdetben egy kissé nehezen megy majd a tanulás.
Félek, hogy a tanár úr magyarázata közben eszembe jut a sok drága emlék, lelkem elkalandozik a felejthetetlen Székelyföldre, a kicsi faluba , az udvarra, a kertbe, a mezőre és mindenüvé, hol a nyáron megfordultam.
Nem, nem , uralkodom magamon.
Nem szabad elhanyagolnom a tanulást, ha azt akarom, hogy újra láthassam nagyapóékat, Árpádot és mindazokat, a kik nekem oly kedvesek.
Istenem , kiégne a szemem a szégyentől, ha a jövő nyáron gyenge bizonyítványt vinnék nagyapóékhoz.
Mit, vinnék?
Nem is mennék le.
Nem tudnék nézni a nagyapó szemébe.
De még van egy hét szabad időm, nem kell másra gondolnom, csak te reád, édes kis falum.
Lelkemben ott vagyok nappal és éjjel.
Nincs éj, hogy álmomban ne lássam nagyapóékat.
Hallom a nagyapó hangját, mesélvén a régi székely huszárokról.
Hallom a nannyó hangját: gyertek elé, gyerekek, kását főztem, egyetek.
Látom Árpádot, a mint kipirult arczczal fogja kezébe a fakardot s hív: vívjunk, Bandi!
Látom a falusi gyerekeket, a mint ujjongva szaladnak be nagyapóék udvarára az anya-verébbel s álmomban újra megszabadítom a szegény verebet.
S mint akkor, ébren, álmodva is oly édesen esik szivemnek, hogy egy madarat megszabadíthattam a kínzástól.
Nini, itt van Virág Jancsi.
A verebes Virág Jancsi.
Kimondhatatlan örömmel gondolok most erre a fiúra.
Sohasem hittem volna, hogy ez a fiú, ki oly kegyetlenül bánt a madarakkal, ennyire megjavuljon.
Ki hitte volna, hogy ez a fiú megszánja a sánta báránykát s vérző sebét bekötözgeti.
És azóta is csak jót hallottam felőle.
A mit meg utolsó nap, elutazásunk napján tett, soha, de soha el nem felejtem.
A kocsik már előállottak, tele volt az udvar falusi néppel.
Mintha csak temetőbe kisértek volna, asszonyok, férfiak és gyermekek könnyeztek mind.
Ugy megszokta ittlétünket az egész falú, hogy azt hitték, sohasem is megyünk el, örökre itt maradunk.
- Bárcsak itt maradhatnék, - mondotta az édes apa meghatottam.
- Itt születtem, itt nevelkedtem, itt szeretnék élni és meghalni.
Az édes anya sírt.
Ő nem született itt s im, most hogy búcsuzni kellett, hosszan ölelte, csókolta nannyót, nagyapót, sírva búcsuzott mindenkitől és mindentől.
- Jőjjenek vissza, lelkeim, - mondotta lelkes szóval egy asszony.
- Visszajövünk, vissza.
A szomorú búcsuzkodást egy kissé földerítette az öreg Kandóné, a ki a hóna alatt egy csirkét hozott s mondta édes anyának:
- Tessék, lelkem, fogadja el ezt a csirkécskét.
Tudom, hogy Pesten derága a csirke.
Erre a többi asszonyok elkezdettek sopánkodni.
- Ó Istenem, Istenem, mi nem is hoztunk semmit.
Mondta édes anya könnybe borult szemmel:
- Nem kell nekünk semmi, jó asszonyok.
Minden ajándéknál többet ér az igaz szeretet.
Alig tudtunk feljutni a kocsikra.
Szegény nannyó nem tudott végére jutni a búcsuzásnak.
Ugy siratott, mintha sohasem látna többet.
- Nem, nem látlak többet, édes aranyos csirkéim!
Nagyapó gyöngéden megfogta nannyó kezét.
- Jőjjön be, nannyó, a házba.
Ne lássuk, a mikor elmennek.
- Nem, nem!
Látni akarom!
Úgy sem látom többet!
Az édes apa nagy hirtelenséggel elhelyezett minket a kocsikban.
- Menjünk, menjünk.
Oly izgatott volt szegény apa.
Én az első kocsira kerültem, a melyen János, a legidősebb unoka volt a kocsis .
Melléje ültem, hogy még egyszer lovat hajthassak.
- Ide, Árpád, ide!
Mert abban már rég megegyeztünk Árpáddal, hogy lejő velünk a vasuthoz.
- Hej, ha Pestig mehetnék, - sóhajtozott Árpád.
- Bárcsak jöhetnél...
Talán ha nagyobb leszel.
János pattintott az ostorával, a lovak kitánczoltak az udvarról.
- Szerencsés utat!
Szerencsés visszajövetelt! - kiáltották utánunk.
A meddig csak láthattuk nagyapóék házát, visszanéztünk s zsebkendőnket lobogtattuk.
Ott állt a kapu előtt nannyó, nagyapó karjára támaszkodva, arczát a kötőjébe temetve.
Szegény jó öregek!
Mikor éppen a falú kapuján kifordult a kocsink, halljuk, hogy erősen kiabálnak utánunk:
- Állj meg, János, állj meg!
Azt hittük, hogy valami leesett a kocsiról.
János megállította a kocsit, visszanézünk s hát kit látunk?
Virág Jancsi szaladt lihegve, kipirult arczczal.
Csak úgy csurgott arczáról a verejték.
A kezében egy hosszu havasi kürt volt.
- Jancsi!
- Jaj, csakhogy utólérhettem az úrfit!
Tessék.
- Havasi kürt!
Nekem hoztad, Jancsi?
- Magának, úrfi.
Fogadja szívesen!
Én hántottam a fa héját, én csavartam ezt a kürtöt.
Vigye Pestre, úrfi, tudom nem lesz ott olyan kürt.
- Köszönöm, Jancsi, köszönöm.
Áldjon meg az Isten!
- Áldja meg az úrfit, kedves szüleivel s testvéreivel, soha el se is hagyja.
Én az úrfi jóságát soha el nem felejtem.
- Isten veled, Jancsi.
Kezet fogtunk s Jancsi szeme ragyogott a boldogságtól, hogy elfogadtam a kürtöt.
Az uton ki is próbáltuk Árpáddal.
Ő már értett hozzá s el is fujta a gyülekezőt, mit katonáéknál szokott fujni a trombitás.
Most már én is ki tudom fujni a gyülekezőt .
De még azt a néhány hangu bús dallamot is, melyet oly sokszor hallottam esténként, a nyáron át.
Mi kár, hogy nem tudok még kótázni, mindjárt lekótáznám : tra - a - a - ria - a - ra - ra - ra, tra - ri - a - ri - ra!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE