Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Isten veled, Árpád!
Befejezem naplómat.
Holnap megyek az iskolába, a jövő nyárig aligha lesz időm arra , hogy az elmult nyár többi emlékeit följegyezzem.
Az utolsó szabad napot neked szentelem, Árpád, te aranyszívü fiú, te hű barát!
Vajjon találok -e az iskolában barátot, a ki valamennyire is pótoljon téged?
Nem, nem, téged nem pótolhat senki.
S érzem, tudom, hogy neked sem pótol senki engem.
A mi szívünk egybeforrott, nincs erő, nincs hatalom, mely elválaszsza!
Utaink elválhatnak, de szívünk soha!
...
Az állomás felé oly keveset beszéltünk.
Átkaroltuk egymást, nem láttunk senkit , semmit az egész uton.
Valahányszor beszédbe kezdtünk, szavunk elakadt.
Mindegyre sírva fakadtunk.
Szegény János, alig birt vigasztalni.
Mondta:
- Ne sírjatok, fiúk.
Lássátok, én őszszel katonának megyek s talán három esztendeig nem látom szüleimet, testvéreimet, nem látom a jó nagyapót, a nannyót.
Nem látom a falumat, nem látom barátaimat.
Ti pedig kilencz hónap mulva ujra látjátok egymást.
- Kilencz hónap mulva! - sóhajtott Árpád.
- Kilencz hónap mulva! - sóhajtottam én is.
- Nem is idő, - mondta János.
- Ó dehogy nem! - mondottam én.
A lovak nem futottak gyorsabban, mint máskor s nekem úgy tetszett mégis, hogy egy pár percz alatt értünk a vasúthoz.
Pedig két órányira van Kis-Baczontól.
- Mindjárt elválunk, Árpád!
- Mindjárt, mindjárt...
Kimentünk a pályaudvarra s hosszan néztünk Brassó felé.
Brassó felől jön a vasút.
- Bárcsak ne jönne még!
- Még csak egy órát lehetnénk együtt!
- Csak egy órát...
- Bár csak egy felet!
Kérdeztem édes apát:
- Hamar jön a vonat édes apa?
- Még egy óra mulva.
Korán lejöttünk.
- Jaj de jó!
Ujjongtunk örömünkben.
Tehát még együtt leszünk egy órát!
Kart karba öltve járkáltunk a pályaudvaron, senkivel, semmivel nem törődve, de annál élénkebben beszélgetve.
- Úgy -e írsz, a mint megérkezel?
- Azonnal írok, de te is írj ám.
- Irok, írok.
- Mindent megírsz, a mi a falunkban történik?
- Megírok, meg.
- Irsz a drága nagyapóról, nannyóról.
Eljársz hozzájuk, mintha én ott volnék.
- Eljárok, el.
Egyszerre csak éles füttyentés sivított végig az Olt vize fölött.
A fölött a víz fölött, melybe a monda szerint - Csaba belemártotta a testvérvértől szennyes Isten kardját s mikor ez a víz lemosta a vért s Istenkardja ujra ragyogott, tündökölt , indult vissza a hun vitézekkel Szittyaországba...
Már hallani lehetett a vasút hangos dübörgését is s az utolsó fordulónál feltünt a füstölgő szörnyeteg...
- Jön, jön!
Istenem, jön!
Árpád hevesen kapaszkodott belém, mintha nem akarna elmaradni tőlem, mintha vissza akarna tartani.
- Bandim, édes Bandim! ne hagyj el!
- Édes aranyszívü Árpádom, el kell mennem.
Ne sírj!
Én mondtam, hogy ne sírjon, pedig sírtam én is, hullott a könnyem, mint a záporeső.
A vonat megérkezett.
Csak egy perczig állott.
- Bandi!
Bandi! kiáltott édes apa.
- Hamar!
Hamar!
Lekésünk!
Hirtelen egymás nyakába borultunk, még egy csók s szaladtam a vonathoz.
Láttam futólag, hogy az utasok mind kihajoltak az ablakon s feltünt, hogy sokan törülgetik a szemüket.
Később megtudtam édes apáéktól, hogy a mi búcsuzásunk hatotta meg az utasokat.
Nem ültem be a kocsiba, odaálltam én is a folyosó ablakához s onnét integettem kendőmmel búcsut Árpádnak.
De Árpád ezt már nem látta.
Kiáltottam neki:
- Isten veled, Árpád!
De Árpád ezt már nem hallotta.
Ott ült egy padon, arczát beletemette kicsi babos zsebkendőjébe s úgy sírt, úgy zokogott, hogy egész teste reszketett belé.
A kalauz kiáltotta: mehet!
A gőzös füttyentett, a vonat lassan, méltóságosan elindult s én csak egy pillanatig láthattam Árpádot.
Ő most sem látott engem.
Az utolsó pillanatban is ott láttam a padon, arcza beletemetve a kicsi babos zsebkendőbe és sírt keservesen...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE