XXII. Ujabb találkozás.
Pali még elmerengve tartotta kezében a Ferke barátja levelét s gondolatait messze röpülésre bocsátotta az Ioni-tenger mellől a Balaton partja felé.
A honvágy oly erősen ébredezett benne, mint eddig egyszer sem.
Mostan tért rá voltaképen az ő sorsára, hogy öt évig fogja még szolgálni a hajót, ami elég súlyos.
De fogja járni a tengereket is, fog látni idegen népeket, városokat és megismeri távol világrészek természeti csodáit.
Ebben a jövőben volt ugyan sok biztató, de most neki drágábbnak tetszett a szürke mult, mint a tündöklő jövendő.
Még ott lebegtette kezében az esti szellő a levelet, mely mód felett korbácsolta fel szívében a viszontlátásnak sorvasztó kívánságát; és nem is kellett valami nagyon felköltenie képzelőerejét, hogy az úszó felhők között s a rengő vízi síkon ráismerjen a terennyei puszta rónájának hullámzó zöld tengerére s a föléje boruló alkonyatos égben a kedves ódon falusi kastélyra s mindazokra az alakokra, melyek udvarát s melléképületeit népesítik.
Még mind szívta a hazulról érkezett levélnek dohát, mintha a pusztának fűszeres levegője volt volna: midőn egyszerre trombitaszó harsant feléje s közbe-közbe nagyokat puffogott az öreg dob, mintha csak a saját szíve dobbanásait hallotta volna.
A nép, főkép a gyerekség, mind egy pont irányába futott.
Pali megfordult.
S mit látott?
Akár csak magát a művésztársait pillantotta volna meg , midőn ott vonultak fel a fiumei nagy téren, vagy amidőn a brindisi főtemplom előtt a régi hívekkel esett volna bánatosan örvendetes találkozása.
Odarohant maga is... de sem signore Hazdrubáldót, sem Pistát, sem a jó pojácát nem ismerte föl a társaságban, de különösen nem látta meg a primadonnát, Rózsikát se.
Hát a versengő sátor népei voltak, akiket Paliék olyan diadalmasan győztek le a fiumei sokadalomban.
Nyomban a padrone (gazda) felől tudakozódott.
A nyalka matrózlegényt mély bókkal fogadta a csapat igazgatója, signore Bobinetti.
- Fiuméból jönnek? - kérdé Pali.
- Láttam önöket a tengerparti sátrukban.
Signore Bobinettinek ez fölöttébb hízelgett.
- És meg volt velünk elégedve a fiatal signore (úr )? - kérdezé az igazgató.
- Előadásukat nem kísérhettem figyelemmel, mert én a másik sátorban... működtem.
Signore Bobinetti a száját tátotta.
- Csak nem? - kérdé.
- Hát a fiatal úr nem tengerész?
- Most az vagyok, de akkor még a művészi pályán voltam, - nevetett Pali.
- Hah! - kiált fel Bobinetti igazgató úr és a homlokára ütött.
Hah!
- Nem ön az az ifjú artista, aki az előadás éjjelén hirtelen eltűnt?
Kezd derengeni az emlékezetemben.
Ugyanaz, akit egy úr azután halálra keresett?
A másik fia volt vele .
Az eltünés akkora zajt okozott, hogy a hírére seregestül tódult ki sátramból a közönség...
- Nyilván én voltam - mosolygott Pali.
- Nos?
Mert a piacon az összeverődött emberek azt beszélték, hogy a tengerbe fúlt uraságod.
És most ez a nagy változás?
Hát nem tetszett belefúlni?
- Bizony kevésbe mult, - felelé Pali - hogy a víz alá nem merültem.
Ha egyébként érdekli történetem, inkább elmondom, de majd csak azután, ha az én kiváncsiságomat elégítette ki.
Emlékezik padrone a Hazdrubáldo társaságának egyes tagjaira?
- Valamennyire nem, de tán...
- Ah, a szép kis fürtös szöszkére?
Hogyne emlékezném rája?
Meg is irígyeltem Hazdrubaldóéktól ezt a vonzó erőt s gondoltam is rá, hogy elcsábítom az én társaságomhoz.
Mert észrevettük ám, hogy az a kedves gyermek szomorú rabságot szenved annál a szívtelen asszonynál, a direktornénál.
De az úrfi eltűnése óta kettős éberséget fejtettek ki Hazdrubaldóék.
Még meg sem lehetett közelíteni a kis leányt.
- Oh bár rabolta volna ön el őt s hozta volna magával! - sóhajtott szinte önkénytelenül Pali.
- Akkor legalább most itt láthatnám szegénykét, beszélhetnék vele s tán megválthatnám rabságából!
Mit gondol, igazgató úr, - kérdé signore Bobinettit - Hazdrubaldóék merre vonultak?
- Jaj, fiatal úr, ezt a mi kóbor életünknél nem lehet ám egykönnyen meghatározni.
Az a kis primadonna makacskodott s beteget jelentett; de úgy is látszott a kicsikén , hogy szenved, mert egyre sírt s nem lehetett megnyugtatni.
Az én vetélkedő társam mindjárt másnap föl is szedelőzködött s vonult tovább.
A sátora, nem lévén primadonnája, üresen állott, míg a mienk mind jobban kezdett megtelni, s emiatt időn túl két nappal toldottuk meg előadásainkat.
De nem lehetetlen, hogy Hazdrubaldóék szintén errefelé tartanak.
Mintha fülheggyel hallottam is volna erről a szándékáról az én vetélytársamnak.
Talán be is tetszik várni, míg ideérkeznek?
- Erről a reménységről le köll tennem.
A mi hajónk, a »Pelikán «, négy nap mulva fölszedi horgonyait s vitorlázunk innen Korinthusba .
Nincs kizárva, hogy Patrászban több napot töltenek igazgató úrék s lehet az is, hogy a másik művésztársasággal itten találkoznak.
Ebben az esetben tegyen, kérem, rólam említést Rózsika primadonna s az én artista társam és földim előtt, akit csak Pista néven tessék szólítani.
Annak a szegény fiunak se lehet valami jó dolga amellett a kegyetlen asszony mellett.
Nyilván rég ott is hagyta volna az egész művészbandát, ha el bírt volna válni Rózsikától.
Mert a Pista távozásával teljes árvaságra jut a kis primadonna.
Erre pedig az a jó fiú dehogy volt volna képes.
Ő is tán valami kedvező alkalomra les, hogy megszabadulhasson a nyűgből.
- Már azzal, hogy szóljak Hazdrubáldo kollégámmal, nem merem biztatni a matróz úrfit , mert ahol ő jár korábban, ott learatja előlem a termést.
Elejébe ha vághatok : szívesen vállalkozom híradásra.
Mert utána megjelenni valahol, kész veszteség.
A kis primadonna mind elhódítja előlünk a sikert.
- De hát már avégett is lépjen fel ő utána, hogy hátha lel rá módot mégis elszerezni Rózsikát?
Aztán az ujabb találkozást bízzuk Istenre.
Talán akkor együttes erővel érünk el sikert.
A siker pedig az lesz, ha zsarnokaitól megmenthetjük a kis primadonnát.