Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Még kora reggel van, de a harmatot már fölcsókolta a nap.
Hajnali verőfény árad széjjel.
A villamosöntözők szakadatlanul dolgoznak s a szitáló müzápor és a fasor megenyhiti a tikkasztó meleget.
A platánok között, amik datolyapálmával és naranccsal váltakozva Verdibál völgyéből a Fluctuánához és ennek negyedik hidjához vezető utat szegik, két fiatal leány sétál lefelé.
Dalolnak, virágot tépnek, olykor beszélgetnek és kacagnak hozzá, vagy szanaszét mosolyognak .
Visszamosolyognak az illatos tündértájékra, amit köröskörül látnak.
Verdibál urnak, a verdibáli völgy kormányzójának a leányai: Solina és Holdarisz .
Verdibál ur, valaha Felix Stammherr, német szénbányavállalat igazgató-mérnöke volt azelőtt.
Daliás, erős, szép, energikus ógermán tipus.
Komoly és szófukar , mint minden igazi német.
Összeszoritja a száját, nehogy locsogásra kapjon kedvet.
De ha kinyitja, akkor aztán bömböl, mint a német ágyu.
Verdibál ur, mint a narkozóf birodalom csaknem valamennyi lakója, szintén eljátszotta a maga kis regényét, mielőtt idevetődött, a Nordery álomszigetére.
Verdibál ur, vagyis Felix Stammherr, a német mérnök, ugyanis szerelmes viszonyba keveredett Blanche de Saonne kisasszonnyal, előkelő francia hölggyel, amit persze, francia részről a család legvehemensebb ellenállása kisért.
Végre is egy szép rajnavölgyi hajnalon Felix Stammherr, a mérnök és Blanche de Saonne kisasszony eltünt .
Minden fáradozás és kutatás kárba veszett, a fiatal párnak sohase akadtak nyomára.
Sohase tudták meg se Német-, se Franciaországban, hová lett a szerelmes pár, mely a germán és gall örök harc problémáját ilyen radikális egyszerüséggel oldotta meg.
Sohase tudta meg, nem is sejtette senkisem, hogy a hamburgi kikötőben Felix Stammherr véletlenül éppen Nordery urba botlott, akinek mindjárt busás dijat ajánlott föl azért, hogy Aquiláján Amerikába átszállitsa, anélkül , hogy a Blanche de Saonne kisasszony viszonyai iránt érdeklődnék.
Mr. Nordery nem érdeklődött, sőt a busás dijakra sem reflektált, hanem a fiatal párt magával vitte s nem Amerikába, hanem a maga névtelen szigetére szállitotta.
Felix Stammherr maga sem tudta, hová került, de az uj világgal és uj helyzetével nagyon hamar kibékült, sőt meg is barátkozott, a szép Blanche-nak pedig mihamar eszébe se jutott Franciaország s a tengerparti ősnemesi kastély, melyben a szolgák uriasabban öltözködnek az uraknál.
A narkozófák, a bódulat bölcsei nem igen vágyakoznak vissza az elhagyott rideg valóságba.
Az álmodó bölcsek okosabbak az álmatlan - ostobáknál.
Solina és Holdarisz kisasszonyok tehát, amint mindjárt kitalálhattuk, már itt születtek és itt nőttek föl.
Hasonlitottak is a narkozóf sziget hajlékony növendék-cédrusához, lángszinü virágaihoz és csicsergő madaraihoz.
Solina sötéthaju és sötétszemü.
Ajaka körül örökös, pajkos mosolygás, arcán pörlekedik a bibor és a hó.
Alakja nyulánk, mint a liliomfa.
Járása: tánc, báj , graciozitás.
A nap leánya név szerint is: forró és tiszta.
Holdarisz, termetére nézve ugyanolyan, de a haja sötétszőke, szinte borus, mint a hajnal a finn tavak körül.
Arcán az alma bágyatag pirosas hamva, s a szeme olyan mélán, olyan fátyolosan kék és szelid, mint a Grotta Azurea visszfényes derüje.
Néha meg-megállnak.
Egyet dalolnak, közbe szót váltanak; csöngettyük beszélnek .
Solina az egyik fáról narancsot szakit.
Egyet Holdarisznak ad, a másikat hámozni kezdi.
Rózsásfehér, finom és hegyes körmöcskéjével körülvágja a narancs héját .
Holdarisz nézi.
Nevet.
- A körmöddel!
Hát ezt kitől tanultad?
Solina is nevet.
Fehér fogai, mint a gyöngyök, csillognak ki piros ajkai közül.
- A multkor mutatta egy fiu, a harmadik hidnál.
Könnyü és kényelmes, nézd.
Se kés, se tányér nem kell hozzá.
A körmöm a kés és a héja, amint leválik, a tányér.
A husához hozzá se érek, mégis meghámozom.
Látod?
- Látom.
De mama szörnyethalna, ha látná.
Solina kacag.
Holdariszra kacsint.
- De nem látja.
Megforgatta kis kezében a narancsot s annak héja ketté, majd mind a két fele széjjelvált s a meghámozott narancs ott feküdt a tenyerén, a héjában.
Solina kitépett egy cikket belőle és szopogatta.
Aztán megint a narancshéjat nézegette körül.
- Ez a diszkrét sárga szin a fehér ruhán!...
Mi?
Azt hiszem, csinos lehetne.
Holdarisz oda se nézett.
- Narancshéj? - kérdezte kicsinylően, majdnem megvetéssel.
- Mint ruhadisz?
- Miért ne?
A szin a fő, nem az anyag.
Ez a sárga szin olyan egyedülvaló, olyan egyetlen!
Semmi se hasonlit hozzá.
Holdarisz fölbiggyesztette ajakát.
- Mégis csak hulladék.
Szemét.
A ruhán!
A fehér ruhán!
- Csillagot lehet belőle vágni.
Virágot, fejet Kámea, narancsillattal.
- Eh!
Inkább semmit!
- De az a fehér egyhanguság!
Mindig csak fehér!
Mindenki fehér!
- De szép!
A fehér mindig szép!
- Uniformirozott szépség.
Nem lehet szép, ami olyan, mint a többi.
Keblére illesztette a narancshéjat.
- Nem szebb? - kérdezte és Holdariszra nézett.
Holdarisz habozás nélkül, sőt kissé ingerülten felelt.
- Nem.
Utálatos.
Tudom, hogy narancshéj.
- Hát aztán?
És a hajadban a csiga?
Az is csak csiga.
- Az más.
Az olyan, mint a gyöngy.
Mégis más.
- Na, majd Niphaea megmondja.
Niphaea már ott közeledett Terrian virágszegélyes gyalogösvényén lefelé.
Már messziről köszöntést integetett.
Solina és Holdarisz visszaköszönt.
A fák és bokrok bólogattak, mintha ők is köszönnének.
Niphaea a narkozóf birodalom, a boldogság rejtett szigetének főfő szakértője: a női ruhák, kosztümök, cicomák igazgatója.
Niphaea a sziget legujabb s talán legnagyobb titka.
Alig egy féléve, hogy idekerült.
Éppugy itt termett, mint a többi narkozófa.
Egy reggelen ott találták.
Honnan jött, ki hozta?
Senkise tudta; nem is igen firtatta.
Itt, a narkozófák álomszigetén minden ember egy-egy eleven, élő titok, akinek multját, regényét, élete nagy kérdőjelét egyes-egyedül Nordery ur, az alapitó ismeri.
A többi csak sejt, következtet, szimatol; vagyis pletykál.
A pletykának passepartout-ja van mindenüvé.
A vegyészek meséje a légüres térről csak képzelgés.
Pletyka még a légüres térben is van.
Az edényből kiszivattyuzzák a levegőt, a pletyka a helyére telepedik.
Niphaeáról senki se tudott semmit se, de azt pletykálták, hogy előbb varrónő volt Montevideóban .
Szerencsére, senkisem hiszi, mert Niphaea jobban hasonlit királykisasszonyhoz vagy tündérhez, mint varrólányhoz.
Szép, mint a szerelmes álom, vidám, mint a hajnal és üde, mint a rózsabimbó, ami most pattant ki a rügyből.
Az alapitó kivételesen dédelgeti a szép szőke Niphaeát.
Már azzal is megkülönböztette, hogy Niphaeának olyan házat épittetett, mely bizarr kedvességével a sziget valamennyi lakóházánál szebb és érdekesebb.
A Niphaea háza Terrian legszebb pontján épült , napsütötte halom oldalában, müvésziesen beállitott kis pálmaerdőtől körülölelve .
Festői szépségében a Fluctuana mind a két partját, Verdibál suhogó erdőit és Terrian termő sikságait láthatja ablakából, egészen a somnavillei árnyékos ligetekig, sőt tul a sziklafalakon magát a tenger végtelen sikját is.
A Niphaea háza olyan, mintha virágok és fák tartanák az ölükben.
Tornyocskáival , aranyozott kupoláival és szeszélyesen kiugró terraszaival és balkonjaival galambduchoz hasonlit, melyet köröskörül felbokrétáztak.
Niphaea már átjött a hidon, megszaporázta lépéseit és mihamar a leányokhoz ért .
Köszöntötte őket.
- Szép hajnalt!
Pirosat!
Vidám kedvet!
Solina visszaköszön.
- Jó reggelt, Niphaea!
Előnkbe jöttél?
- Persze.
- Milyen kedves vagy!
Gondoltál ránk.
Mit csinálnak a galambjaid?
A szép, fehér galambok.
Niphaea könnyedén elpirult.
Nagyon hamar pirult.
Finom, rózsaszinhamvas fehér arcbőrén a vér legkisebb hulláma is meglátszott.
- Mit csinálnának?
Mit csinálnak a galambok?
Sirnak és nevetnek.
És...
- Csókolóznak, - vágott közbe hidegen Holdarisz.
Te magad is olyan fehér galamb vagy, Niphaea.
Fönn, a levegőben halk, rekedt berregés hallatszott és a leányok odatekintettek .
Gépmadár közeledett.
- Bizonyosan Florestell, - bosszankodott Niphaea.
Mindig ilyen kolibri-gépen jár .
Mindig kószál.
Solina nevetett.
- És mindig arrafelé, amerre te.
Bizonyosan a legujabb versét hozza utánad.
El kell mondania, különben megfulna tőle.
A gépmadár, a birodalmi repülő-park egyik könnyü szárnyasa, földet ért.
Puha , kaucsuk kerekein néhány méternyit gördült, aztán megállt.
A leányok hallották , amint a csavarja megrecsegett és odanéztek.
Fiatal, csinos férfi ugrott le a gépről.
Barna, középtermetü, borotvált arcu, a narkozófák fehér vászonruhájában , sapkáján a kék lepkéből való rozetta.
A keze csontos.
A szeme élénken csillog .
Ez bizony nem Florestell, nem az érzelgős költő, akinek verseinél csak bozontos haja hosszabb.
- Rüberid... - szólt csöndesen Solina és lopva fürkésző pillantást vetett Holdariszra.
A leány nem zökkent ki közömbös egykedvüségéből.
Odapillantott, de mindjárt vissza is kapta a szemét.
- Rüberid...
Csakugyan.
Rüberid a villamos hangszerek igazgatója, de ő rendezi az ünnepeket is.
A birodalom dekoratőrje, ritka művészi izlése és jártassága van.
A somnavillei márványpaloták és a sziget virággruppjainak, fasorainak, ligeteinek, erdeinek tervét többnyire ő készitette.
Évekkel ezelőtt került Norderyvel a szigetre , valami európai nagy szinháztól, ahol diszletfestő volt.
Solinát és Holdariszt kicsi koruktól fogva ismeri.
Csak Niphaea csodálkozik.
- Ni, Rüberid.
Te is?
Ilyen korán?
- Sok sürgős dolog... - mentegetőzött Rüberid.
Niphaea ártatlan arcot vágott.
De, mintha hirtelen eszébe villant volna valami , pajkosan sanditott Rüberidre.
- Melyik sürgősebb?
Solina vagy Holdarisz?
Rüberid kelletlenül félrerántotta fejét.
- Ejh!
Mintha nem tudnátok!
A koronázó ünnep itt van a nyakunkon.
Olyat még nem látott a világ!
Nem szeretném, ha valami gikszer...
- Hát csakugyan igaz? - kérdezte Solina.
- Persze, hogy igaz.
Nagyszerü lesz!
A birodalom megalapitása.
A császár koronázása.
Az első Olimpiász.
- A császár... - mélázott Holdarisz és a virágokon s a narancshéjakon babrált.
- Igen, a császár - erősitette Solina.
- Bulfore császár.
- Különös - szólt Niphaea.
- Ti semmit se tudnátok?
Hiszen a ruhátok is a koronázó ünnepre készül!
Solina ugy tett, mintha csak most jutna eszébe.
- Igaz, ni, Niphaea, a ruhánk...
- Minden készen van.
Már az utolsó öltéseket gépelik.
- Szép lesz?
Niphaea nevetett.
- Szép.
Lehet -e olyan szép, amilyen szépek ti vagytok?
Solina Rüberidhez fordult.
- Hallod?
Hogy csufolódik?
- Miért?
Niphaeának igaza van.
A nők általában nagyon furcsák.
Hogy oly sokat törődnek a ruhájukkal.
Azt hiszik, hogy az szebbé teszi őket.
- Hát nem?
- Hát lehet olyan ruha a világon, amelyik a szép nőnél szebb lehetne?
Hát nem sértés -e a női szépségre nézve az a föltevés, hogy a ruha teszi széppé?
Vagy hogy csak adhat is hozzá valamit?
Én sohasem sértenélek meg benneteket azzal , hogy a ruhátok megszépit.
Ha szép, a ruha nem teszi szebbé.
Ha nem szép, hiába veszen magára akármilyen ruhát.
Solina fölhevült.
- Ez a te saját külön elméleted.
De az igazság az, hogy a szép képnek szép keret kell.
- Ami szép, az magamagában is szép.
Sőt ugy a legszebb.
Szerencsés a keret , amelybe szép kép kerül.
A multkor, alkonyat felé gépemmel ott keringtem a verdibáli tó fölött, amelyben hárman fürödtetek.
Igaz?
A három leány hirtelen összenézett.
Pirultak, mintha rajtakapták volna őket.
- Mindig együtt fürdünk Niphaeával - szólt halkan Holdarisz.
- De te tulságosan kiváncsi vagy, Rüberid.
Valld meg, hogy csunyaság, amit tettél.
- Mit tettem?
- Meglesni...
- Én csak gyönyörködtem szépségetekben.
Csak a magasságból tekintettem alá .
Véletlen szerencse, amit láttam.
Mert olyat csakugyan az istenek is csak álmodhatnak.
Vagy még nem is álmodhatnak.
De ti felöltöztetek.
Ami annyit tesz , hogy eltakartátok minden szépségeteket.
Solina arca égett az izgalomtól.
- Talán bizony ruha nélkül járjunk?
Mint a görög szobrok.
- Hát... az bizonyos, hogy a művészek se öltöztetik szobraikat fodros szoknyába , ha a szépet akarják demonstrálni.
Niphaea félénken megjegyezte, mintha a ruhákat védelmezné, amiket ő tervezett.
- Gondold meg, Rüberid.
A koronázásra mégsem lehet...
A császár...
- Igaz, hogy a császár olyan nagy ur? - kérdezte Holdarisz.
- A császár mindenkinél nagyobb ur - magyarázta fontoskodó arcot vágva Rüberid.
- A császár mindenkinek parancsol.
És a császárnak mindenki engedelmeskedik.
- Akármit parancsol? - kérdezte Solina.
- Akármit parancsol.
De ő mindig olyat parancsol, ami nekünk jó.
A császár azt akarja, hogy mindenki boldog legyen.
Holdarisz kissé gunyosan mosolygott.
- S a vége az, hogy senkise boldog.
- Vagy csak ő maga - toldotta meg Solina.
Niphaea föl se pillantott.
Nagyon elfoglalták a
virágok, amiken babrált.
Közömbösen jegyezte meg:
- Egyedül senkise lehet boldog.
- Dehogy nem - tréfálózott Rüberid.
- Az Alapitó is az.
Azt tartja, hogy neki az a legnagyobb boldogság, hogy másokat boldognak lát.
És azt hiszi, hogy itt mindenki boldog.
- Azt hiszi?
- Persze.
Itt megvan minden.
Van virág, van röpülőgép, erdő és csönd.
Van narancs és méz.
Derü és madárdal.
Fény, pompa, jólét.
Nincs sár, nincs hideg, nincs eső .
Nincs bün és civakodás.
Örökös nyár és örökös béke.
Mi kell egyéb?
- Császár kell - szólt Solina.
- Boldogság kell - mondta Holdarisz.
Rüberid idegesen nézett rájok.
- A császárt megkapjátok.
A boldogságot...
Niphaea szeliden félbeszakitotta.
- Azt az ember, azt mindenki csak maga szerezheti, csak maga teremtheti meg.
A boldogságot magunkban hordjuk.
Ép, mint a boldogtalanságot.
- De nem erről van most szó - türelmetlenkedett Solina.
- A ruhánk, Niphaea.
Még most se tudjuk, hogyan, mivel diszitsük?
- Kinek akartok tetszeni? - kérdezte nyersen Rüberid.
- Mindenkinek - vetette oda Solina könnyedén.
- Senkinek se - nevetett Holdarisz.
Rüberid bosszankodott.
- Na, hát ezen aztán okosodjék el az ember!
Az egyik azt mondja: mindenkinek; a másik azt mondja: senkinek.
Ezt csak a bolond érti, vagy az se.
- Az semmiesetre sem - vitázott hidegen Niphaea.
- Ti, férfiak se értitek.
Nem érthetitek.
- Mit?
- Mit!
Azt, hogy a nő nem azért akar szép lenni, hogy ép valakinek, hogy ép egynek tessék.
- Hát miért? - álmélkodott Rüberid.
- Azért, mert a szépség öntudatát keresi, ami nélkül meg nem élhet.
Azért nézi magát a tükörben.
A tükört kérdezi: szép vagyok?
A tükör visszamosolyog rá: szép vagy!
És a tükörben ott van a ruha.
Ha az nem szép, a tükör hallgat.
A leányok föllelkesedtek.
- Igaz!
Ugy van!
- Ami a tükörnek szép, az mindenkinek szép.
Rüberid elgondolkozott.
- Nem hiszem.
A nő azért mégis csak egyre gondol.
Arra, akit... aki...
Solina a kezében tartott virággal feléje suhintott.
- Bolond!
Kire?
- A császárra - felelte Rüberid határozottan.
- Mindenki neki akar tetszeni .
Mindenki inkább akar egy lenni a sok között, mint az - egyetlen.
- Én is? - kérdezte Holdarisz.
- Te is - felelte keserüen Rüberid.
Niphaea a virágok között válogatott.
Egy kis csokrot odavitt Rüberidhez.
- Mondtam már, hogy te ezt nem érted.
Inkább arról beszélj, amihez értesz.
- Mihez értek én?
- A ruhák diszitéséhez.
Se Solina, se Holdarisz nem birja eldönteni, mivel diszitse a ruháját.
Solinának a narancshéj szine tetszik.
- A szin!
Ha magát a narancshéjat el lehetne dobni.
Hogy csak a szine maradna ott, a Solina fekete hajához, a fehér ruhán.
A narancshéj is csak akkor szép, ha narancs van benne.
De ha a nap megsüti, összegémberedik.
Elhervad.
És hervadtan minden csunya.
- Hát akkor?
- Piros rózsa.
Az szép és annak szépsége kitartó.
Megvan a harmónia is: maga Solina is olyan.
Fekete haja, égő szeme, fehér ruhája.
- És a Holdariszéra? - kiváncsiskodott Solina.
Rüberid gondolkozott.
Holdarisz?
Ez nyilván nem olyan egyszerü kérdés, mint a Solina ruhája.
Sorba nézegette a leányokat, a képzelete is dolgozott, de a szive is.
A Holdaris fehér ruhájára, hajának sajátságos szinéhez, arca hamvához és pirjához, mozdulataihoz és szoboridomaihoz illesztgette a virágok szinét és formáját: melyik illenék hozzá legjobban.
Melyikkel együtt volna a legszebb ?
Rüberid kétségkivül akarta, hogy Holdarisz legyen a legszebb.
Ez a gond ott töprenkedett arcán.
Viszont kétségbeesett, hogy csakugyan a legszebb lesz.
Hogy ő maga cicomázza föl, mintha a versengésben a sóvár bámészkodóknak kinálná azt , akit szeretne elrejteni, hogy senkise lássa, hogy senkise gyönyörködjék szépségében, egyes-egyedül csak ő maga, aki ugyis csak egyedül látja ennek a bübájnak igazi becsét, értékét, amit senki máséhoz nem akar hasonlitani .
Beillesztette a leányokat a koronázó ünnep ragyogó pompájába.
A Szép örökálmodói, a narkozófák festői sokaságába, a szines és hófehér fénybe, a kék aranylepkék, a biborpalástok és lengő fátylak közé, a tarka lampionok misztikus félhomályába, Somnaville márványoszlopai és ligetei közé, ahol a Szépség szent törvényei nevében a narkozófák, a boldog százezer legelső császárját megkoronázzák.
Rüberid észre sem vette, hogy figyelik.
A szerelem kémjei titokban figyelték.
Solina sürgette.
- Nos, Rüberid, hát hogyan gondolod?
Rüberid nem tudott kibontakozni zavarából.
Habozott.
Szemével körülsimogatta Holdariszt.
Kétszer-háromszor belefogott, hogy valamit mondjon.
De még jobban megzavarodott.
Csaknem dadogott.
- Holdarisz?
Hát Holdariszt ugy képzelem, a ruhája fodrai közé fehér vagy sárga liliom, imitt-amott egy-egy kolibri-toll...
A hajához tigrispinty aranybiboros félszárnya... ugy oldalt...
És...
Holdarisz nagyot nevetett.
- Még ennyi sem elég?
Talán még egy papagáj is.
Vagy egy gyöngytyuk...
Mi?
Rüberid elpirult.
- Ha neked nem tetszik, akkor hiába.
A szépség ott kezdődik, ha a nő maga is érzi, hogy szép.
Holdarisz már visszanyerte hideg nyugalmát.
- Tudod, nem akarok szerénytelennek látszani.
Elég egy pár cseresznyevirág is .
Mit gondolsz?
- Már fölösleges, hogy valamit gondoljak.
Te különben is szép vagy mindenképpen .
És Niphaea?
- Egy szál buzavirág... - szólt csöndesen Niphaea.
- Buzavirág?
Hamar hervad.
- Ellenkezően.
Napokig egyforma friss és egyforma kék.
A mező tubarózsája .
Ragaszkodik ifjuságához.
Nem akar elhervadni.
Illata, szirma egyformán gyöngéd , de állhatatos.
Rüberid bólogatott.
- Akkor csak maradj a buzavirágnál.
Ha annyira bizol benne.
Niphaea mosolygott.
- Én bizom.
Maga is olyan volt, mint a buzavirág.
Még a harmat is mintha ott csillogott volna nedves, zöldeskék szemében.
A leányok kacérnak látták.
Gyanakodva néztek rá: mit akar?
Rüberid az óráját nézte.
- Na, én megyek tovább.
- Ilyen hamar?
Hová?
- Még a gyermekgyarmatot is körül kell néznem, rendben van -e.
- Hogyne volna rendben!
- No, igen, én is azt hiszem.
De a császár meg akarja látogatni.
A császár nagyon szereti a gyermeket.
És Nordery ur is.
Könnyedén intett bucsut a leányoknak.
Vidámnak, sőt könnyelmünek látszott.
Azt a kemény ráncot a két szemöldöke között, senkisem vette észre.
A lélek redője volt az.
Rüberid látta, érezte, tudta, hogy ez a három gyönyörü teremtés ugyanazt az egy bálványt őrzi a szive mélyén: a Bulfore képét.
Maga sem tudta, pedig gyülölettel gondolt a császárra.
A vad matróz robusztus alakjáról mindenféle torz karikaturát rajzolt fürge képzeletében és ez a művészi gonoszság huzta meg homlokán a kemény ráncot.
A leányok szótlanul néztek utána, de ők is közömbös kifejezést igyekeztek arcukra erőszakolni.
Solina büszkén, majdnem gőgösen vetette föl fejét.
Szeme a Rüberid ruganyos mozdulatait kisérte, majd Holdariszra pillantott, de Holdarisz gyönyörü márványarca mozdulatlan maradt; gondolatainak még árnyékát sem árulta el.
A leánylélek hideg zárkózottsága fogta le szép csigaszáját, azzal a kétséges mosollyal, mely a kiváncsiságot távol tartja és méla álarca alatt konokul őrzi a maga szüz titkát.
Niphaea virágot tépett és szálanként azt rendezgette, mintha nagyon komolyan venné hivatását, hogy ő csakugyan a szépség szépitője.
De körülöttük, bár nem is sejtették, a boldogság ragyogó csöndjében és mozdulatlanságában láthatatlan árnyék lappangott s gyanuval és bizalmatlansággal huzta, választotta szét őket.
Szivükben izgatottan zsongott valamely ismeretlen fogalom, aminek nevet kerestek.
Az ártatlanság és naiv tudatlanság, a boldogság , az elégedettség és igénytelenség hamis látszata alatt, anélkül, hogy csak gondoltak is volna rá, ősemberi ösztönök és vágyak lázongtak.
A külön, egyéni, a magamagáért és a magamagában való boldogság külön eszményképeiért.
Valamiért , amiről azt se tudják, micsoda.
Csak érzik, hogy van.
Rüberid nem a gyermekgyarmatra ment.
A gyermekgyarmatot három kilométerrel tul a császári rezidencián, az ennek környékén elterülő erdő legmélyén rendezték be , ahol az összes narkozóf csemetéket közösen együtt, a higiénia és a pedagógia legpontosabb törvényei szerint ápolják, gondozzák, nevelik és tanitják: a zavartalan boldogság és szépség álomvándoraivá.
De Rüberid a császári rezidenciánál leszállott és sietett föl a teher márványlépcsőkön.
Várták.
A kék lepketeremben, szokás szerint, együtt volt Nordery, Bulfore és Derbizol .
Mióta a császári birodalom szervezését elhatározták és megkezdték, napról-napra az alkotmány kérdéseiről és a koronázás ünnepének előkészitéséről tanácskoztak , miközben észrevétlenül vezették be Bulforet az uralkodás titkaiba és művészetébe.
A goromba tengerjáró lassanként átformálódott.
Beleélte magát a Nordery nagyszerü álmába.
Hitte, hogy ő van hivatva arra, hogy a boldogság földi mennyországát kormányozza s a világ legtökéletesebb százezer emberének ura legyen.
Elsajátitotta a diplomaták és cselszövők körmönfont észjárását és szofizmáit s a magány bizalmas óráiban olyasmit érzett, hogy agyvelejét kicserélték, hogy homloka alatt valami idegen óraszerkezet zakatol.
A kék lepketerem márványfalai tele vannak a sziget csodájának ezerféle kép- és szobormásával.
Fák, ligetek, virágágyak, mezők festett tájképeivel, amiken a kék aranylepkék megtelepednek, amik között sajátos, néma életük eltelik és megujul, mintegy példázva a természet örök változatosságát és változatlanságát.
Az Alapitó nagyon jókedvü.
Közeledett világraszóló, mégis a világtól elrejtett nagy müve befejezéséhez és megfiatalodott a büszke hittől, hogy öregségében arra ébredt, amit fiatal szive valaha megálmodott s amire élete megtántorithatatlan akaraterejével félszázadnyi életén át törekedett.
Bulfore arcán néha már meg-megjelentek az uralkodói gond előhirnökei: a gyanu, a bizalmatlanság és kételkedés barázdái.
- Az uralkodónak folyton vigyáznia kell a fülére - tanitgatta Derbizol.
- Sohase tudja, kik és mit suttognak beléje.
A hű alattvalók nagyon leleményesek és minden utat ismernek.
Csak Derbizol maradt változatlanul és fagyosan nyugodt.
Őt a maga diplomata nyugalmából semmi sem zökkenti ki.
Valaha, régen, az egyik európai udvar bizalmas politikai ügynöke volt, és ez a pálya ugyancsak kifejlesztette benne a diplomata ravasz és szunnyadó képességeit.
Arca mintha porcellánréteg alatt volna: mozdulatlan; nyom nélkül pattog le róla nemcsak a külső hatás, hanem a benső vivódás is.
Szigoru fej, mely megdöbbenti és visszatartja azt, aki közeliteni akar.
Atléta termet, sas-szemek.
Borotvált arcán a született augur csontos hajthatatlansága.
Esze szüntelenül dolgozik, mint a jól megkent gép; s a szive soha meg nem mozdul, mintha a fizikai hivatáson kivül, hogy az ereit megtöltse, egyéb dolga a világon nem is volna.
A sziget primitiv kormányzásában eddigelé ő helyettesitette Nordery urat.
Mialatt az Alapitó a világot járta , hogy tündérszigete kincseit a szélrózsa minden irányából összehordja, azalatt Derbizol kormányozott.
Tulajdonképpen Bulfore nem szerette.
Miért?
Maga sem tudta.
De Bulfore őszinte lélek volt, nyilt, mint a tenger.
A rónaság sohasem értheti meg a barlangot.
Az Alapitónak az a föltétlen bizalma, amit Derbizol iránt tanusitott, kényszeritette Bulforet, hogy legalább látszólag föntartsa vele a jó viszonyt, amit közös érdekeik követeltek.
Azt az alagutat, melynek remek épitési tervét, amint Nordery állitotta, Derbizol eszelte ki s mely a három augur palotáit a föld alatt összekötötte, csak ők hárman ismerték, tehát már megvolt közöttük a közös érdeken kivül a legerősebb kapocs is: a közös titok.
Ez az alagut tette lehetővé, hogy akármikor, a három palota közül akármelyikben összejöhessenek, anélkül, hogy erről bárkinek is tudomása volna.
- A tömegeknek sohase szabad bepillantást engedni a kormány laboratóriumába , amelyben egyszer életelixirek, máskor azonban veszedelmes, robbanógázok főnek.
A tömeg annál jobban respektálja urát, minél ritkábban látja.
Az uralkodó tanuljon Istentől: ne mutogassa magát, csak éreztesse.
Nordery közömbösen nézegeti a falak freskóit.
Nem is hallja, hogy az ajtónálló alabárdos jelenti:
- Rüberid ur, a művészet igazgatója.
Rüberid lelke háborog, mikor belép.
De amikor ott találja magát az augurok között, egyszerre szinpadnak látja a kék lepketermet.
Érzi, hogy amazok is álarcot viselnek, hát ő is fölteszi az álarcot.
Ha egyszer játszani kezdünk, a játékot nem hagyhatjuk abba.
Végig kell azt játszanunk.
Rüberid homlokán elsimulnak a redők.
Mosolygós, vidám, jókedvü, gondtalan.
Nincsen a hizelgésnél tökéletesebb álarc; még a tőröket is elrejti.
Derbizol félreáll, Bulfore az érkező elébe siet.
- Jöjjön, jöjjön, kedves Rüberid!
Már nagyon várjuk - köszönti.
- Valami ujat , valami szépet hoz megint, bizonyosan.
Rüberid tréfás arcot vág.
- Ellenkezően.
Nagy bajok vannak.
- No, no.
Ne ijesztgessen!
Rüberid nevet.
- Én nem.
A világért sem.
De a narkozóf hölgyek.
A szépségek szépségei...
Bulfore is mosolyog.
- A legszebbek a világon.
- Igen - bólint Rüberid.
- De ha valamennyi egyet szeret.
- Boldog halandó!
- Ha valamennyi császárné akar lenni!
- És egyik se lehet - nevetett Bulfore.
- Ez nekik baj, nem nekünk, kedves Rüberid.
Különben ?...
- Különben jelenthetem, fölség, hogy egyéb minden rendben van.
- Minden? - fordult feléje Derbizol és keményen hangsulyozva ismételte: - minden?
Rüberid ártatlan, álmélkodó arcot vágott.
Mit akar ez a vén komédiás megint?
- Minden, igen.
Minden.
Ugy hiszem, a koronázó ünnep nemcsak a császár, hanem a Szépség megkoronázásának az ünnepnapja is lesz.
Tehát felejthetetlen.
Bulforenak tetszett a bon-mot.
Melegen nézett Rüberidre s megrázta kezét.
- Sokat fáradt, kedves Rüberid.
Rüberid boldogan mosolygott.
- Nem fáradság volt, fölség, hanem öröm.
A szépért... a szépnek... szépet.
- Nem felejtem el, Rüberid!
Rüberid lehajtotta fejét.
Alázatosan dörzsölte kezét.
- Oh, fölség!...
Ugy beleélte magát szerepébe, hogy már reszketett is a hangja, mintha elérzékenyitené a császár figyelme és jósága.
Lelkesen magyarázta az ünnep programpontjait, néha szinte deklamálva a részletekhez füzött megjegyzéseit.
- A fény, a pompa elkápráztatja narkozóf testvéreinket.
Érezni fogják, hogy részesei a mérhetetlen gazdagságnak, amit nekik ajándékoznak.
Nemcsak a trónra , szivükbe is emelik a nemeslelkü Alapitót és a császárt, akit ő megkoronáz.
Lelkesedése magával ragadta a császárt.
Nordery és Derbizol kissé tartózkodó maradt.
Jelentése végeztével Rüberid meghajolt és a távozásra megkapta az engedelmet.
Az ajtófüggöny összesuhant mögötte.
Az augurok kérdezően néztek egymásra.
- Lelkes, hű ember - magasztalta elégedetten Bulfore.
Nordery valami szobrocskát igazgatott.
Szórakozottan jegyezte meg:
- Valami külön célja lehet.
Derbizol kapott a szón.
- Minden művészember gyanus.
Impresszionista.
Az ember sohase tudja, mi igaz, mi nem, abban, amit mond.
- Talán kissé sötéten lát, Derbizol - szólt Bulfore.
- A Szép impressziójától sohase kell félni.
- Én semmitől se félek.
De a birodalom jövője!
Nekünk olyan emberekre van szükségünk, akikre minden eshetőségre számithatunk.
Bulfore némi neheztelést érzett ki a szavaiból s engesztelni igyekezett.
- A birodalom jövőjét teljesen biztositja az az alkotmány, amelyet ön, kedves Derbizol, annyi bölcsességgel szerkesztett meg.
Derbizol szerényen meghajolt.
- Boldog vagyok, ha igy van.
És még boldogabb leszek, ha beválik.
- Ez csak, vagy legalább is főképpen öntől függ, kedves Derbizol - szólt mosolyogva Nordery.
- Tőlem?
Persze.
Ön lesz a birodalmi kancellár.
A császár legelső tanácsosa.
Derbizol meghatott arcot vágott.
- Milyen kegyes ön, mr.
Nordery!
- Mindamellett, ha még némi aggodalmaim volnának, Derbizol - szólt vontatottan Bulfore.
- Parancsoljon.
- Talán hiuságnak is látszik.
De az ember ugy megszokik egyetmást!
- Persze.
Az átmenet.
Az előbbiből az ujba...
- Lehet.
Mégis zavaró, majdnem kellemetlen érzés.
Például, hogy a nevemnek csak az egyik feléhez legyen jogom.
Bulfore Tamás helyett csak Bulfore.
Igy , egyszerüen: Bulfore.
Derbizol mosolygott.
- Két név teljesen fölösleges.
A narkozófák birodalmában mindenkinek csak egy neve van.
Ezt az egyenlőség elve kivánja, amire mindent alapitottunk.
De azt az egy nevet a huszonöt betüből mindenki ugy állithatja össze, ahogy neki legszebbnek látszik.
És aztán... bocsánat...
- Csak mondja, kedves Derbizol.
- Igaz, hogy nem Bulfore Tamás, hanem Bulfore - császár.
A narkozóf korona talán mégis megéri ezt a cserét.
Eltalálta a szót.
Bulfore elégülten mosolygott.
- Legyen - szólt.
- Végre is csakugyan nem olyan fontos.
De hát a pénz?
Ilyen ország, amelyik annyit termel, alkot, hoz és visz!
Mégis, hogyan mozog majd enélkül a közvetitő nélkül?
- Egyelőre megyen a dolog.
Azt az érzést, hogy mindenki mindenkiért él és dolgozik, hogy ezzel mindenki mindenkinek tartozik, hogy csak a szép életért érdemes és kell élni, hogy mindenkinek mindene megvan és a vágyainak semmi sem áll utjában, minden narkozóf lelkébe sikerült beégetnünk.
A kontinenseken a kormányzás többnyire abból áll, hogy sanyargatják a kormányozottakat, elfojtják ösztöneiket, letörik vagy fékezik vagy legjobb esetben morzsákkal táplálják ambiciójukat és vágyaikat.
Mi lessük, hogy mit kivánnak és teljesitjük azt .
Raktáraink mindig, mindennel tömve vannak.
Hogy ugy mondjam: mindenkinek az ölébe hull minden, amit szeme-szája kiván.
Mindenki bővibe van az élet javainak és szépségeinek.
Senkinek sincs rá oka, hogy akár irigy, akár elégedetlen legyen.
- És - ha mégis?
Nordery intett a fejével.
- Már volt rá eset.
De az olyan ember egy szép este elalszik.
És másnap vagy harmadnap Braziliában, Argentinában vagy Valparaisóban ébred föl.
Kitünő gépmadaraink vannak, Bulfore.
Aki egyszer eljátszotta hitelét, annak itt nincs helye.
Az elégedetlenkedő ember veszedelmes.
- Bölcsen van - hagyta rá Bulfore.
Nagyot hallgattak utána.
Nordery és Derbizol a Bulfore háta mögött összepillantott.
- Különben, végső szükségre van nekünk pénzünk is - szólt szárazon Derbizol.
- Látja ezeket a márványkockákat?
- Amikből ezt a palotát összeállitották?
- Igen.
Minden kockában ezer darab arany van elhelyezve.
Minden kockában ezer.
És a mr.
Nordery palotájában is.
Azonfelül mükincseink, gyüjteményeink kontinentális fogalmak szerint tán még többet érnek.
Dehát egyelőre minek volna itt a pénz?
Ahol mindenki mindent kap, amit csak megkiván.
Sőt kivánnia sem kell: az élet minden öröme, élvezete, gyönyöre előtte van.
- Ékszer...
Nordery nevetett.
- Hát van a virágnál szebb ékszer?
- A szerelem...
Derbizol csaknem szigoruan nézett rá.
- A szépség boldog narkozófáinak kormányzásából három zavaró, bomlasztó elemet zártunk ki: a szerelmet, a hitet és az üzletet.
Bulfore hüledezve ismételte.
- Szerelem... hit... üzlet.
- Igen - erősitette Nordery kemény hangsullyal.
- Semmi szükség sincs arra a beteges ideologiára, ami Európában annyi párbajt és vitriol-drámát meg egyéb szamárságot csinál.
A nő a szép élethez tartozik.
De csak addig, mig vonzása a férfit akaratában nem zavarja.
A természet ugyis elintézi a többit.
A természet nem téved, nem hazudik, mint a képzelődés.
És a hit legyen igazán hit: szárnyaló ihlete a léleknek, mikor bizalmas magányban Istennel beszél, vagy mikor ismeretlen és megfejthetetlen erőkkel kerül szembe.
Az üzlet pedig...
Megvetően legyintett a kezével.
- Az üzletben nem lehet szépen élni!
Többnyire a leggonoszabb bünszerző .
Kapzsiság, telhetetlenség, önzés.
A fölséges Én!
Bulfore kétkedően csóválgatta fejét.
- Ami azt illeti - kockáztatta meg az ellenvetést - senkise akar mindenáron szerencsétlen lenni.
Természetes, hogy mindenki boldogulni akar.
- Természetes.
Csak ne a más rovására.
- Mi, hárman is...
- Igen, mi hárman épp azt akarjuk, hogy ők is, a többiek is boldogan és szépen éljenek.
Hogy ne legyen egyéb gondjuk, csak az, hogy tuláradó gyönyörrel mindazt fölhabzsolják, amit mi készen tartogatunk a számukra.
És ha mi hárman egyetértünk, ezt a szines és boldog világot semmi veszedelem se fenyegetheti.
- Mi hárman.
- Három ember uralkodhatik a világon.
Az erők - erők.
Itt a mi erőink: az akarat , az önzetlenség, a szép szeretete.
A teremtés nekünk csak a szépet adta.
A meddő küzdés kusza zürzavara a többieké, azoké, akik ugyse érdemelnek egyebet.
Szavai szuggesztiv erővel csengtek.
Derbizolnak ragyogott az arca.
Ebben a pillanatban Bulforet magát is áthatotta a Nordery szilárd magabizása.
Hitt a szépség jogában és meggyőző s uralkodó erejében.
A három augur ugy nézett egymásra, mintha csakugyan egyetértenének.
Mintha külön céljaikat, vágyaikat , érdekeiket csakugyan elfelejtették volna.
A terembe a kertből lágy, méla zene akkordjai vibráltak föl és liliomillat szárnyán a szépség bóditó érzéseit keltették.
Bulfore képzeletben ezeken az érzéseken ringatózott.
De a méla akkordok közé a kószáló széllel be-beszólt az elhagyott tenger harsogása, mintha az óriás dühösen ostromolná a boldog világot, amiből künnrekedt.
Mintha az álmodozás nyugodt békéjét megtámadná egy kétkedő kérdéssel.
- Melyik hát az igazi?
Melyik hát az élet?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE