Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ágai Adolf
Rontó Pál viselt dolgai vízen és szárazon
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
34
Bekezdés
1252
Mondat
3144
Szó
40323
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXXIV. Hazafelé.
Rózsinak időre volt szüksége, amíg a szívében háborgó érzelmek elültek.
Azután odament a kapitányhoz és könnyező szemekkel köszönte meg neki atyai részvételét.
Pali is közeledett feléje, fontos kijelentéssel, amint mondá.
De még jóformán belé se fogott a beszédébe, midőn nagyokat kezdett nyelni, torkát szűknek érezte, míg végre zokogásra fakadt maga is.
- Ejnye, ejnye, ellenőr uram - feddé őt tréfásan a parancsnok - nem kemény hajós emberhez illő a sírás.
- Oh, de mikor nekem külön okom van rá - felelé Pali.
- Az én szívemben is sok izgalom torlódik össze.
Mert nem csupán a hálaérzet feszíti keblemet, de meg az is , hogy én kapitány uramtól... búcsut akarok venni!
- Búcsut -e?
Tán hogy Rózsikát elkísérjed a szülei hajlékba?
Hiszen ezt megteszi a Pista gyerek is, te meg végig szolgálod az idődet.
Ekkor Pali kivonta zsebéből a Ferke levelét és átadá a kapitánynak.
- Hazám népe felbuzdult, hogy visszavívja ősi szabadságát - mondá lelkesen.
- Én sem maradhatok el akkor, midőn minden épkézláb magyar fegyvert ragad és rohan a piros - fehér - zöld zászlók alá.
Parancsnok uram, bocsásson haza engem is!
A kapitány arca elborult.
Az ő szívében is csatára keltek az ellentétes érzelmek.
Ő már akkor hírét vette, hogy az ő nemzete, a horvát, magyar testvérei ellen fegyvert ragadott.
De elfojtotta magában lelke háborgását s röviden csak ennyit felelt:
- Nem állok ellen, nincs is hozzá jogom.
Kapitányi esküm és szerződésem szigorú pontjai hajómhoz kötnek.
Holnapig teljesen megrakodunk s viszlek titeket a Fekete-tengeren Várnáig.
Onnan Isten segítsen tovább.
- De, hogy én is mennék ám, kapitány uram! - ugrott elő Pista.
- Már most, hogy megint melléje vezérelt a jóságos Isten, dehogy hagyom el az én iframat!
Megyek vele életbe-halálba - kiáltá a hű fiú.
- Vigyen kérem, parancsnok úr, engem is!
A kapitány mosolyogva veregette meg a Pista vállát.
- Derék fiú vagy.
Annál szívesebben is viszlek, mert így ketten lesztek a Rózsika oltalmára.
Ekkor előlépett Rózsika és sírva borult rá a kapitány kezére.
Csak zokogni bírt , amely nyelv egyébként ékesebb szóló minden beszédnél.
- Hát én magamra maradjak végképen? - szólt elkeseredve az öreg pojáca.
- A menazséria is éhen pusztult már el, mert nem tellett miből etetnünk szegény páráit .
Odaveszett a szózatos papagály; kínjában már kétszer is megvedlett az anakonda-kígyó ; egyetlen vadállatunk az áfrikai pudli-oroszlán, egy vándorló köszörüssel szökött meg , akinek segíti húzni a taligáját, amit az istenadtától nem is vehetek rossz néven , mert akár hogy oktattuk, nem tudott beletanulni a koplalásba.
Elszéledt, pocsékká lett az egész menazséria, s mire kiszabadulnak gazdámék, hírmondója se marad az egykor, mint mi hirdettük, világhírű Hazdrubaldó-féle állatseregletnek és művésztársaságnak.
Csak a fehér lovunk, az Eszmerálda, egyetlen tagja a híres gyüjteménynek, az marad meg.
De idők jártával erről is lekopott a fehér festék s pókos lábai megint sárgára váltak, mint voltak csikókorában.
Ne hagyjanak el, szegény öreg pojácát!
Vehetik még hasznomat ott messze Magyarországon valahol, beválnék ott is apró kutyakölykök tanítómesterének.
Hát ez is csak valami.
A Svihi is az én nevelésem. - fejezé be mondókáját a pojáca, mellyel a társaság minden tagját megkacagtatá.
Még a komoly kapitány is elmosolyodott a beszédjére.
- Jöhet velünk, öreg, csak előbb a vállalat romjait tegye bírói zár alá.
Midőn a boldog pojáca Paliékkal a züllött sátor elé ért, mely ott veszteglett valamely téren a nagy bazár közelében, Rózsika nem minden megilletődés nélkül köszönt el attól az élemedett paripától, mely hátát éveken át hűségesen és türelmesen bocsátá a kis művésznő talpai alá.
Ott helyben, a piacbíró hozzájárulásával mindjárt magához is váltotta egy szuvadzsi (vízkereskedő) a vén paripát s nyomban rá is akasztotta duzzadó tömlőit, melyek foglalatát a szomjas hamálok (teherhordók) bőven kezdték fogyasztani.
Kedvező szél dagasztotta a »Pelikán « vásznait, midőn ez a kalmárhajó, kifeszítve vitorla-szárnyait, lassan és kecsesen, mint valami nagy hattyúmadár, lebegett ki az Arany-Szarv sűrü hajói közül.
Apránkint elmerültek a mecsetek vékony, karcsú tornyai, a Hága-Szófia s a Mahmudje hatalmas arányai, el a cipruserdők, a kertek és paloták, még a parti dombok is, míg végre nagy kör gyűrüjében a »Pelikán « egymaga úszott a Fekete-tenger sötét vizein.
Negyednapra merültek föl előttük Várna hajdan erős falainak maradványai s az újabb erődítmények fokai.
Pista szorgos keresésének sikerült fölfedezni egy vontatóhajót, mely lóerővel igyekezett a Dunán fölfelé.
Másnap délre volt kitűzve az indulás.
Palit a bánat és boldogság vegyes érzete kezdte fojtogatni.
Elváljon szeretett mesterétől, ez bánatba ejti.
Ismét megláthatja hazáját, melytől oly rég elszakadt s ahol azok élnek, akiket szeret: szülei, rokonai, barátai - ez meg boldog érzettel tölti el.
Midőn négyen: Rózsika, Pali, Pista s az öreg pojáca, no meg ötödiknek Svihi, a nagy bárka felé igyekeztek: a kapitány megölelte Palit, mialatt sűrü hunyorgatással morzsolt szét egy könnyet bozontos szemöldökei alatt.
- Nem kérdezlek, mik a terveid.
Elég tudnom, hogy megbékélve s megtisztulva térsz vissza szüleid hajlékába.
Isten legyen oltalmazód.
Magának meg, Rózsika, kit a végzetnek csodálatos intézkedése terel vissza az édesanya szerető keblére, mit kívánjak egyebet, mint azt, hogy a hosszú megfosztásért dús öröm szerezzen kettejöknek, önnek és aggódó édesanyjának, kártalanító s hosszantartó, nyugodt, derüs jövőt.
Pali és Rózsika mindketten sírva csókolták meg a kapitány érdes kezét; példájokat követték Pista és az öreg pojáca, ki szíve nagy boldogságában arra tett szent fogadást, hogy közibe áll a vontató lovaknak, hadd érjenek el mentül előbb a boldog Magyarországba.
Leghátul kullogott a matróz, a Níko, aki szintén annyi hűséget tanusított Pali iránt.
- Ellenőr úr, - mondá Palinak a vén hajóslegény - ha béke idején nálunk szerzett ismereteit és tapasztalatát arra akarja fordítani, hogy a tengerhez visszatér és szép három árbocost kanyarít maga alá, meg ne feledkezzék a nyugalomba vonult öreg Níkórul.
Otthagynám a szárazföldi pihenőt, ami nem is való az ilyen vén tengeri farkashoz, s beállanék a hajójára kormányosnak.
- Szaván fogom, Níko bácsi! - mondá Pali, megölelve az öreget.
Ezzel a hazatérők odaeveztek a bárkához.
Az elejébe ragasztott huszonöt izmos ló nekifeszült s a nehézkes alkotmány lomhán indult meg.
A búcsuzó szavakat elröpíté a szél s meglobogtatá az istenhozzádot intő kendőket.
Lassankint az elmaradó »Pelikán « is elsülyedt a borus távolban.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE