Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ágai Adolf
Rontó Pál viselt dolgai vízen és szárazon
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
34
Bekezdés
1252
Mondat
3144
Szó
40323
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXXV. Ismét otthon.
A leghosszabb útnak is csak vége szakad egyszer.
Már mikor a magyar Dunát érték, Pista arra vállalkozott, hogy ő rövidebb úton kerülne el a terennyei pusztára, ami abból a végből volna jó, hogy tán ezen az úton készítené el a tekintetös asszonyt a váratlan vendég fogadására.
A hirtelön örömnek tán még kárát is vallaná.
- Tudom én errefelé a járást, éjnek évadján is oda trafálnék - mondá nagyvidáman a vállalkozó Pista.
- Iframék osztán szépszerivel-módjával a nyomunkon jönnének.
Mert hogy ez a vén ugrifüles pojáca is velem tart.
Igaz -e?
- Persze hogy, persze hogy! - újjongott az öreg.
Tolna vidékén elváltak.
Pali számítása szerint úgy állapodtak meg, hogy másnap délben köszöntenek be a régi portára.
Már útközben föltűnt Pistának szokatlan élénk mozgalma az országútnak, úgy hogy szíve szerint el sem igen tünődhetett a régi határon, az ismert vidéken, még azon se, hogy a szilparti jegenyék között a legszélső, amely akkor jóformán csak afféle kölyök-csemete volt, mennyire nekisudarasodott azóta, hogy maga messze járt.
Hangos újonc legények víg nótázással hajtottak a megye székhelye felé, ahol a csoportosítás, osztályozás, az igazi sorozás történt.
Fakó szekerek teli ifjakkal megrakodva kísérő szülékkel s rokonokkal.
Mindegyik szekérben egy szál cigány, akit a bandájától elválasztottak, hogy vagy a klarinétot fújja, vagy hegedüljön egymagában , nemes függetlenségben a többitől, amely furaság csak emelte a vidámító hatást, mely a legharsányabb kurjantásokban nyilalt világgá.
Pista akár mindjárt közibéjük állott volna, ha vállalt kötelessége nem űzi-hajtja a régi porta felé, melynek falain belől egy édesanya még e pillanatban is keseregve nem jártatná emlékezetét drága, elveszett gyermekén.
Amint Pista az úri lak tornácába lépett - csak ekkor döbbent meg igazában kényes vállalkozása fölött.
Hátha még tudta volna, hogy nem csupán a Rózsika, de a Pali édesanyjával is fog esni találkozása a régi kastélyban.
Ami úgy történt, hogy - amit már most árulhatok el - a Pali édesapja, mint amúgy is katonaviselt ember, magasabb tiszti ranggal lépett be a magyar nemzeti hadseregbe s már ez idő szerint ott szervezte ezredét valahol a Tisza partján.
Hát ott ácsorgott Pista a széles ambituson s ugyancsak váltogatta a lábát nagy zavarában, mikép is fogjon hozzá küldetésének teljesítéséhez.
Ebben a nehézségben megsegítette őt az alsó udvar, melynek népe az ő jöttére ugyancsak megélénkült.
Első volt a Boris asszony, a kulcsárné, aki ráismert a jövevényre.
Eleinte habozott ő is, meg-é merje szólítani annak, akinek ismerte.
- Ha nem csalódok, nem urasága a Czirok Pista, aki itt gyerekeskedett közöttünk?
No ha az, akkor bujjon a maradhatatlan irhádba a szili sárkány, mért hogy annyi bánatot szöröztél szegény jó szülédnek, aki most az urával, a te apáddal van oda a magyar táborban.
Pista szinte beletámolygott ebbe a fogadásba, melynek inkább a kedveskedő jóakaratát érezte ki, mint keserű hibáztatását.
Örülni is, bánkódni is szeretett volna egy végben.
De észbe kapott, mert elég fontos volt a feladat, amely várta.
- Az Ágnyes tekintetes asszonynak vinnék hírt, ha elejébe léphetnék.
Vajjon itthon érem-é, Boris néni?
- Persze, hogy itthon - felelé az öreg kulcsárné.
- Ott gondozza, ápolja a testvérhugát.
Nagy beteg az istenadta; de addig, azt mondja, nem bír meghalni , valameddig nem ölelte meg még egyszer az ő Pali fiát.
Pedig tudja a Mindenható, hol csavarog az még most is!
- Sokkalta közelebb van az, mint ahogy sejti, Boris néni - felelé Pista.
- Hásze épp azt jöttem jelönteni, hogy készüljenek el mind a ketten mindkettőnek a fogadására.
Az öreg Boris asszony erre a váratlan hírre majd kiejtette kezéből a tejfölös fazekat, mert hogy épp köpülni készült.
- Ne beszélj te! - riadt rá Pistára.
- Eszödön jársz -e igazán, vagy tán hogy mögáporodott az agyvelőd?
- Mind az utolsó hangig mind színigazat beszélek én, Boris néném! - mond Pista.
- Hát itt ez az idegöny melletted, ki légyen? - kérdi Boris néni, amint meglátta a vén pojácát, aki ott az eperfa alatt huzgálta ki a fejét a lapockái közül és ugyancsak nézelődött.
Nagyon megtetszhettek neki az ősnemesi udvarház, a gazdag virágzásba borult rózsabokrok, a nagy dísz, rend és tisztaság.
- Ezt csak úgy hoztam magammal, a Pali úrfinak lesz a kutyamosója.
- Még hogy ilyesmire is gondol az úrfi! - kiált föl feddő hangon a kulcsárné.
De ugyanebben a pillanatban éles hang hallszott a folyosó felől.
- Ki ez a legény?
Meg az az öreg ott?
Mit keresnek ?
Az Ágnes néni szava volt.
- No Pista, most vágd ki a rezet! - bíztatá magát a legény.
- Kezit csókolom, hásze én vagyok a Pista gyerek, aki az iframmal együtt szegődtem el komédiásnak Fiumába .
Hát ő vele gyüttem haza, oszt' hozzuk a... hozzuk magunkkal a... a kisasszonykát is , kezit csókolom.
Erre nagyot lélekzett Pista, mint aki valami súlyos tehernek vetette el a gondját.
Ágnes néni az ambitus vasrácsába fogózkodott.
Szédülés környékezte s attól félt, hogy ott menten lerogyik.
- Mit beszélsz, te fiú?
Miféle kisasszonyt emlegetsz te ?... - kérdé elhalványodva az agg hölgy s a közel pamlagra hanyatlott.
- A tekintetös asszonyom lányát emlögetöm... a Rózsika kisasszonyt... azt, akit elloptak a cigányok, míg a dadája odajárt táncolni, oszt véletlenül akadtunk rá ... oszt kivátottuk... oszt itt van, elhoztuk, kezit csókolom.
Ágnes néni elsikoltotta magát s felugrott a pamlagról.
- Jaj te fiú! - mondá.
- Hol vagy?
Ide gyere!
És belekapaszkodva a Pista két fülébe, magához rántotta s fejbe-agyba csókolta.
- És most gyere!
Ágnes néni magával vonszolta a fiút s be a nagyobbik kerti szobába.
A váratlan hírrel nem akarta megijeszteni az ő beteg testvérét, s ezért óvatosan mondá:
- Nézd csak édesem, kit hoztam.
A Pistát hoztam.
Aki a te Pali fiaddal távozott el hír nélkül.
És íme visszakerültek.
De most te szólj, Pista: honnan és mikorra érkeznek?
- Tán bizony azóta itt is vannak - mondá a fiú.
Épp e pillanatban egy kocsi robogva fordult be az apró kavicssal telehintett virágos udvarra.
Az alsó udvar népei, akik már tudták a dörgést, mind egy csomóba verődve siettek az érkezők elé.
A kocsiból elsőnek egy nyalka ifjú szállott ki, tengerészi rendi ruhában.
Fiatal , karcsú, szőke hölgyet segített le, aki alig bírt megállni a lábán, annyira remegett.
Fehérhajú agg nő vánszorgott eléje, aki némán nyujtotta előre karjait.
Pista támogatta, hogy el ne bukjék ott az útban.
A szótalan agg nő sáppadt arcán két nehéz könnycsepp szivárgott alá.
Pali karjával fogta fel a leánykát s őrizte meg az elhanyatlástól.
- Te vagy-é igazán, vagy az én álmom vált-é valóra?... - rebegé az öreg hölgy.
- A szemem ha nyomra nem vezet is, de megszólal a lelkem, hogy te vagy, hogy te vagy az én drága, az én egyetlen leányom... az én aranyos kis Rózsikám.
S a két nő, anya és gyermeke, zokogva szakadtak az egymás nyakába.
- Hadd tapogassalak, hadd érezzelek, hadd hallom szíved dobogását!
Hadd érezzem kezed melegét, szívjam hajad illatát, halljam hangodat... beszélj, beszélj!
S a gyermek feje szótalan nyugodott édesanyja kebelén.
Köröskörül csöndes zokogásra fakadt az udvari cselédség.
- Mindig is erősen hittem én, - mondá Boris asszony - hogy lesz még találkozás itt alant a földön.
Csakhogy megérhettem ezt a boldogságos viszontlátást!
De hát mit szóltok a Pista gyerekhez?
Egész úrfivá nevelődött az idegenben!
Közben a kerti szobában szintén megható jelenet folyt le.
Ágnes néni bejelentő szavaira a beteg megfordult ágyában.
Állandó gyöngélkedése miatt testvérhugánál tartózkodott, mivel férjére a nemzeti hadsereg szervezése körül kiváló föladat nézett.
- Jaj be kár, hogy fölébresztettél boldog szendergésemből!
Olyan édeset álmodtam : Pali fiam játszott az ölemben.
- Folytathatod boldog álmodat, édes hugom.
Ez a hosszú legény itt az ágyad előtt, ez a te fiad, a te Palid!... - mondá Ágnes néni, megölelve szenvedő testvérét.
- De már az öledben nem igen férne el.
Pali édesanyja szinte elvilágosodott mosolygással nyujtá ki lesoványodott fehér karjait.
Neki álom volt ez a jelenet.
Meg sem lepődött rajta, fogadta mint magától értetődőt.
Szemei lecsukódtak s arcának derüjén az üdvösség fénye verődött vissza.
Pali térdre borult a szenvedő ágya előtt, kinek könnyezve csókolta lehanyatlott karjait.
- Bocsáss meg, drága édesanyám!
A szomszédszobában a másik édesanya fűzte tovább éber álmának boldog látományait.
Az ő tulajdon gyermeke, a testéről testedzett, lelkéről lelkedzett édes vére símult arcához s leborulva előtte, fejével a térdjei közé temetkezett.
- Oh áldott, oh áldott! - mondá reszketeg hangon.
- Hát csakugyan téged érintelek, a te kezedet érinthetem, én imádott szegény kis lányom!
S most beszélj, beszélj , beszélj!
Midőn sírással s nagy ritkán mosolygással váltakozó történetét mondá el Rózsika , újabb élénkség támadt az udvaron: lódobogás, harsány beszéd.
- Itthon van -e Pali úrfi? - kérdé egy ifjú lovaskatona az udvar közepébe szökkenve paripáján.
A kérdezett a folyosón megjelent.
- Szervusz Pali!
Téged várlak.
- Te vagy Ferkém? - válaszolá Pali.
- No nézze meg az ember, milyen deli katonává lettél!
- Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha! - szavalá nagylelkesen Ferke barátunk.
- Lovad vár az istállóban... nincs veszteni való időd.
Ferke leszállt a nyeregből s egy fiatal katonának dobta oda a lova kantárszárát .
Aztán ölelkezett a két régi jóbarát.
- A legényem azt beszéli, hogy téged régóta ismer - mondá Ferke a sötétképű legényre mutatva rá, aki szintén leszállva, most a gazdája s a maga lovát jártatá.
- Nini, a Böllér Jóska!
S elfeledve a legénynek régi fiúkori gonoszságát, midőn az ő csínytevéséből bukott alá Pali a szilasberényi templom tornyának lépcsőfokairól, kezét barátságosan nyujtá oda Jóskának s őszinte barátsággal szorította meg.
- Most nincs idő a haragtartásra, mikor veszedelemben a haza.
Békében legyünk, akik harcot akarunk vívni a szabadságért! - szólt Pali.
Beléptek az istállóba, ahol Böllér Jóska hamarosan nyergelt, hogy Palival megtehessék a próbalovaglást.
Midőn hárman robogtak fel s vágtattak ki a füzesérre, az öreg pojáca tartóztató karjaiból kiszökve, egy kis kutya víg kaffogással ugrálta körül a csoportot.
A Svihi volt.
Harmadnap mind a négyen: Pali, Ferke, Pista és Jóska a táborba vonultak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE