Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Az anya-veréb.
Mint a madár, úgy repül az idő.
Már két hete, hogy itt vagyunk, s bár nem félek a tanulástól, búsulok, hogy hirtelen elmúlik a nyár s ki tudja, látom -e többet nagyapóékat, látom -e többet Árpádot, a kinek irántam való szeretete, hűsége igazán megható.
Igy még nem szeretett fiú engem soha, de én sem szerettem még így fiút, bár válogathatok Budapesten a pajtások között.
Ó, mért nincs nagyapó falujában olyan iskola, hogy itt maradhatnánk egy pár esztendeig legalább.
Mert minden nappal kedvesebbé lesz a falusi élet, mindennap több szépségét ismerem meg.
A pajtásoknak se szeri, se száma.
De nem mondhatnám, hogy valamennyit szeretem.
Ezek a falusi gyerekek többnyire tisztességtudók, értelmesek, jókedvűek, pompásan lehet velük játszani, de van egy nagy hibájuk: alig van köztük, a ki ne kínozná a madarakat.
Csudálatosképen minden madárfészket megtalálnak, felmásznak a legmagasabb fának is a tetejére, sőt a csűr agyába is, onnan leszedik a szegény verébfiókákat s ha megfoghatják, az öreg verebeket is.
Nem is gondolnak arra, - én legalább azt hiszem, - hogy mily borzasztó szívtelenség , a mit elkövetnek.
Ezt abból is gondolom, mert hosszu czérnára kötik a verebeket lábuknál fogva s úgy ugráltatják, majd meg a czérnát felkapják s megkeringetik a levegőben a szegény verebet.
Kezdetben mindennap jöttek hozzám a fiúk s kedveskedni akartak nekem: tessék, úrfi , verebet hoztam.
- Nem kell, - mondtam én - jobb volna, ha eleresztenétek.
Jól esnék -e nektek, ha a ti lábatokra kötelet kötnének s kerengetnének a levegőben?
Nem fájna -e a szívetek, ha a ti anyátokat megfognák s elvinnék a házból?
Ki adna nektek ételt, italt, ruházatot ?
Ki gyógyítana, ha betegek lennétek?
Egy-egy fiúnak használt a szép szó, de a legtöbb még kinevetett.
Mondta is Árpád:
- Látszik, hogy nem vagytok árvák.
Különösen volt egy fiú, Virág Jancsi nevű, egy szegény csizmadiának a fia: ez mindennap két-három verebet is fogott.
Hiába kértem, hogy ereszsze szabadon, nem hallgatott reám, pedig, a mikor csak tehettem, még kenyeret s túrót is adtam neki , mert láttam, hogy sokat éhezik.
Beláttam, hogy itt a szép szó nem használ, én bizony tréfás cselhez folyamodtam.
A mint az udvaron járkáltam, jött Virág Jancsi s messziről kiabálta: Bandi!
Bandi ! hoztam egy anya-verebet!
- Lehetetlen, - mondtam én egész komolysággal.
- De bizony!
- Az ám, ez igazán anya-veréb.
Hisz ez nagyszerű!
- No, ugy -e?
- Persze, hogy nagyszerü.
Tudod -e, hogy a pesti állatkertben mit csinálnak az anya-verebekkel?
- Nem én.
- Hm, barátom, van ott egy bácsi.
Az a tenyerére teszi az anyaverebet, hagyja, hogy elrepüljön s mikor jó messzire repül, visszahívja ezekkel a szavakkal: kakanbukifornyihornyeminomen - és a veréb egyszeribe visszarepül.
- Ugyan!
Ne bolondozzék az úrfi.
- Nem hiszed?
- Nem én!
- Hát ha nem hiszed, eridj, válts jegyet Budapestre, menj el az állatkertbe s ott meglátod.
- Nincs nekem pénzem.
- No ha nincs, akkor nézd meg itt, hogy mit tud az anya-veréb.
- Jól van.
Nem bánom.
Mutassa meg hát az úrfi.
Ez alatt egy sereg fiú meg leányka csődült össze az udvaron s kipirult arczczal lesték, hogy mit csinálok.
Jancsi átadta a verebet, én leoldottam a lábáról a czérnát, szépen a tenyeremre tettem, s a veréb egy kicsit körülnézett, azzal, huss ! elrepült, föl egyenesen a nagyapó csűrének a tetejére.
- Na, hívjad vissza, - mondtam Jancsinak.
- De én nem tudom, hogy' hívjam.
- Mondjad jó gyorsan: kakanbukifornyihornyeminomen!
- Nem tudom kimondani! - bőgött Jancsi.
- Mondja az úrfi!
- Hja, barátom, azt a madár gazdájának kell mondani, különben nem jő vissza!
Hej, lett erre kaczagás meg sírás.
Kaczagtak a többi gyerekek, sírt Virág Jancsi.
Még meg is fenyegetett, a mint ment kifelé szörnyű bőgéssel: megállj, pesti Bandi, adok én neked verebet!
- Nem félek tőled!
E pillanatban Árpád Virág Jancsi után szökött.
Megfogta Jancsit.
- Hallod -e, az én barátomat ne fenyegesd!
Én közbe léptem.
- Hagyjad, Árpád.
Szóba se állj ilyen rossz fiúval.
Megfogtam az Árpád kezét s mentünk hátra az udvaron.
Odaszóltam a többi gyereknek:
- A ki megfogadja, hogy nem bántja többet a madarakat, velünk jöhet hintázni a kertbe.
( A drága, jó nagyapó hintát állíttatott a kert közepén.)
A hány fiú és leányka volt: mind jött velünk.
Egyszerre kiáltották:
- Nem bántjuk, nem!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE