Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Kopott szólamai szerint a krónikások frazeologiájának: a narkozófák szigetbirodalma történelmi napra virradt.
De a narkozófák nem irnak történelmet .
Meddő, sőt fölösleges munka.
A végtelen időben ugyis elmerül minden.
A sziget az örök nyár derüjében ragyog.
Pont tiz órakor az északnyugati végen, az öböl bejárata előtt, a közlekedés középpontjában hatalmas dörej hangzik : ágyuszó és harangkondulás.
Mintha egyszerre megmozditott volna mindent.
A zsilipek dolgozni kezdenek.
A sziklakapu szétnyilik s a tenger zugva, morogva omlik be és szabályos hullámokkal hömpölyög tova a Fluctuana medrében.
Pár perc mulva megjelennek a hajók.
Négy ragyogó vizpalota s abban a pillanatban százezer különböző hangszer szólal meg a fákon, a bokrok között, a ligetekben és az erdőkben.
Odafönn, Verdibál gyárai és bányái kürtökkel felelnek.
Terrian felöl halk melódiák olvadnak be a zengő harmóniába.
Somnaville márványpalotáiból mély bugással száz gong ünnepiesen kondul meg.
- A császár elindult!
A Fluctuana négy hajót ringat alá, a kikötőtől Somnaville-ig.
Az elsőn Rüberid , az ünnep rendezője, fehér diszbe öltözött alabárdossal.
Könnyü kis cirkáló, mely mint az egér, oly játszva fut a hömpölygő hullámokon.
A második hajó ép az ellentéte.
Nagy, aranykupolás tornya méltóságosan ragyog.
Még a korlátja is arany.
Födélzetén puha szőnyegek tarkállnak.
Ablakainak kristályüvege meg-megvillan a nap tüzétől.
A Narkissos ez a hajó, a park legujabb épitménye, a vizi járómüvek csodája, melyet a narkozóf büszkeség a császár külön személyes használatára szánt, hogy rajta is a boldogság, szépség és gazdagság minden pompája tündököljön.
A födélzetén áll Bulfore, a császár, Derbizol és Verdibál ur között s mereven nézi a szépség tündérvilágát, mely az ünnep tiszta diszében ragyog s melynek ma törvényes és örökös urává koronázzák.
Fehér köntöse az ógörög triumfátorok mintájára készült, de abban különbözik minden mástól, hogy arannyal szegték be.
Sapkáján, a kék aranypillangó hátán gyémántos miniatür korona csillog.
Vállára meggyszin hermelin palást vetve.
Kezében filigrán aranymüvü jogar, a kék lepkének azzal a hü szobormásával, amit már a Nordery iróasztalán is láttunk, az öreg Aquila kajütjében.
A többi két hajón az ünneplő kiséret, ami nélkül sehol a világon meg nem moccanhat a császár.
Az egyiken a foglalkozási ágak igazgatói, a másikon a hölgyek, a sziget változatos virágdiszével fölcicomázott divatos és divatjamult szeszélyes kosztümökben.
A magasságban gépmadarak keringve követik a lenn hullámzó hajómenetet.
A gépmadarakon fehérruhás gyermekek.
Édes, gyönge csöngettyük módján dalolnak és folyton szórják a virágot a császár elébe és hajójára.
Dal és virág árasztja el a világot.
A Fluctuanán is virágmező uszik.
Földi menyország megbüvölő képe.
A Narkissos, födélzetén Bulforeval és kiséretével, lassan ring alá a folyón a virágzápor özönében.
Olyan, mintha a zene hullámain siklanék.
Lassan , méltóságosan, ünnepi fénypompában.
Végig ring a birodalmon, azt jelképezve , hogy a császár az egészet uralkodói jogara alá veszi.
Két óra alatt ér Somnaville legujabb csodája: a császári trónpalota alá.
Ott már aztán csakugyan megzavarodik a Bulfore szeme és idegzete.
A káprázatok világa tárul elébe.
A sziget összes lakói állják körül a márványpalotát, két oldalt.
Egyik oldalon a férfiak, a másikon a nők.
Ami szépséget az emberi formában a teremtés létrehozhatott, az mind itt van együtt.
A palota felső oszlopaihoz huszonnégy márványlépcső vezet föl.
Odafönn áll Nordery, az oszlopok között, tengernagyi ruhában, mely hófehér selyem utánzata a Bulfore öltözetének, a hermelin, a koronás pillangó és a jogar nélkül.
Az ősz világkalandor olyan, mint a szobor.
A hatodik lépcsőn jobbról Solina, balról Holdarisz térdel, féloldalt fordulva , bársonypárnán.
Solina drágakövekkel kirakott könyvet tart a kezében aranytálcán , Holdarisz ugyanolyan aranytálcán koronát.
A narkozóf korona bizarr kombinációja a kucsma, a csákó és a turbán motivumainak, csillogó ékkövei között a kék aranylepkével.
Legelőször Rüberid ugrik partra.
Fölsiet a lépcsőkön és a középen megáll.
Ott várja a leendő császárt, aki csöndesen, föltartva kemény fejét, lép át a Narkissos hajóhidján és lassan halad fölfelé a lépcsőkön.
Három fokkal alább megáll, szembe Rüberiddel és Norderyvel.
Fönn, a palota egyik márványkupolájában a gong hármat kondul.
Az arany, az ezüst és az üveg csengő hangja a réz mély bugásával vegyül össze.
Rüberid meghajol Rulfore előtt.
- A birodalom népe köszönti a narkozófák dicső urát!
Mint hajója, amelyen érkezett, a saját maga képét nézi szüntelenül a habokon, ugy lássa ő mindig hű narkozófáiban a saját maga képét és abban a narkozófákét.
Üdv neki!
A boldogság és a szépség nevében!
A gong megint hármat kondul.
Rulfore megsuhintja aranyos császári jogarát .
Rüberid félreáll.
Az oszlopok közül előlép Nordery, két lépcsőfokkal alább megáll.
Stentori hangja végigzug a tündérvölgyön.
- Narkozófák!
Ötven esztendeig jártam a világot.
Dolgoztam és gyüjtöttem.
Nem magamnak; nektek!
Összeválogattalak benneteket és összehordtam mindazt, ami szükséges volt, hogy a Szépség gyönyörü birodalmát megalkossam.
A mű készen van .
Rajtatok áll, hogy örökké fönmaradjon és tökéletesedjék.
Hogy világotok a gyarló emberiség fonák életében a szépség szigete legyen, amelyen a legtökéletesebb emberek a Szép örök törvényei szerint és annak lelki narkózisában álmodjanak.
A hervadás is szép.
Nem elmulás, hanem megujulás.
A falevél lehull, de alatta már kipattan az uj rügy.
Ennek a törvénynek teszek eleget, mikor birodalmam kormányzását olyan más akaratnak adom át, amelyben az én akaratom ujul meg és folytatódik.
Mindenemet nektek adtam és nektek áldoztam.
És ezért s az ezen alapuló jogomnál fogva két kivánságomat adom tudtul.
Az egyik az, hogy a narkozóf birodalom kormányzásába, szervezetébe, életébe a papirosnak helye és szerepe sohase legyen.
A gondolat és az érzés a hangok szárnyán röpüljön, nem türve a vétkes szándék és a bün terhét, amit a papiros olyan könnyen hordoz.
A másik kivánságom az, hogy a narkozófák császári koronája hü bajtársam, az erős és becsületes Bulfore fejét diszitse és azzal őrája szálljanak mindazok a jogok és kötelességek, amelyek eddig engem illettek.
Narkozófák!
Szépségek álmodói !
Fogadjátok császárul Bulfore császárt!
Köröskörül a villamos hangszerek erőteljesen megzendülnek.
Valahol, szanaszét , láthatatlan üvegharangok csilingelnek és fönn, a szerte suhanó gépmadarakról virágok hullanak, mint tarka csillagok alá.
A szin és hang együtt muzsikál.
Női kórus, mint angyalok kara dalolja az áldást Nordery szavaira.
- Szépség, szerencse, boldogság övezze Bulfore császárt és hü narkozófáit!
Alig halkul el a fölzengő dal, a márványoszlopok közül fehérruhás herold lép elő és megfujja kürtjét.
Festői ráncokba szedett fehér peploszban komoly méltósággal Studian, a birodalom tudósa lép a térdelő Solina elébe.
Solina föláll és elébe tárja a drágakővel kirakott könyvet az aranytálcán.
A narkozóf törvénykönyv az .
Egyetlen ezüstlapján fölvésve a narkozófák főfő törvénye.
Studian harsányan fölolvassa; mintha világgá hirdetné a föld minden égi igazságát.
- Nordery, a Szép legelső rajongója megalapitja a narkozófák szigetállamát.
Olyan emberek szövetségét, akik a szépség gyönyörének bódulatában egymásért élnek: a szépért, a szépnek, a szépben.
Minden jog, törvény és igazság forrása: a császár.
Az ő akaratának mindenki engedelmeskedni tartozik.
A birodalom lakója akár ideiglenesen, akár véglegesen, mindenki csak az ő engedelmével lehet.
A birodalom alapitóját megkülönböztetett tisztelet illeti meg.
Nordery neve minden házban márványtáblára fölvésve ragyogjon.
A császár a kormányzást az államtanács meghallgatásával végzi, melynek elnöke a birodalmi kancellár.
Tagja minden foglalkozási ág igazgatója.
Bántani, a Szép gyönyörének élvezetében háborgatni senkit sem szabad.
A kék lepkék sérthetetlenek.
Tiszteletükre a Teremtés dicsőségét a koronázás évfordulóján meg kell ünnepelni.
A birodalom minden java közös.
Egyetlen kitüntetés van: a kék pillangó rend.
Első csillagkeresztjét a birodalom alapitója viseli, aki a Rend főmestere és a kék lepkék tiszteletének főpapja.
Aki a Szépség ellen akár szóval, akár tettel vét, annak a narkozófák nemzetéhez való tartozása megszünik, vagyis a boldogság hazájából kirekesztődik.
Ennyi a narkozóf törvénykönyv.
Mikor Studian fölolvassa, Solina bezárja a könyv födelét és a tálcán Bulfore elébe viszi.
Bulfore balkezével megemeli fehér sapkáját.
Födetlen fejét a körülötte nyüzsgő sokaság felé forditja s jobbkezét a törvénykönyvre fekteti és recsegő kemény hangon, mintha a tenger viharát vagy csöndjét kormányozná, határozottan, a meghatottság legkisebb rezgése nélkül mondja el a császári esküt.
- Én, Bulfore, a narkozófák császárja, fogadom a kék arany lepkék tarlói , völgyei, virágai, fái és gyümölcsei előtt, hogy ami ebben a könyvben van, azt megtartom és megtartatom.
Törvényem a Szép törvénye lesz, igazságom a Szép igazsága.
Hogy azok, akikkel közös sorsot vállalok, mindnyájan együtt boldogok lehessünk.
Munkánk jutalma gyönyör, gyönyörünk jutalma a munka legyen.
A zenekar és a kórus ujra fölzendül.
- Szépség, szerencse, boldogság övezzen!
Mire elcsöndesül, már Holdarisz ott térdel előtte, aranytálcáján a koronával .
Nordery néhány lépcsőn lefelé halad, odalép, fölemeli a koronát és fölteszi a Bulfore fejére.
A kórus tüzes elragadtatás zugó erejével zengi.
- Szépség, szerencse, boldogság kisérje Bulfore császárt!
A császárt!
Az erőt!
A hatalmat!
Minden zugott, zengett.
Az áldást zengték a paloták, az erdők, a tarlók, a fák, a virágok.
A ragyogó világon a fény, a szin, a hang és az illat mámora és varázsa árad széjjel, melynek kellős közepében ott áll Hulfore, a császár és egy pillanatra szinte alélva engedi át magát az önkivület zsibbatag gyönyörének .
Szurós tekintetü szeme tétován tekint jobbra.
Két égő fekete csillag ragyog rá : a Solina fekete szeme.
És a császár halkan odasugja neki:
- Mindig ilyen szép maradj, amilyen most vagy, gyönyörü virág!
A szeme balra fordul.
S ott megint két csillag fogadja: két kéklő csillag - a Holdarisz márványfehér homloka alatt.
Bulfore meglepődik.
A szépség édes béklyóiban érzi magát.
Csak nézi a fénylő kék csillagokat.
Nem tudja, mennyi az álom s mennyi a valóság mindabban, amit lát.
Mit ragyog feléje az a két fekete , az a két kék csillag?
Megindul, fölfelé a lépcsőn.
De egy pillanatra megáll és ujra a Holdarisz szemébe néz.
- Olyan boldog légy, amilyen szép vagy, gyönyörü virág!
Senkise hallja, csak ők, ketten.
A zsongásban, a zengésben, a fölcsendülő dalokban elvész minden, mint a sóhajtás, amit az álmok tündérei csalnak az ajakra.
A csoportok összekeverednek.
Csak a szertartás szereplői tartják meg a formaságokat.
Nordery halad legelől, fölfelé a lépcsőn.
Utána Solina és Holdarisz a törvénykönyvvel és a koronával.
Azok számára külön terem épült asomnavillei márványpalotában.
Az egyetlen, amelynek zárható ajtaja van, művészi intarziákkal kidiszitve.
Benn, a falakon a narkozóf tájak művészi freskói, a terem közepén baldachin alatt hatalmas ezüst láda: a koronázás jelvényeinek őrző frigyládája.
Nordery, a császár, Derbizol, Verdibál és Rüberid az ajtóban átveszik Solinától és Holdarisztól a koronát és a törvénykönyvet és elhelyezik az ezüstládában.
Rüberid elzárja és a kulcsokat a császárnak nyujtja át.
Mindez szertartásosan, de szó nélkül megyen végbe.
A szépségek és gyönyörök birodalmában kevés szó sokat mond.
A kevés szó: bölcsesség, a sok szó: fecsegés .
Mikor a teremből távoznak, már Bulfore megyen legelől.
Már császár.
Ettől a pillanattól kezdve.
Az ajtó lakatját is Rüberid csukja le s ennek a kulcsát Derbizolnak adja át.
Magának a koronázó szertartásnak ezzel vége is van.
De az ünnep tulajdonképpen még csak most kezdődik.
Az összevissza hullámzó tömeg fölött, huszonnégy lépcső magasságban, fönn, a császári rezidencia oszlopai alatt sorba állanak.
Középen a császár, mellette jobbról Nordery, balról Derbizol.
Aztán kétoldalt Rüberid, Verdibál, Studian, a tudós Florestell, a költő, aztán Terrian és Verdibál notabilitásai.
Hatalmas kürtszó riad föl, mikor mindenki a helyén áll, és erre a figyelmeztető jelre az alant nyüzsgő sokaság megint megáll.
Mindenki néz, figyel, hallgat.
Ugyanaz a herold jelenik meg a lépcsősor közepén, amelyik a törvény kihirdetését kürtszóval jelezte.
Most is megfujja a kürtjét és megszólal:
- Hatalmas vezérünk, Bulfore császár, megkezdte az uralkodást.
Legelsőbben is jelét kivánja adni uralkodása szellemének: a jóságnak, a szépségnek és méltóságnak, ami a lelkében él.
Ezért császári hatalmánál fogva Nordery urnak A Birodalom Alapitója cimét adja, azzal a joggal, hogy az államtanácsban eggyel több szavazata legyen, mint a tanács többi tagjainak együttvéve.
Kinevezi a császár Verdibál urat, a bányák, a gyárak és ipartelepek igazgatóját a munka nagyhercegévé.
Derbizol urat a birodalom kancellárjává és Terrian grófjává .
Rüberidnek az ünnep lovagja, Niphaeának a virágok lánya cimet adományozza.
A koronázó ünnep formai részének, a szertartásoknak ezzel vége.
Kezdődik az általános mulatság.
Frissitő italokat, ételeket, gyümölcsöt, cukorkákat , nyalánkságokat hordanak a szolgák óriási kosarakban és tálcákon.
A fákra és a bokrokba rejtett villamos hangszerek folyton csöngenek.
Fehér fátyolba burkolt táncosnők lejtenek elő; a gépmadarak elvonulnak a gyermekgyarmat ligetei közé .
Uj röpülőgépek szállanak elő, a hölgyek közül sokan a hajókra szállanak, a bányák és gyárak népe többnyire a vasuti kocsikat szállja meg.
Minden közlekedőeszköz megmozdul.
Minden kavarog, száll, suhan, rohan, ide és oda , miközben pohár csendül, dalok suhannak keresztül-kasul.
És minden örül , mosolyog, dalol, kacag.
A Szép ünnepel.
A Föld kacagó, boldog lelke száll föl és himnuszt zeng Urániának.
A Teremtésnek.
Az örökkévaló Mindenségnek.
Minden ujjong a boldogság gyönyörétől, csak Bulfore császár marad komoly.
Neki még uralkodói kötelességei vannak: sorba kell látogatnia a birodalom összes intézményeit, nehogy arra a félreértésre adjon okot, hogy bármelyiket is kicsinyeli vagy elhanyagolja.
Fontos megjegyzéseket, elismerő szavakat elejtenie, amiken a hű narkozófák elrágódjanak.
A közlekedés szövevényét és központját, Verdibál összes gépházait, bányáit és gyárait.
Terrian változatosan termő földjeit, gazdaságát és majorságait végigfutja...
Mindent meglát és mindent megdicsér.
Nordery és Derbizol el nem maradnak mellőle s apróra elrészletezik a narkozóf birodalom berendezkedését és változatos életét.
- Maga a gabonanemü, a répa, a kukorica, a hüvelyesek, a lencse és a bab, az állatállománnyal, az ezerféle gyümölccsel, mézzel és a cukorral bőségesen elég ahhoz, hogy bennünket eltartson, fölség.
A vanilia, a bors, a thea, a kakao-cserje, a dohány, a kinafa, a kenyérfa, kávé, pamut, cukornád, már szinte fölösleges ráadás.
A villamos-müvekhez szükséges szenet két gépjátszva kivájja .
Opálbányáink, márvány- és ezüstbányáink, selyemtenyésztésünk annyit adnak, hogy aranyra válthatjuk be.
Ha ezer tonnát szétviszünk a világba, az árát alig birja hazacipelni az öreg Aquila.
A bőrnemüinkre sincs szükségünk, az is kész kiviteli cikk.
Magok pálmáink, amikre alig van gondunk, százféle módon ontják a hasznot .
Gyökereikből gyógyszert, kérgéből kötelet, fájából hangszert gyártunk, a beléből szágólisztet, friss hajtásából ecetet.
A kiszivárgása: gummi, a magva : kávé, a levele: kosár, kalap, gyékény.
A gyümölcse nemcsak táplálék, hanem üditő ital is.
Bulfore császár mindezt elégedetten hallgatta.
Olykor helyeslően bólintott.
- Csakugyan olyan, mintha a Szép volna az ur a világon.
- A mi világunkon, fölség.
És ha még a kulturális alkotásainkat meglátja!
A csillagvizsgálót, a meteorológiai, a földmágnességi intézetünket.
A rovartani állomást.
A muzeumokat, könyvtárakat, a képes szoborgyüjteményeinket, a fertőtlenitőt, a kórházakat és az iskolákat!
Hamarosan oda is elértek.
Somnaville százholdas, parkirozott erdejébe mélyen elrejtve, három részre oszlanak ezek az intézmények.
Mindjárt az elsőnek a bejáratán aranybetüs fölirás ragyog: a jövő.
Itt kezdődik a gyermekgyarmat, a csecsemő-otthonnal.
Bársonypázsiton hemperegnek, fehér gyolcsban, szanaszét a narkozófák legfrissebb hajtásai.
A nap be-bekandikál hozzájuk a lombok között és lágyan suhanó szellő pirosra simogatja az arcocskáikat és álomra a szemüket .
Közöttük szakadatlanul, mint maga az éber gond, járnak az anyák, akik minden lélekzetvételüket figyelik.
Köröskörül öltöztető asztalok, párolgó fürdők.
A tehetetlen apróságok toalettjével több baj van, mint a legpazarabb udvarhölgyével.
Ide kevés a Niphaea művészete!
Ide nagyobb művészet kell: az anyáé.
A birodalom hölgyei, akik a negyedik X-et már átlépték, sürögnek-forognak ott.
Ők az anyák.
Valamennyien kiképzett orvosok, vegyészek.
Tul a szerelmi bohóságokon, egyedül ők találnak ebben az isteni munkában annyi gyönyört , amennyi az életet kielégitheti.
Állványokon, szekrényeken langyosra melegitett tejesüvegek, tiszta ruhák, garmadában elkészitve állanak, várják a jelentkezőt .
Amint valamelyik kis szájacska sirásra görbül, amint az első gügyögő sirás elhangzik, amit csak az anya hall és csak az anya ért meg, a tejesüveg vagy a friss toalett megindul és a sirás elhallgat.
Gőgicsélés, erőtlen, magatudatlan kacagás köszönti az érkező nektárt.
Bulfore császár nézni se győzi ezt a képet , azt se tudja, merre forduljon.
Az apróságok, mint tehetetlen, tudatlan kis selyemhernyók feküsznek előtte, de az angyalarcokon, a tiszta szemekben ő egyebet is lát: elcsattant csókok szüzi mámorát és hervadó virágok uj bimbóit.
Az iskolákban a kéziügyesség gyakorlása a fő.
Gyermekkezek, az első munka komoly gondjától mozgatva; a gyermek keze: az Isten keze.
Bulfore császár minden gyermeket meglátogat, mintha csak a jövőnek tenne tisztelet-látogatást.
Mert a jövőt nem lehet ajándékba kapni, mint a narkozóf koronát; azt meg kell hóditani .
Bulfore császár ugy érzi, hogy tulajdonképpen a Szépség birodalma itt van: a narkozóf gyereknép gyarmatán, ahol a mult: az anya és a jövő: a gyermek egymásra talál és mutatja igazán, hogy mi a Szép.
Hogy a szépségek összessége a szerelem , de ennek a koronája ő: a gyermek.
Már estére jár az idő és a császárt tapintatosan figyelmeztetik, hogy még fontos kötelesség várja.
A kék lepkék tiszteletére rendelt legelső narkozóf olimpiád fejezi be a koronázó nap ragyogó ünnepét s azon neki kell elnökölnie.
Erre a célra a császári rezidencia jobb szárnyán a tágas és födetlen Aloe-termet rendezték be és diszitették föl.
Ott gyülekeztek és várják a császárt a boldog és büszke kiválasztottak és kiváltságosak, akik állásuknál vagy érdemeiknél fogva már méltók arra, hogy a császárral együtt tanácskozzanak.
A gépmadarak már két óra óta szakadatlanul hordják őket.
S mire a nap aláhanyatlott Somnaville nyugati csücskén, a Bordelan-dombok mögött, már együtt van az ünneplők sokasága .
Az Aloe-termet és a parkot, amely környezi, ezer villamos gyöngyház-lampión tarkitja.
Köröskörül tarkatollu, betanitott csodaszárnyasok narkozóf melódiákat csicseregnek a fák és a bokrok ágbogaiba rejtett villamos hangszerek muzsikája közé.
Nyolc óra van este, mikor Bulfore császár megjelenik és az emelvényen elfoglalja trónszékét.
Imperátori diszben, melynek tervét Rüberid találékony izlése szerint a birodalom piktorai rajzolták meg.
Mellette jobbról, egy centiméterrel magasabban Nordery, balról egy centiméterrel alacsonyabban Derbizol ur ül , Terrian grófja s szemben Verdibal ur, a munka örökös nagyhercege.
Állambölcsek , tudósok, művészek, költők, gyár- és iparkirályok, Verdibal és Terrian minden völgyének sajátos fehér öltönyében.
A trónszék mögött eleven virágkoszoru : huszonnégy hajadon, a narkozóf birodalom büszkesége, a földkerekség legszebb huszonnégy rózsabimbója.
A többi vendég lenn, az emelvény előtt elhelyezett selyemzsöllyéken, félkörben, szemközt a trónnal.
A levegőben aloe-, mandula- , orgona- és narancsillat árad.
Minden szem a rajongó hódolat várakozásával, fékezve a kiváncsi türelmetlenséget , fordul a császár felé.
A fülek és a szivek egyaránt kitárva, hogy meghallgassák a parancsot, amit Bulfore császár, az igazság, szépség és bölcsesség forrása , kimond.
De a császár nemcsak bölcs, hanem okos is és különös szükség nélkül nem parancsol.
Fejére teszi kócsagforgós koronás kucsmáját és jogarával int a teremnagynak.
Az ünnep kezdődik.
A lándzsájával a teremnagy hármat koppant a márványpadlón és - a tömeg lélekzetét visszafojtva hallgat.
Bulfore császár hangosan és határozottan egy kérdést tesz föl.
Fejtsék meg a narkozóf birodalom bölcs álmodói, méltó megünnepléséül annak, hogy az első császár elfoglalta a trónt és a világ legkülönb nemzete a Teremtés dicsőségének hódol.
- Mi a Szép?
Ezt kérdezi Bulfore császár és várakozóan hátradől biboros trónszékén.
A fényes gyülésen ujra és ujra átzsong a kérdés, ezer ismétlés változó hangsulyozásában, mely mind, valamennyi, más meg más szempontot és feleletet keres, talál vagy takargat.
A hölgyek mélán tünődve, visszasuhanó meleg emlékeken és álmokon merengenek: sóhajokon és melódiákon, amik elmultak vagy meg sem érkeztek.
Ábrándokon, amiket az idő hóhérkeze fojt meg, s holdvilágos erdőkön és intim rózsalugasokon, amiknek árnyékos félhomályában és még sok más elképzelt miliőben susogva, mint az alkonyi vagy a tóparti szellő, a lélek titkos merengései és rezdülései között ugyanez a kérdés bujkál: mi a Szép?
Az örökszép.
A változhatatlan, a nagyszerü, ami magamagában és magamagáért nekünk is, másnak is, mindenkinek kétségtelenül szép; amiben benne van az élet minden bája, jósága és költészete: a valóság és a lehetőség, az igazság és a tökéletesség, a hit sejtő, remegő, kétkedő bizonytalansága és naiv ingadozása s a tudás gőgje és határozottsága.
Mi hát a Szép?
A férfiak többnyire leesett állal hallgatnak, némelyek csaknem bambán.
Hivatásuk realitássá és a kérdés esztétikuma között valami összeférhetetlenséget szimatolnak és tekintélyük körül, melyet külsőséges formalizmusra épitettek, a csőd hullaszagát érzik.
Ők, akik dus lakomák vagy szerelmi kalandok közben és után oly könnyedén felelnek erre, sőt nehezebb kérdésekre is, most, mikor komolyan kellene felelniök; megzavarodnak, mint a sekély viz, melynek fölszinéhez a meder iszapja közel van.
Pedig felelni kell.
A császár kivánja , hogy feleljenek.
Komor redőkkel magas homlokán, legelsőnek, persze, Studian, az udvar és a birodalom tudósa állott föl.
A zenegépek és a csodamadarak abban a szempillantásban elhallgatnak, mintha a tekintély előtt némultak volna meg.
A tudós, a szerénység pontosan kiszámitott mérsékletével hátraszegi fejét és fontoskodó tekintete körülröppen a nyitott terem fölött ragyogó titokzatos éjjeli mennyboltozaton.
- Szép csak egy van, fölség - szólt határozottan: - a Végtelenség.
A szépségek összessége és harmóniája.
A felelet nyugtalanitó.
A szenzibilisebb hallgatók mintegy hipnotikus belső hatásnak engedve, sóhajtva tekintenek a csillagok felé, a végtelenség pislogó utcai lámpásaira.
De Bulfore császár ugy találja, hogy az emberi képzelet törpe és gyönge ahhoz, hogy a Mindenség óriását átölelje.
És azonkivül különben is természetes, hogy a Mindenségben a Szép is megvan.
De ép az a kérdés, hogy hol és miben és miből?
Kisebb igényü megfejtések következnek.
Derbizol ur, Terrian ujdonsült grófja, a vaskancellár, akit a verdibáli gyárak villámtelepeinek és dohogó gépeinek a mesterei máris pakfon-kancellárnak csufolnak, földig hajol a császár elött .
Alázatosan mosolyog.
Persze, az államtanács ülésein majd másképp mosolyog.
- Fölség - szól -, a narkozófák birodalmában szép csakis az lehet, ami neked tetszik, dicső uralkodóm!
A trónszék közelében állók kedvetlenül félrefordulnak.
Még a ceremoniárius teremnagy is bátortalanul bólogat helyeslést.
Az undor némi árnyalata vehető észre.
Bulfore császár ugy emlékezik, hogy a kancellár hiperlojális szavaihoz hasonlókat gyakran olvasott a kontinensek ujságaiban, az autokraták udvari és politikai ünnepeiről irt riportokban.
Bizonyos uralkodói rutinnal, az objektivitás szilárd hangján jegyzi meg, hogy a kancellár ismert udvariasságát fölötte nagyrabecsüli, noha ezuttal az abszolut szépről van szó.
A feleleten mihamar napirendre is térnek, annál inkább, mert Pitonnak, a császári bizalmas testőrség vagyis a somnavillei alabárdos koronaőrök parancsnokának az arca már pirosra gyult az izgalmas vágytól, hogy ő is nyilatkozhassék.
- A háboru szép, fölség! - kiáltja a katonai szónok durva enthuziazmusával.
- A harc!
A vér és tüzförgeteg!
Ezrek dicsőségvágya ront előre.
Hősök rohannak a halhatatlanság örök éjszakájába.
Ágyuk bömbölnek és kardok csattognak.
A világ dübörög és lángol.
Fölség!
Egyedül a háboru szép!
Vagy, ha van, ami még annál is szebb: az a győzelem!
A korregidor, az igazság legfőbb őre hevesen és izgatottan tiltakozik.
- Nekünk a béke áldása, csöndje és boldogsága kell, nem a háboru romboló démona .
Az igazság ott van, ahol a Szép, vagyis az alkotás, nem ott, ahol a pusztitás.
A háboru és a Szép - összeférhetetlen.
Még az erő is csak akkor ér valamit, ha bölcsesség és mérséklet kiséri.
Hideg szavai, mint a zuhany, hütik le a harcias testőrt és a fölhevült ifju hallgatóságot.
S Coloras áll föl, az udvar első piktora.
A művész, mint mindig , most is szomoru.
- Szépek az omlatag várromok, - sóhajt - a történelem fönséges ruinái.
Tört vállaik még megbirják a pihenő vándorfelhőket.
Szépek az erdőkoszorus hegyoldalok a verőfényben vagy lombhulláskor.
A patak, mikor a fák árnyéka altatgatja.
Az alkony, mikor sápadó biborba öltözik.
A szin, fölséges császár , csak a szin szép!
Vagy legalább is nélküle nem szép semmise!
És igy folyik a vita, mind élénkebben és tüzesebben, de a nagy kérdést tökéletesen megfejteni senkise tudja.
A császár már fáradni kezd.
Izgatottnak is látszik, noha hősies erőfeszitéssel mindezt sikerül ellepleznie.
De Norderyt nem csalhatja meg.
Az ősz világbölcs szeme mindent észrevesz.
És Nordery némi aggodalommal figyeli a császárt.
Hogy az erős tengerjáró, akinek arcán a tengeri viharok vészes tombolásában egyetlen izom se rándult meg, soha, aki százszor nézett szembe a halállal és az elemek rakoncátlan, föllázadt furiáival, anélkül , hogy a gyöngeség legcsekélyebb érzését is közel bocsátotta volna a lelkéhez vagy küzdő karjához, most, itt, a szépségek finom illatában egyszerre elernyed és csak nehezen birja indulatait fékezni.
Egy pillanatra átvillan az Alapitó lelkén az első gond: csalódott volna?
Bulfore talán csak külseje szerint volna az az erős és hajthatatlan jellem, akinek uralkodói képességeiben és hivatottságában ő annyira bizott, hogy nagyszerü birodalmának sorsát kezébe adta.
Vajjon belülről gyönge volna?
Nordery, a nagy optimista, akinek minden sikerült, megnyugtatta saját háborgó lelkét.
Eh! csak fizikai tünet az egész!
Az ünnep sokféle változatossága és szokatlansága okozza.
A teremben különben is nagyon meleg van.
Int a teremnagynak, aki szolgálatkészen hozzásiet.
Az Alapitó odasug neki:
- Friss légáramlatot kellene csinálni.
Meleg van.
A következő percben a szellőztetőkészülékek dolgozni kezdenek.
A födetlen terembe fölülről láthatatlan gépek hajtják be a somnavillei park százféle illatát, az olajfa és a narancs, a kókuszdió és az agávék összekeveredő illatát.
S a terem tikkadt közönségének fölélénkülő zsongása már mutatja a hatást.
Mint a virágok , mikor déli verőfény után az alkonnyal leszáll a harmat, ugy üdülnek föl.
A visszatérő kedv friss lelkesedést és érdeklődést teremt.
S akkor előáll Florestell, a költő.
Várakozó mozgolódás köszönti.
A költő mindig népszerű - messziről.
Florestell gunyája kopott ugyan, s azt, talán épp ezért , panyókára is veti, de a szemében makacs tüz ég és lángol föl: az a szenvedelem , hogy mindenáron és akárhol is, de megkeresi, megtalálja és megbecsüli azt, ami igazán szép.
Sőt csakis azt.
Nem az ő hibája, hogy mindig mást tart szépnek , mint a többi.
Égő szeme tolakodóan siklik a lányok csoportjára, akik a császár trónja mögött állanak.
Az igazat megvallva, Florestell csak látszólag beszél a császárnak, igazába a lányoknak szeretne tetszeni.
- Látod, fölséges császár - szólt -, a szép mindenkinek más.
És talán épp azért szép...
- Különös - vágott közbe a császár.
- Hiszen ti hirdetitek szünetlenül, hogy a költői szépség az az abszolut szépség, amit mi itt most keresünk.
Hát most már mondd meg, ha tudod, mi hát az a szép?
Az abszolut szép, az igazi, az örök.
Florestell láthatóan meghökken.
- Mi ?...
Hogy mi?
Megvallom, én sohase hallottam, hogy olyasvalami léteznék , amiben hibát ne találtak volna.
Szép, szerintem, csak az lehet, ami tökéletes , amiben semmi hiba sincs.
De Lucifer, a kritikus, ott terem mindenütt.
Nyomon kisér minden alkotást, mint az árnyék kiséri a fényt.
- Tehát, szerinted, abszolut szép nincsen is?
- De van.
Szép, amit nemcsak várunk, de amire epedően, sóvárogva, egész lelkünkkel vágyakozunk is.
Valami, amitől azt reméljük, hogy olyan lesz, amilyen még sohase volt: mindennél, ami van, tökéletesebb kedvesebb, megragadóbb, vagyis szebb.
Szép a vágy, mig be nem teljesedik.
A remény, mig meg nem valósul.
Vagy , ha akarod: az ifjuság, mig el nem hervad.
A szerelem... az első csók előtt.
A szerelem szó megüti a császár fülét.
Eszébe jut a Derbizol szigoru intelme.
A szerelem a narkozóf álmodók számkivetettje, akinek itt semmi keresnivalója sincs.
A császár arcán meg is látszik a megütközés.
Bizonyos feddő tekintettel méri végig a vakmerő költőt, aki a tilos szóval ilyen nyilvánosan dicsekedni mer, szinte provokálva a megtorlást.
Szeretné a torkára fojtani a szót, de viszont nem akarja az ünnep magasztos hangulatát megzavarni, hát inkább kétséges mosolyt erőszakol arcára.
- Nem értem, amit beszélsz - szólt csöndesen acsászár.
Florestell vérszemet kap.
- Fölség, szomoru valóság, de való, hogy a császárok sohase értik meg a költőket.
Mi ez?
A terem előkelő közönsége egyszerre kizökken a szertartásos méltóság nyugalmából és izgatott, kérdő, ámuló tekintetek ütköznek össze.
Nordery maga is bosszus.
Odahajol a császárhoz és fülébe sugja:
- A lázadás első hangja, Bulfore.
Vigyázzon!
Bulfore mosolyogva legyint a kezével.
Nem alázhatja meg magát annyira, hogy ennek a fantasztának az illetlen vakmerőségét komolyan vegye, vagy annak jelentőséget tulajdonitson.
A császárok sohase értették meg a költőket!
Bulfore hirtelen visszavág.
- Ennek nyilván nem a császárok voltak az okai.
Talán megmagyaráznád , Florestell...
De Florestell sértve érzi magát.
- Azt csak egy magyarázhatja meg: a dal.
Niphaea gyönyörű dala.
A helyzet kényelmetlen.
Feszült.
Mindenki szeretné, ha már tulestek volna az izgalmas párbeszéden.
A költő utolsó szavaira a Niphaea arca sötét biborba borul.
A tizennyolc év minden bája ragyog szeméből, arcából, sugár alakjáról .
Két szeme az ösztönszerü büszkeség és az ártatlanság naiv félelmével bizonytalan kérdésekkel fordul a császár felé: szabad -e?
Ha tudná, milyen szép, akkor nem kérdezné.
Akkor azt is tudná, hogy a szépnek - minden szabad.
Mialatt körülötte arról vitáztak, amit neki a maga tükre oly könnyedén megfejt, közömbös maradt .
De most, hogy dalát kivánják, fölizgatódik.
A császárról Nordery jóságos arcára téved a szeme.
Azt is kérdezi: szabad -e?
És Nordery mosolyogva bólint:
- Dalolj!
A császár is beleegyezést int.
Mindenki megkönnyebbülten lélekzik föl.
A dal, a költészet, a szépség ihlete szétfujja az árnyékokat.
S a Niphaea ajkáról pajkosan, mélán, szárnyalóan cseng a dal:
Óh füttyents s eljövök
Hozzád, Kedvesem,
Homályos alkonyon,
Biborló reggelen...
Senkise érti.
A szerelmes kis skót dal, amitől odafönn, a skót falvakon megremegnek a szivek, érthetetlen a világ minden tájékáról összeverődött narkozófáknak.
Csak az idegenszerüsége ébreszti föl a kiváncsiságot és a meglepetést.
Nem ezt várták.
De a Niphaea szépsége, tiszta csöngésü hangja kedvessé teszi dalát és tetszésre ragadja hallgatóit.
Csak a Bulfore császár szemei merednek konokul a leányra.
Az ismeretlen dal igazi hatást csak ő rá tesz.
Ő lepődik meg, ő csodálkozik, ő ámul és ő - lángol .
Kemény, napégette arcának sötét bőre, mint acéllap födi el ingerült idegeit s összehuzódó szemöldöke között mély barázda jelenik meg.
Senkisem sejti, hogy a lélek milyen vihara tombol itt, a szerencse irigyeli kegyencében.
Senkisem sejti, hogy mig kidülledt szemével a Niphaea daloló alakjához tapad, ez a hallgató szobor szilaj képzelettel száll az Oceánra és az argentinai tanyák közé röpül, ahol izgatottan keresi a Murdoch Róbert gaucs-viskóját, aminek virágos ablaka mögött a Fanny ajkán ugyanez a dal csöng: óh, füttyents s eljövök ...
Mindezt senkisem sejti, de a titok, az érthetetlenség talányszerü sugalma ott reszket a daloló leány és a néma császár körül, az az érzés, hogy itt, valahol láthatatlan drámát játszanak.
Csak egy hajszálon függött a helyzet.
Hogy az aranycifrázatos narkozóf-trónról eltünjék a koronás császár, a szépségek ura és odatoppanjon a vad matróz, a szarvasbika szerelmes bőgésével riasztva a narkozóf tájak álmatag költészetét.
Derbizol ur veszi észre legelőbb a veszedelmet.
Föláll.
Körülnéz.
Izgatottan tekintget és sugdos jobbra-balra.
- Rüberid!
Hol van Rüberid?
Mindenki az ünnep lovagját keresi, hogy rendet teremtsen.
Aki hivatott arra, hogy a kizökkent programot helyrebillentse.
De Rüberid nincsen seholse.
A császár , észrevehető izgalommal föláll és ezért mindenki föláll.
A tömeg megmozdul .
Bizalmas suttogások csak a zavart növelik.
Csoportok verődnek össze.
Senkise tudja, mi történik.
Az udvari etikett egyszerre széjjelmállik.
A császár Niphaeához közeledik.
A leányka majd megful az izgalomtól.
Bulfore császár vizsgálva, fürkészően nézi.
- Hol tanultad ezt a dalt? - kérdezi.
- Hol tanultad?
Aki magad is dal vagy: a szépség, az ifjuság, az élet gyönyörü dala!
A legszebb!
Niphaea keblére kulcsolja kis fehér kezét.
- Montevideóban, fölség - rebegi félig magatudatlanul.
- Montevideóban? - csodálkozik a császár.
- Igen, Montevideóban.
Ahová messziről került, a tukumáni estanziákról, ahol a gaucsok dalolják, aratás közben, vagy alkonyatkor, az eperfa alatt.
Tehát csakugyan!
A császár képzelete nem hiába szállt egyszerre oda, ahol ő először hallotta a pajkos kis szerelmes nótát.
Még sok mondanivalója, még sok kérdeznivalója volna a császárnak.
De megérzi, hogy nézik, hogy a tömeg kiváncsisága odatolakodik közé és a leányka közé és keresi a rejtelem megfejtését.
Nordery és Derbizol is összesug.
Majd az államtanács tagjaival néhány bizalmas szót váltanak.
A teremnagy hármat dobbant lándzsájával, amire a terem zavaros zsongása megcsöndesedik.
Előlép Studian, a tudós.
Érzi a saját fontosságát.
Kifesziti horpatag mellét.
Ime, mikor baj van, mikor a tudatlanság fönnakad, mint a buta kis hal a horgon, akkor mindig ő a mentő, a tudós.
Ő az , aki a megváltó formulát kitalálja.
- Az ünnep mára véget ért - jelenti a tudós a parancs és a kérelem bizonytalanul keverődő hangján.
Őfelsége, a császár tüzi ki majd a folytatás időpontját.
A belső termek ajtófüggönye szétnyilik.
A bizalmas kiséret körülözönli a császárt, hogy visszavonulásának ünnepi keretet adjon.
A császár eltünik a függöny mögött.
Az ünnepnek vége.
És Rüberid nincsen sehol.
De ezt nem szabad észrevenni.
Semmit sem szabad észrevenni.
Minden a császár nevében megyen.
S amit a császár csinál, az nem türi a megjegyzést.
Lassan, szertartásosan vonultak föl, a loggiáig.
Annak ajtajában a kiséret elmarad.
Oda, a császár bizalmas magányába egyedül kiséri föl Nordery Bulforet .
Az Alapitó maga is alig birja fékezni fölindulását.
Sokféle érzés zaklatta föl lelkét, de Nordery tud magán uralkodni.
Föl s alá sétál.
Talán ez a szokatlanul szilaj mozgás csillapitja meg valamennyire.
Mind a ketten nehezen találják meg a kellő szót.
Végre is Nordery odaáll a császár elébe.
- Hát már most halljuk!
Mi lelte?
Bulfore ránéz, kérdően.
- Engem?
Miért?
- Hát a fény, a dicsőség... még ez sem volt elég?
Azt a gyönyörüséget se tudja érezni, hogy annyi ezer ember között, annyi boldog és szép élet között ön a legelső.
A császár!
- A császár! - visszhangozta Bulfore gépiesen.
- A császár.
Ön nagyon téved, Mr Nordery, ha azt hiszi, hogy a boldogság csak éppen ennyi!
Nordery indulatba jött.
- Hát mennyi?
A telhetetlenség igazán utálatos, Bulfore.
Én azt sohase láttam önnél.
Csak épp most jutna eszébe?
Bulfore is indulatba jött.
- Telhetetlen?
Én?
- No, igen.
Ha az embernek mindene megvan, amit a szeme-szája kiván...
Bulfore ajaka szélén gunyos mosolygás suhant el.
- Minden?
- Hát ugyan mi hiányzik önnek?
Ne is feleljen, tudom, hogy a nőre gondol.
De hát az sem elég, amit kapott?
Hát azt hiszi, hogy van a világon olyan uralkodó , akinek a szerelmi gyönyörök olyan édenkertje volna, mint az öné?
Hát álmodhatott ön valaha is ilyen tündérmesét, ami itt fogadta... azon az estén , mikor megérkeztünk.
Már elfelejtette volna?
Vagy megszokta?
Istenem!
Azt értem , ha az ember egy nővel betelik.
Ha egyet megun.
De önnek itt, a gyönyörök álomkertjében huszonnégy nő adja a szépség és a szerelem kéjének kimerithetetlen változatosságát.
Az sem elég?
Vallja meg, Bulfore, hogy háládatlan.
Vagy kiván még többet?
Még szebbeket?
Hiszen semmi vágya elébe sem állitunk gátat.
Minden akarata megvalósulhat.
Bulfore zavartan pislogott.
- Igazán?
- Igazán.
A császár elmélázott.
Töprengeni látszott.
Aztán csöndesen megszólalt:
- A szerelemben egy több, mint huszonnégy, Mr. Nordery.
Az Alapitó kérdően nézett rá.
- Hogy érti ezt?
- Hát az az egy, tudja, Mr. Nordery.
Akit magunk választunk.
A huszonnégy világszépség, akivel ön lekötni vélt, egyik sem lehet az.
Akiről azt képzeljük , hogy olyan gyönyöröket tartogat számunkra, amilyeneket senki másban föl nem találhatunk...
Vagy önnek mindig mindegy lett volna?
Ön sohase álmodott volna egyről?
Nordery köhécselt.
A kérdés nyilván kissé kényes volt.
Az Alapitó alkalmasint sohasem gondolt arra, hogy egyszer csak az elébe a kérdés elébe kerül .
Cigarettára gyujtott, ami minden zavarnak legbiztosabb villámfogója.
Levezeti az izgalmat és nyugalmat hoz a helyére.
A cigarettafüst gomolygását nézték és hosszasan hallgattak.
- Az a leányka nagyon bájos volt, Mr. Nordery - szólalt meg Bulfore.
- Niphaea.
- Igen, Niphaea.
És különös, Mr. Nordery, - annyira hasonlit önhöz.
A vonásai...
Az Alapitó türelmetlenül közbeszólt:
- Szép hangja van.
Üde, csengő, tiszta.
- Igen.
És ő is.
Azzal a dallal az ajkán.
Szinte odaképzeltem magamat az argentinai tanyák közé.
Nordery bosszusan rángatta a vállát.
- Mindig az az Argentina!
Mit akar tulajdonképpen az ön örökös Argentinájával?
- Tudja, Mr. Nordery, az nem olyan egyszerü dolog.
Egyszer néhány tonna gummit szállitottunk oda, ha emlékeznék.
És valami különleges szőlővesszőket hoztunk .
Magam jártam akkor evégett a tukumáni tanyák között.
Hát ott... akkor, kis parasztgazdaságon fordultam meg.
Mr. Nordery.
Higyje el, nagyon kedves kis tanya volt.
Gyerekkoromban olvastam olyasmiről egy mesekönyvben.
Igen, éppen olyasmit .
Az esti csöndben messziről furulyaszó hallatszik.
A tehenek és a birkák meg a gaucsok jönnek haza a mezőről.
Kolomp csilingel.
Az egyik ember friss lucernát hoz, a másik szalmát.
A leány pedig tetőtül talpig virággal...
A hajában, a keblén, a derekán...
- Micsoda leány?
Bulfore akadozik.
- Hát a Fanny, Mr. Nordery.
A Murdoch Fanny.
Dalolva jön a mezőről.
A vállán sarló.
« Óh, füttyents s eljövök hozzád, kedvesem ...»
Éppen azt, amit Niphaea dalolt.
Hát az nagyon bájos volt, Mr. Nordery.
- Tudom.
A mezei élet.
Menjen Terrianba.
- De nemcsak a mező.
A leány.
Nordery ravaszul pislogott.
- A skót leányok csakugyan nagyon csinosak.
- Azt nem tudom, Mr. Nordery.
De hogy Fanny nagyon szép, hogy Fanny a legislegszebb.
- Csak épp az imént ugyanezt mondta Niphaeának.
- Már azt is tudja?
Nordery mosolygott.
- Hát azt hiszi, hogy ha a császár valakinek ilyet mond...
Hogy azt senkise hallja, csak ő?
Hiszen öt perc mulva már mindenki arról beszélt.
S azt hiszem , odalenn a Fluctuana partján most is erről sugnak-bugnak.
- De Fanny...
- Hát jól van, legyen Fanny is a legszebb.
Hiszen mindig az a legszebb, akit megkivánunk.
Bulfore hevesen rázta a fejét.
- Az nem ugy van.
Fanny magas, karcsu, szőke, ártatlan.
Aszeme ragyog.
És a dala !
Hallaná csak!
És ha én császár lehetek, akkor... én azt hiszem, akkor Fannynak itt volna a helye, mellettem.
Ön érti ezt, Mr. Nordery.
És be is látja , bizonyosan.
Nordery keményen a császár szemébe nézett.
A szeme szikrát szórt a forró éjszakába és a hangja ugy kongott, mintha a biró itéletet mondana.
- A narkozófák császárának az ezer joga mellett egy nagy kötelessége van , Bulfore.
Az, hogy annak a hatalomnak és fénynek a fejében, amit élvez, egész életét, erejét, akaratát és érzését a birodalomnak és népének szentelje!
Azt senkivel meg ne ossza...
Bulfore elképpedt.
- Eszerint - Fanny ?...
- Az ön Fannyja, Bulfore, sohase lehet a narkozófák császárnéja.
A császár ajka keserüen megrándult.
- Ez annyit tesz, hogy itt mindenkinek boldognak kell lennie.
De egynek - nem szabad.
Nekem.
Egyedül nekem.
Az elsőnek.
A császárnak.
Kinos feszültség csöndje állott be.
A méla melódiák alulról, a loggia alól felrezegtek.
A lombok között a fehér fátyolos bajadérok suhantak el.
- Nyugodjék meg, Bulfore - szólt némi habozás után szelidebben Nordery.
Ez a császárok és a népek közös sorsa.
Mondhatom, én mondom önnek, hogy a császár a szerencsésebb.
- Hogyhogy?
- Ön legalább tudja, sőt azt hiszem, csak képzeli, hogy boldogtalan.
Mennyi arkanum van erre a betegségre!
A tömeg szerencsétlenebb.
Mert az mindig elégedetlen.
Sohasem sejti, nem is hiszi, hogy ő boldog.
Kényszeriteni kell rá , hogy boldog legyen.
*
Hová lett Rüberid?
Az ünnep lovagja tulajdonképpen egész nap az ünnep rabszolgája volt.
Mindig , mindenki őt kereste, ő hozzá fordult, ha valami fordulat vagy fönnakadás történt a megszabott programban.
Rüberidnek ezerfelé kellett szakadnia.
Hol itt, hol ott látták, repülőgépen, villamosvasuton, autón, a helyzetnek megfelelően, egyikről a másikra ugrott és mindjárt ott termett, ahol valami igazitanivaló akadt.
A koronázó szertartás után elvegyült a mulató sokaságban.
A szépségek birodalma néhány órára fölszabadult a szertartások béklyóitól s a csapongó öröm őszinte , meleg hangulatában zsongott.
A villamos hangszerek szakadatlanul zengettek.
A hajókon, csónakokon, szandolinokon daloló leányok siklottak le és föl a Fluctuanán, évődve, kacérkodva, tréfálva a férfi-ifjusággal.
Mézédes nektár , gyümölcs, cukor, sütemény és más ezer nyalánkság várta a hullámzó, összeverődő és széjjelbomló társaságokat mindenütt.
A gépmadarak együtt röpdöstek az erdőkből kirebbent tarka szárnyasokkal s a szerte barangoló kék lepkék aranyos rajaival, mintha a fehér narkozófákat szines keretbe foglalnák.
Gondtalan jókedv csapongott.
A sziget dalba, kacagásba, mosolyba és virágba öltözött.
Minden a szépség kedvéért él, dalol, lelkesedik.
S a szépségnek még az árnyéka is szép.
Minden tréfa, minden dal, a pompa és a ragyogás mind a császár dicsőségét és nagyságát magasztalja.
Norderyt szinte el is felejtették, mintha nem ő, hanem a császár volna az, aki a boldogság álomvilágát megteremtette.
A boldogság magaföláldozó, önzetlen rajongójával, akinek mindent köszönhettek, semmit se törődtek, nekik a boldogság császárja kellett, akit a szerencse odadobott a kincsek hegyormára, amit Nordery gyüjtött s a hatalomra, amit ajándékba kapott.
Hiába, a tömeg csak tömeg marad; egyetlen bálványt ismer: a sikert.
A narkozófák ezuttal először voltak együtt, egy tömegben.
Eddigelé külön , szétszórtan, individuális életet éltek s a tömegérzés szokatlan ujdonsága még mámorosabbá tette őket.
Mindenki csak a császárról beszélt.
Ujra meg ujra maguk elébe idézték kék lepkediszes palástjában, ragyogó koronájával és jogarával és alázatosan magasztalták fönséges mozdulatait és komolyságát, mely a szépségek rakoncátlan csapongásán oly megzavarhatatlan fölénnyel uralkodik.
Szavait szájról-szájra adták.
Ugy ismételgették, mintha önnönmagukat biztatnák, mintha azokban és a császári esküben találták volna meg boldogságuk állandóságának és mulhatatlanságának örökre szóló garanciáit.
A leányok kivált Rüberidet és Niphaeát dicsérték.
Hálálkodtak, amiért a birodalmat és az ünnepet fölcicomázták, de eközben a ruhájokra gondoltak .
Kitüntetésüket irigyelték, de ugy tettek, mintha a magukénak tartanák , olyasminek, aminek ők is, mindnyájan, részesei.
A szépség és a boldogság mámora csillogott a poharakban, a szemekben és az arcokon.
Az az érzés, hogy a szépség a világ ura.
Rüberidet mindez lehangolta.
A virágok bosszantották.
A hála és az elismerés bókjait hizelgésnek érezte: a tömegszeszély csalóka hullámának.
Csak egyre gondolt és csak egyet keresett mindenütt: Holdariszt.
Ha egy-egy percre magára maradt, a Holdarisz édes nevét sóhajtotta s mint elröppenő imádságot bizta a körülötte zengő melódiákra.
Szive gyülölettől dobogott meg és arca lángba borult, mikor a lányok a császár kitüntető elragadtatását emlegették, amivel Holdarisznak hódolt.
- Olyan boldog légy, amilyen szép vagy, gyönyörü virág!
Lázongott, hogy az ő külön világába gázolt a jövevény fönhéjázó gőgje.
Hogy a Holdarisz szépségéhez egyedül neki van joga s hogy a szerelemnek ez a joga előbbrevaló a császár jogánál.
Kereste Holdariszt, hogy ezt megmondja neki; hogy szelid, hideg kék szemébe nézzen, hogy nyugodt piroshamvas arcán a mosolygást lássa, amit még soha semmiféle lelki fölhevülés meg nem zavart szunnyadó érzékei boldog érzéketlenségében.
Csak az Olimpiádon találkoztak.
Rüberid szelid szemrehányással szólitotta meg:
- Egész nap nem láttalak.
Holdarisz könnyedén nevetett.
- Hiszen ott voltam a koronázáson.
És te is ott voltál.
- De te csak a császárt nézted.
És én messze voltam tőled.
- Te rendezted.
Rüberid keserü gyönyört érzett.
- Ha én rendezhettem volna!
Akkor te ültél volna a trónon és én - a lábaidnál.
De te a császárt hóditottad meg.
Holdarisz vállát vonogatta.
Ölébe ejtett kezecskéit összetette és nagy kék szemét Rüberidre függesztette.
- Hát nem te akartad, hogy szép legyek?
- Igen, nekem.
Én azt akartam, hogy nekem légy a legszebb, ne másnak.
Hogy az én álmom légy, ne a másé.
Holdarisz mosolygott.
- Az álom a magunké.
A szépség mindenkié.
Éppen körülbelül ugyanezt hirdeti Studian is, a tudós.
A végtelenséget magasztalja, a szépségek összességét.
És Rüberid kapva kap rajta.
- Hallod? - kérdezi Holdariszt.
- A végtelenség.
Gyere velem, én megmutatom neked.
Te hiányzol belőle egyedül.
Jöjj velem.
- Én itt vagyok.
S itt minden oly szép!
És ezt is neked köszönhetjük, Rüberid.
És te nem éreznéd a büszkeséget, hogy ennyi embernek te szerezted meg a szépség gyönyörét?
Rüberid fölingerült.
- Én csak neked akarok gyönyört szerezni.
Jöjj velem, Holdarisz.
Olyat látsz , amilyet sohase láttál.
A csillagok várnak.
Az Oceán és az ég.
A hold és az éj .
Az igazi szépség ott van.
Holdarisz tétovázott.
Ingadozott.
A férfi izgatott, epedő suttogásában már ott érezte az éj titkait, a rejtelmeket és az ismeretlen vágyakat.
Zavartan igazgatta növendék kebelén a liliomot.
Rüberid kezével átfogta karját és huzta magával, szinte növelve suttogásának szuggesztiv erejét.
Senkise ügyelt rájuk .
Mindenki a császárt bámulta és a váltakozó versengést hallgatták, ami a szép titkát igyekezett megfejteni anélkül, hogy a kérdés megoldásához csak egy gondolattal is közelebb jutottak volna.
Észrevétlenül osontak ki a teremből és Holdarisz már nem tiltakozott.
Pompás, könnyü kis gépmadár várta őket a Fluctuana partján, a hid tövében , majdnem szemközt a somnavillei császári rezidenciával.
Rüberid megvizsgálta a gépet, a legapróbb részletekig.
A csavarokat, dugattyukat, srófokat, kerekeket .
A szerkezet teljesen rendben volt.
Az áramgyüjtők, mint az ép tüdők, ugy dolgoztak s szaporán szippantották föl a levegő lelkét: a villamosáramot, ami láthatatlanul, mint kóbor szellem, mindenütt ott bujkál keresztül-kasul s amit az áramgyüjtő leleményes szerkezete elfogdos kalóz utján, mint a fecske a legyet, hogy a gépmadár szárnyaiba fogja, mint a kocsis a lovat.
Rüberid karjánál fogva emelte a gépbe Holdariszt.
- Ülj föl.
Holdarisz szórakozottan lépett a gépre.
Rüberid gyorsan melléje pattant.
Nagyot forditott a motor irányitóján és a gépmadár fölemelkedett.
Szárnyai kifeszültek .
Már odafönn usztak s a tiszta és néma levegőben lágyan suhantak, észre sem véve , hogy röpülnek.
A gép szárnyait a maguk szárnyainak érezték.
Ringatóztak a kék homályban, nem hallva semmit, csak egymás szivének izgatott dobogását.
Rüberid távcsövet adott Holdarisznak.
- Nézd...
Holdarisz nézett.
Elsiklottak Terrian virágos lankái és Verdibál erdői fölött.
A gyárkémények, bányák, raktárak és ipartelepek, sajátos épületeikkel és nyüzsgő gépszerkezeteikkel elmaradtak alattuk, mint apró hangyazsombékok.
A roppant épitmények gyermekjátékoknak látszottak a magasból.
Ellenben fönn, a végtelenség magasságában fölpislogtak az éjszaka kis ezüstszemei.
- Milyen kicsiny minden! - szólt Holdarisz.
- Ellenkezően!
Milyen nagy minden!
Igen, alant minden kicsiny, fönn minden nagy.
A végtelenség a nagyságok összessége.
Átsuhantak a szigetet körülkoszoruzó határsziklákon és eléjük tárult a beláthatatlan semmi: az óriás, aki a másik óriással ölelkezik és összeolvad.
A tenger és az ég.
A magasság és a messzeség.
A szem és a lélek megdöbben.
Nem tudja, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Az emberi szervezet a véges dolgok biztos és gőgös megméréséhez szokott és szembe találja magát valamivel, amit sem végiglátni, sem megmérni nem bir.
Nem tudja, minek nevezze : mindennek vagy semminek.
A semmi végtelenségét látja, de azt a hatást érzi, hogy ebben a semmiben a mindenség van.
AKozmosz eltünik a végtelenség szörnyü torkában.
A hold, a csillagok, az üres végtelenség és a csillogó viztükör ezüstsugarakat lövell és szór szerteszét, amik összeolvadnak és széjjelbomlanak , hogy ujra meg ujra összebogozódjanak.
A fehér szintelen fények izgató játékában a képzelet akaratlanul is résztvesz.
Üldözi a fölcsillanó sugarakat s árnyakkal és tüneményekkel népesiti be, amelyek vágyainak és emlékeinek megfelelnek.
A szem és a lélek nem birja követni a sugarak és fények szeszélyét.
Elbágyad és tehetetlenné lesz a láthatatlanul dolgozó mágneses erők vonzásával és taszitásával szemben.
Lihegünk a gyönyörtől és félelmes hatások szabad martalékává leszünk.
Holdarisz is érezte az először látott végtelenségnek ezt a sokféle hatását .
Érzékei elzsibbadtak a gyönyörtől, a Nirvana megnyugtató sejtelmétől és a röpülés izgalmától, mintha fölszabadult volna az élet minden gondjától és nyügétől.
A tenger susogva dalolt és az ég bámészan hallgatta.
A Holdarisz szive csodálatos szimfóniákat rögtönzött és a végtelenség melódiáit dudolta.
- Milyen kék! - rebegte.
Milyen hallgatag!
Milyen óriás!
Rüberid fölhevülten suttogott vissza.
- Kék, mint a te szemed.
És fehér, mint a te tiszta lelked!
Nézd, a végtelenségben uszunk.
Mi, ketten.
Fönn az ég végtelensége, lenn a tengeré.
S a két végtelenség között a harmadik: mi ketten, te, meg én.
Nem látom a csillagokat, csak a te szemedet.
Nem látom a tenger tükörét, csak a te édes arcodat.
Világok mosolyognak és ragyognak körülöttünk, ránk, de én csak a te mosolygásodat látom.
Mert te vagy a végtelenség.
A szépség.
A szerelem.
Holdarisz értelmetlenül, bámészan nézett rá.
- Szerelem ?...
Szerelem!...
Mi az?
- Tudod is te azt!
- És te...
Te tudod?
Már Rüberid lángba borult.
Égő arca és szeme többet mondott, mint beszélő szája.
- Nem tudom.
De érzem.
Azt hiszem, senkisem tudja.
De bizonyos, hogy a legjobb , ami a világon van.
- Ne mondd!
Hogy lehet az?
- Ha nem tudsz, nem is akarsz másra gondolni, csak egyre.
Csak ő rá.
Ha nem tudod megmondani, mit gondolsz, de azt hiszed, hogy ebben a tudatlan gondolatban minden bölcsesség megvan.
Ha semmi másra nem vágyakozol, csak arra, hogy az ajkad ott legyen az ő ajkán és az ő ajka a tieden.
Aztán... jöjjön a halál.
S ha azt hiszed, hogy mikor ő átölel... vagy mikor te átöleled... az egész világ a tiéd...
Akkor az a - szerelem.
Akkor szerelmes vagy.
Holdarisz, ártatlan, szüzies ifjusága bimbókorában, először hallotta a férfi lihegését s a sóvár vallomást, mely fölébresztette.
Nem értette, amit Rüberid beszélt.
De hiszen az a legveszedelmesebb szó, amit nem értünk.
Már Holdarisznak is lángolt az arca.
Kissé kihajolt, mintha a végtelenség lehelletével akarná hüsiteni égő homlokát s ebben a pillanatban két kék csillagszeme kitágult és kimeredt.
Odalenn, a susogó nagy vizen hajó jelent meg és küzködve hasitotta a hullámokat .
Holdarisz a hold csaknem nappali fényében tüstént megismerte: a Narkissos volt .
Födélzetén ott állott a császár, összefont karokkal és az éj messziségébe bámult, mintha dacolna annak ismeretlen rejtelmeivel.
Holdarisz hirtelen oldalt pillantott, a Rüberid arcára.
- A Narkissos - szólt csöndesen, szinte közömbösen.
Rüberid is odanézett.
- És rajta a császár.
- A császár? - csodálkozott Holdarisz és nevetett.
- A te óriásod.
A szobor.
Mit nevetsz?
Holdarisz nem felelt.
Nézte a császárt és maga sem értette, amit gondolt .
Odalenn, mikor a trónon ült, körülrajongva a hódolat hizelgő frázisaitól, a fensőbbség köntösében és az uralkodás glóriájában kimagasló óriásnak látta a császárt.
Az erő, a hatalom, a férfiasság imponáló eszményképének.
Boldog lett volna, ha lábaihoz borulhat, vagy még inkább karjai közé.
Az ünnepeltetésben nagynak látszott, mert nálánál mindenki kisebb volt.
A császár: egyetlen.
Nem volt kivel összehasonlitani.
De itt, mikor magánál ezerszer, milliószor nagyobb óriás kezében van, mikor a végtelenségben éppen olyan törékeny kis törpe, mint a többi, a nagyság és a hirnév dicsőségének és koszorujának varázsa egyszerre széjjelmállott.
Porszem volt, akit a szél táncoltat.
Cézári póza nevetségesen kihivónak látszott, melyet a megmérhetetlen óriás meg se lát, s egy kézlegyintéssel megmosolyog.
A császár összefonta a karját és gőgösen nézett a tengerre és az égre, mintha végigmérné a végtelenséget, mintha a világ ura volna.
De Urania a maga roppant nagyságában csak fülönfogta a világ urát és ragadta magával, mint a játékszert, amit akkor dob el, vagy tör pozdorjává , amikor akar.
És Holdarisz nevetett.
- Olyan, mint a gipszfigura, amit bronznak mázoltak.
Rüberid is mosolygott.
Egyik kezével a kormánykereket zabolázta, a másikkal gyöngéden átkulcsolta a leány derekát.
Hálásan nézett rá és a végtelenséget megcsókolta a lelkével, amiért könnyedén szétmorzsolta a bálvány hamis nimbuszát.
Égő fejét a Holdarisz szőke hajfürtjei simogatták.
A végtelenség karjai között ő is a világ urának érezte magát, de a világ Holdarisz volt.
A gépmadarat sarkantyuzta, de nem azért, hogy erősebb legyen a végtelenségnél , hanem hogy együtt röpülhessen vele.
És amint kipirult arcát nézte, Holdarisz már szebbnek és hatalmasabbnak látta Rüberidet a császárnál.
Vállára hajtotta szép szőke fejét s az elégedettség mosolygása közben rebegte.
- Milyen jó itt!
Veled.
Melletted.
Az égen fölpattant egy szikra.
Óriás ivet rajzolva a végtelenség kék homályán , átröpült a világon és eltünt.
Csak egy pár pillanat volt, a mindenség rövid tüzijátéka: hulló csillag.
Honnan jött?
Hová ment?
A tenger nyelte -e el, vagy az ég?
Vagy az éjszaka, a hold, a távolság?
- Láttad? - kérdezte Rüberid, reszketve a gyönyörök izgalmától, mig szeme lángoló sugarakat lövelt át a Holdarisz szemébe.
- Láttam.
- Mi is ugy szállunk át a világon.
Ő billió kilométert röpül, mi egy araszt: az életet.
Hulló csillagok vagyunk, Holdarisz.
Te az én hulló csillagom.
Én a tiéd.
Lángoló, lihegő szavai fölforralták a Holdarisz vérét is.
Rüberid ajka a láz ellenállhatatlan erejével tapadt oda a leány piros ajakához.
És Holdarisz elalélt az első csók üdvözitő őrületében.
Körülöttük a hallgatag Kozmosz a nászéj fátyolát bontogatta és halk nászindulót sóhajtott az éjjeli szellő suhanásával.
A Végtelenség nagy násza volt ez a pár pillanat.
A végtelenséggel együtt ők is elzsibbadtak a kéjben, s az önfeledtség édes mámorában.
Lüktető ereik véres folyosóin lánghullámok rohantak át, meg át, összetapadt ajkuk lihegett és szivük dobogott, mig a vért széjjelkergette és fölszivta.
Semmit se tudtak, de a mindenség lángoló kéjét álmodva érezték.
Átadták magukat egymásnak és a végtelenségnek, s a végtelenség átadta lelkét nekik: a szerelem teremtő gyönyörét.
Az álom és a kéj lázas mámorában mindenről megfeledkeztek.
Holdarisz karjai átfonták Rüberidet és Rüberid elbocsátotta a kormánykereket.
A csók lángolását érezték, de az agyuk elzsibbadt vagy elaludt.
A magasságból a gépmadár alázuhant velök, de ők észre se vették, annyira együvé olvadtak a tenger, az ég és az éj szerelmével.
A gépmadár hatalmas csattanással vágódott a tenger tükrére.
S a szerelem álmodó vándorai fölriadtak.
Nem ijedtek meg.
Csak meglepődtek.
Amint a gép a vizre csapott, ugy hangzott, mintha Ámor pajkosan, incselkedve pofozná az óriást.
A messziségben egy kicsike sötét pont tünt föl a tenger ezüstös fényrezgései között: a császár hajója.
Olyan volt, mint egy mákszem, melyet óriás vizek himbálnak és sodornak tovább, ismeretlen világok felé.
A hajó már alig látszott a láthatár szürke éji párázatában.
És Holdarisz ebben a válságos pillanatban ugy érezte, mikor tekintete végigröppent a szörnyü távolságon, hogy azzal a hajóval most tünik el eddigi élete: az álom, a képzelgés, az ártatlanság.
Az első csók a leány életében a világ átfordulása.
Az egyik világ eltünik lelke elől és fölbukkan a másik, az uj, a ragyogó, az igazi: a csók, a mámor, a szerelem...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE