Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IV.
Azt talán mindenki tudja (tudhatná legalább ), hogy vérbeli ujságiró nagy események hajnalán (különösen ha eme hajnal összevág a csillagászati hajnallal) nem képes elaludni az izgalomtól, nem is próbálja meg.
Inkább elmegy a kabaréba és addig lumpol, míg egy garasa marad.
Ez jó metódus, mert a zsurnalisztának szüksége van az eszére, már pedig semmi sincs a világon, a mi jobban gyógyítaná a mámort, mint az abszolut pénztelenség.
A mi riportereink sem voltak roszabbak másoknál s a nagy párbajt megelőző éjszakát összesen hét mulatóhelyen dőzsölték át.
Utolsónak a New - York - kávéház maradt, mert ott hitelez a főpinczér.
Hajnali öt órakor hatalmas eszméje támadt Hunyady Mátyásnak, a «Hirverő » riporterének.
- Gyerekek, előzzük meg Kontot, kerekedjünk fel és keressük meg a meteort!
Az eszme (tekintve, hogy ujságirói zónaészről van szó) későn jött, de nem igen jöhetett előbb.
Pihent agygyal nem lehetett a meteorban hinni, ahhoz naivság kell, a mi bizonyos fokú szeszek nélkül egy szkeptikus pennász fejében el nem képzelhető.
De azzal igen.
- Mondasz valamit, - kapott az eszmén Bor Lőrincz, az «Aranykakas» riportere.
- A meteor egy lelet, a melyből egyharmadrész a megtalálónak dukál ki.
- Már pedig a meteornak óriási értéke van, - tódította a kollegája...
- Hátha még szellemek nyargaltak rajta!...
- Rengeteg pretium affectionis várható...
- Milliók...
- Az angol múzeum...
Így a harmadik, negyedik, ötödik úr.
A tizedik, huszadik, ötvenedik nem szólt semmit , csak fogta a kalapját és esernyőjét s megnyugtatván Szöpit, a főpinczért, hogy ma nem fizet, kilépett a friss levegőre.
Mikor együtt voltak valamennyien, megszólalt Hajnal Dóri, a főujság riportere:
- Gyerekek, kocsin megyünk?
Kitörő kaczagás követte a nevetséges kérdést.
- Ki jár manapság kocsin!...
Útnak indultak a suszter paripáján a Rákos mezeje felé.
Hetvenheten valának, elszánt , kemény legények valamennyien.
Másfél órai gyalogolás után megérkeztek a történeti nevezetességű mezőre és széjjel széledtek, mint a skatulyából kieresztett bogarak .
Keresték a meteort.
Ha valami nagyobbfajta kőre bukkantak, megdobbant a szivük, leguggoltak hozzá és elkezdték ismergetni.
De senki sem értett a meteorhoz a nagyhatalom virgoncz képviselői közül.
Ám azért nem estek kétségbe, kiki a puszta érzésére bizta magát , hiszen mi egyéb a zsurnalisztika, mint az érzések és kitalálások tudománya ?...
Immáron egy órahosszat barangoltak volt az ujságirók a Rákos mezején, de a meteor csak nem akart mutatkozni.
Már-már felhagytak a czéltalan kereséssel (azok, a kiknek feleségük volt, inkább harmatgombát szedtek a zsebkendőjükbe, a nőtelenek meg mezei bokrétát kötöttek a rét vadvirágaiból, voltak, a kiket igen kifárasztott a heczcz , ezek helyet foglaltak egy-egy vakandoktúráson, vagy lefeküdtek a boglyák alá, azt se bánták, ha szájukba süt a nap ), midőn hét óra felé egy különös jelenség vonta magára a szemfüles csapat figyelmét.
Valahogy népesedni kezdett a mező.
Kaputos urak mászkáltak szerteszéjjel, többnyire czilinderben és pápaszemmel az orrukon .
Némelyiküknek bőrtáska volt a nyakába akasztva, mások könyvet szorongattak a hónuk alatt, komoly, tudákos képet vágott valamennyi.
És folyton szaporodtak, mint a gomba , a fejük lógott, mintha az orruk vére folyna.
Nem lehetett kitalálni, mi lelhette őket.
- Bogarásznak, - jegyezte meg az egyik ujságiró.
- Botanizálnak, - vélte Dóri.
- Se nem botanizálnak, se nem bogarásznak, - mondta egy harmadik.
- A párbaj czirkuszra jöttek.
Ez alighanem igaz lehetett.
Csak az volt a furcsa, hogy igen össze-vissza mászkáltak a jövevények, minden látható czél és rendszer nélkül.
És ha összetalálkoztak , szidalmazni kezdték egymást.
- Miféle csudanép ez? - kiáltott fel egy kis vörös gyerek.
- Én bizony megszólítok vagy egyet.
- Fölösleges, - jegyezte meg Bor Lőrincz fölényesen, - én már kitaláltam, hogy kicsodák.
- Halljuk!
- Tudósok...
Ők is a meteort keresik.
Biz igaz a...
Hisz az esti lapokba kiszerkesztették volt a meteort is.
Kár volt annyira sietniök...
Most ezek a szürke tudósok szedik majd le a tejfelt a meteorról .
Annyival is inkább, hogy minden valószinűség szerint ismerősök vele.
A kaján irigység friss energiát csepegtetett az ujságirók szivébe.
Még a legfáradtabbja is talpraszökött és hajrá, megkezdődött a versenyfutás tudós és ujságiró között.
Az se használt.
Bor Lőrincz, a ki kabaretszinész volt üres óráiban, megcsinálta a meteorkuplét, de magát a meteort senkise fedezte fel.
Már a Kanut számozatlanja is feltűnt a kéklő távolban, azaz egy porgolyó közepén és - semmi.
A riporterek megelégelték a keresést, kicsúfolták a tudósokat, aztán összeverődtek , hogy a bekövetkezendő harcz terére vonuljanak.
Azt azonban előbb még föl kellett fedezniök, mert hiányos volt a rendezés, senki se tudta, hol lesz a csata...
No de kisült hamarosan az is.
A Kanut fogatja épen a firkonczok felé kanyarodott és alig két-háromszáz lépésnyire tőlük megállott.
Először Gekszi gróf szállott ki belőle, a Gábris helyettese, aztán maga Kanut, a viadal főrendezője.
Nagyon ki voltak fontos szerepükkel, szemlét tartottak a terep felett, leléptek vagy egy félholdnyi területet, botokat szúrtak a földbe, köhögtek és czigarettáztak.
És nem hallgattak senkire.
Az ujságcsinálók ez egyszer nem is igen bolygatták őket, hiszen majd kisül a végén , megérte -e a rév a vámot...
Annyi bizonyos, hogy a nekikészülés és a felvonulás igen érdekes, mondhatni izgalmas eseményeket igért.
A Kanut fogata után négy kamáslis lovász négy telivér paripát ugratott a helyszinére, majd megérkezett Klimanóczy is, egyik segédje társaságában.
A másik egy harmadik fogaton a két orvost vezette elő.
De még ezzel sem fogyott el a fogatok száma.
Egy fiakkeren lóhalál esetére két állatorvos ült (ez a körülmény rendkívül élénkítette a kilátásokat ), a másikon meg az ükunoka egy pappal .
Klimanóczy ugyanis ragaszkodott az utolsó kenethez, azt pedig otthon, épkézláb ember létére nem kaphatta meg.
Már csak Kont hiányzott a szereplők közül.
A főszereplő.
Még az ujságirók se tudták kitalálni, hogy miért késik.
Hova lehet és miért tartogatja magát az utolsó pillanatra?
Póz ez, vagy megúnta földi életét és visszakérezkedett az égbe?
Az mégsem lehet, különben a segédek nem serénykednének annyira.
Puffra!
A nézőközönség folyton nőtt, mint a lavina.
A lovak prüszköltek.
De prüszköltek immáron az emberek is, attól tartottak, hogy be lesznek csapva.
Némelyek már széledni is kezdtek, midőn végrevalahára hangot adott a föld: egy csapat vágtató ló dübörgése ütődött a dobhártyákhoz.
Mindenki arra kapta a fejét, a merről a hangok jöttek.
A kurtábbak a magasabbak tetejibe másztak, hogy jobban lássanak.
Ezek rugdostak és káromkodtak.
Majd megeredt a találgatás: Hányan lehetnek ?...
Heten!
Tizen!
Huszan !...
És hol a vitéz?
Nem látszik a vitéz!
Ez dühbe hozta a tömeget.
- Nem látszik a vitéz! - dörögte ezer torok követelőn.
Egy hat éves siheder, a ki az apja nyakában foglalt helyet, végre kivette a száguldó lovascsapatban magát a várva-várt, mohón követelt hőst is.
- Ahol van a, ieds'apám, a közepin vágtat és kék bunda van rajta.
Frenetikus üdvriadalba tört ki a tömeg.
- Éljen a szellem!
Éljen a vértanú!
Éljen Kont vitéz...
Hát megérdemelte Kont az ünneplést, annyi bizonyos.
Mert ugyancsak kivágta a magyar tempót.
Sem szemnek, sem léleknek nem maradt adósa azzal a nimbuszszal, a mi dicső hirét környékezte.
Tizennyolcz markos szénfekete paripáját úgy ülte meg, mint egy hódító hadjáratból hazatérő keleti fejedelem.
Aranyhimzésű bársony zsabrák verdeste a büszke állat vékonyát, hattyúcsótár rezgett a fején.
A kantárja aranynyal kivert zöld szattyán, patkója vert ezüst.
Maga a vitéz smaragdzöld díszruhát öltött s kevély sasfejébe nyusztprémes kalpagot nyomott.
Mogyorónagyságú gyémánt csillogott a forgójában, de még annál is jobban szikrázott a szeme.
Szép volt, erős, hatalmas , félelmetes, mint Mars Isten maga...
Dicső látvány...
Megreszketett bele a magyarok faji hiúságukban megihletett szive.
Az ujságirók összekancsalítottak.
- Ezt jól csinálta!
Pompás legény! - sugdostak-bugdostak s kalapot emeltek a nagyúr és kisérete előtt.
A kiséret tizenkét aranysárga díszruhába bújtatott csatlós volt.
Úgy akarta Kont .
Gábor gróf nem is igen bánta, hiszen az ő családi hiúságának hizelgett a rendkívüli parádé.
A pálya ki volt mérve, a harczi paripák megnyergelve...
Kont leszállott galléros spanyol lováról és a párbajra készen tartott fürge telivérre pattant.
Szegény Klimanóczy is nekikészült Isten nevében, bár ő nem pattant, csak kúszott a lovára, háromszor is kicsúszott a lába a kengyelből, míg végre a hegyibe került.
És haj, de keservesen festett rajta a tutykos bricseszében!
De a bricsesz csak hagyján , hanem úgy reszketett az árva, mint a rezgőnyárfa levele, vagy a hajnali harmat a liliom kelyhén.
- Bátorság! - buzdította egyik segédje.
- Talán nem csap egészen agyon.
Azzal megkezdődött a párbaj.
Kanut, a vezető segéd, átnyújtotta Klimanóczynak a kardját (Kontnak ott lógott a fringiája a czombján) és ráparancsolt, hogy veszteg maradjon az adandó jelig.
Kontot pedig, a ki váltig tánczoltatta lovát, megkérte , foglalja el helyét a pályavonalon.
A vértanú hajtott a szóra, a kijelölt vonalra ugratott.
Az ellenfelek húsz lépésnyi távolságra voltak egymástól.
- Vigyázz! - vezényelt Kanut.
Kont kirántotta kardját hüvelyéből és nyugodtan várta a további jelt.
Klimanóczy sutytyomban keresztet vetett magára a kardjával.
- Rajta! - hangzott el a döntő szó.
A lélekzet elállott a keblekben (a legtöbb lélekzet a Klimanóczy keblében állott el ) , az arczok kipirultak, megfényesedtek a szemek.
Hogyne!
Egy középkori élet-halál torna a XXII. század végén.
Magának a német császárnak sem lehet ilyen dicső látványban része, hiába uralkodik ötven millió emberen.
A Kont lova kiszökött helyéből s büszke ura térdének igájában, mint a szöcske a Klimanóczy-pár elé torpant.
Azonban a Klimanóczy-pár (a ló alul s lovasa a tetejében ) valahogy nem mozdult egyet sem, hiába buzdította a dicsszomjas tömeg.
Ők flegmatikusak voltak.
Vagy még valószinűbb, hogy se láttak, se hallottak, csak akkor kezdtek eszmélni, mikor rájuk kurjantottak a segédeik.
- Vigyázz!
Ugrass félre!
Vágj!
Hát engedelmeskedett jó Klimanóczy, félreugratott és vágott, még mielőtt Kont ( nyilván cziczázni látszott vele) elhatározta volna, hogy előre küldje a másvilágra .
Vágott Klimanóczy többször is, de nem jó helyre vágott egyszer sem.
Kétszer a levegőt ütötte agyon, a harmadik csapással meg a saját partnerét találta fültövön, a Ráró lovát.
Azt pedig egy ló se szereti.
Ráró se vette tréfára a dolgot, kirúgott kínjában, aztán, uczczu vesd el magad, korláton, tömegen, tüskön-bokron át vitte az irháját, ha meg nem hótt azóta, talán még most is szalad.
A nézőközönség részéről csak kevesen vették észre azt a kardcsapást, melyet a menekülő paripa kapott, a legtöbben szegény Klimanóczyt vádolták meg gyáva megfutamodással.
- Pfuj!
Szégyelje magát! - ordította a tömeg ambicziózusabb és vérmesebb része, a többi úgy kaczagott, hogy majd belefult.
Szerencsére nem hallotta Klimanóczy az érzések zajlását.
Őt már a korlátnál letessékelte hátáról a paripája, olyan gorombán pedig, hogy egyet se moczczant többet.
Az orvosok és a pap melléje ugrottak és elkezdték élesztgetni.
Nagysokára sikerült is a műveletük, a midőn is kisült, hogy kutyabaja őkigyelmének, mindössze az ijedtség tett némi kárt az idegeiben.
A tömeg zúgott, a viadal folytatását követelte, de a segédek befejezettnek jelentették ki a párbajt.
Kont hüvelyébe dugta kardját és így szólt Klimanóczyhoz:
- Én most téged az égbe küldhetnélek, de nem teszem, mert nem vagy rá méltó.
Hiszen egyebet sem akart jó Klimanóczy.
Mit csinálna ő a demokrata égben, kaszinó és exczellenczek nélkül ?...
A párbaj szerencsés, de az általános várakozást nem minden irányban kielégítő befejezése után Kont vitéz úgy tett, mint a miniszterek, ha igéretet kell beváltaniuk.
Hátat fordított az ujságiróknak és lovat cserélt, hogy visszanyargaljon a városba.
A pennászok azonban legott észrevették a turpisságot (nekik ugyan nem imponált Kont , még ha csakugyan a harmadik égből jött is ), áttörték a küzdőteret körülvevő korlátokat és a legváltozatosabb életveszedelmek között belekapaszkodtak a vitéz lova kantárjába, majd hogy fel nem lökték a spanyol óriást.
- Hohó, méltóságos uram, hohó!
Az igérete!
A meteor!
Nem azért virrasztottunk, hogy az eszünkön túljárjanak.
Kont elnevette magát, mint a kocsizó utas, a kit krajczárért visongó purdék üldöznek , aztán kezére ütvén a lova kantárját czibáló ujságirónak, csendet intett:
- Hát komolyan látni akarjátok a csillagot, ficzkók?
Ott van a karám sarkában (s arrafelé mutatott a kardjával ), abban a gödörben; ha iparkodtok, estére kivájhatjátok a körmötökkel is.
- Mondván, visszadugta kardját hüvelyébe, megsarkantyúzta lovát és azt se mondta, bá - elvágtatott.
Nyomában a csatlósai...
Gabi gróf és a pap kivételével a párbaj egyéb szereplői mindnyájan meg voltak róla győződve, hogy a vértanú bolonddá tartja a tudósítókat a meteorjával.
Ez volt különben most már a tudósok meggyőződése is.
Röstellkedtek is a naivságuk miatt, a melylyel egy hirlapi kacsa által félrevezettetve, bebogarászták az egész Rákos-mezőt.
Az exaltált Gabi gróf volt az egyedüli élő, a ki, ha nem hitt is benne föltétlenül , de nem tartotta lehetetlennek, hogy meteort talál a gödörben.
Ügyet se vetve a magukat becsapottaknak hitt ujságirók méltatlankodó zúgolódására , intett a papnak és a Kont által megjelölt gödör felé irányította lépteit.
Egy körülbelül két láb átmérőjű, laza földdel betemetett, de meglehetősen éles vágású mélyedés volt.
Gábor gróf beleszúrta a botját.
A laza föld engedett, a bot nem talált ellentállásra.
A gróf ekkor kiránczigált a földből egy öles karót, a mi határczövekül szolgált a párbajhoz és azt kezdte a gödörbe belenyomogatni.
Süppedt a karó, mint kés a vajba, egy méternyi mélységben azonban egyszerre megállt.
Gábor gróf ráakasztotta magát, de nem ment az beljebb a terhe sulyától sem.
A tudósok és ujságirók végtére figyelmessé lettek a mesterkedésére; körülözönlötték a grófot, majd egy másfél métermázsás tudós fel is ajánlotta neki a kiváltságos súlyát , hogy a karót mélyebbre dugja.
Megpróbálta, de siker nélkül.
Feszegette a lyukat , mártogatta a karót, - semmi.
Azaz dehogy semmi.
A karó, valahányszor belevágta a porhanyó földbe, egy nagyot koppant.
Biztos volt, hogy a hegye kemény tárgyat ért .
Kipkopp-kopp!...
- Ez kő, - jelentette ki a kövér tudós és szinte ijedten a saját felfedezésétől , körülnézett a gyülekezeten.
Csupa tátott szájat látott és tágranyitott szemet.
- Ha kő, - vélte egy göndör ujságfiú, - ki kell ásni.
- Bolond! - hurrogták le a kollegái.
- Ne blamáld magad!...
- A blamázs már megvan, - védekezett az, - egy szamársággal több vagy kevesebb nem zsenirozhat minket.
A tudósok még bizakodóbbak voltak.
- Az ördög nem alszik, meg kell próbálni a dolgot.
Megpróbálták.
Ujságiró és tudós lehasalt a gyöpre és hozzáfogott a munkához .
Körmükkel vájták a gödröt, míglen elfogyott a laza föld és az ellentálló tárgyra bukkantak.
Hát biz az csakugyan valami kőféle volt, bár vasnak is lehetett volna nézni.
Először egy ujságiró tapogatta meg, de dr. Szerémy, a tudósok nesztora a kezére ütött érte.
- El onnan, szentségtelen laikus, majd én fogom meghatározni a leletet!
És bebújt a gödörbe.
A kiváncsi gyülekezet izgatottan, kipirult szemmel leste a nagy férfiú szavát.
Nem sokáig váratott magára.
A tudós megkopogtatta a követ egy kis kalapácscsal, letört belőle egy borsónyi darabot, nagyítóüveg alá tette, kukucskált, szuszogott, izzadt , majd gőgösen, mint Pythagoras, midőn a tételét kitalálta, kimászott a gödörből és az ég felé irányította tekintetét.
- Meteor! - nyögte ki aztán és kimerülten a földre rogyott.
Senki se törődött vele...
Az ámulat elállította még az emberek lélekzetét is.
Egy pillanatra csönd lett, vészes csönd, mint a nagy viharok előtt, aztán megcsuklottak a torkok s felszabadultak a tüdők a csuda spontán nyomása alól.
- Meteor!
Meteor! - zsongott a bámulat moraja száz ajkon.
- Meteor, - suttogta a szellő, búgták a bokrok, a fák, az erdő.
- Meteor!
Meteor!
Meteor! - nyögte , üvöltötte a föld szelleme az irdatlan mélységek alól.
*
A vitéz feltűnése és a meteor megtalálása közötti rövid időben a közvélemény jóformán komolyan sem vette a Kont-esetet.
Foglalkozott vele, de csak úgy, mint a hogy egy szenzáczióval, zseniális stiklivel szokás foglalkozni.
A nagy rendkívüliségek megragadják az emberi fantáziát, a melynek a szellemi elfogultság perczeiben, a hangulatok megszületési mámora közepette szivesen tesz konczessziókat a józan ész.
De ez csak rövid ideig tartó jelenség szokott lenni.
Mélyebb benyomást a Kont-eset mindössze azokra tett, a kik az események lejátszódása alkalmával véletlenül a szinpadon voltak s a Kont mindenesetre hatalmas, rendkívülien érdekes egyéniségének közvetlen hatása alá kerültek.
Bár egy pár gyenge idegzetű, szertelenségekre hajló fantaszta kivételével ezek is kiheverték a mámorukat hamarosan, úgyszólván egy éjszakán át.
A kaszinó igen röstellte s a nyilvánossággal szemben egyszerűen letagadta azt a nagyszabású dáridót, a mibe a vitéz úgyszólván belekergette, midőn tagjai között megjelent.
Föltétlen hivői a Kont reinkarnálási esetének csupán a spiritiszta-társaságok tagjai között akadtak.
A XXI. században erősen burjánzott ez a szekta, úgyszólván annak jegyében indult útjának a század, a mi viszont az előtte lezajlott idők forrongó társadalmi evolucziói közepette és következtében meggyöngült, illetve túlfinomodott érzékek halluczinácziójának volt az okozata.
A spiritiszták feltétlenül hitték (s tételük bizonyítása végett teljesen beigazolt esetekre tudtak hivatkozni ), hogy a Teremtés csúcsán, Istenen kívül a szellemeknek egy egész hierarchikus szervezete áll és uralkodik az emberi nem felett, s hogy eme szellemek emberré való visszalényegülése, reinkarnácziója nem tartozik a lehetetlenségek közé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE