Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A réten.
Tegnap este mondta nagyapó:
- Gyerekek, ma korán feküdjetek le, mert holnap reggel viszlek a rétre.
Kezdődik a szénagyüjtés.
Lett erre öröm, alig tudtunk lefeküdni.
Szerettünk volna mindjárt indulni a rétre.
Az ám, de hirtelen elszontyolodtunk.
Mondta Juliska:
- De mivel gyüjtünk szénát, nagyapó?
Nincs sem villánk, sem gereblyénk.
Nagyapó különösen mosolygott.
- Na, majd írok Pestre, hogy küldjenek nektek villát s gereblyét.
Ugy -e van Pesten?
- Ó, mit gondol, édes nagyapó, nincs ott afféle.
- Ugyan bizony!
Lám, én azt hittem, hogy a pesti boltokban mindent lehet kapni.
Hm ... hm...
No csak feküdjetek le s aludjatok.
Jócczakát!
- Jócczakát, nagyapó!
Jócczakát, nannyó!
Lilike is utánuk kiáltott: pá, pá, jóccsatát!
Mikor nagyapóék kimentek, mondtam a gyerekeknek:
- Meglássátok, gyerekek, lesz holnap villánk is, gereblyénk is.
- Honnét tudod? - kérdezte Juliska.
- Tudom a nagyapó mosolygásából.
Ismerem én már a mosolygását!
Hát csakugyan igazam volt.
Korán reggel, mikor kimentünk az udvarra, mit látok?
Öt kicsi gereblye s villa volt a ház falához támasztva.
Csak Miczikének nem volt, mert ő még karon ülő baba.
A többinek mindeniknek volt egy-egy kicsi, csinos villa s gereblye.
Még a nevünk is rá volt faragva.
Ez volt csak az igazi öröm.
Az egyik tapsikolt, a másik éljent kiáltott.
A nagy zajra kijöttek nagyapóék és édes apáék is.
Körülvettek a napszámosok is s úgy örültek velünk.
Öleltük, csókoltuk az áldott jó nagyapót.
- Jól van, jól, - mondotta nagyapó.
- Majd meglátom, hogy mit tudtok.
Én azt hiszem - mondotta tréfásan, - nem is lesz szükség napszámosokra.
Ezek a pesti gyerekek összegyüjtik, a mi széna van a réten.
- Össze bizony! - kiabáltunk mink.
De csakhamar meggyőződtünk, hogy könnyü a beszéd, de nehéz a munka.
Mikor mi a rétre értünk, a meddig csak a szemünk ellátott, kaszálták a füvet, forgatták, rázogatták a lekaszált, száradó füvet.
Csak úgy harsogott a fű a kaszák nyomán, asszonyok, leányok vidám dalolás közt gyüjtötték a szénát s közbe-közbe megállottak s úgy néztek minket : ni, ni, a pesti gyerekek is szénát gyüjtenek.
A nagyapó rétjén kaszások és szénagyüjtők dolgoztak egyszerre s oda állottunk mink is kicsi villáinkkal, gyüjtöttük a napszámosoknak, azok meg boglyába rakták.
A nagyapó mindig köztünk totyogott, s egyre biztatott: rajta, rajta, gyerekek!
Úgy, fiam, úgy .
Aztán oda-odafordult a napszámosokhoz: meglátják kendtek, hogy egy döglött juh egész télen megél abból a szénából, a mit az én unokáim összegyüjtenek.
- Meg abból, - mondta egy asszony, - még hét döglött juh is!
Mikor nagyjában össze volt gyüjtve a széna, elévettük a gereblyénket, de már a gereblyézés sehogyse akart menni.
Úgy látszik, tudomány kell ehez is.
Egyik kézzel meg kell fogni a gereblye nyelének a végét, a másik kéz minden húzásra hirtelen végigszalad a gereblye nyelén s minden húzásra egy-egy lépéssel előbbre kell haladni .
Roppant ügyetlenek voltunk ebben s mindegyre megbotlottunk a gereblyében.
A nagyapó mindjárt tudott erre mondani egy adomát.
Az egyszeri székely leány, - beszélte nagyapó, - Brassóban szolgált sokáig s mikor haza jött, akarta mutatni, hogy mennyire kiművelődött.
Látja a gereblyét s kérdi az anyjától: Mama, mi ez a figes-fogas?
- Lépj csak, lányom, a fogára, mindjárt megtudod.
- A lány rálépett a gereblyefogakra, s abban a pillanatban jól fejbe üti a gereblye nyele.
- Jaj, jaj, - kiáltott a leány - most már tudom: gereblye! gereblye!
- Na, ugy -e, hogy most már tudod! - mondotta az anyja.
Éppen javában nevetünk a nagyapó adomáján s kértük, hogy meséljen még valamit, mikor , nem messze tőlünk, egy bokor alól keserves gyermeksírás hangzott felénk.
Mind oda szaladtunk s hát a bokor alatt egy pólyás baba rugdalódzott és sírt, ahogy a torkán kifért.
- Jaj Istenem, szegény baba, - csapta össze a kezét Juliska, - talán nincs is édes anyja.
Fölkapta a gyereket, elkezdette ringatni s csicsisgatni.
Dehogy nem volt édes anyja.
A napszámosok közül egy asszony ledobta a villáját , szaladt a bokorhoz s mondta:
- Hát már fölébredtél, te rossz gyermek, te!
Ó lelkem, kisasszonykám, de ügyesen dajkálja, eszem a zuzáját!
Mondta Juliska:
- Biz' én dajkálnám is szívesen.
Adja nekem ezt a babát.
Közrefogták a többiek is: adja nekünk.
- Ó édes, aranyszáju csirkéim, vannak maguk elegen!
- Hát magának hány gyereke van?
- Éppen hat!
- Mi is hatan vagyunk!
E közben leült az asszony a bokor tövébe s szoptatta a kicsikét.
- Istenem, Istenem, - sóhajtoztam én magamban, - milyen hamar kezdi a nyomorúságot ez a gyerek.
Valóban úgy is van.
Nagyapó elmondta, hogy ez a szegény asszony mindennap viszi magával a mezőre a gyerekét.
Nem dajkálhatja otthon, mert napszámba kell, hogy járjon, ha élni akar.
A gazdák nem is szeretik nagyon az olyan napszámos asszonyt, a ki a kicsi gyerekét magával hordozza, mert mindegyre félbeszakítja a munkát.
- De nagyapó úgy -e nem haragszik erre a szegény asszonyra?
- Én -e, édes fiaim?
Hát hogy haragudnám.
Majd ha nagyobb lesz a gyereke, többet dolgozik.
Hadd dajkálja, nevelje a kis bubát.
Na ettől kezdve egész nap nem sok szénát gyüjtöttünk.
Mind a babát lestük.
Ha csak megmozdult, felkaptuk, ringattuk, daloltunk neki s csak ha semmiképen sem tudtuk elhallgattatni, vittük az anyjához.
Csudálatos, az édes anyjánál mindjárt elhallgatott.
Vagy van ebben csudálatos?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE