Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Megrakodva dohánnyal és pamuttal, az Export-Company of the Philadelphia egyik kolosszális kereskedőhajója, névszerint a Ferrara, Philadelphiából Antwerpenbe igyekezett.
Utközben, viharos, koromsötét éjszakán azonban hatalmas uszó jégmezőbe botlott.
A Ferrara személyzete négy órán át hősies magaföláldozással és erőfeszitéssel küzdött a hullámok és az orkán szörnyü szövetsége ellen, hogy a hajó drága kincseit és a kétségbeesett utasokat megmentse, de hiába, mert a vaksötétben, megingatva és összeroncsolva a jégóriástól, amellyel összeütközött , a hajót megmenteni nem lehetett, a Ferrara elsülyedt.
A kincsekről, amiket az atlanti Moloch falánk torka elnyelt, az Export-Company üzleti könyveinek hosszu számsorai jegyezték föl a titkos gyászjelentést, az emberekről azonban, akik a dohány és pamut kedvéért elpusztultak, a föld is, a viz is hallgatott.
Az igazi erő éppoly diszkrét, mint az igazi - üzlet.
Már a födélzet is bokáig érő viz alatt volt, mikor Efraim Mercador, az antwerpeni gyémántköszörüs valami zugban rozoga mentőcsónakot fedezett föl, amit aztán gyorsan, a halálfélelem lázas sietségével oldott el.
Az élelmes és ideges gyémántesztergályos azonban még a végső szorongattatás szörnyü pillanataiban se veszitette el lélekjelenlétét, s három elhagyatott duzzadt bőröndöt előbb a magáéval együtt a csónakba dobált és csak azok után ugrott maga is.
Már tolta kifelé a csónakot a vizre, mikor hátrapillantva, magas, sugár emberi alakot látott a sötétben, a sülyedő Ferrarán.
Talán az utolsó, talán az egyetlen, aki még gyámoltalanul, tanácstalanul és tehetetlenül ott ténfergett, s talán elhárithatatlan sorsával már ki is békült.
A többi már vagy elmenekült, vagy elpusztult.
Ugy látásból, a hosszu együttutazás véletlen találkozásaiból Efraim ismerte az utolsó halálraitéltet, s most pláne, az éjjeli homályon átható bagolyszemével, melyet az izgalmak éppugy kiköszörültek, mint csillogó köveit a korund- és a gyémántpor, föl is ismerte az idegen bajtársat.
Szerzetes volt , papi ember, szikár és csontos aszkéta.
Sovány keze hosszu ujjai között magasra emelve, feszületet nyujtott az ég felé, melynek fekete föllegeibe a kétségbeesés komor áhitatával szeme halálraszántan szinte befurakodott, mintha már ott akarna lenni minél elébb.
Efraim odagázolt hozzá és megragadta a szerzetes karját.
- Jöjjön, jöjjön! - rikácsolta, - siessen, gyorsan!
- És már vonszolta , tuszkolta, lökdöste is a csónakba.
A szerzetesben már az életösztön is csak gyöngén pislogott.
Majdnem magatudatlanul, tántorogva és ingadozva botorkált, jóformán lebukott a csónakba .
A köröskörül hullámzó viz sisteregve és csapkodva, zugva és morogva ezer meg ezerhangu muzsikájával indulót játszott a bizonytalan utra.
Négy nap, négy éjszaka hányta-vetette őket ide-oda a zöldszemü szörnyeteg.
A vihar lassanként elült, az atlanti vizóriás visszanyerte csöndjét és nyugalmát s tükörén ujra megcsillámlottak a mennyboltozat ragyogó bolygói.
Az idő és a tér arányai az egyforma végtelenség beláthatatlan bizonytalanságában eltüntek .
Sejtelmük se volt róla, a szörnyü vizióriás melyik tájékán, hol, merre járnak .
Kémlelve, kutatva bámulták a rejtelmes és néma messziséget, de csak titkos semmit láttak, mely előtt szakadatlanul remegtek.
A vizen és az égen kivül, mely körülölelte, nem, körülzárta őket, semmit se láttak.
Semmit, amibe szemük idegeivel értelmük és érzésük megkapaszkodhatott volna.
Mily szerencse, az Alkotás mily áldása az ilyen helyzetben az a megfejthetetlen játéka az emberi szervezetnek, aminek képzelet a neve!
Ez tartotta fönn életvágyukat és energiájukat, s ez igazgatta és izgatta szemüket.
A sirályt köszöntötték , mintha vele nem egyedül volnának.
A távolságok kékes láthatatlanságából csodákat sóvárogtak elő.
Mentőhajókat és a tenger mélyéből fölbukkanó földeket.
Négy nap , négy éjjel!
Hiába!
Az Efraim néhány doboz konzervjén tengődtek, amit bőröndjei , lim-lomjai és kincsei között fölkutatott.
Két sovány evezőlapátjuk volt, de a szükség és a kényszerüség művészi találékonyságával ugy himbálták a csónakot , mintha tizen eveztek volna.
Az ötödik napon, éjjel, már közel a hajnali pitymallathoz, messziről feléjök homálylottak a Narkazóf-sziget mohtarka sziklái.
A két ember fölvillanyozódott .
Föld!
Föld!
Jóformán kimerült életerejük végső megfeszitésével vergődtek el a sziklák tövébe és tanácstalanul, töprengve tekintgettek föl és szanaszét a kopár hegyekre, melyek meredélyein eldugott utat kerestek, amin fölkapaszkodhatnának .
Nem találtak.
A sziklák, mint áthághatatlan korlátok, állottak előttük, elzárva a sóvárgott földet.
Az, hogy emberi vagy akár másféle életet találnak -e a sziklákon vagy a sziklákon tul, mellékes volt nekik és eszükbe sem jutott.
Csak egy vágyuk volt, hogy a lábuk földet érjen.
A sziklák minden rovátkát fölkutatták, hiába!
Nem annyira a fáradságtól, inkább a reménytelenségtől kimerülve, összeestek.
Efraim a bőröndjei közé kuporodott, a szerzetes pedig összekulcsolta a kezeit és bágyatagon az égre bámult.
Uránia ünneplő udvarával vonult föl, a hold mosolygott, az uralkodó kegyes mosolyával és a csillagok alázatosan pislogtak, A tenger mutatta a tükrét feléje: nézd , milyen óriás, milyen gyönyörü vagy!
De a tenger beszélt is.
Hullámainak mozgásában üzenetét susogta: itt vagyok közel, én, a szabadulás.
Én, a reménység.
Én, az Élet!
Egy-két kilométernyi távolságból hullámok siettek a sziklafal felé, susogó, hencegő, beszédes hullámok, amik régen hallott hangokat hoznak: a hajókerék ismerős zakatolását.
A tengerjáró ember tüstént megérti azt.
Itt, a közelben valahol hajó jár; jön , vagy megyen.
Mindegy.
A hajóval a menekülés jár.
A két hajótörött már kimerült.
Alig birta fejét fölemelni.
Az életösztön galvanizálta őket.
Fáradtan és csüggedten fordultak jobbra-balra, előre, kutatva a tenger széles sikját.
A távolban megpillantották a Narkissost, amint kereke serényen kotorja és tajtékká turja a vizet, mialatt széles nagy törzse kényelmesen elterül a vizóriás hátán és biztonságosan tovacsuszik.
Födélzetéről egy ember álló alakja nyulik be a körül ólálkodó éjszakába, mintha a csillagok szövetségese volna, aki a tenger titkain uralkodik.
Összefonja karját: akarom !
Bulfore császárnak sietős az utja.
Ostorral csapkodja a vizet; tovább, tovább , gyorsan, előre, nem játszunk!
Efraim erőtlen kezével fehér zsebkendőjét lobogtatja a hajó felé.
- Segitség!
A pap könyörgő hangja el-elfullad.
Ő azt hiszi, hogy ordit.
Pedig alighogy susog.
- Halló!
Halló!
Ide, hozzánk!
Halló!
Mentsetek meg!
A süket viz elnyeli az erőtlen hangokat, amiket a hajónak szántak.
A viz könyörtelen.
A hajó is.
A hajó ura is.
A szövetségesek egyformák.
A hullámok már elhallgattak.
A hajó a messziségbe tünik.
Minden elment.
Csak a csüggedés maradt itt, a reménytelenség, a kétségbeesés.
A többi csak csufolódott.
De az éj és a csönd uj halálos tréfákat tartogat.
A vizen, valahol uj csapkodás hallatszik, mintha valaki rázuhant volna.
Efraim fölkapta lehorgasztott fejét.
A pap bágyadtan fülelt.
A hang irányában sajátságos tünemény homályos körvonalai látszanak.
Valami szokatlan szörnyalak, amilyet még nem láttak.
Mintha nagy , lomha teste nyujtózkodnék a vizen és feneketlen torkát a szorongók felé tátogatná.
A pap megijedt.
- Cápa! - susogja rekedten.
A rémület gondolata.
A rémület rémet lát.
S ha nem lát, teremt, képzel.
- Cápa! - viszhangozza gépiesen Efraim és kimereszti álmos szemét.
Aztán utána morogja: ördögöt, cápa!
Olyan hangsulyozással, olyan lemondóan mondja, mintha azt mondaná: dehogy cápa !
Még az se!
De észreveszi, hogy a tüneményen csakugyan mozognak.
A mozgás: élet.
Rüberid és Holdarisz ép abban a pillanatban vették észre, hogy lezuhantak.
Mintha tündérálomból riasztották volna föl őket, lángoló szemekkel néztek egymásra .
Összefonódó karjaik szétváltak.
Az első csók üdvösségéből ébredtek föl és bátortalanul, félénken, majdnem lopva pillantottak egymásra, mint a bünösök, az első bün után.
Nem bünösöknek érezték magukat és egymást, hanem üdvözülteknek .
Aztán Holdarisz aggódott.
- Mi lesz velünk?
A gépmadár - a vizen!
Itt nem röpülhet.
Rüberid megnyugtatta:
- Veled még meghalni is boldogság.
Talán legjobb is volna a boldogság mézével a lelkünkben átsuhanni - oda!
De még jobb itt veled, Holdarisz!
A narkozóf gépmadarak tökéletes szerkezete lehetetlenné tesz bármely veszedelmet.
Ne aggódj.
A légnyomás fölülről és a viznyomás alulról a gép alsó részeiben pontosan müködő kaucsuk készüléket mozgatott meg, amely tömlőket duzzasztott meg.
Ha a gépmadár szilárd talajra zuhant volna, ott félóráig ugy ugrált volna, mint a gummilapda .
A vizen azonban nyugodtan himbálózott, mintha semmi se történt volna.
A levegő szárnyasa a viz szárnyasává változott át.
Az aeroplánból két perc alatt hydroplán lett.
A két hajótörött ujraéledt reménységgel tárta feléjök esengő karjait.
Zsebkendőt lobogtattak s fuldokolva és kimerülve, de kétségbeesetten kiabáltak:
- Halló!
Segitség!
Halló!
A görcsös kiáltozásra összerezzentek.
Gyanakodva és kémlelve tekintgettek széjjel.
Holdarisz előbb vette észre a sziklafal tövében küzködő ismeretleneket .
Kézzel-lábbal integettek.
- Nézd, - mutatott oda meglepődve.
- Nézd!
Kik azok?
Nem minket keresnek?
Mi történik ott?
Rüberid át akarta ölelni.
- Kalózok.
Orvhalászok.
Mit tudom én!
De az idegenek csak integettek.
És Holdarisz nem nyugodott.
- Gyerünk.
Azok segitséget várnak.
Rüberid, gyerünk.
Kényszeritette Rüberidet, hogy a gépet arrafelé irányitsa.
Gyors csapásokkal siklottak a vergődő csónak közelébe.
Mire odaértek, a két hajótörött már sirt is, nevetett is.
Azt se tudták, mit csináljanak.
Halálfélelmük kitörő örömbe fordult át.
Csókolták a Holdarisz kezét és Rüberidnek könyörgő hangon esdekeltek.
Szinte groteszk volt arcjátékuk és mozdulatuk; az elcsigázott alakok örvendező és lelkendező hálálkodása.
A nevetséges, a megható és a torz keveréke ; Rüberid még emlékezett hasonló figurákra a szinpadról.
Nem értették meg egymás nyelvét, de a helyzet mindent megmagyarázott.
A hajótöröttek csónakját odakötözték hydroplánjukhoz és sietve siklottak a sziget zsilipkapuja felé.
Rüberid tisztába volt vele: ez a két szerencsétlen nemcsak kimerült, de éhes is.
Nemcsak pihenés kell nekik, hanem étel is.
A birodalom törvényei szerint azonban a szigetre idegen ember csak a császár engedelmével léphet, csak az ő engedelmével kaphat ideiglenesen vagy állandóan helyet.
A zsilip kezelőszemélyzete és az öböl munkásnépe szerencsére ismerte Rüberidet is .
Holdariszt nem ismerték, de szépségének mindenki egyszerre kész szolgálni .
Rüberid megmagyarázta, hogy a hajótörött nem idegen.
Rövid párbeszéd után a zsilipkapu föltárult s az éjjeli kaland hősei beringottak rajta a hydroplánnal és a csónakkal.
Már a hajnal bontogatta rózsás szárnyait a narkozóf sziget fölött.
Somnaville felől bágyadtan pislogtak az ott felejtett szines lampionok s szanaszét imitt-amott még zengtek a villamos hangszerek.
A sziget olyan volt, mint a tündér, aki az éjszakát keresztüldorbézolta.
Az ünnep utómámora látszott rajta .
Elkésett emberek bukdácsoltak hazafelé, bizonyosan a szabad kalandok fáradt kalózai.
Egy citromfa gallyán fölakasztott kosarat találtak.
Valaki nyilván ottfelejtette.
Nyalánkság volt benne: gyümölcs, cukor, narancsszörp, sütemény , datolya.
A hajótörötteket kissé fölüditette.
De jobban huzta őket a selymes pázsit, ami a fák tövében zöldelt, s szinte kinálta magát puha ágyul.
Nem sok kinálás kellett nekik.
Efraim egy bőröndöt odakészitett a fa tövébe a szerzetes feje alá párnának, a másikat magának.
- Na, Cruce, most már aludjunk.
Cruce, a szerzetes neve, Efraim adta neki félig komolyan, a halálfélelem rettegésében, félig fanyar és tréfás kedveskedésül.
Cruce nem tiltakozott, sem a név, sem a bőrönd ellen.
Kimerült fejüket lehajtották.
Szemük lecsukódott .
Illatok takarták be és ölelték körül őket.
Két perc sem telt el, már aludtak.
Holdarisz és Rüberid egymásra mosolygott.
Ez a két alvó ember olyan szépeket álmodik, aminőket ők ezen a csodálatos éjszakán, a szerelem születésnapján átálmodtak.
Ha Nordery mindezt tudta, ha mindezt látta volna!
Ha sejtette volna !
Hogy a Szépség és a Boldogság tündérvárát, amit ő épitett, már ostromolják.
Hogy most vonult be és máris diadalmasan most érkezett meg a három félelmes fantom , amelytől ő féltékenyen óvta a boldogság szigetét.
S a hajótöröttek és megmentőik álmai körül már egyaránt ott ólálkodik a három nagyhatalom: a szerelem, a hit és - az üzlet!...
De egyelőre mindenki aludt és mindenki álmodott.
Nordery fehér márványpalotájában, a két hajótörött a narancsfák tövében és Rüberid és Holdarisz egymás karjában.
A hajnal első rózsás sugaraiban a tengeri éjszaka gyönyörének vágya ujra föllobbant bennök.
Csókot csók követett.
A madarak nevelték őket; nem hallották.
A virágok mosolyogtak; nem látták.
Valahol az erdőn fölkacagott egy kósza gerle: én jobban tudom!
Akkor aztán ők is egymásra mosolyogtak.
A nászreggel mosolygásában a szerelem istene mosolyog.
Rüberid azt kérdezte:
- Hová vigyelek?
- Hová vinnél! - felelte Holdarisz.
- Haza.
- Verdibálba?... habozott Rüberid.
Félt a válástól.
- Az én otthonom csak ott lehet, ahol a tiéd.
Arra, persze, Rüberid megint csak csókkal felelt.
Szótlanul szálltak be a hydroplánba.
A kormánykerék megfordult.
És gyorsan, vágtatva suhantak lefelé a vizen.
Somnaville árnyékos ligetei felé...
*
Majdnem szemközt Somnaville császári rezidenciájával, olajfa-, narancs- és barackerdőtől körülfogva állott az Alapitó bizarr otthona, melybe Bulfore-t már az emlékezetes uton invitálta.
A Nordery vityillója csakugyan vityilló volt Somnaville többi márványcsodáihoz képest - külsőleg.
Bizonyos egyszerüség, amit a farizeus Európában puritanizmusnak hivnak, jellemezte ezt a vityillót, melynek márványkockáit ugy csiszolták, hogy terméskőnek láttassanak.
Az erdőre néző külső részeket sárgaréz huzalokkal összedrótozott celluloid-szerü üvegfalazat zárta be, melynek szines lapjait, a lila, piros, sárga, zöld, kék szinü üveglapokat ugy válogatták és a régi góth-stilü kolostorok misztikus művészetével ugy állitották össze, hogy mindent tarka félhomályban mutassanak .
Nordery, az álmok titokzatos kalandora, azt akarta, hogy különleges világát , melyet ő teremtett, a szépségek és összhangok összejátszását mindig ebben a tompitott világitásban, a szinek álmatag szürőjén keresztül lássa, az illuzió teljességében, a merő és zsarnok fény tolakodó erőszakoskodása nélkül, amint ő mondta: a valóságot ugyan, de - képzelve.
Palotája legfelsőbb régiója azonban olyan volt, mint valami alkimista-mühely .
Hatalmas termet rendezett be ott, amelyben birodalmának szövevényes igazgatása összefutott a gépszerkezetek labirintjében.
Egyetlen terem, amelyből a narkozóf-sziget minden idegét mozgásba hozhatta vagy elhallgattathatta és megnémithatta; amelyben mindent láthatott, anélkül, hogy maga kimozdult volna ülőhelyéből.
Ez a terem tele volt a villamos-szerkezetek bámulatosan összehangolt és összekapcsolt géphálózatával.
Táviróval, távbeszélővel , távképiróval.
A hangok, fények és képek hü átszállitása könnyedén ment a kerekek, csavarok, lemezek, gombok és huzalok segitségével, amiket a villamosság csodaereje kapcsolt össze és mozgatott, kombinálva a mágnes vonzásával.
A fonográf, a fotográf, a telefotográf százféle készüléke, kombinálva a rádióval, mindent, ami a villámszikrával elérhető távolságon belül van, ami történik vagy elhangzik, hacsak suttogva is, hü képben, szinben és hangban odaszállitja a sokféle összefogdosott rab-erő a somnavillei rezidenciába, az Alapitó és a császár titkos laboratóriumába, mely eszerint mindent lát és mindent hall, a csókolózó szerelmeseket, a könnyelmü henyéket, akik még az örökös álomjárás szakadatlan boldogságával sem érik be, s a gyönyörök ujongását és a mámor önfeledtségét és kéjes aléltságát.
Ha a sziget zsilipkapuja megnyilt , a Nordery boszorkánykonyháján tüstént csengés-bongás támadt; s ha a földmágnességi intézet seizmográfja megrezzent, a gépek Nordery szobájában valóságos tárgyalásba fogtak, mintha arról tanácskoznának, hogy hol, merre , milyen távolságban dübörögnek az alvilág furiái.
Teljesen külön készülék bárhonnan, bármely hangot ideszállit vagy elvisz a messziségekbe.
Nordery a világ hangjából csak azt nem hallja meg, ami nem érdekli.
Viszont a maga akaratát vagy üzenetét odaküldi, ahová akarja.
Mikor titkos mühelyében szerszámai és készülékei között babrált, a birodalom méla álmodozói nem is sejtették, hogy mig ők a csillagos ég éjjeli ragyogásán merengenek, a kék lepkék felhőszerü vándorlását nézik, vagy szürcsölik a mámort, amit a szinpompás virágok illata, a bokrok között zsongó zene és a méz és narancs nektárja szerez , vagy a szép narkozóf-nők karjaiban reszketnek, azalatt körülöttük láthatatlan , sőt észrevehetetlen rezgések suhannak el a levegőben, és nemcsak az ő mozdulataikat, dalaikat és szavaikat, sóhajtásaikat és epedő pillantásaikat, de a világ képeit, szineit és hangjait is Norderyhez hordják vagy széjjelszállitják ismeretlen világok felé.
A Nordery villamos telepe mindent tudott, mindent látott és mindent tehetett.
Megszólaltatta a zenét, meginditotta a röpülőgépeket, kivilágitotta az erdőt és a palotákat és megöntözte a szomjas mezőket.
A koronázási éjjelre minden áramot elzárt.
Nem akart a világról tudni semmit se .
A palotára csönd borult és Nordery későn ébredt föl.
Már a nap ugyancsak fönnjárt és az Alapitó jókedvüen fütyörészett.
Nagy müvét koronázta meg a Bulfore koronázásával, ugy érezte.
Hitte, hogy a Szép birodalmának halhatatlan jövőt biztositott a Bulfore hajthatatlan erős kezeivel.
De akármilyen pontos számitással gondoskodott is alkotásának szövevényes szerkezetéről, egyről megfelejtkezett.
Gépei között nemcsak az elektron szelleme, hanem egy még hatalmasabb erő is bujkált: a Végzet.
Reggeli után autóba ült, mely alul, a földszinti garázsban mindig készen várta, s csöndes, lassu tempóban maga hajtva a gépet, elsiklott a faburkolatu uton , egyenesen Niphaeához.
A kis platánerdőn átsétált s dudolgatva nézegetett jobbra-balra, hol pillanthatja meg Niphaeát.
De Niphaea sehol se volt.
Már összekutatta az összes szobákat s visszafordult, hogy autójához térjen vissza.
- Niphaea bizonyosan a réten kószál, szokása szerint, - gondolta az Alapitó.
- Vagy a barátnőivel ment valahová.
De odafönn, a galambház tetőzetén, a függőkertből vidám köszöntés csendült alá.
- Jó reggelt!
Itt vagyok!
Nordery vidáman tekintett föl.
A függő kert korlátjára hajolva, Niphaea kis fehér kezével integetett felé.
- Igen, igen, itt vagyok.
- Lejön?
Vagy fölmenjek?
- Ahogy kivánja.
De itt gyönyörü a reggel, mondhatom.
- Akkor hát fölmegyek.
Sietett föl a függő kertbe.
Niphaea elibe jött, homlokát nyujtotta az Alapitó felé.
Nordery gyöngéden megcsókolta a leány homlokát.
Körülnézett.
A terraszon galambok sürögtek-forogtak és szorgalmasan lakmározva csipkedték föl a buzaszemet, amit Niphaea szórt nekik.
Az öreg Nordery mosolyogva nézte.
- Milyen szép fehérek!
Mintha csak hozzád akarnának hasonlitani.
- Nagyon kedvesek!
És milyen okosak!
- Jobban szereted őket, mint engem - szólt tréfás nehezteléssel az Alapitó.
Niphaea tiltakozva rázta borzas szép szőke fejecskéjét.
- Nem!
Nem!
- Mindig csak velök játszol.
Niphaea ártatlanul csodálkozott.
Odament az öreg emberhez és annak hosszu ősz szakállán babrált.
- A galamboktól félt?
Látja, ők azok, akik mindig eszembe juttatják a montevideoi boldog éveket.
A gyermekkor ártatlan együgyüségeit és játékait.
Kedves kis virágos kertünket.
Édesanyámat...
- Édesanyádat ?...
- Hát azt hiszi, hogy elfelejthetném?
Hiszen ön legjobban tudja.
Ön...
Az Alapitó megsimogatta a leány fejét.
- Édes!...
Milyen jó vagy!
Neked se lehet kedvesebb, drágább.
- Tudom, ön mindig olyan jó volt hozzánk.
Anyám mindig mondta is, olyan, mintha az apánk volna.
Nordery kétségesen mosolygott.
- Hátha csakugyan.
Niphaea fürkészőn nézett az öregember szemébe.
- Én elhiszem.
Magam is mindig azt gondoltam.
Különben akkor se tudnám jobban szeretni.
- Igazán?
- Persze, hogy igazán.
Ön volt a mi apánk mindig.
Sőt egyebünk is, jótevőnk , gondviselésünk, mindenünk.
Nordery merően nézett a leányra.
- Minden ?...
Gondold meg!
A leányka lesütötte szemét.
Elpirult.
- Hát nekem ön volt.
Meg édesanyám.
Nordery megsimogatta az arcocskáját.
- Az ilyen nagy leány már másra is gondol, néha.
- Én nem gondolok semmire.
Itt oly jó!
Oly szép minden!
Mintha montevideoi kis villánkat hozták volna ide, megszépitve és megnagyitva.
- Na, örülök, hogy ily elégedett vagy.
És mégis... mikor jöttem, mindjárt az jutott eszembe, hogy mit csinálsz te itt?
Ép itt, a függőkert terraszán?
Odalenn minden olyan szép!
- De itt is.
Itt még szebb.
- Ugyan micsoda?
- Nézze, - szólt a leány.
- Nézze!
Mutatta a távolt, amelynek szürke reggeli párázatából kibontakozott a messziségben, a hegyeken tul, a tenger.
- A tenger - szólt Nordery közömbösen.
Ő egész életében azt nézte és azt látta .
Nem talált rajta semmi ujat, semmi olyat, amit néznie kellene.
- A tenger a legszebb a világon - lelkesedett Niphaea.
- No, no!
A császár másképp vélekedik.
- A császár?
Nordery nevetett.
- Hiszen ő mondta, tegnap, hogy te vagy a legszebb.
Niphaea nem mert az öregemberre nézni.
Valami virágon babrált.
- Igen.
De a császár nem mindig azt csinálja, amit mond.
- A dalod nagyon tetszett neki.
- Nem az enyém.
Az, akitől én tanultam.
- Különös dolgokat beszélsz.
Te daloltál.
- Én.
De a császár nem énreám gondolt.
Talán nem is engem hallgatott.
Nordery gyanakodva nézett a leányra.
Ennek a leánynak valami motoszkál a fejében , amit nem mer vagy nem akar vagy éppen nem tud kimondani.
- Hát akkor minek daloltad?
Niphaea habozott.
Mintha töprenkednék: megmondjam?
Ne mondjam?
Az öreg Nordery őszinte, szinte apai szemmel nézte.
- Azt hiszem... ugy tudtam...
Bizonyosan tudom, hogy a császárnak az a legkedvesebb dala: óh, füttyents, s eljövök...
Nordery nevetett.
- Az, az!
Nekem is mondta.
Valami argentinai leány...
- Igen.
A Fanny.
Murdoch Fanny.
Nordery legyintett a kezével.
- Már megmondtam neki, hogy tegyen le az ilyen ostobaságokról.
A Niphaea piros kis csigaszája szelid gunyra huzódott.
- És az éjjel utra kelt.
Argentinába.
- Kicsoda? - ámult az Alapitó.
- A császár.
Arra ment.
A Narkissoson.
Maga vezette.
És Niphaea a tengerre mutatott.
Norderynek majdnem torkán akadt a szó.
A meglepetés rendszerint kemény falat.
- Az lehetetlen.
Nekem jelentették volna.
- Én láttam.
- Mit láttál?
A császárt nem láthattad.
Késő este még együtt voltam vele.
- És éjfélkor már künn volt, a tengeren.
Az éj tiszta volt, nagyon jól láttam .
Innen néztem, a terraszról.
A császár a parancsnoki hidon állott.
Olyan volt , mintha a tenger és az éjszaka ura volna, mintha ő igazgatná a világot.
A csillagokat, a holdat is.
Az Alapitónak tágra meredt a szeme.
Amint a leány rajongó szavait hallgatta és nézte finom arcocskáját, amint kipirul, egyre világosabban látta a homályban a lelkek titkos vivódásait, amiket eddig észre se vett.
Csak birodalma külső szerkezetével törődött.
Azt hitte, hogy gépei annak lelkét is helyettesithetik .
Ez a leány is szerelmes a császárba.
Sőt Nordery azt hitte, hogy egyedül csakis ő szerelmes.
A többi a hiuság, a nagyravágyás álomkergetője.
Valamennyit megejtette az a varázs, ami a császár trónját és alakját a hódolat pompájával körülragyogta.
Vágytak, hogy ők uralkodhassanak azon, aki mindeneken uralkodik .
De Niphaea más.
Ez nem is gondol a császári nimbuszra.
A többinek, valamennyinek Bulfore császár kellene, ennek az egynek Bulfore kell, a matróz.
Gondolatai és az események egyaránt összekuszálták és földulták lelkét.
Töprenkedett: hol hibázta el a dolgot tulajdonképpen?
Megalkotta a boldogság szigetét.
Látszólag a teljes altruizmus mozgatta minden tettét.
De a szive mélyén mindig ott settenkedett a törekvés, hogy mindaz a boldogság, amit másoknak szerez, az ő egyetlen gyermeke, leánya, egyetlen szerelme édes gyümölcsének és élő emlékének az életét koszoruzza meg.
Azért ültette a trónra a keményöklü Bulforet is ; vigyázzon rá.
Mindent Niphaeáért alkotott.
És most a Nemezis utjába áll.
A Végzet keresztül huzza minden számitását.
Azt hitte, hogy elég, ha kitiltja a szerelmet.
De a szerelem föllázad: nekem jogaim vannak!
S ahelyett, hogy leánya boldogságát biztositotta volna, ő maga rombolta azt össze.
Nordery, életében először, megzavarodott.
Fölállott.
- Meg kell néznem - szólt és izgatottan mélyet lélekzett.
- Meg kell tudnom, mi történt.
Csakugyan elment -e a császár?
Hová?
Minek?
Hátha csak egy kis tengeri séta...
Niphaea rázta a fejét.
- Nem.
A császár Argentinába ment.
- Ugyan!
Mit tudod te azt?
- Én tudom.
De visszajön.
- Visszajön?
- Vissza.
Vissza kell jönnie.
Nordery ezt még kevésbé értette.
Honnan tudja ez a leány, hogy hová ment a császár.
Honnan tudja, hogy vissza fog jönni?
Nyugtalansága egyre növekedett .
Szórakozottan bucsuzott Niphaeától és idegesen ugrott autójába.
Keze kissé reszketett is, amint a kormánykereket megfogta.
Őrült irammal száguldott el a Fluctuana partján.
Alig várta, hogy műhelyébe érjen.
Egyenesen nagy karosszékébe ült.
Mindenekelőtt a közlekedés ügyeletes tisztjét hivta telefonján.
- Halló, - felelt az vissza.
- Ki beszél?
- Az Alapitó.
- Parancsol ?...
- Azt hallom, hogy a császár az éjjel kihajózott.
- Igen.
Éjfélkor.
A Narkisosson, melyet őfelsége maga vezetett.
- Nekem nem jelentették.
- Tüstént jelentettem.
De a telefon el volt zárva.
Persze!
Ez igaz.
Ez eszébe sem jutott.
Csöngetett.
A beszélgetésnek vége .
Telefotoszkópját szeméhez és füléhez kapcsolta s félretolta az áramkorlát reteszét.
Abban a pillanatban látta a közlekedés egész nagyszerü hálózatát .
Minden pontosan, hibátlanul és zavartalanul müködött.
Majd közömbösen siklott át a terriani táblákra, a majorokba és műhelyekbe.
Mindenütt dolgoztak a gépek és folyt a munka.
Az aratás, a mézpörgetés, a tejtermékek földolgozása, a gabonacséplés, a takarmányok konzerválása.
A mezők nyugalma kissé lecsillapitotta.
De mindjárt föltünt az Alapitónak, hogy egy gép, melynek szintén kiszabták mai munkáját, hallgat és áll.
A kukorica-csutkákat kellett volna megőrölnie, amik szállitó kocsikban ott várnak, készen erre a célra .
Nordery megcsóválta fejét és magyarázatért a villamos telephez akart fordulni .
De a szeme káprázni kezdett a meglepetéstől.
A Fluctuana partján, a fák árnyékában elterülve két idegen, ismeretlen alvó embert pillantott meg, aki a narkozófák fehér ruhájától merőben különböző ócska, piszkos és sötét posztóruhába öltözött.
Az Alapitó kissé elsápadt.
Nem értette, hogy az ő tudta nélkül hogyan kerülhetett a két idegen ember a szigetre.
Mit keresnek itt ?
Telefotoszkópján még átpillantott a verdibáli bányákba.
Fölizgatódott.
A Damajanti-tárna körül heverő munkásokat látott, akiknek a napi munkabeosztás szerint már régen a kobald-fejtésnél kellett volna lenniök.
Nordery megrettent.
- Mi ez? - kérdezte magamagától izgatottan.
- Kik ezek az idegenek?
Hogyan jutottak ide?
Honnan jöttek?
És mit akarnak?
Mi történik itt?
Attól félt, hogy elárulták.
Autót rendelt, s mig azt várta, még tovább nézegetett, mialatt izgatottsága egyre növekedett attól, amit látott.
A sodronypályán a csillék állottak.
Miért állanak a csillék?
Kérdezte Nordery egyre izgatottabban.
A verdibáli völgyből, a nagyhercegi palotától a Fluctuanáig vezető fasorban három fiatal leány virágbokrétát kötözve, dalolva és nevetgélve sétál lefelé.
A nagyherceg egyik leányát: Solina hercegkisasszonyt az Alapitó megismerte, a másik Niphaeához hasonlitott, de a telefotoszkóp lencséje itt bizonyos homályt mutatott.
A villamos művek középponti terméhez fordult magyarázatért, hogy a sok rendellenes látványt megfejtse, de ott az akkumulátorok fölügyelőjét nem találta s ez Norderyt végkép kihozta sodrából.
A villám millió szikrája: dandára az ördögöknek; azokat állandóan pórázon kell tartani, mert ha fölszabadulnak, akkor a poklok kapui nyilnak meg.
Boszorkánykonyhája minden szerszámját megállitotta.
Egy percig tünődve bámult ki az ablak szines üvegjein.
Homlokát kemény ráncok barázdálták.
A tragédia sejtelme borongott szemében és arcán egyaránt.
Az Alapitó tisztán látta, hogy álomvárát aláaknázták.
Hogy ötven év roppant munkája forog kockán.
Lábával indulatosan nagyot toppantott, mintha láthatatlan árnyakat akarna eltaposni .
Aztán gőgösen vetette föl fejét.
- Nem!
Már határozott.
Iróasztalához sietett.
Az is a művészet remeke, mint minden butordarab.
Arany intarziákkal diszitett ébenfa-munka.
Kinyitotta egyik fiókját .
Pompás elefántcsont-fogantyus revolver feküdt ott.
A halál.
Hat halál a csinos játékszerben!
A Nordery ajka keserüen megrándult.
Az élet tele van ostoba tréfával.
Tréfáljuk vissza.
A revolvert visszatette a helyére.
Mellőle selyemkötésü könyvet vett elő.
Kinyitotta és gyorsan, izgatottan néhány sort irt beléje.
Aztán visszatette azt is helyére és bezárta a fiókot.
- Igy rendben van minden.
Lássuk hát, mi történt.
Ingerült volt, mikor az autójába ugrott.
Annyira megszokta az önuralmat, a nyugodt biztonságérzetet, mellyel az élet minden fordulatát kormányozni tudta és akarta, hogy eszébe sem jutott, hogy izgatott.
A teljesen szokatlan esemény , hogy az óra hajszálnyi pontosságával megszerkesztett birodalmában zavar állott be, aminek lehetőségére soha nem is gondolt, s amit preciz számitásaiból ki is hagyott, mint olyant, aminek nem szabad megtörténni, most kizökkentette utjából fegyelmezett gondolkozását.
Egész életén, ötven esztendőn át megingathatatlanul szilárd és tervszerü akarattal törtetett célja felé, hogy a Szépség gyönyörü birodalmát megalkossa és a harmónia örök törvényeivel kormányozza.
S most , éppen most, a megvalósulás nagyszerü pillanatában kell az első gixert meghallania!
A cél, amire tört, elhomályosul.
Az óraszerkezet fönnakad, kerekei közé egy porszem került.
- Le kell szállanod, Nordery, izgatta magát, elhessegetve a szkepszis hideg fuvallatát, mely lelkét megcsapta.
Le kell szállanod és azt a porszemet kisöpörnöd!
Öt perc mulva, kiugorva az autóból, sietett mindenekelőtt a villamos művek középponti termébe, az akkumulátorokhoz.
Már a gépek monoton hangjában , berregésében és kopogásában is disszonanciát hallott.
Hitte, hogy azoknak a szerkezeteknek mozgását lélek szabályozza és igazitja: a villám, ami ott kering , rohan, futkos és közlekedik, mint öntudatos akarat a rabszolgaeszközök között , kérlelhetetlenül és következetesen kényszeritve mindent, hogy azt az akaratot szolgálja, végrehajtsa, tovább adja és céljához segitse.
Alku nincs.
A villám mozgató, hajtó, szállitó erejének engedelmeskedni kell.
- A gép a villám szolgája.
De a villám viszont az én rabom!
Senki se volt a teremben.
És Nordery urnak érezte magát rabszolgájával szemben .
Izgalmában minden másról, minden egyébről megfelejtkezett.
A csavarhoz kapott , mely az áramelosztás regulátorát mozgásba hozza.
De abban a pillanatban csontos keze a csavar köré merevült, mintha összetapadt volna azzal.
Hatalmas rándulások rázták meg izmos alakját, mely szinte összegörbedt.
Arca eltorzult és szeme kidülledt.
Látszott, hogy Nordery erőlködik, hogy kiszabaditsa magát a villamos áram gyilkosan száguldó korbácsainak a szaggatása alól, de a fékevesztett és felbőszült tüzes szikrák rakoncátlanul tépték és ugy rángatták, mintha kinjába gunyosan gyötrelmes halálos táncot járatnának vele.
És Nordery, a villám ura , összezsugorodva, tehetetlenül és menthetetlenül ott rángatózott, a csavarba kapaszkodva, a közömbösen berregő, mormogó gépek és szerszámok között, melyek hidegen végezték a gyilkos munkát, mintha a Végzet érzéketlen hóhérlegényei volnának.
A fölszabadult rabszolgák szétmarcangolták a rabszolgatartót.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE