Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
Bulfore császárnak igaza volt: Őt csakugyan a tenger nevelte és tanitotta.
A tenger gyermeke volt, tehát hasonlitott is hozzá.
Nyugodt és érzéketlennek látszó kemény arca mögött viharok lappangtak.
Konok volt és szeszélyes.
Még akkor is összeszoritotta a fogát, mikor belül pityergett.
A tenger csöndes , nyugodt, szelid, de valahol messze, fölkerekedik egy lágy fuvalat és a mosolygó tenger egyszerre dühöngő furiává változik.
S ha a vihar kitör, hol van az erő , amely azt megfékezze?
Bulfore lelkében már akkor összefutottak a felhők, mikor az ünnepen váratlanul fölcsendült a szelid skót dal.
Szárnyain magával hozta elébe, fölkorbácsolt képzeletébe a tukumáni rónaságot, vonzó patriarkalizmusának minden szeretetreméltó bájával: a vidáman poharazgató gaucsokkal, akik őszinték és nyiltak, mint a rónasik; a daloló szőke skót leányt, akinek szeméből az üdvösség gyönyöre fénylik feléje.
És mikor Norderytől megtudta, hogy a szerelem számüzöttjének szomoru sorsa vár reá, a vihar kitört .
Fannyt kivánta.
Követelte.
A szerelem joga ébredt öntudatra a lelkében.
Hogy joga van a boldogságra, joga van Fannyra.
Ugy érezte hogy a narkozóf-birodalom mesés kincsei semmit sem érnek Fannyhoz képest és Fanny nélkül.
Gyermekkorának ködös távolságából, mikor még a tengerparti kis faluban vasárnaponként templomba járt, előtünedeztek a madonna-arcok, amiket a templom falaira festettek, szelid , jóságos, édesbus női fejek, ugyanazzal a mennyei derüvel a kék szemekben, amiket oly későn a Fanny édes arcán látott viszont.
Pillanatok alatt világok cikáztak át mámoros fején, tele a vágy sóvár álomképeivel, amiket lázongó vére indulatosan követelt.
Egyszerre tudott és akart vad matróz lenni és gőgös császár.
Akaratának semmi fékezését nem türni el és kemény öklével lesujtani mindenre, ami annak utjában áll.
Nem tudta, nem is gondolkozott rajta, hogy roppant ereje tulajdonképpen nem egyéb, mint ingadozó gyöngeség, s hogy annak az érzésnek, aminek nevét se ismerte, a szerelemnek marcangoló körmei között vergődik.
A hosszu tengeri ut, mely Argentináig ringatta ragyogó uj hajóját, a Narkissost, nem zökkentette ki ebből a lázas hangulatból.
A tengeren otthon volt.
A tengert néha anyjának, máskor cimborájának érezte.
Csak játszott vele, nem félt tőle.
A tenger igazat adott neki.
A tenger segitette.
A tenger szövetségese volt.
Fölhajózva a Paranán, a Narkissost otthagyta a rosariói kikötőben.
Ismerős állomásai voltak mindenütt.
A tengerjárók halk és szükszavu nyelvét Tromble épugy értette, mint ő maga.
Rosarióból lomha kis iparvasuton még néhány órányira a lukumáni sikságra ért.
Senkit se vitt magával, egyedüli kisérője a pompás kétcsővü Lancaster volt, amit a vállára akasztott.
A tenger gyermeke a legismeretlenebb vidékeken is gyorsan tájékozódik; Bulfore császár pedig már járt erre.
Az apró, árnyékos tanyák között kanyargó ösvényeken könnyedén igazodott el, mintha csak otthon lett volna, a maga világában: a tengeren, ahol a szigeteket, kikötőket, világitó tornyokat már sok mérföld távolságból látja , szinte előre látja, a lélek telepatikus erejével.
Mikor a Murdoch-tanya közelébe ért, a rónaságra az alkony méla hangulata szállott le.
Köröskörül a ligetek között bujkáló szellő a mezők ezerféle virágillatát keverte össze és hajtotta feléje.
A végtelen csöndön keresztülreszkettek a kolompok és csöngettyük; a róna már félszendergésben pihent, várta az éjszakát .
Ebben a napszakban benne van a róna, a mező, a falu és a tanya minden megejtő bűbája és költészete.
Az ember elfelejti Párist és Londont, el az egész világot , küzdelmes nyugtalanságával, zsibongó vásáraival és piacaival, a kikötőket, a vasutakat és a lármás korcsmákat, el még a tengert is, mert a lélek a nyugalom érzésének varázsa alá kerül.
Hivja az éjszakát, hogy álmodhasson.
Imádkozik .
Ösztönszerüen.
Magatudatlanul és magafeledten.
A vasuti megállótól, ahol leszállt, a Murdoch-tanya jó egyórai járás; Bulfore császár ráért átgondolni mindent.
Amint a gondolatai izgatták, ugy gyorsultak a léptei s a fizikai mozgás gyorsulásával vére mind erősebben dolgozott.
Szive hevesen dobogott.
Gondolatai a lábait s lábai gondolatait izgatták.
Semmit se akart többé tudni, csak azt az egyet, hogy Fanny az övé.
Az övének kell lennie .
Fölajánlja neki a trónt, hogy amint ő a szépségek uralkodója, Fanny a szépségek királynője legyen.
És Nordery?
Aki a tengeri csavargó durva életéből a földkerekség legragyogóbb trónjára emelte őt?
Aki neki adta megmérhetetlen kincseit, s a hatalmat, a gyönyörök kimerithetetlen mámorát, a gazdagság fényét , a jólét pompáját, a narkozóf birodalom egész ragyogó álomvilágát!
Mit szól majd Nordery a dologhoz?
Hogy mindazt megosztja egy argentinai együgyü kis pásztorleánnyal, akit a fehér birkák közül visz a fehér márvány és a bibor és az arany káprázatába?
Dacosan, ugyszólván elszántan vetette föl fejét, mikor a boglyák és kazlak között, terebélyes fáktól körülárnyékolva és legyezgetve, a nyájas kis tanya elébe bukkant.
Bulfore mindjárt megismerte.
Szinte érezte Fannyt a közelben.
Az utolsó kazalnál, nagy eperfa alatt megállott s a fa derekához támaszkodott és jól szemügyre vette a házat.
Semmi kétség, ez az!
A palatetős alacsony házikó, a virágos kis kert és a nyilt tornác, mely szinte hivogatja a vendéget.
Ez a Murdoch-tanya.
Meghökkent.
Zavartan nézett körül: hátha mégis tévedett?
Ezek a tanyák ugy hasonlitanak egymáshoz!
Olyan egyformák!
De amit látott, az semmi máshoz sem hasonlit.
Az meglepte.
Nem ezt várta, ő Fannyt várta, aki leánysága pajkos ártatlanságával, kacagva vagy dalolva fut eléje: Isten hozta, captain!
De senki se futott elébe.
Hanem a tornácon fiatal nő ült, karján pólyás gyermekét tartva és a kebléhez szoritva.
A kis emberhernyó nyilván vacsorázik, amint buksi fejével szinte odatapad az Isten gyönyörü edényéhez: az anyakebelhez.
És az asszony?
A szoptató anya arcán a megdicsőülés fönsége ragyog, ahogy lesütött pillái alól mosolyogva lesi a kis emberhernyó legelső életnyilvánulásait.
A gyermek is mosolyog, az anya is.
És a kétféle mosolygásban: Isten mosolyog.
Az asszony mellett fiatal férfi ül, meggörnyedve.
Bizonyosan a napi robotban fáradt el és most azt piheni ki az otthon édes álmodozásai között.
Mindakét karjával a térdére könyököl; fejét lehuzza valami: az édes gond, a felelősségérzet félénk és tétova aggodalma: mi lesz belőle?
Két keze összekulcsolódik, mintha imádkoznék...
Az egész kép együtt olyan, mint valami szobor, amit az élet vésett ki eleven husból és lélekből.
Akár alá lehetne irni: az első.
Az első gond.
Az első tiszta gyönyör.
Az első remény.
Az első gyermek.
Ezt, ezt álmodta ő is , Bulfore Tamás, a magános kalandor, a durva matróz, mikor a kikötők csapszékeiben és örömtanyáin a bujaság állati mámorától megundorodva és kijózanodva a csöndes otthon nyugalmas emberi boldogságáról álmodozott.
Ez az a kép, amin magános lelki élete zárkózottságában oly sokszor eltünődött, de amiről soha, senkivel sem válthatott szót.
Elragadtatva nézte a család képét.
Tekintetével simogatta a gyermeket és az apát , de mikor szeme az asszony arcára tévedt, érezte, hogy kicserzett arcbőre alatt elsápad s egy pillanatra ereiben megáll a vér.
Ki ez?
Ez a madonna?
Hiszen ez Fanny!
Az ő ártatlan bájos kis vadvirága, akiért otthagyta ragyogó trónját .
Akiről három év óta álmodozik s akiért eljött, hogy magával vigye és odaültesse maga mellé a trónra, mint a szépség és az ártatlanság ideálját.
Hogyan lehetséges ez?
Pedig mentül tovább nézte, annál bizonyosabb lett előtte a kérlelhetetlen valóság.
Aztán fölzaklatott agya az izgalom gyors tisztánlátásával mihamar megkonstruálta a váratlan talány megfejtését.
Fanny várta őt.
Hiába várta.
És az élet, a szük, a sivár próza, a környezet magához rántotta.
A gaucs itt van kéznél és a captain olyan messze!
A gaucs bizonyos, a captain ellenben kétséges, sőt mégcsak nem is valószinü.
És Fanny a bizonyos gaucsot választotta, a bizonytalan császár ellenében.
Amint lassanként fölocsudott a keserü meglepetésből, hamar visszanyerte önuralmát.
Még kétszer-háromszor megnézte a nyájas idillt, mely az ő álmait sodorta el, aztán nyugodt volt.
Megint a dacos, az akaraterős matrózzá lett, aki kész szembeszállani a vihar minden istenitéletével; azzal is, ami a lelkét földulta.
A villám lesujtotta, de mikor föltápászkodott, mihamar kiegyenesedett, mint a cser, mely semmiféle viharnak meg nem adja magát.
Legszebb, legkedvesebb, sőt egyetlen álmától rabolták meg, és ezzel mindenébül kifosztották.
Mindenébül ?
Bulfore császár kifeszitette a mellét.
Mit?
A narkozóf császár boldogsága és dicsősége, élete és ereje egy argentinai kis parasztlány szeszélyétől függne ?
Röstelleni kezdte, hogy olyan gyönge volt és a szerelem lágy viziói közben szinte férfias és uralkodói önérzetéről mondott le.
Fölvetette fejét.
Nem, ez a gyöngeség Bulfore Tamással csak egyszer történhetett meg, de ismétlődni nem fog!
Megcsalatottnak, kijátszottnak érezte magát.
Irigyelte a névtelen idegent , aki Fannyt elrabolta tőle.
Ettől a fájdalomtól majdhogynem sirva fakadt.
A szégyen, a düh, az elkeseredés, az irigység összekeveredett lelkében.
De összeszoritotta a fogát és dobbantott a lábával: nem, csak azért se!
Egy szép , szerelmes ifju szüzet álmodott.
Nos?
A narkozóf birodalom válogatott és változatos tündérszépei között egyetlen egy se volna, aki kárpótolhatná?
Akinek a karjai között érezhetné, hogy nem vesztett, de nyert a cserén, amit a sors rendezett.
A szüzies szerelem költői ábrándjai hamarébb kezdtek halaványodni lelkében, erősebb volt a gyermek varázsa.
A gőgicsélő kis Bambino, aki az ő életét folytassa!
Aki hozzá hasonlitson.
Aki a mámor és az akarat gyermeke legyen...
Ha ily megragadó a család érzése itt, az eresz alatt, a tanyán , mennyivel nagyszerübb lehet ott, a Fluctuana-parti fehér márványpalota cédrusai és platánjai között, ahol a császári pompa dusan földiszitheti.
Az apaság vágya erősödött benne a szerelem rovására.
Jobban kivánta annak a férfinek a gondját , mint a nő ölelését.
Vivódásai közben már vissza is fordult és majdnem iramodva sietett a vasutállomás felé.
Bulfore császár kétségkivül nagy válságon esett át ez alatt az óra alatt s a válság még nem zajlott le teljesen.
Még tombolt a vihar.
Szerte csapongó gondolataiban még föl-föltört a gyülölet, a düh és a bosszuvágy.
Keze az indulat görcseiben rángatózva szorongatta a vállán függő fegyvert, s olykor keresve, kutatva nézett körül: mi van a közelben, amin bosszuját kitölthetné .
A fegyver még jobban ingerelte.
Gyilkolni akart, vért látni!
Amint egyszer igy föltekintett, a feje fölött galamb szállott el.
Más körülmények között Bulfore Tamás elmosolyodott volna.
Néha a hajón, kikötők vagy szigetek közelében a galambok letelepedtek az öreg Aquilára s olyankor Bulfore gazdag lakomát csapott nekik és órákig elnézegette ártatlan évődéseiket, amint szerelmesen bugtak vagy az eléjök szórt buzán, kenyérmorzsán pörlekedtek.
Most minderről megfelejtkezett.
Nem a szelid galambot látta, hanem az álnok komédiást, aki szelidséget hazudik, hogy gonoszságát ravaszul elleplezze.
Ilyen szelidnek és ártatlannak látszott Fanny is.
Tán ez a galamb is az álmok császárját hitegeti , miközben a maga ostoba gaucsát keresi...
Lekapta válláról a fegyvert ... célzott...
A fegyver eldördült s a galamb mint valami kis megsebzett csillag , hullott alá a magasságból.
Bulfore egyszerre lecsillapodott.
Szégyelte magát.
Hogy a maga gyámoltalanságáért ezen az ártatlan buta kis állaton állott bosszut.
Gyávaságnak érezte, amit tett .
A szegény galamb pedig még a földön vergődött.
Szárnyával csapkodta maga körül a gyöpöt, aztán végignyult élettelenül.
Bulfore hozzásietett.
Fölemelte a szegény áldozatot és ugy vizsgálgatta.
Még meleg volt, de már nem moccant.
- Szegény állat! - gondolta Bulfore.
- Bocsáss meg nekem.
Nem én voltam.
A végzet volt.
Miért kellett az utamba kerülnöd?
És miért éppen most?
A te ösztönöd és az én gyilkoló vágyam ép itt találkozott.
És te lettél az áldozat.
Amint kezében forgatta a galamb hulláját és indulata lassanként megcsöndesedett , a szánalom érzése közben gondolkozott.
- Különös - jutott eszébe.
- Mintha efajta galambot láttam volna ott is, a Narkozófák-szigetén, Terrian villái körül...
Nem, az lehetetlen.
Hogyan kerülne ide épp az a galamb?
Onnan?
Ide!
Kiterjesztette a holt galamb szárnyát, hogy tollait jobban lássa.
És akkor a Bulfore szeme tágra nyilt a meglepetéstől.
A galamb egyik szárnya alá kötött összehajtogatott papirost pillantott meg.
Bulfore rögtön tisztába volt vele: ez a galamb - postagalamb.
Levélhordó.
Üzenetet hord.
Gyászhirt.
Örömhirt .
Titkokat.
Bizalmas suttogásokat és rejtegetett álmokat, terveket, reményeket és csalódásokat.
Hát ez mit hozott magával?
Hová hozta?
Kinek?
Kitől?
Idegesen bontogatta ki a papirost.
És aztán gyorsan futotta át, amit rája irtak.
- Drága Niphaea!
Nagy örömmel olvastam boldog leveledet, hogy olyan tündérországba jutottál, ahol örökös tavaszban örök nyugalom, csönd, béke és szépség vesz körül.
Milyen szerencsés vagy!
És mily különös játéka a sorsnak , hogy épp a captain!
Mindjárt gondoltam, hogy valami szerencsés fordulat történt , hogy felénk se nézett.
De hiszen jobb is igy.
Én a magam egyszerü világából ugyse vágytam másba, sohase és itt, a rónaság békéjében én is boldog vagyok .
Nagyon is boldog.
Gondjaink nincsenek, vágyaink nincsenek.
Gazdaságunk gyarapodik és kis fiunk bölcsője körül álmodozunk.
Bárcsak te is megtalálnád , amire vágyakozol és tündérországod a boldogság országa lenne számodra is, mint a captain-nek, aki bizonyára már rég el is felejtett bennünket.
- Fanny.
Értett már Bulfore császár mindent.
Elárulták.
Niphaea árulta el.
A Fanny levele bizonyára csak felelet egy másik levélre, amit Niphaea irt neki.
Az emberi vágyak keresztül-kasul fonják az emberiség életét és azok folytonos cselszövései között mi valamennyien csak játékszerek vagyunk.
Ezt gondolta Bulfore császár és egy pillanatig arra gondolt, hogy fürge hajójával nekivág a tengernek és örökre bucsut mond álmainak, amik megcsalták vagy cserbehagyták.
De ez az elernyedés csak percekig tartott.
A kék lepke alatt, mely sapkáján ragyogott, fölébredt a matróz, aki az ég, a föld, és a végtelen viz szövetkező dühét is megfékezi vasöklével.
És most megfuljon egy vékony női hajszáltól, ami a nyaka körül fonódott?
Ő, aki az árbockötéllel csak játszott annyi viharban ?...
- Nem!
Boldog akarok lenni!
Tehát boldog leszek!
Keményen, határozottan ejtette ki a szavakat.
Megint Bulfore Tamás volt, a tenger gyermeke.
Erősnek, hatalmasnak érezte magát: a boldogság császárjának, a szépségek urának, akinek akarata előtt a szerencsének is meg kell hajolnia, mint a lojális narkozófáknak, akik a szépség édenkertjében álmodoznak.
A kincsekre , amiket Norderytől kapott, közömbösen gondolt.
De akarta, hogy megtalálja a szerelmes asszonyt, aki karján az ő gyermekét ringassa és aki ugy nézzen arra a gyermekre, ahogy Fanny nézett a tukumáni estanzia árnyékos eresze alatt.
Késő este volt, mikor a montevideoi kikötőben a Narkissosra lépett.
Fölakasztotta puskáját.
Átöltözött.
Aztán kilépett a födélzetre.
Arcán már semmi se látszott a lelki tusából, amin átesett.
A hangja megint ugy recsegett, mint az árboc, mikor a parancsot kiadta.
- Föl a horgonyt!
Egy óra mulva a Narkissos már szántotta a tengert.
A kormányrud mellett merev arccal, a végtelenséget nézve, állott Bulfore, a császár.
A captain.
A sötét éjszakában egy csillagot keresett az égen...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE