Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VI.
Kont vitéz az általa felidézett szellemi forradalom közepette úgy viselte magát, mint a ki fölötte áll az emberi érzéshullámok bizonytalan és minduntalan ingadozó rezgéseinek s a közöny fölényes talapzatára helyezkedett a tudomány kínos bukdácsolásával és marakodásával szemben is.
Őt nem érdekelte, mint vélekednek róla az emberek, hova-tovább meg is tagadott tőlük minden további felvilágosítást, vitába nem bocsátkozott velök.
Egész magatartása azt a látszatot keltette, hogy az ő kivételes isteni eredetének megbolygatását hiábavaló, sőt szentségtelen törekvésnek tartja.
Bár kifejezést nem adott eme véleményének.
Valamint soha egyetlen oly mesterkélt fogással nem élt, a melylyel az emberek tekintélyök gyarapítása szempontjából egymást bolondítani szokták.
Nem vágott nagy képeket, nem vett fel pózokat, nem provokált kivételes tiszteletet maga iránt.
Teljesen beérte azzal a nimbuszszal, a mely önkénytelenül felbugygyan a tömeg lelkében egy nálánál hatalmasabb egyéniség szellemi fölényének nyomása alatt.
A mártiromságát nem hányta fel soha senkinek.
Főúri származásáért sem követelt külön hódolatot.
Ember volt tetőtől talpig; fizikai és szellemi erejére büszke, fölényes, indulataiban félelmesen hatalmas, de érzéseiben a naivságig gyöngéd, csapongó lelkű, életkedvtől és tettvágytól duzzadó, de vallásos és ábrándos férfiú.
Egyszóval megtestesülése a magyar faji eszménynek.
És azóta, a mióta akkreditálta a közvélemény (egyelőre legalább ), meg nem bolygatta többé azt a mindenesetre szerfölött bizarr kérdést, a melylyel annyira ráijesztett az ükunokájára: az ősi Kont-javak tulajdonjoga iránt táplált igényének kérdését.
Igaz, hogy Gábris gróf mindent elkövetett, hogy elfeledtesse vele ezt a reá nézve kínos ügyet.
Szólnia se kellett az ükapának, annyi pénzt adott neki, a mennyit csak tudott.
Úgyszólván ráköltötte 500,000 forintot kitevő jövedelmének a felét.
Hat paripát és nyolcz kocsilovat bocsátott a rendelkezésére.
Tizenkét csatlóst állított személyes szolgálatára, de kielégítette egyéb, gyakran szertelen igényeit is.
A meteor lelethelyén, kivánságához képest; csakugyan felépíttette a búcsújáróhelynek szánt kolostort, templommal.
( Pompásan jövedelmező üzletté fejlődött ez a papok kezén.)
A Dunán (miután a hidakat megvetette) külön gőzbárkát tartott ükapácskájának , sőt akkor sem zúgolódott, midőn az külön várkastélyt is követelt magának Budapesten , még pedig a Gellérthegy déli lejtőjén.
Megépíttette neki a várkastélyt a saját tervei szerint, a mi, tekintve a vitéz igényeit és a lelkek akkori értékét, óriási összegbe , csaknem ötszázezer forintjába került.
De aztán volt is látszatja.
Vizes-árok , felvonó-híd, bástya, torony, kínzókamra a belevaló szerszámokkal... egyszóval nem hiányzott abból semmi, a minek hiánya egy tizenötödik századbeli magyar főúr szégyenére válhatott volna.
A kastélyudvaron alabárdosok és kürtös csatlósok lopták a napot.
A toronyban őrtálló kiabálta ki a nap szakait, kutya helyett medvék teljesítették a házőrzés tisztét , melyik lánczraverve, melyik szabadon.
Kont vitéz április hó végén szállott a földre és november végén már készen állott a várkastélya.
Meg is szállotta legott.
Azonban addig sem fecsérelte az idejét.
Egy pillanatra sem felejtkezett meg honmentő küldetéséről, illetve terveiről.
Beutazta az országot, hogy megismerkedjék az új magyar nemzettel: kifürkészte annak titkos vágyait, hogy számot vethessen az erejével: Mire képes?
Mire vállalkozhatik ?.. .
Valamint kortársai, vakmerőségében is okosan számító bölcs ember vala Kont vitéz, a ki egy lépést sem tesz a viszonyok mérlegelése nélkül, mert nem akarja nemzetét beleugratni a bizonytalan sötétségbe.
Természetes, hogy bármerre járt legyen, magyar alföldjén, hegyi tótok, havasi rutének, kövér svábok, acsarkodó oláhok között: mindenütt babonás félelemmel, de egyszersmind megváltót megillető rajongással fogadta a nép.
A magyarok fedetlen fővel járultak eléje, de bátran szeme közé néztek, ha szóba ereszkedett velök; a tótok és oláhok térdenállva csuszkáltak előtte, a sváb a degez bugyellárisával babrált, mert annak a legbecsesebbje a pénze...
Kont vitéz, ha jónak találja vala, eret vághatott volna rajtuk, a haza nevében; de nem , nem adóztatta meg a derék svábokat, csak azt kötötte a lelkükre, hogy talpon legyenek, ha üt a nagy óra, s üzenni fog nekik.
A tótokkal és románokkal már egész más hangnemből beszélt a vitéz.
Leteremtettézte őket a sárga földig, a pokolnak ajánlván lelküket, ha folytatni merészelik nemzetellenes, hazaáruló üzelmeiket .
Megmagyarázta nekik, hogy az egek kivételes szigorral sújtják a közös édesanya bántalmazóját...
A ruténokat ellenben, a hazának eme hű, de a sors viszontagságai között elesett fiait megdicsérte.
Megigérte nekik, hogy szószólójuk lesz a szent magasságban, Isten trónusa előtt, hogy kárpótlást nyerjenek az égben mindazért, a mit a sors tőlük a földön megtagadott.
A magyarnak csak annyit mondott: jó nyomon vagytok, véreim megcsikartátok a földet s ki nem eresztitek a karmaitokból, csak azon legyetek, hogy megbecsüljétek és jobban istápoljátok, mert azé a földiek és a mennyek országa, a kié a föld...
És magyar, sváb, román és tót, valamennyi emberfajta csak lakja a Kárpátok és a Tisza közit, mind átszellemült a Kont vitéz varázslatos erejű szavai hallatán.
A bűnösök megreszkettek bele, magasztos erőre kaptak a tisztalelkű hazafiak.
Az idegenajkúak keresték a testvéri közeledést a magyarokkal, a széthúzó elemek egybeforrottak, az összetartás lőn az emberi erények legteteje.
A két utolsó évszázad minden nemzetiségi politikája, nemzetgazdasági fortélya , kulturtörekvése sem tudott annyi eredményt felmutatni a széthulló nemzettest egybeolvasztása körül, mint Kont vitéznek egyetlen, háromhónapos körútja.
Nem csuda.
A politika többnyire dinamikai erőműveletek kifejtésével tör a czélja felé, ezeknek pedig a szerves testre való hatásuk igen kétes értékű.
Az egészséges testet megedzhetik, mint a gimnasztika, de a gyengét, a beteget elnyomoríthatják .
Ellenben Kont vitéz egyéniségének babonázó varázsával a szervezetnek a lelkét ragadta meg: azt gyúrta egygyé, a mi ha egyszer összeforrt, többé széjjel nem eshetik.
A politika alkotott, ő teremtett, mint a zsenik, a kiket a nagy Alkotó az emberiség szellemi műveinek fejlesztésével bizott meg s a kiknek feje körül ott ragyog az isteni jel: a gondviselésszerű küldetés dicsfénye, a mi az emberiség meggyőzéséhez, a hithez feltétlenül szükséges, mert az ember a kételkedés és tagadás maga...
...A várkastély fölszentelése országraszóló parádéval ment végbe.
Két hétig tartott az ünnep.
Kont vitéz az egész nemzetet meghivta rá.
Már mint az ő, illetve a Zsigmond király korabeli értelmezés szerint veendő nemzetet: a nemességet.
Azonban valami nagyon szigorúan nem ellenőrizték ezt a kvalifikácziót, bebújhatott (be is bújt) a várkastélyba a legsötétebb vigécz is, ha díszruhában volt.
De azt aztán el nem engedte Kont vitéz az udvari tanácsosoknak sem.
Egyébként is ragaszkodott a régi erkölcsökhöz, ő maga puritán egyszerűségű kék zekében, feszes, de minden zsinórdísz nélkül való magyar ruhában fogadta vendégeit s vállig érő hullámos serényét pompás ékköves fésűvel koronázta meg.
Egyéb dísz nem volt rajta, holott vendégeitől megkövetelte a legteljesebb parádét, még a fringiát sem volt szabad lecsatolni senkinek.
Zsigmond korában nyilván az a divat járta: nemes ember nem vált meg a kardjától idegen helyen.
Az antik divatot még a nőkkel szemben is visszahelyezte Kont régi jogaiba.
Azokra nézve is kötelező volt a magyar viselet, a párta, a násfa, a sarkig érő fátyol , szines csizmácskák, többnyire arany- és ezüstszinűek...
A férfiak fogadására huszonnégy csatlós volt az ünnepélyen a felvonó-híd elé rendelve, az asszonyokat ugyanannyi kurta selyem viganós, kalárisos fiatal szép leány szolgálta ki az előcsarnokban.
A lépcsőházban alabárdosok és kürtösök állottak sorfalat, s egy pár virgoncz apród kalauzolta a vendégeket.
Az urak, mielőtt a kastélyba léptek, mindenekelőtt a lovagterembe siettek, a várúr üdvözlésére, az asszonyok és leányok az úgynevezett asszonypalotába, a mi a várkastélynak külön szárnyát képezte s a hol Kont legközelebbi élő rokona, Ikerváry herczeg özvegye (a Gábris húga) töltötte be a várúrnői szerepet.
A hangulat a fogadás első óráiban ünnepies volt, mondhatni feszes.
A vendégek, férfi és asszony egyaránt, elfogódtak a súlyos, komoran méltóságos pompa közepette.
Hiábavaló volt a várúr és a herczegné minden lekötelező nyájassága, kedves enyelgése : a vendégsereg úgy érezte magát, mintha a magyar történelem egy eltemetett szakának kriptájába szállott volna alá.
A férfiak nem mertek szólani, az asszonyok nem tudtak nevetni.
A daliák fejedelemként tisztelték Kont vitézt (s szinte belereszkettek vasparolájába ), az asszonyok mély bókokkal járultak a herczegné elé s a leányok , minden szokás ellenére kezet csókoltak neki.
A társalgás halkan morajlott itt is, ott is.
Kurta kérdések röpködtek a levegőben, azokat is elnyelte a sarkantyú pengése , illetve a selyem suhogása s az ékszer-kösöntyűk előkelő zenéje...
Bizonyára másként alakult volna ki a kedvek harmóniája, ha az ősi szokás megtűrte volna a férfihadnak az asszonyok virágkoszorújával való egybevegyülését.
A férfit bátorságra és enyelgésre buzditotta volna a szép szemek czirógatása s a hetyke lovagtempót: a bókot, a tréfát s az udvarlásnak egyéb kecsességeit csilingelő kaczagással jutalmazta volna a dámák serege.
Ám erről szó sem lehetett a lakomáig.
Az ősi erkölcsök értelmében más mulatság dukál a férfinak és más a nőnek...
A férfinak a fegyverházban a helye, a kardok, bárdok, kelevézek, pánczélok , csatacsépek és medvebőrök között.
Az asztalon tüzes ital, ezüst kupák, arany serlegek.
Itt szabad a szó, merész a hang.
A férfinép nem hizeleg egymásnak, inkább összeakasztja a rudat.
Kemény szavak csattognak a levegőben, szikráznak a szemek.
Az összeveszés biztos.
Két magyar egy helyen, egy időben egy véleményen nem lehet.
Hát még ha száz torlódik össze: mindegyik nyakas, hajlíthatatlan egyéniség!..
Mit keresne ilyen helyen a nő ?...
Az asszonyi lélek országa a szemérem és a báj.
A palota is a szerint van berendezve.
Az asszonyház mennyezete kék csillagos eget ábrázol, a falakon festett angyalkák röpködnek, sok, sok virág között.
A bútorok filigrán velenczei gyártmány, a melyet nem illik alaposan megülni.
A szabad , fesztelen mozdulatok egyébként sem méltók egy előkelő, szemérmetes nagyasszonyhoz.
A nagyasszony lábujjhegyen jár (mert a csizmája sarkának nem szabad a padlóhoz koppannia ); fejét kissé előrehajtja, szemét lesüti.
Egyszóval libeg, mint a pillangó .
És világért sem nyitná ki hangos szóra vagy kaczagásra a száját.
A beszéde édes susogás, a nevetése bájos, szelid mosoly.
A palotán tudniillik.
Mert a cselédházban már egészen másforma a nagyasszony természete.
De a viselete is.
A haja búbosra van fésülve, harcziasan.
Szoknyája feltűzve s egy hatalmas kormánypálczát tart a kezében : a főzőkanalat.
És dirigál.
Kontya reszket, mint a harczimén csótárja, csizmája sarka koppan a földhöz s mialatt a kormánypálczával taktusokat vág ki a cselédség feje felett, csattog-cseng a szava.
A cselédházban csak olyan katona az asszony, mint ura a csatamezőn.
De még annál is jobban ért a kommandóhoz.
Reszket is előtte az udvari népség - pedig soha senkit sem bánt...
Csakhogy mindezt nem látja, nem hallja az ura .
Az asszony nagyon vigyáz arra, hogy az ő kedves párja szemében annak a szelid, félénk hölgyecskének lássék, a milyet egy kemény harczos illuziója megkövetel...
Hát mit keressenek a férfiak az asszonyrészen: emez imádságos , félénk fehérnép között, a melynek nem illik se ülni, se nevetni, se járni, a kiknek nem szabad idegen férfi szemébe nézni, még hangosan beszélni sem?
A lakoma: az más!
Ott hivatása van az asszonynak: a kinálgatás...
Így volt ez régen: Zsigmond király urunk idejében, de még sokkal későbben is.
Ezért nem keveredett össze a lakomáig asszony a férfival.
Míg ma, inkább meghal, ha össze nem keveredhetik vele...
Egyszóval Kont vitéz nem respektálta a kor izlését, a két nemet csak akkor eresztette össze, midőn megkondult a kastély-torony harangjának a lakomára hivogató szava.
Akkor fölkerekedtek a daliák és állást foglaltak az asszony-palota előcsarnokában .
Összecsapták sarkantyús bokáikat és vártak a hölgyekre haptákban, mint a czövek .
Élükön Kont vitéz.
Elsőnek Ikerváry herczegnő hopkázott ki a palota ajtaján.
Kont mélyen meghajolt előtte és hihetetlen czeremóniával feléje nyujtotta kezét.
A herczegnő beletette két újját.
A vitéz még egyet bókolt, mintegy köszönete jeléül, s megnyitotta az ebédlőházba vonuló páros menetet.
A többi dalia követte példáját, valamennyi hódított magának két picziny ujjacskát , amelynél fogva az ebédlőbe vezette az újjacskák tulajdonosát.
Az ebédlőházban tiz tömör tölgyfaasztal állott, kettős rendekben, csak a vezérasztal görnyedezett egymagában az élén, antik ezüsttálak, kupák, serlegek súlya alatt.
A Kontok kincsestárának a java erre az asztalra került, de jutott az antik pompából a többi asztalnak is.
Kont a főhelyre vezette a herczegnőt, maga mellette foglalt állást és megvárta, míg annyira a mennyire, elrendezkednek vendégei.
Akkor feje felé emelte összekulcsolt két kezét s ekképen fohászkodott:
- Kenyeret, sót adtál mi urunk, fenséges isten, áldd meg, a kikkel megosztom jótéteményeidet, szegény házam vendégeit is.
Azzal leült.
A herczegnő s utánuk az egész ötszáz főnyi vendégsereg követte példáját : nagy robajjal elhelyezkedett.
A Kont balján Szentandrásy püspök foglalt helyet...
A tósztok sorát természetesen a házigazda nyitotta meg.
Szinig töltötte arany-serlegét tokaji aszúval, aztán fölállt:
- Éljen a király!
S a vendégsereg éljenriadása közepette fenékig kiitta s szájával lefelé tette vissza helyére a kiürített serleget.
A második szónok a püspök volt.
A házigazdát éltette: megköszönte neki a klastromot.
Aztán egy tapintatos, sima miniszter következett, a ki a vendégseregnek s kiváltképen legpompásabb rózsájának, a herczegnőnek örök virágzására ürítette poharát.
Rákóczy Alfréd bankigazgató a Kont isteni eredetét s gondviselésszerű küldetését bolygatta meg, Torma Gábor, az ellenzék vezére a pártját ajánlotta fel neki.
Az erdélyi bakszászok főkolomposa, Bierbrauer Teofil esküt tett, hogy német szóra nem nyitja száját, valameddig szuszog, az ó-budai rabbi meg arra tett fogadalmat, hogy ha a haza érdeke kivánja, azonnal kikeresztelkedik.
Ez a két utóbbi úr majd elolvadt a gyönyörűségtől, midőn Kont elismerőleg biczczentett feléjök a fejével, mondván:
- Magyar lélekből fakadt dicső fogadásotok és ez untig elég.
A nyelvetek és hitetek maradhat a régi, a fő, hogy a szivetek és öklötök legyen magyar.
Ezzel aztán véget is értek a felköszöntők, a nélkül, hogy a vadtósztokra került volna a sor.
Ennek a veszedelemnek maga a házigazda vette elejét.
- Igyatok véreim, mulassatok és ne magasztaljatok többet, mert csak ezentúl fogtok engem igazán megérteni.
Volt ebben a kijelentésben is valami titokszerűség, a melynek hatása alól nem egyhamar szabadúltak a várúr vendégei.
Pedig immár jócskán fogyott a pezsgő, rég elérkezett volna az az időpont, a melynél rendes körülmények között kifényesednek a szemek s nekibátorodik a szó.
De Kont annyi méltósággal, mondhatni olimpusi fölénynyel uralkodott a fényes gyülekezeten: egyéniségének imponáló varázsa gátat emelt az érzések hullámainak.
Az ebéd vége felé azonban a házigazda biztatására végre mégis nekilendült a jókedv.
A hölgyek koczczintottak a leventékkel, itt-ott elcsattant egy-egy gerliczeszerű kaczagás is, finom tréfák, apró élczek röpködtek a levegőben, egy-egy talpraesett mondáson maga a nagyúr mulatott legjobban, még tapsolt is hozzá, hogy végkép felbátorítsa a kedélyeket.
Az utolsó fogás után beállított a czigányzenekar és ráhúzta a Rákóczi-indulót.
Ikerváry herczegnő fölállott és intvén a hölgyeknek, a tánczterembe vonult az élükön.
Ekkor fölemelkedett a házigazda is.
- Véreim, fiaim! - hirdette ki, - kezdődik a táncz.
A kinek fiatal a szive, mehet asszonyt ölelni, a kinek öreg, maradjon itt és fiatalítsa meg a tokaji hegy levével .
Ki-ki mulasson, járjon-keljen a kedve szerint.
Ezentúl csak aszút szolgáltak fel az asztalnál.
A férfiak egy része bement a tánczterembe, a hol egy második czigányzenekar húzta a talp alá valót.
A másik része maradt és ivott.
Kont vitéz körüljárta az asztalokat s minden egyes vendégét megszólítással tüntette ki.
Majd ő is bement a tánczterembe s egy ideig gyönyörködve nézte a kavargó párokat .
Ükunokája, a herczegnő melléje szegődött s fényes szemét ráemelve, elbeszélgetett vele.
Kont vitéz mosolyogva hallgatta a gyönyörű menyecske csevegését, majd egyet gondolt , derékon kapta az asszonyt, s lassú, méltóságos tempóban, de tűzzel és keményen megforgatta a tánczzene ütemeire.
A végén lehajolt nemes fejecskéjére s megszítta az ajkát hosszan, szomjasan.
A herczegnő fülig pirult.
Nem rokoni csóknak érezte a vitéz csókját.
Fiatal, üde testének minden vércseppje föllázadt tőle.
Megreszketett bele.
Fényes két kebele hullámokat vetett, ajka kipirult s egy könnycsepp szivárgott a szeme pillájára.
Kont vitéz fogta a kezét és nem eresztette el.
- Mi bánt, kicsi leánykám?
- Az, - válaszolt a herczegnő remegő hangon, - hogy meg ne csókoljon engem többé soha, soha.
- És - kérdezte a vitéz szeliden, atyáskodva, - miért ne csókoljalak meg én téged szép virágom, édes gyermekem?
A herczegnő nem tudott válaszolni, csak elfordította gyönyörű fejét.
A vitéz unszolta, faggatta.
- Talán fáj a csókom picziny ajakadnak?
Talán feldörzsölte a szakállam harmatos álladat?
- Oh, - búgta a herczegnő, - nem az, nem az.
- Akkor hát mi bánt szentecském, violácskám?
- Ereszsze el a kezemet, - kérte a szép asszony elhalóan, - maga nekem nem ükapám...
A vitéz mosolygott, csupa fönséges ragyogás volt az arcza.
- Te kis bolond, bolond, bolond!...
Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.
- Gyerekek, színig a billikomot... ki-ki ürítse a szive párjára, mert nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.
A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve, kiürítették fenékig.
Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig.
Czigányozás, táncz és ivás között.
Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek.
Csak a herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray grófnők.
A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is.
Folyt a bor és a nótázás.
Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész vendégsereg.
A czigány pihenőt kapott és korhelylevest.
Az uraknak ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az összekúszált terítékeket.
Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba.
S midőn ezek is kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.
Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem.
Ott volt mindenütt.
Ivott, nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.
A vendégseregnek, a kik megfordultának az országra szóló lakomán, az volt az érzésük , hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél) régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben meggyarapodva szállott a földre.
A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:
- Vége a dáridónak, fiaim.
Most már a haza sorsa következik.
Ha szükségem lesz rátok , hivni foglak benneteket.
A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.
- Köszönöm a segítséget, leányom, - kezdte komolyan, - büszke vagyok rád.
Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.
A herczegnő lesütötte szemét.
- Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád méltóan teljesíteni...
Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött kései ivadékának harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.
Az asszony beletette a magáét.
- Ideje, hogy menjek, - mondta, - nagyon sok volt nekem ez a hét.
- Elfáradtál? - kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.
- Nem.
- Tehát ?...
- Félek magától.
- Tőlem?
Miért?
- Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben... összeszorul a keblem... agyam ég , ha magát látom... mintha nem is ember előtt állanék.
Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt arczára hajolt.
- Tudod -e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az érzéseidet?
Az asszony hátraszökött.
- Nem akarom tudni.
- Szerelemnek...
A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra.
A másik pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét.
A női méltóságában, származási gőgjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a hangjából:
- Tulajdonképen ki maga?
Tudni akarom.
Mert hogy nem az ükapám, azt érzem én.
Kont elmosolyodott.
- Azt érezheted szép asszony, - mondta suttogva, az elfojtott szenvedély hangján, - de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek immár úgyse fog senki se hitelt adni.
A herczegnő összeharapta az ajakát.
- Kalandor! - vágta a Kont szemébe.
A vitéz elsápadt.
- Megőrültél?!
Zeüsi homlokán kidagadtak az erek.
Az asszony megbánta vakmerőségét, vagy megijedt tőle.
Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik.
Összetette remegő két kezét:
- Bocsánat, ennyire nem akartam megsérteni.
- Nem szabad engem megsértened semennyire sem, - mondta Kont , szinte fenyegető hangon, - engem szeretned kell... szeretni fogsz, mert úgy kivánják magasabb érdekek és mert - úgy akarom!
A herczegnőnek keblére esett a feje.
Aztán sarkon fordult s gépiesen, öntudatlanul , mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé irányította lépteit.
Kont visszahivta.
- Emerenczia!
Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól pattant volna le .
Az asszony megreszketett belé.
- Tessék?
- Jer közelébb és csókolj meg.
Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.
Nyilván hipnotizálva volt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE