Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Azalatt a két hónap alatt, mig Argentinát megjárta, Bulfore császár nagy változáson esett keresztül.
A szentimentális szerelem abban a pillanatban eltünt, amelyben Fannyt meglátta, kebelén az idegen férfi gyermekével.
Fanny is idegenné lett ránézve.
Ha Fanny most dalolta volna, igy, ebben a helyzetben a bájos kis skót dalt: óh, füttyents, s eljövök...
Bulfore kinevette volna .
Lebilincselte a család megható képe a tukumáni estanzia eresze alatt, de a csoportozat azt a hatást tette rá, hogy zseniálisan komponált szobrot néz.
A szerelem szenvedelme kilobbant, mintha tüzijáték lett volna.
Helyén csak hamvadó üszök parázslott: a boldogság hallgatag, szótlan, epedő vágya.
Az átalakulás nem ment könnyen.
Bulfore hajóját a tenger gyöngéden ringatta, de lelkét a válság ugyancsak hányta-vetette, sőt meg is tépázta.
Az olyan lélek , mely eddig a gyöngéd érzelmeket még hirből sem ösmerte, mint Bulfore, a válság szeszélyes viharában ugy hányódik, mint a pehely a forgószélben.
Bizonyára nem lehet olyan vihart elképzelni a tengeren, amelyik Bulforet leverné vagy összetörné, amelyik viaskodásában meg is ingathatná.
Ugy szoritotta a kormánykereket, mintha a tenger furiáit fojtogatná csontos öklével.
De a szerelem rózsaszinü sziluettjei tréfát üztek vele; ködképeken, felhőkön és sugarakon táncoltatták lelkét és ez a hóbortos tánc összekuszálta érzéseit .
Akarta, el akarta üzni Fanny emlékét, de eszébe jutott az áruló galamb és ez dühre ingerelte.
A boldogságért való sóvár vágya megnövekedett, de arcát elöntötte a vér, mikor a Nordery kérlelhetlen szava visszacsengett fülébe: nem szabad!
Szerencsére elég ideje volt, hogy a zürzavarban rendet teremtsen.
A tenger , nevelő dajkája ölében ringott, aki az édesanya megbocsájtó derüjével és a tanitómester meleg bátoritásával mosolygott rá.
Sőt susogott is neki , szakadatlanul enyelegve és kedveskedően és Bulfore hallgatta, mit susog.
- Bolond vagy.
Árulót keresel, akin bosszut állhass, ahelyett, hogy kárpótlást keresnél.
Dühösen gondolsz a szép szőke Niphaeára, aki pedig szebb Fannynál , okosabb is, sőt... talán szerelmesebb is.
Szerelmes?
Niphaea? kérdezte , fönnakadva a saját gondolatában vagy a tenger susogásában Bulfore.
Szerelmes?
De a tenger tovább susogott: Hát már annyira megzavarodott a lelked szeme, hogy semmit se látsz tisztán?
Te ugy látod, hogy Niphaea elárult téged Fannynak.
Mit árult el?
Hogy császárrá lettél?
Hát nem igaz?
Hát kellett azt elárulni?
Hiszen magad akartál vele eldicsekedni Fannynak.
Gőgösen és fenhéjázóan, mintha azzal is meghóditani vagy elkápráztatni akarnád.
Hát akkor miért irta azt a levelet Niphaea - Fannynak?
Hm.
Miért!
Miért irhatta?
Vajjon nem inkább panasz volt -e az a levél?
Hogy a távolság milyen óriásivá nőtt a captain és Fanny... vagyis még nagyobbá Bulfore császár és a szőke, szép Niphaea között.
Bizonyos, hogy Niphaeának nem a Fanny bánata fájt.
Mindenki csak a maga szerelmi fájdalmát érzi, a másét nem.
Pláne a vetélytársét!
Miért dalolta volna Niphaea azt a dalt ?
Szebben dalolta Fannynál.
Talán Fannyhoz akarta dalolni a Bulfore szivét ?
Ostobaság!
Senkise hódit - másnak...
Igy susogott a tenger, hosszasan, vég nélkül, mind olyan édes találgatásokat , föltevéseket és következtetéseket, amiket Bulfore császár szivesen hallgatott .
Az öntudatlan erők, amik lelkünket ösztökélik, sokkal hatalmasabbak azoknál , amiket öntudatosan az akarat mozgat.
S a szerelem a legnagyobb erő.
A szerelemnek nincs magyarázata.
A szerelem az élet legnagyobb csodája.
Nem tudjuk, hogy támad és nem tudjuk, hogy hal meg.
Zavar és biztonság.
Hit és vágy .
Tudat és érzés keveréke.
Szeretem.
Miért?
Ki tudja!
Nem is akarom tudni .
Szeretem, mert - szeretem.
Kivánom.
Miért?
Mert kivánom.
A szerelem nem ítélet , hanem kegyelem.
A szerelemnek nincs indokolása.
Napokon és álmatlan éjszakákon át hallgatta ezeket az édes suttogásokat Bulfore császár.
A hold és a csillagos ég a tenger pártjára állt, s beleizgatta Bulforet azokba az álmokba, amikben sóvár vágya a szerelmet és a boldogságot elképzelte , s amiket mindinkább, néha, sőt legtöbbször akarata ellenére is, a Niphaea gyöngéd alakjához füzött.
Olykor azt hitte, hogy a Niphaea szépségében a Fanny szépségét kivánja.
De vére hevesen tiltakozott.
Elüzte Fannyt.
Idegenkedve fordult el tőle, hogy annál szenvedelmesebben ölelhesse a Niphaea ártatlan szépségét.
Mire a boldogság szigetéhez ért, már szerelmes volt Niphaeába, noha erről nem akart magamagának beszámolni.
Csak azt érezte, hogy Niphaea az övé, hogy Niphaea nem lehet a másé.
Hogy boldog akar lenni.
Niphaeával, senki mással.
Éjjel indult el és éjjel érkezett vissza.
Mig Somnaville-ig fölhajózott, hideg szemével körülsimogatta a parti tájékokat, amik megbujtak az éjszaka homályában, mintha álombirodalma szépségeit rejtegetnék és féltő gonddal oltalmaznák.
Ismergette és a legváltozatosabb érzésekkel köszöntgette a házakat , fasorokat és erdőket.
Hosszasan, még messziről is merően bámulta a Niphaea bizarr kis kastélyát, a szemével szinte bontogatva annak tetőzetét, mintha a zsindely alá akarna bujni, hogy meglássa a szép szőke álomképet.
A Nordery házának láttára elkomolyodott.
A ház sötét volt, egyetlen halvány sugár sem szinesitette vagy élénkitette.
Lassan, elgondolkozva sétált föl rezidenciája márványlépcsőin, föl a loggiáig s olt mindjárt a kerevetre dőlt.
Lebámult az alant sötétlő parkba és eszébe jutott az első este itt...
Mikor a táncoló fehér liliomok karjai között azt az első éjszakát végigreszkette, az ismeretlen és érthetetlen gyönyörök szilaj mámorát szürcsölve és habzsolva, mintha az élvek minden kelyhét egyszerre ki akarta volna üriteni.
Akkor olyasmit érzett, hogy az egész világ az övé.
És most?
Most semmi se az övé.
- Niphaea...
A kedves név fölizgatta és megnyugtatta.
Már mindennek az ő nevét adta.
A fehér liliomok nem jöttek elő.
De elősuhant a meleg éjjeli szellő és fáradt szemére leboritotta az álom fátyolát, amelyen keresztül álmában is a Niphaea szép szőke alakját látta.
Feléje nyujtotta sóvárgó karját.
És álmodott.
*
Künn reggelizett, függő kertje egyik nyilt teraszán.
A lépcső közelében a szolgálattevő testőr állott.
Bulfore császár intett neki.
- Derbizol urat kéretem.
- Fölség, Terrian grófja már félóra óta vár odalenn.
- Kéretem.
A testőr tisztelgett és távozott.
Három perc mulva már Derbizol szálas alakja föltünt a lépcsőn.
A császár elébe sietett.
- Jöjjön, jöjjön, kedves Derbizol.
Már alig várom.
- Fölséged igazán nagyon kegyes!
Mindenekelőtt az összes narkozófák lelkes örömét van szerencsém kifejezni szerencsés hazaérkezése alkalmából.
- Köszönöm, kedves Derbizol.
Nem tart velem?
Székkel kinálta és az asztalra mutatott, amelyen ugyancsak változatos reggeli csemegék sokasága volt fölhalmozva.
Derbizol könnyedén meghajolt, de a kezével udvariasan elháritó mozdulatot tett.
- Köszönöm, fölség, már reggeliztem.
Különben is fontosabb ügyek miatt vagyok bátor...
- No, no, tréfált a császár.
- Egyszerre ilyen komolyan kezdi?
Derbizol egy csöpp hajlandóságot sem mutatott arra, hogy a császár vidám hangját folytassa.
Nagyon is komoly, szinte tartózkodó maradt.
- Nagyon komoly dolgok, fölség.
- Ne ijesztgessen!
Akkor talán Nordery urat is idekéretnők...
Derbizol lehajtotta fejét.
- Az Alapitó meghalt, fölség.
Mint a harang kondulása, ugy hangzott a szava, de Bulfore császár elszédült belé , mintha azt a harangot mindenestől a fejéhez vágták volna.
A megrettenés első pillanatában riadtan kapta szemét a kancellárra.
Fölpattant a helyéről, de támolyogni kezdett, ujra le kellett ülnie.
- Derbizol...
Mit beszél?
Nordery...
Az Alapitó.
De a kancellár komoran és halkan ismételte:
- Az Alapitó meghalt.
Aztán ugyanazon a mély, szinezés nélkül való monoton hangon beszélte el , kapkodott szavakkal, amit az Alapitó haláláról tudott.
Ő maga is keveset tudott .
Már halva találták a villamos müvek termében, egy csavarba kapaszkodva...
Akármily csontlelkünek látszott is, Bulfore, a matróz, a császári trónon sem felejthette el, hogy ifjusága küzdelmes éveit az öreg Norderyvel csavarogta el és ő tette azokat kedvesekké.
A kerek világon, melyet tiz évig együtt jártak , Nordery volt az egyetlen ember, aki őt szeretni látszott.
Szeretnie kellett bizonyosan, máskülönben nem bizta volna rá nagyszerü álombirodalmát.
Nem tette volna császárrá a világ legszebb trónján.
A császár gondolatokba mélyedt.
Majd izgatottan nagyot fujt.
- Nordery nem volt olyan gyerekes, hogy ne tudott volna a villamos gépekkel bánni.
Derbizol félénken tapogatózott:
- Fölséged öngyilkosságra gondol...
- Igen.
Arra gondolok.
A kancellár hosszasan, fürkészően nézte a császár kemény arcát.
Semmit se olvashatott le róla.
- Hát ezt a titkot a szegény Nordery még énrám se bizta.
Magam nem hiszem , előttem hihetetlen, hogy az a bölcs, aki a világon mindennel annyira tisztában volt, eldobta volna az életet, melyet annyira szeretett!
Sokkal energikusabb lélek volt.
Talán már az is méltatlanság, hogy ez eszünkbe jutott.
Azonban nem tagadhatom el, hogy irásai, amiket hátrahagyott...
- Irásai?
Hiszen gyülölte a papirost.
- Nem is irt egyebet.
De életelveit, uralkodása, törekvése, tapasztalata szabályait mégis megörökitette egyetlen könyvében, melynek utolsó lapján nagyon különös sorokat találtam.
Az Alapitó utolsó kézvonásai ezek: "Minden intézmény és szervezet csak addig teljesitheti rendeltetését hibátlanul, amig az vezeti , aki megalkotta.
Ha az Istennek egyszer eszébe jutna, hogy a világot a helyettesére bizza, naprendszerének nagyszerü konstrukciója három nap alatt összeomlana, vagy - szétzüllenék."
És azután könyvében nincsen is egyéb, csak sirkövének fölirata, melyet maga fogalmazott meg.
- Különös... - jegyezte meg szórakozottan Bulfore császár.
Kényelmetlenül érezte magát.
Mintha ezek a szigoru szentenciák voltaképpen őt vádolnák...
- Igen, nagyon különös.
Kényszeriti az embert, hogy a legváltozatosabb föltevésekben és találgatásokban keressen rá magyarázatot.
Megbánta volna, amit tett?
Megbánta volna, hogy a földgömb legragyogóbb birodalmát, hogy a földi édenkertet megalapitotta és megteremtette?
Vagy azt, hogy életét teljesen másoknak áldozta föl?
Hogy annyi lemondással és magaföláldozással olyan altruisztikus hősiesség örök példájává tett, amilyen nincs más a világtörténelemben?
Érthetetlen!
Hosszu hallgatás következett.
Egyik se merte kimondani, de mindakettő azt érezte , hogy a fejéből és a szivéből valami hiányzik.
Mintha röpülőgépen szálltak volna , amiből lehullott az iránytü.
A vihar felhői látszanak a végtelenségben és ők nem tudják, merre járnak, merre forduljanak.
Bulfore császár hamarébb összeszedte magát.
- Magam részéről, - szólt és a kancellár szeme közé nézett, - csak azt a konzekvenciát vonom le, hogy uj kormányzási szellemet kell inaugurálnunk.
Az Alapitó se képzelhette, hogy az ő axiómái örökérvényüek.
Az idők és a viszonyok változnak.
Derbizol helybenhagyóan bólintott.
- Már meg is változtak.
- Hogy érti azt?
- Fölség, két hónap alatt itt minden átalakult.
A birodalomban uj faktorok léptek föl és szereztek befolyást.
A császár meglepődött.
- Uj faktorok?
Kik azok?
Hiszen itt voltak a hivatott, a törvényes faktorok valamennyien.
Verdibál, Rüberid, Studián...
Az államtanács.
A kancellár kicsinylően bólogatott.
- Itt voltak.
De itt volt Cruce, a pap és Mercador, a gyémántos is.
- Micsoda nevek!
Sose hallottam hirüket.
- A Ferrara hajótöröttjei.
Rüberid hozta őket.
Bulfore fölpattant.
- Rüberidnek tudnia kellett, hogy ide senkise jöhet az én engedelmem nélkül .
Hogyan merészelt Rüberid?
A törvények ellenére!
- Törvény!
A hajótörötteknek nincs törvény.
Mit csináltunk volna velük?
- De éppen pap!
Éppen kereskedő!
Nos, és mit csinálnak az uj faktorok?
Derbizol ur homlokán a gond redői mutatkoztak.
- Fölség, az a két ember meg tudta hóditani a birodalom összes népét !
Kikövetelték, kierőszakolták, hogy Crucenak templomot épitsünk.
A császár megbocsájtóan mosolygott.
- Ez még nem látszik olyan veszedelmesnek.
De nem is magyarázza meg a nagy hatást, amelyet ön szerint a lakosságra tett.
Ahhoz mégis kell valami különös tehetség, vagy egyéb különös faktor.
- Van is, fölség.
Minden embernek van a világon valami a lelkében, amit senkivel sem közöl.
Valami vágy, terv, emlék vagy egyéb teher, ami nyomja, amit szeretne lerázni vagy megosztani.
És nincs kivel.
Az ember az ilyesmit csak az Istenre meri bizni.
S ha őrá nem bizhatja, inkább magával cipeli, ha lázongva, ha roskadozva is.
Nos, hát Cruce-ra rábizza mindenki a maga titkos tarisznyáját .
Neki mindent megsugnak.
És Cruce eltemeti, elássa, elrejti a szomoru málhát.
Ad helyette biztatást, bátoritást, jó tanácsot, s mindenki örül a szerencsés cserének.
Már olyan hire van, hogy mindenki teljes bizalommal fordul hozzá.
A nép szentnek tartja és imádja.
A császár megcsóválta fejét.
- És Rüberid?
- Rüberid egyelőre boldog.
A Holdarisz hercegnő karjai között.
- Hálistennek!
Legalább valaki mégis boldog.
- Ami azt illeti, neki is megvan a maga baja.
- Ugyan mi baja lehet a legszebb nő férjének?
A kancellár ugy tett, mintha röstellkednék.
A császári audiencián nem igen szoktak pletykálni.
Mentegetőzve dörzsölte össze kezeit és a szemét forgatta.
- Én igazán nem tudom, fölség.
Nem is tartoznak rám ezek a kicsinyes pletykák .
Csak ugy beszélik... azt mondják... azt hallottam...
Hogy Holdarisz hercegnő tulajdonképpen másról álmodozott - leánykorában.
Nagyobbról, magasabbról, mint Rüberid.
Rüberidről más nő álmodozott.
A császár nevetett.
- Hát az inkább a más nőnek a baja, nem a Rüberidé.
Különben maradjunk csak a magunk dolgánál.
Tehát Cruee-val számolnunk kell.
- És Mercador-ral is.
- A kereskedővel?
- Az nemcsak kereskedő, az ezermester, aki máris fölforgatta a verdibáli völgy egyszerű, kedves, csöndes életét.
- Mivel?
- Annak az embernek egész raktára van a legválogatottabb luxus-cikkekből, amiktől a nők megbolondulnak.
Mercador nemcsak kereskedő, hanem a drágakövek ötvöse is .
Talán még Cruce-nál is veszedelmesebb.
- Na, ha csak ennyi...
Derbizol neheztelni látszott.
- Hát igy elmondva talán jelentéktelennek látszik.
De odakünn, ahol a tömeg megzavarodik, sőt megbolondul...
- Ugyan mitől?
Derbizol habozott.
De meggondolta magát.
- Alighogy megszálltak a szigeten, Mercador pompás diadémot ötvözött Holdarisz hercegnőnek hála fejében, amint mondta, hogy megmentették.
A diadém közepén a kék arany lepke, vakitó brilliánsokkal...
- Attól bolondultak meg?
- Attól.
A narkozófák életének főfő varázsa, hogy minden külső diszt a természettől kértek, virágot, falevelet, madártollat, egyszerre eloszlott .
Mindenki diadémre vágyott.
Kék arany lepkére, brilliánsokkal.
Minden nő irigyen nézett Holdariszra.
Mindegyik hozzá akart hasonlitani.
- És Mercador csinált nekik?
- Csinált.
Nemcsak diadémot, karkötőt, gyürüt, násfát is.
És itt, ahol azelőtt csak virágot láttunk, most ékszeres boltok sétálnak a mezőkön.
És az ékszer-láz még mindig növekedik.
Hová vezet ez?
A császár nem látta olyan félelmesnek a tünetet.
- Divat, - legyintett a kezével.
- Majd elmulik.
Azután jön a helyére másik.
- Csakhogy akkorra már a Szépség álombirodalma, Nordery ideális országa, örökre eltünt, fölség.
Bulfore császár gondolkozóba esett.
- Idejében be kellett volna ezeket az aggodalmakat jelenteni az Államtanácsnak, - szólt csöndesen.
- Bejelentettük.
Az Államtanács több titkos ülésben foglalkozott a jelenségekkel.
- És?
- És meghozta a maga határozatait és javaslatait.
Az Államtanácsnak az a véleménye, hogy a dolgot maga Nordery, maga az Alapitó hibázta el s tévedése természetes következményeit itt hagyta nekünk.
A császár fölháborodva tiltakozott.
- Hallatlan!
Nordery itt hagy nekünk ajándékba egy álomországot, a szépségek minden ragyogó kincsével és a boldogság minden nagyszerüen konstruált föltételével és szervezetével.
És akkor azok, akik mindenüket neki köszönhetik , még őt merészelik kárhoztatni!
Ez már mégis csak türhetetlen!
Derbizol csillapitgatta.
- Hja, fölség, a tömeg nem ismeri a hálát.
Az Alapitó csakugyan tévedett, mikor megismertette a narkozófákkal a tömegélet csábitó izgalmait.
Ha a Szépség ártatlan alvajáróinak birodalmát akarta megalkotni, akkor nem kellett volna lelki alkoholistává tennie őket.
Mig egyéni életet éltek, csak a maguk gyöngeségét érezték, most, hogy a koronázás ünnepén megkóstolták a tömegéletet , most az összesség roppant erejét érzik.
Azelőtt mindenki külön élt, ma minduntalan összeverődnek.
Szónokolnak, tanácskoznak, vitáznak.
- És ékszerekért versengenek.
Egyszóval megbolondultak.
A kancellár kifeszitette mellét.
- Mentül jobban megbolondulnak a kormányozottak, annál bölcsebbeknek kell a kormányozóknak lenniök, - szólt majdnem ünnepies pátosszal.
- Felség, a birodalom kizökkent a Szépség kerékvágásából, amelybe Nordery vezette, mi majd visszazökkentjük.
- Igen, igen, - helyeselt a császár hevesen.
- Nordery is ugyanezt mondta ; kényszeriteni kell az embereket, hogy boldogok legyenek.
Azt hiszem, ahány becsületes Caesar volt a világon, mind ezt akarta.
Derbizol szinte hizott a megelégedéstől.
A kielégitett hiuság önbecsérzete sugárzott róla.
Ő is becsületes Caesarnak akart - látszani.
- Hát kényszeritjük.
Nordery nagyszerü alkotását semmiesetre sem engedjük összedőlni.
Az Államtanácsnak is ez a véleménye.
- Örülök, hogy ugyanaz a véleményünk.
És javaslatai ?...
Derbizol kissé akadozni látszott.
- Kétségtelen, hogy az embereknek bizonyos uj ambiciói támadtak.
Javaslataink ezzel számot vetettek.
- Nagyon helyesen.
Ez megfelel előbbi elveinknek is: mindent megadunk nekik, amit megkivánnak.
Mindent, ami örömet szerez nekik.
Tehát ?...
- Az Alapitó volt a Kékpillangó-Rend főmestere és a kék lepkék tiszteletének főpapja.
De a változott viszonyoknak megfelelően a két állást külön kellene választani.
- Különválasztjuk, kedves Derbizol.
- A főmesteri állásra a verdibáli nagyherceg, a főpapéra Cruce volna a legalkalmasabb.
Ez tulajdonképpen ugyis őt illeti, mint egyházi személyt .
Rüberid pedig átvehetné a verdibáli gyárak és bányák igazgatását.
Mindenki megkapná a magáét.
A császár ajkán, lopva, gunyos mosoly suhant el.
De észrevétlen elsuhant .
Összeráncolta homlokát.
- És az Államtanács... és ön is azt hiszi, hogy mindezzel aztán a megnyugvás járna?
Derbizol lelkesen bólongatott.
- Biztos, fölség!
Teljesen biztos.
Legalább mi erősen hisszük.
Föltéve, hogy többi javaslataink is kedvező fogadtatásra találnak Fölségednél.
- Még egyéb is van?
- Van.
Sőt a legfontosabb hátra van.
Az Államtanács kivánsága és véleménye és javaslata az, hogy fölségednek meg kell nősülnie.
Bulfore császár alig birta elpalástolni belső mosolygását.
- Hiszen ez nagyszerü! - gondolta magában.
- A derék narkozófák mintha csak legforróbb és legtitkosabb vágyaimat lesnék!
- A császári család tekintélye, nimbusza... indokolta javaslatát a kancellár.
- Az udvari élet... fényes környezet... ünnepek... kitüntetések.
- Persze, persze... helyeselt a császár; mig képzeletével a jövő rózsás álomképei játszottak.
Derbizol ugyancsak nekibátorodott.
- A Solina hercegnő szépsége... megvesztegető kedvessége...
A császár zavartan nézett a kancellárra.
- Mit akar ezzel mondani?
- Fölség, az Államtanács szigoruan ragaszkodik hozzá, hogy császárnéja Solina hercegnő legyen, a verdibáli nagyherceg nagyobbik leánya.
A legszebb nő a narkozóf birodalomban.
Bulfore császárnak egyszerre nagyon rövid lett a lélekzetvétele.
- Ah!
Ah!
Szórakozottan dobolt az asztalon ujjaival.
A kancellár leste a szavát.
De a császár hallgatott.
Gondolataiban összehasonlitotta Solina hercegnőt Niphaeával .
Solina lázas szenvedelmet igért, de Bulfore szelid odaadásra vágyott, mint minden férfi, aki tulságosan erős.
Arra gondolt, hogy Solina talán meg tudná őrjiteni őt és talán maga is meg tudna őrülni a szerelmes ölelés paroxizmusában...
De neki nem őrület kell, hanem az epedés édes aléltsága...
A tenger is kedvesebben játszik a gyönge csónakkal, mint a hatalmas hajókkal.
- Tehát... próbálkozott a kancellár.
A császár fölállott.
- Kedves Derbizol, - szólt kissé fagyosan.
- Fölhatalmazom, hogy az előterjesztett javaslatok értelmében megtehesse a szükséges intézkedéseket.
Derbizol meghajolt.
- Parancsára, fölség.
- Házasságom kérdését kivéve, - tette utána hirtelen Bulfore császár.
- Ez ugyanis teljesen a magam egyéni ügye, amelyben határozni az Államtanács nem illetékes.
De ha ön, kedves Derbizol, szivességet kiván nekem tenni, ugy arra kérem, ejtse utba a Niphaea villáját és bizalmasan kérdezze meg tőle, vajjon nem akar -e a narkozófák császárnéja lenni?
A császár már elégedetten mosolygott, a kancellár pedig sápadtan hüledezett.
Ez a megoldás eszébe sem jutott.
A boldogság szigetén a közvélemény a császárnői trónra eleddig mindig hallgatólagos kérdéssel tette meg jelölését: Solina -e vagy Holdarisz?
Mikor Holdarisz Rüberid nejévé lett, megkapták a feleletet: Holdarisz nem.
Tehát csak Solináról lehet szó.
És az Államtanács kimondta azt a szót.
Az Államtanácsok általában sohase mondanak uj szót, mindig csak olyat, amit mások már régen kimondtak.
De az Államtanács ugy tesz, mintha ő mondta volna ki elsőnek.
Maga se hiszi, de azt a szerepet játssza, mintha hinné.
Kényszerit mindenkit, hogy higyje el.
És a kancellár az első, aki el is hiszi.
És akkor fölrobban a bomba.
Az uj szót a császár mondja ki: Niphaea.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE