Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VII.
Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján, Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.
- Dávid mester, ide eleibém!
A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.
- Parancs, vitéz nagyuram!
- A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod.
További parancsomig lélek se be, se ki.
Mondjátok: pihenek és imádkozom.
- Értettem alásan.
Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott.
Egyhuzamban két napig aludt.
Legalább senkise látta harmadnapig.
Bár azon túl se nagyon.
Csak addig, a míg elköltötte ebédjét Nem vacsorázott, nem reggelizett.
És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a melyben tartózkodott.
Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is sejtette senki sem.
A cselédek babonás félelemmel keresgették eme rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.
- A szellemekkel tanácskozik, - jegyezte meg Csoltár, a főlovász.
- Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, - tódította Dávid, a székely palotamester.
- Az ám, - helyeselt Pozsve, a pankuhár, - a ki égbül gyütte, vissza is meheti oda, a mikor akarja.
Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek.
Csak azt nem értette senki, hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és föld között.
- Az az ő dolga, - vélte Dávid.
- Bizony, - jegyezte meg a gazdasszony, - kár is azt firtatni, mert a milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni...
Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni a várúr rejtelmeit.
Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül.
A ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül, kitérő feleletet kapott tőlük.
- Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.
Elutasították természetesen Gábris grófot is.
Nem bocsátották be még az udvarra sem.
- Nem akarunk, instállom, elkárhozni, - mentegetődzött előtte a cselédhad, - a parancs, parancs...
Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság.
Akkor újra maga elé czitálta Kont vitéz major domusát.
- Föl a zászlóval, a hidat leereszteni!
Aztán nyergeljetek meg öt paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.
A parancs egy-kettőre teljesítve lett.
Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe szállt.
A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis csapat elvágtatott.
Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.
A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a partra kirugtatott.
Kont csak a fejével biczczentett nekik s nekivágtatott a Vámház-körútnak.
Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők is fékeztek neki.
S a kalap csak úgy röpült a fejekről.
Annyi tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha.
Még Magyarországon sem.
A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának dobva , belépett a kapun.
- Fönt van az ükunokám? - kérdezte a portástól.
- Épen most jött, kegyelmes uram, - jelentette hajlongva a bundás férfiú.
- No csak - rendelkezett vele Kont vitéz, - szaladjon valaki Ikerváry herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.
Azzal fölment a lépcsőn.
Benyitott egy ajtót.
Épen a kártyaterembe toppant.
- Hát ti mit csináltok itt?
A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek.
Körülfogták a legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet.
De az csak megismételte a kérdését.
- Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?
- Játszunk, - felelték az urak.
Kont vitéz felhúzta szemöldökét.
- Játsztok?
Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat?
És - folytatta az inkvirálást, - miben áll a játékotok ?...
Mi haszna belőle a győztesnek?
- Pénzt nyer...
Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.
- Az én koromban, - mondta, - férfiember csak azt a játékot tartotta magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és ina, az oldalbordája , sőt a feje is.
És akkor se pénzért játszott a magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral is.
Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom részeg katonái...
Szégyeljétek magatokat!
Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták.
Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni senki sem akart, de meg ( a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni.
Hát inkább abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.
Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.
A két férfiú kezet fogott egymással.
- Kigyelmetek vakok, - szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, - nem látnak , csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.
A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.
- Ah! - nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.
- Úgy van, a hogy mondom, - tódította a vitéz, - kigyelmetek olyanok, mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte a bőrt.
- Ah, ah!...
- Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem ismerik.
- Hogy értsem? - hebegett a miniszter.
- Úgy, - vágta ki Kont, - hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe azon át megy be a nyavalya.
A miniszter megpróbálkozott az iróniával.
- Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy mi is lássuk.
- Azon leszek, barátom uram, - mondta Kont, súlyos kezét a miniszter horpadozó vállára nyomva, - azért vagyok itt...
- Méltóztassék velem rendelkezni.
- Rendelkezem.
Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.
A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta vállát.
- Az bajos lesz egy kicsit, - vallotta, - a törvény értelmében nagyságod még nem választható.
- Akkor új törvényt kell csinálni, - rippent rá a vitéz erélyesen.
- Új törvényt követelek.
A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag vette körül.
Kanut mindjárt sarokba is szorította.
- Ne mókázzunk, kegyelmes uram, - eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat, - mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen kérvényezni egy lenne a hazaárulással.
Azt az embert, a ki arra vetemednék, meglincselné a nép.
- Éljen Kont! - zúgta rá a társaság.
Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy főispáni szék után , poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így deklamált:
- A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha - súgta a miniszter fülébe, - megkapom Búsmegyét.
De kárbaveszett az ajánlata.
A vitéz visszautasította.
- Tartsd meg öcsém a magadét.
Ha akarom, csinálok én magamnak akár holnap kerületet.
Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se csodálkozott rajta.
- Hogyan? - kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz szavát az úri társaság többi tagja is.
- Azt - tért ki Kont az egyenes felelet elől, - rám kell bizni.
- Azzal sarkon fordult s intett Gábris grófnak: - Beszédem van veled.
Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.
- Ki az országban a legeszesebb ember?
Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy kicsit.
- Hát - himezett-hámozott, - azt biztosan nem lehet tudni...
Van itt egy fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat, egy tudóst meg a közvélemény tart annak.
Igen okos ember lehet még egy bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket.
Van még egy felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele...
- Elég, - szakította félbe Kont ükunokáját, - a legokosabb ember ezek között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy az.
A fiskálist választom ...
És most mondj egy becsületes embert.
- Az igen sok van, - vélte Gábris.
- Egyet a sok közül!
- A komornyikom...
Kont vitéz elkaczagta magát.
- Ha - ha - ha, a komornyikod?
- Miért nevet ükapa? - csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.
- Azért fiacskám, - nyelte le jókedvét a vitéz, - mert a komornyikodtól a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a szolgálatomba áll.
- Ah, ja, - s gondolkodott Gábris, - igen... erre a czélra is van egy alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.
- Ez kell nekem, - jelentette ki Kont vitéz élénken, - holnap délre rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.
- Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük...
Szegény Gábris gróf, ha tudta volna, mire vállalkozott...
Kont nem maradt tovább a kaszinóban.
Lóra ült és a palota előtt tiszteletére összeverődött tömeg bámulata és éljen-orkánja között tovább lovagolt.
Meg sem állott a herczegnő palotájáig...
A szép asszony mosolyogva fogadta.
Eléje ment az ajtóig, vigan repesve, mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.
A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.
- Ugy -e nem félsz már tőlem? - kérdezte lágy, bizalmas hangon.
- Nem, - válaszolt a herczegnő őszintén, - sokat gondolkoztam a multkori eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.
Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony magatartásának ilyetén váratlan fordulatát.
Ott a várkastélyban csupa láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom .
Holott azóta egy olyan jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét.
Hiszen a szemébe mondta, hogy szerelmes.
Még az ellen sem tiltakozott, hogy idegen embert sejtsen benne...
Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»
Mi ez?
Képmutatás?
Taktika?
Avagy most már csakugyan maga is hiszi, hogy az ükapja szerinte az akkori érzése csalt?
Hát majd megtudja, hányadán áll vele.
Mire helyet foglalt a szép asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.
- Arra, hogy félj tőlem, - vette fel a beszéd fonalát, miközben újra kezébe vette a herczegnő kezét, - akkor se volna okod, ha csakugyan jó nyomon jár vala az érzésed , azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád...
Nemde?
A szép menyecske elnevette magát.
Úgy csilingelt a kaczagása, mint a kristály.
- Hahaha, édes ükapa, - mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába burkolva a szót, - maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.
- Eszembe sincs.
- De igen, igen, - erősítette az éles elméjű menyecske.
- Még többet is tudok, - tette hozzá, - bántja a hiúságát, hogy most már... hogy is fejezzem ki magamat ... hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a közöttünk fennálló viszonyt.
- Nos, - kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony csakugyan czélt talált megérzését.
- Mit tartasz a mi viszonyunkról ?...
- Azt, - válaszolta Emerenczia herczegnő, - a mit maga: magasabb érdekből viselem a konzekvencziáit.
- Ez nem felelet.
- Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre.
Sőt kulcsa az én kiábrándulásomnak is.
Egy olyan férfitól, a ki magasabb érdekből csókol meg egy nőt, félni nem lehet.
Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.
- Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, - kérdezte lassan, szinte tagolva a szót, - lehetett félni?
- Addig - válaszolt a herczegnő, - lehetett.
- Tehát - évődött a férfi, - mégis megtudtam, a mit akartam.
- Mit?
- Azt, hogy ma se tart az ükapjának.
- Eszembe sincs.
A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.
- Tudja -e, hogy boldoggá tesz ez a hite ?...
S épen ezért nem akarom belőle kiábrándítani.
Erre a szép asszony is elpirult kissé.
- Sejtem, - mondta, - de ne örüljön neki.
Az a magasabb érdek egy olyan nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.
Kont elmosolyodott.
- Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi...
- Ugyan?
- Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.
- Ki tudja azt? - évődött most már a menyecske, - hátha örülök neki.
- Én tudom, - állította a férfi biztonsággal.
- Ha ki nem ejtem azt a szót, ma is remegnél a közelemben.
Az asszony vállat vont.
- De az a szó - folytatta Kont, - megsértette hiúságodat; úgy véled, téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.
- Azt - jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, - minden asszony megkövetelheti, hogy magáért szeressék...
Most egy kis szünet következett.
A vitéz szólalt meg először.
- És - kérdezte, - ha azt mondanám neked valamikor, hogy magadért szeretlek, elhinnéd nekem?
- Nem.
Kont újra megakadt.
Lesütötte szemét.
A herczegnő picziny lábára tévedt a tekintete .
A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen.
Ebből aztán megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.
- Kinek tart engem? - kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva szemét.
- Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.
A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.
- És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?
- Vállalom, - felelte a szép asszony, - mert úgy érzem, nemesek a czéljai és mert...
- Mert?
- Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr...
- Nem kiváncsi a czéljaimra?
- Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.
Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.
- Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem.
Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.
Az asszony elnevette magát.
- Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és túlsok a belém helyezett bizalma.
Annyit egy asszony sem érdemel meg senkitől.
- Igen, - mondta Kont, - tegezni foglak ezentúl is... négyszemközt is...
De a bizalmamat nem sokallom.
Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes, csábos asszony!
- És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy előttem leleplezte magát?
- Azt én nem tettem, - állította Kont komolyan.
- Ugyan, édes Kont, - ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, - előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű játékokat.
A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki előtt nincsenek komoly titkai...
Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében inkarnáltatta magát?
Ugyan!...
Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.
- Édes Emerenczia, - mondta lágy, szinte elegikus hangon, - én semmit se akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól is.
A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok, a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.
- Így megértem magát, - mondta Emerenczia, - csak az eszközein csodálkozom.
Hunyadi , Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!
- Azok - állította a vitéz, - olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak az emberek a nélkül is.
A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések nélkül.
A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.
- Igaza van.
Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.
- Segítségemre lesz?
- Igen...
- És megkegyelmez a magasabb érdeknek?
- Meg, hiszen szeretem a hazámat.
Feláldoznám érette az életemet is.
- De - kérdezte Kont, - belátja -e azt is, hogy semmit se kell érte feláldoznia?
Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt.
Kis keze idegesen zongorázott a széke karján.
Nyilt az ajtó...
A komornyik meghajtotta magát.
- Herczegséged...
A herczegnő felszökött székéről.
- A karját, édes Kont.
A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát.
Háziasszony és vendége helyet foglaltak szemben egymással.
Egész éjfélig tartott a tête - à - tête.
A férfi vitte a szót.
Az asszony csak felelt.
Kont vitéz kérdést kérdésre halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése megismerkedni a haza viszonyaival.
A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot.
De azt érezte ; hogy jóhiszeműek a Kont kérdései.
Készséggel megfelelt rájok...
A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán szövetségestársa, tanítványa lett.
A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.
- Ennek a mi két kezünknek - mondta, - nem szabad többé széjjelválni soha, soha!
Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem szentesítette a szövetséget.
Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.
Meghajtotta magát és távozott...
A herczegnő belehanyatlott egy selyemkerevetbe és lehunyta szemét.
Ajka megnyilt s gyöngyfogai mögül apró, tüzes sóhajok törtek elő.
És még három szó:
- Végre egy férfi!...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE