Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Nannyó az erdőn.
Az édes jó nannyóról, a ki már kora reggel becsoszog hozzánk s mosolyogva hoz egy nagy tálczán öt pohár frissen fejt tejet, még alig írtam valamit.
Látom az édes anyám arczán nem egyszer, mintha félne, hogy nannyó elkényeztet minket.
Ha valamelyik csinyt követ el, a nannyó olyan szépen kéri édes anyát:
- Ó, kedves menyemasszony, bocsásson meg neki most az egyszer, csak most az egyszer , többet ez nem történik.
Ugy -e, nem?
Nekem úgy tetszik, mintha nannyónak, mikor ránk néz, az egyik szeme mosolyogna, a másik meg sírna.
Boldog, nagyon boldog, hogy végre megláthatta a budapesti unokákat is, de mindig elszomorodik s a szemét törülgeti, ha arra gondol, hogy visszamegyünk s talán sohasem lát minket.
Ó, mert nannyó öreg, nagyon öreg...
Nagyapó is, nannyó is, már évek óta alig jártak túl a falu határán.
Nem birják a szekérrázást s olyan kényelmes, ruganyos hintó nincs ám.
Talán ha volna, sem ülnének bele.
Nagyapó már rég elbúcsuzott az erdőtől is, öreg lábának nehéz volna fölmenni a havasok közé, megmászni azokat a magas hegyeket.
Pedig az itteni nép gazdaságának jó része az erdőn van.
Nem csak fát ád az erdő, de pompás illatos szénát is.
A rét nem nagy s a szorgalmas székely nép a meredek hegyeket is megkaszálja.
Több szénát hordanak haza az erdőről, mint a rétről.
- Istenem, Istenem, - sóhajtozott nannyó, - ha még egyszer az erdőre mehetnék!
Arra a kaszálóra, a mely az édes apámé volt; a melyen én fiatalabb koromban minden nyáron gyüjtöttem a szénát.
Emlékszik -e, nagyapó, volt azon a kaszálón egy édes almafa is .
Az én apám oltotta, s igy szénagyüjtés idején már jó volt az almája...
De szeretném látni ezt az almafát!
De szeretnék elbúcsuzni tőle!
A nagyapó félre fordult, könnycseppet törült el a szemében, aztán nannyóhoz fordult ismét:
- Maradjon itthon, nannyó, messze van az a kaszáló.
Köves, rossz az útja.
De jött Gábor bácsi, a nagyapó legidősebb fia s jött János, a »kis gazda «, nagyapó legidősebb unokája, kit a tavaszon soroztak be katonának s mondották:
- Ne búsuljon, nannyó, elviszszük mi. A szekér derekát jól megrakjuk szénával , csinálunk olyan puha ülést magának, hogy még a királyné is ráülhetne.
- Ó, lelkem fiaim, áldjon meg az Isten!
- Jól van, jól, csak vigyétek, - dünnyögött nagyapó.
Úgy tetszett nekem, hogy nagyapónak nem volt kedvére a nannyó elutazása.
Na, lett egyszerre nagy sürgés-forgás.
Az édes anya mindjárt felvetette a konyhát , pompás útravalót készített nannyónak.
Nagyapó, Gábor bácsi, az apa, János, a kis gazda, kitoltak az udvarra egy szekeret, megvizsgálták alaposan, hogy nincs -e valami hibája, telerakták szénával, tízszer is kipróbálták az ülést, még nagyapó is felmászott a szekérre, ő is kipróbálta: kényelmes ülése lesz -e nannyónak.
Úgy tervezték, hogy kora reggel indulnak s estére haza hozzák nannyót.
Sohasem feledem el ezt a reggelt.
Ez volt csak a búcsuzás.
Mintha csak valami hosszu, nagyon hosszu útra indult volna nannyó.
Körülfogtuk, öleltük, csókoltuk.
A hányan voltunk , mind szerettünk volna segíteni a kocsira ülésben.
A nagyapó izgatottan, kipirult arczczal tipegett a kocsi körül.
Mindegyre mondta a kis gazdának: vigyázz a nannyóra, fiam.
Hallod -e, úgy vigyázz, mint a szemed fényére!
- Ne féljen, nagyapó.
Mi is mondtuk Jánosnak:
- Vigyázz, János, mert hátra kötjük a sarkadat!
- Ó édes aranyszáju csirkéim! - áradozott nannyó.
- Majd hozok nektek epret.
De még almát is az én édes apám fájáról!
- Pá, pá, nannyó, pá!
János pattintott az ostorával, a lovak kitánczoltak az udvarról s mi, a meddig el nem tünt szemünk elől, folyton néztünk a szekér után, kalapunkat, kendőnket lobogtattuk , nannyó pedig egyre visszafordult s integetett felénk:
- Pá, gyerekek, pá!
Hanem az csudálatos, a mi ezután történt.
Egész nap nem találtuk a helyünket .
Mindegyre megfeledkeztünk magunkról s kérdeztük: hol a nannyó?
A nagyapó szegény még enni sem tudott.
Egész nap járt-kelt az udvaron, folyton az erdő felé nézett s számítgatta: na, most itt meg itt járhatnak.
Most már ott vannak.
Tudom, bizonyosan tudom, - mondotta magában - hogy nem állja meg s dolgozni fog.
Azt hiszi, most is úgy van, mint régen.
Fölmelegedik, vizet iszik és betegen jő haza.
- Ó, ó, mért is eresztettem el, - tusakodott nagyapó.
- Ne féljen, nagyapó, semmi baja sem lesz nannyónak, - vigasztalta az édes anya.
- Csak ne lenne, csak ne lenne!
Lássa, menyemasszony, olyan vagyok, mint az árva, ha nannyó nincs itthon.
Mi lenne velem, ha nannyó nem volna?
Ó, ha az Isten hozzám küldené elébb a halál angyalát!
- Ne beszéljen a halálról, nagyapó.
Öregek, de egészségesek, hála Istennek, még sokáig élhetnek.
Nagyapó szomorúan mosolygott.
- Jól van, jól, ne beszéljünk a halálról.
Alkonyat felé már igazán nem találta helyét nagyapó.
Mindegyre kitipegett a kapu elé : nem jőnek -e?
Kérdezett minket egyre: fiaim, nem halljátok -e a csengetyű szavát?
Aztán zsémbelni kezdett:
- Ment -e valaki borvízért?
A nannyó nagyon szereti a friss borvizet.
Készül -e a vacsora?
Mi lesz vacsorára?
- Lesz minden, nagyapó, ne nyugtalankodjék.
- Meglássátok, itt ma nagy szomorúság lesz...
- Ugyan mi szomorúság?
De nem fejezte be a mondását.
Egyszerre csak a távolból ide verődött a csengetyű hangja.
- Ez a Fecske csengetyűje! - kiáltottam én.
- Az! az! - kiáltották mind.
Futottunk a kapu elé.
- Nannyó! nannyó!
Ihol már be is fordul a szekér az udvarra.
Az apa szép gyöngén leveszi nannyót a szekérről, nagyapó megöleli s mond sok mindent, de nem igen lehet érteni a szavát .
Csak ennyit értettem világosan:
- Ó, csakhogy megjöttél!
Aztán leülnek az alá a két testvér akácz alá, melyet a kis gazda ültetett tíz év előtt nagyapónak s nannyónak.
Akkor nem akarták hinni, hogy még az árnyékába ülhessenek valaha.
S ím a két akácz nagyra nevelkedett, összefonódtak az ágaik.
Igazi szerető testvérek.
Nannyó sorba csókol minket, aztán édes anya int nekünk, hogy hagyjuk egy kicsit magukra az öregeket.
Csak úgy félfüllel hallom a beszédjöket.
- Hát elbúcsuzott az erdőtől maga is nannyó...
- El, nagyapó, el...
- Fájt a szíve, ugy -e?
- Fájt, nagyapó, fájt.
Egyszerre csak szegény nannyó el kezdett zokogni.
- Ó, nagyapó, nagyapó, mért nem szólt.
- Nem akartam megszomorítani, nannyó.
Azt hittem, sohase megy már az erdőre!
- Kivágták az édes apám fáját!
Az én édes jó apám fáját!
- Elszáradott volt, nannyó.
Azért vágta ki a kis gazda.
- Elszáradott, el...
Mi is elszáradtunk...
Minket is kivágnak...
- Minket is kivágnak...
- A töve még ott van.
Rája borúltam, nagyapó s megcsókoltam!
- Jól tette, nannyó!
- Aztán elbúcsuztam az erdőtől... az édes apám fájának a tövétől...
- Ne sírjon, nannyó.
Az édes apa és anya oda ment, megölelték nannyót.
Kérték ők is:
- Ne sírjon, nannyó!
Aztán mink is oda mentünk, öleltük, csókoltuk s kértük:
- Ne sírjon, nannyó!
- Ó, édes kis csemetéim!
Nem sírok többet, nem!
S a könnyek közt, mintha mosolygott volna szeme, arcza.
Gyenge karjával magához ölelt minket, aztán honnét, honnét nem, egy kis kosárkát húzott elé.
Tele volt illatos eperrel.
- Egyetek, fiaim, egyetek.
Ezt nannyó szedte nektek.
Úgy -e, jó?
És földerült az arcza egészen.
Úgy biztatott, úgy gyönyörködött bennünk, a mint körülállottuk a kosarat.
Ó, drága, édes jó nannyó!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE