Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Amiket az útleíró elhallgat
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
19
Bekezdés
1994
Mondat
3944
Szó
31840
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AZ ORVOSSÁG
Amikor Erdélyben jártam, a Szent-Anna tavához egy székely ember kalaúzolt.
A tó mellett leheveredtünk és tüzet raktunk.
A tűz nem a melegért kellett, hiszen augusztus elején voltunk, hanem, hogy Antal Ferenc szalonnát piríthasson.
Hogy az úton a hideglelésről beszélgettünk, itt a tűz mellett is erről volt még mondanivalója.
A fiát lelte ki a hideg, meg a feleségét és kapotnyak főzettel gyógyították ki magukat.
- Máskor, - mondom az embernek, - ne hallgassanak holmi vénasszonyokra.
Mert lássa, a kapotnyak mérges növény.
Meg is halhattak volna tőle.
Legjobb orvoshoz menni.
A székely nyugodtan nézett reám, aztán így szólt:
- Dejszen instálom, nem hiszek én a doktornak.
Mer a doktor olyan, hogy egy kis papiros, egy kis írás, aztán mingyárt ötven grajcár.
Elővette a pipáját és egy fenyőágacskával tisztogatva, folytatta:
- Az igaz, hogy olyan most a törvény, hogy orvost kell hivatni a beteghez.
Aki nem hivat orvost, megbüntetik két pengő forintra.
Az én ipamat is annyira büntették.
Előpiszkált egy mogyorónyi kis parazsat és rákotorta a pipájára.
Én nem szóltam többet.
Arra gondoltam, hogy a Szent Anna tava mégiscsak szebb , mint a csorbai tó.
A csorbai tónak délfelől nincs partja és a fenyőfák is aprók körülötte.
Itt mindenfelől magas hegyoldal.
Óriás lombos vén fenyők.
És az emberjárásnak semmi egyéb nyoma, mint egy rozzant kis kápolna, amelyikbe csak éppen a pap fér be.
És köröskörül madárhangtalan, mély csöndesség.
- A mult nyáron én is beteg voltam, - folytatta az emberem félkönyökére dőlve.
- De nemcsak én, hanem a feleségem is, fiam is, sógorom is.
Mert valami gombát találtam az erdőn, úri gombát, egye meg a lidérc.
Megettük.
Hát lássa a tekintetes úr, úgy előfogott a görcs, hogy majd rosszul járánk.
- De hát hogyan lehet az, hogy maga erdei ember létére nem ismeri a bolondgombát?
- Nem vagyok én erdei ember, instálom, csak két esztendő óta.
Azelőtt borvizet hordtam, míg a lovam meg nem döglék.
Hallgatott vagy két percig.
Azt hiszem, a lovára gondolt.
Valami rossz vén ló lehetett, de lám, a szegény embernek az életét egy ló halála is hogy elcsavargatja.
Visszatalált aztán az elbeszélése fonalára, mert így folytatta:
- Ahogy ott kéllódunk, ki a falnál, ki az udvar közepén, azt mondja a sógorom: - Muszaj, hogy elmenjönk a doktorho.
Hogy az asszony is jajgatott, a gyereknek meg a szeme is kidölyedezett, mondok hát, egye meg a lidérc azt a pénzt, inkább mink maradjónk meg, mint a pénz.
- Lássa, okosan gondolkozott kend.
- Pedig én jóformán eszömnél se vótam, - felelt rá jóízűen megszíva a pipáját.
- Mer én öttem legtöbbet a gombábul.
Hát csak rámadták az új ruhát, új kalapot , oszt eltámolyogtunk a doktorho.
- Meg is halhattak volna kendtek, ha nem mentek volna idején oda.
A székely pislogott egyet erre a megjegyzésemre.
Lehet, hogy még senki se mondta neki, micsoda veszedelem a rossz gomba megevése.
- A doktor otthon vót.
Az is azt mondta, hogy éppeg jókor találtunk hozzá.
Írt oszt egy recét, de olyan sebösen, csak úgy sörcögött a tolla.
- No, azt mondja, vögyék be, amit erre adnak a patikába, oszt feküdjenek le , takaródzanak be jól dunyhával.
Föl se keljenek holnap reggelig.
- Izzasztót rendelt.
- Lehet, - felelte egykedvűen a székely.
- Mink csak megindultunk nagybúsan a patika felé.
Az asszony a kezibe tartotta recefet.
- Mutasd, mondok, mit írt olyan sokat?
- Mutatja az asszony.
Nézzük mind a hárman.
Mert a sógor is tud olvasni, meg a fiam is.
De egy szó nem sok, annyit se értöttünk belőle.
- Hogy is értették volna.
Hát nem tudja, hogy az orvos diákul levelez a patikussal?
- Nem tudtuk, instálom, de ha mán az embör mögfizet, írhatná böcsületesen azt a recét, nem úgy elkapkodva.
Hát csak apróztuk ott az útcasarkon, hogy mi lehet az a sok, amit fölírt?
Már mondok, akármi, de rámegyen erre tán két pengő forint is.
Azt mondja a sógor: - Még jó, ha annyi is futja.
Mer azt mondja, Szabó Mózeséknek is ilyet írt a doktor, oszt egy forint negyvenkét grajcárt vettek rajtok a patikába, pedig az fele írás sincsen.
Mondok egye meg a lidérc azt a doktort, nem is bízok én benne, mert lám, azt is mondta, hogy dunyha alá kell feküdni.
Csak húzzák a szegény embert, ahol lehet.
- Itt nem értem kendet: miért ütődött meg azon, hogy dunyha alá kell feküdni?
- Hát instálom, hogy feküdjön négy ember egy dunyha alá?
Mert nincs több, csak egy a feleségemnek.
Itt mán hogy nem is fogott a baj bennünket, mondok, egye meg a lidérc azt a doktort, nem többet használna -e nekőnk ekkis keserő pájinka?
- Debeon, aszongya rá a sógor.
Az asszony is szintazonképpen.
Hát csak megfordultunk.
Be a koszoróba.
Rendelek egy hatos ára pályinkát.
Megisszuk jóézűven, hát csak elgyalúdik szépen minden szenvedésönk.
- És meggyógyultak?
- Nem vót nekőnk instálom, azóta se semmi bajunk.
Fölálltam, hogy visszainduljunk.
A székely is fölcihelődött.
Leveregette a tarisznyájáról az odatapadt sáros mohát s az elbeszélése befejezéséül még ezt mondta:
- Így higyjen az ember a doktornak.
Egye meg a lidérc.
Csak az ötven grajcáromat sajnálom, akit nagyhiába a recéért fizettem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE