Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VIII.
A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése: a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.
Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne.
Maga Gábris is rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát teljesen különválasztotta az ükapácskájától .
Abban a hitben élt, hogy megismervén a kor viszonyait, ő maga is lemondott ambiczióiról.
És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni akarja a nép körül szerzett tapasztalatait.
Nyilván a módját is megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész helyesen.
Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni tudjon.
Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan lejárja magát.
El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi, kereskedelmi törvény örvényében , belefojthatja akár a legelső koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.
Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is megtanulni a Corpus Jurist.
A lángeszét elismerték, de nem tételeztek fel benne annyi szorgalmat .
Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat alatt...
A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak.
Ő félt Konttól .
Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete, hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a képviselőházba.
Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával.
El kellett ismernie, hogy czélt talált vele.
Mert csakugyan úgy áll a dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet szükségleteit.
A pszichéjét!
Vágyait, eszményeit!
Csakhogy ép ez a legnehezebb.
A diagnozis megállapítása.
Az orvosság: az már csak reczept...
Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi -e Kont vitéz már eddig is?
Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések.
Fölényes elme.
Éles szem.
Meleg sziv.
Ha úgy lenne, - morfondirozott a miniszter, - azt se igen bánná, ha megbuktatná a kabinetet...
Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a kalamitásnak...
Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a mandátumát, akármekkora is a nimbusza...
Igen főtt a feje a jó miniszternek.
Mitévő legyen ?...
A kaszinótagok lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása elé.
Igyekeztek meggyőzni a minisztert.
- Ne bántsd, kegyelmes uram...
Ártani semmi esetre sem árthat.
Csak használhat a roppant népszerűsége...
Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.
De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.
- Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.
Egy hétrét mameluk elnevette magát.
- Igaz, - jegyezte meg gúnyosan, - hogy elég czifrán kezdte...
Hahaha, azt mondta , hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.
- Ugyan, - vette Kanut a vitézt pártfogásába, - azt ő nem komolyan értette ...
Beugrottál neki...
A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének, elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha elintézte a sürgöny ügyét.
De bizony arra többé nem került rá a sor...
Egy megdöbbentő, szinte hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat.
A miniszter halálra sáppadt bele.
Kezéből kiesett a sürgöny.
Kanut felkapta és felolvasta:
« Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője hat órakor szivszélhüdésben elhalálozott.»
A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük...
Hét óra volt ...
Körülbelől egy órája lehetett annak, hogy Kont elhagyta a kaszinó épületét...
Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel.
Gábrist kivéve.
Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a miniszter elé lépett:
- Kont vitéz - konstatálta szinte átszellemülten, - megcsinálta magának a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát bejelentette.
Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem helyezkedhetünk...
- Nem, - mondta a miniszter, a ki magához jött végre, - Isten újjal mutatott rá , mitévők legyünk...
- Éljen Kont! - zúgta rá halkan az egész kaszinó.
Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet...
Konstatálták, hogy az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk.
Egyesek még tegnap is kártyáztak vele.
Sőt Klimanóczy szerint éjjel az orfeumban járt, roppant víg volt, sok pezsgőt ivott.
Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt három órával s pompásan mulatott az élczein...
Aztán Kontra került a sor...
Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni gondviselés rejtelmes problémái sűrű ködként borongtak a fényes termek levegőjében és megszállották a lelkeket...
Szó kevés esett.
- Miért kivánta Kont, - sóhajtott fel Gekszi gróf, - épen a Szendrey halálát?
- Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, - vélte Klimanóczy...
De Gábris lehurrogta.
- Bolondokat beszéltek.
Olybá veszitek a halált, mint gyermek a büntetést.
A halál boldogság, dicső dolog.
Ükapám bizonyára azért jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülönb...
A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz akarata idézte elő.
A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek akkor az emberek.
A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy betömje a hézagokat.
Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen , vagy ha van, az a legnagyobb csoda...
Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott meg valamit is.
A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné palotája előtt eljutott hozzá .
Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt a Szendreyével.
Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont lóra ült, hogy hazanyargaljon.
- Ki halt meg? - kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.
Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.
- Szendrey gróf, - válaszolták.
- Hatalmas úr volt...
Okos ember...
Képviselő.
Kont összerezzent.
- Képviselő? - mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról áhitatosan, reszketegen:
- Isten velem: ki ellenem?!...
A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé.
Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza kövezetéből.
A csillagok reszkettek az égen , az emberek szanaszét futkostak itt alant...
Kont vitéz gondolatokba merült.
Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához érkezett, s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.
- Hallihó!
Dulihó!
A gőzbárka átszállította a lovasokat...
Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az ablakon a hideg éjbe.
Ő nem fázott...
Két nagy érzés hatalmas lángokat gyújtott fel a szivében.
A hazaszeretet és a - szerelem...
A herczegnő képével aludt el s a hazáról álmodott:
...Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király vendégeiül .
Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig...
A királyok épen azért jöttenek Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új hódításait...
...A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét rendeljen.
Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is.
Most is megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.
A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit szokás szerint magánál tartott reggelire ), már három látogató is várt: Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.
Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.
Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű.
Afféle talpig-test ember , de nyakig-ész volt annak a feje is.
Kont maga mellé ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.
Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a fiskális urat ) , hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték kisistenei.
- Hallom, - kezdte Kont vitézt az évődést, - hogy kigyelmed tartja magát az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még senki se mondott.
Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:
- Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik kereke.
- Való, - ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, - ilyet aligha mondott valaki is , csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.
- Hászen - mondta a fiskális, - azért vagyok, hogy megmagyarázzam.
- Halljuk!
- Hát - magyarázta Kincses Károly, - minden embernek annyi az értéke, mint a mennyivel többet tud inasoknál.
A rendes ember, azaz a négy kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is konstatáltak.
Következésképen a bolond , vagyis az ötkerekes ember értékesebb, mert az olyat is tud, a mit senki sem tudott.
Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.
- Kire czéloz kigyelmed?
- Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra...
- Azok nem voltak bolondok...
- Nem -e ?...
Ha én azt állitom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a Marsban, nem vagyok bolond?
- Az képtelenség.
- Ma, de az lesz -e százezer év múlva?
Százezer év előtt képtelenség volt a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon, biztosíthatom, hogy ma is az lenne...
Uram, - folytatta Kincses, - a képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom.
Minden lehetőség képtelenség csira korában.
Azonképen a bolond és a lángész is egy és ugyanazon személy.
A siker előtt minden lángész bolond.
Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.
- Mond valamit, - dicsérte a fiskális eszét.
- Kigyelmedre alighanem rá fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.
- Megteszem, - vállalta Kincses, - ha megfizeti a zabját.
- Azt megfizeti busásan...
- És ha kiállja a kor levegőjét, - tette hozzá fiskális uram óvatosságból.
- Majd meglássuk...
Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra?
Valami ostoba sejtelem igen piszkálta a máját...
- Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a képtelenségről? - kérdezte feszengve, bátortalanul.
- Lehetőségről, akarod mondani, - javította ki Kont.
- Jó, mondjuk úgy.
- Miért ne mondanám meg?
Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.
Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen.
A torkán is akadt a szardinia, a mit épen a szájába tett.
A papnak is megcsúszott a széke magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját a rája szúrt hideg kolbászszal együtt .
Csak a nazarénus folytatta nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást...
Őt nem érdekelték a földi javak.
Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.
- Sajnállak, fiam, - szólott Gábor grófhoz, - de szükségem van a birtokaimra.
Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás.
Felszisszent tőle.
- Eh, képtelenség! - hadarta.
- Tréfának rosz, fenyegetésnek üres...
Kont erre már összeránczolta szemöldökét.
És rászólt a grófra:
- A ki fél, az ne henczegjen.
- Nem félek, - nyakaskodott Gábor gróf.
- Akkor miért akadt a hal a torkodon?
- Az ükapám szándéka bánt, - állította az ükunoka, - tisztán a szubjektiv animozitása.
Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik...
Azt hiszem, ez elég ok...
- Fiam, - jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, - fogsz te még erről másképen is beszélni...
Nem világosíthatlak fel a felől, mire kell nekem a földem , mert annak még nem érkezett el az ideje.
Ma csak annyit mondok, hogy nem mulatságra kell...
Elégedj meg egyelőre ennyivel és ne gyűlölj idő előtt.
A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus szavak.
Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi feldúlta a lelkiismeretét.
- Nem gyűlölöm, ükapám, - hebegte, - csak nem értem, mire való ez a czéltalan és képtelen erőszak...
- Hogy czéltalan -e, képtelen -e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, - jegyezte meg Kont vitéz...
Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi kombináczióiba.
Tehát komolyan foglalkozott a képtelen ügygyel.
Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű pontosságával működő agya kerekeibe.
- Ügyvéd úr, - zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus kellő közepéből , - világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek...
De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.
- Várjon kérem, - s legyintett a kezével, - még nem vagyok kész az anyaggal...
Gábor kijött a türelméből.
- Ugyan kérem, ne affektáljon.
Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott tovább.
Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát.
Izzadt, mint a ló, kidülledt a szeme.
A plébános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires férfiú.
- Nagyságos uram, - szólt rá szeliden, - tessék megcsendesedni, hisz nem történt semmi baj.
De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.
Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a nazarénussal nem történt semmi sem.
Ő nem tudott csodálkozni...
Nagysokára elcsendesedett Kincses mester.
Belevágta magát a székébe s egy nagyot fújván heuréka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:
- Készen vagyok!...
Kont ráemelte szemét.
- Nos?
Gábor melléje ugrott:
- Beszéljen hát!
A pap is nógatta:
- Halljuk, nagyságos uram!
- Kérek egy pohár bort, - nyögte ki a mester, miközben szaporán törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.
Hárman is töltöttek neki.
És Kincses mester felhajtotta mind a három poharat.
No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a szava.
Megjött , de nem az igazi.
- Éhes vagyok, - mondta - s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus elől...
- Ne bolygassuk a mestert, - tanácsolta a házigazda, - hadd lakjék jól először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.
Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.
A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült meg egy párszor, a théma nem.
Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt megszületett volna...
- Ne beszéljen, kérem - szólt rá a szelid papocskára - mert képtelen vagyok odahallgatni, ideges vagyok.
A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött.
Azt is betiltotta a gróf.
- Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.
Kont megcsóválta fejét...
- Légy türelemmel - intette ükunokáját, - és ne zaklasd az én vendégeimet...
Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.
Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagy sokára elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja valamennyi lyukja.
- No - mondta akkor - jóllaktam, hál' Istennek...
Kérek egy pipát.
Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.
- Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni...
Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele, de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.
Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.
- Kérem szivesen - méltatlankodott fejcsóválva - ez a pipa oly keményre van tömve , hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.
Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a rettenetes fiskálisra.
- Nem bánom - vállalta ez a szivart nagynehezen - bár egy jó pipa dohányt nem adok száz ilyen tekercsért...
Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, és Kincses mester még mindig nem nyilatkozott.
Végre maga Kont is megsokalta a tempózását...
- Beszéljen, fiskális úr - szólította meg a súlyos férfiút, - eleget vártunk kegyelmedre.
- Hát beszélek - egyezett bele Kincses mester.
- Úgy kezdem, hogy ez lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.
- Tehát vállalja?
- Vállalom!
Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.
- De nem fogja megnyerni, - támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.
Annak a szeme héjja se rezdült.
- De megnyerem - mondta s Kontra nézett, - már csak azért is, hogy bebizonyítsam , miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb testrésze.
A papocska összecsapta kezeit.
Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.
- Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! - kiabált rá dühösen a mesterre.
- Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű bolond!
Meg akarja nyúzni az ükapámat...
Ki akarja használni a tapasztalatlanságát.
Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen dolgok, de mit bánja azt maga!
Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek igérkezik.
No, de - folytatta eszeveszetten, - majd megmutatom én magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi kamaránál és...
Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.
Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a szidalmazója szivarját.
- Ejnye, - mondta, - még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.
Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.
- Feleljen hát Gábrisnak, - biztatta Kincsest mégis, hogy némileg jóvátegye a tapintatlanságát.
- Hisz - jegyezte meg Kincses mester sunyin, - még nem kész a szidással, csak pihen.
- De készen vagyok, - jelentette ki Gábris gróf mérgesen.
Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott rajta.
- Az más, - mondta Kincses uram, - akkor felelek...
Hát abból, a mit a gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem fogadok el a perért, puszta dicsőségből folytatom.
De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.
- Ejnye, - jegyezte meg, - ki hitte volna-, hogy olyan biztos ez a per.
Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a szava.
- De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, - vágta ki a szót és a mellét, - és ez az ember én vagyok.
Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt a házigazdától:
- Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.
- Mikor lesz az anyag leirva? - kérdezte Kont vitéz.
- Tekintve, - válaszolt Kincses mester, - hogy kitészen vagy ötven ivet, el fog tartani vagy tiz napig.
- És - csodálkozott Kont, - kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a fejébe?
- Nagy uram, - henczegett a kövér úr, - ha kitalálták volna azt a gépet, a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.
Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát, annyiból állott , hogy behajtotta kissé a jobb térdét ), aztán csakugyan kigömbörgött.
- Szolgája, szolgája, szolgája! - üzente vissza az ajtóból, mert eszébe jutott, hogy nem búcsúzott el mindenkitől.
Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot.
Elég volt nekik az is, a mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.
A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta magát.
Gábris gróf azonképen cselekedett.
- Majd még beszélünk erről a dologról, - mondta ükapjának sápadtan, - most nem tudom , mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam...
...A nazarénus és a várúr magukra maradtak.
A nazarénus igen magas, szikár férfi volt.
Haja fakó és gyér, mint a molyette bunda , orra kövér és kampós, mint a flamingóé.
Különben hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és lapos fogainál fogva.
- Eszik még, domine? - szólította meg Kont rövid hallgatás után.
- Köszönöm alásan, nem tudok többet.
- Akkor keljünk fel.
Kell egy pipa?
- Instállom, jobb szeretnék egy kubát.
- Mi az a kuba?
- Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.
- De mi?
- Szivar.
- Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, - mondta a házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.
Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.
- Üljön le, domine.
A nazarénus leült.
- Mi a neve? - kérdezte Kont.
- Lombos Keresztély, instállom.
- És mit tud?
A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta zavarba.
- Hát - válaszolt a nagy úrnak, - elvégeztem a theológiát, a jogot, a kereskedelmit és a teknikát...
Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul, tótul, németül, angolul , csuvaszul, kinaiul és hottentottául...
( Most fújt egyet, aztán folytatta:) - Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is, buddista pap is, de kálvinista pap is.
Amerikában csatornatisztító voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak ettem, igen megfeküdte a szivemet...
Azóta semmi sem vagyok, csak nazarénus.
Kont vitéz csak ámult-bámult.
- Akkor kegyelmed igen tudós ember!
- Az vagyok.
- És sok mindent próbált!
- Azt hiszem, mindent.
- Gábor gróf - faggatta Kont különös vendégét, - azt mondta nekem, hogy megtévedt egyszer: sikkasztott.
- Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a hibámat, mikor nazarénus lettem...
- Volt pénze?
- Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.
- S most miből él?
- Napszámból.
- Egy ilyen tudós ember! - csodálkozott a vitéz.
- Itt nálunk nem kell a tudomány, - világosította fel Lombos.
- De azért nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal.
Igen kevéssel beérem én.
Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.
Kont összecsapta kezeit:
- És meg tudja rágni a nyers búzát?
- Meg.
A fogam hozzáidomult.
- De a jó meleg ételt csak jobban szereti?
- Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.
Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette kezét.
- Akar jó módban élni?
Fanyar mosoly húzódott a Keresztély szája szögletébe.
- Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom...
- Nincsenek vágyai? - faggatta Kont.
- Hát hisz voltak, - hebegte a nazarénus zavartan.
- De most már minek ?...
Késő.
- Miért késő?
- Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom...
A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában.
Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.
- Akar -e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?
Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.
- Azt igen, igen!
Hiszen nazarénus vagyok.
- És - tette fel Kont a második kérdést, - tud -e hallgatni?
- Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, - fogadta a nazarénus fanatizmusa lázában, - kivágatom a nyelvemet.
Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz, inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette.
A szavai azonképen:
- Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom.
Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet.
Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a lehetetlenséggel.
Bizom az erőmben, - folytatta Kont vitéz nemes pathoszszal, - szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a gyöngeségemet...
Akar -e segítségemre lenni?
A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az arcza.
- Akarok...
- És - kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva, - megigéri , hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit kigyelmednek sem szabad tudnia...
Megigéri, ha im Isten szent szine előtt kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl tenni fogok, bármily különösnek , titokzatosnak, őrületesnek is tetszett és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?
- Megigérem; - és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.
- Miért sír? - kérdezte Kont csudálkozva.
- Olyas valamit éreztem, - válaszolt Lombos Keresztély, - mintha egy pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy uramat Isten jobbján ülve.
Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.
A nagyúr egészen elérzékenyült...
- Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, - mondta a szive hangján, - viziói vannak , halluczinál.
Gondom lesz rá, hogy megerősödjék...
Nézze - tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, - úgy mint én!
- És kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele.
- Jó lesz barátom? - enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével.
- Ugye jó?
- Jó, - mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a hősre.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE