Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Levél a tanítómhoz.
Megigértem az én kedves házi tanítómnak, hogy a nyáron leveleket írok neki.
Már négy hete, hogy itt vagyunk s egy rövid levélen kívül, melyben szerencsés megérkezésünkről értesítettem, nem írtam többet.
Szégyenlem nagyon, de igazán alig marad időm a levélírásra.
Ma ide, holnap oda rándulunk ki s rendesen oly fáradtan érkezünk haza, hogy nem csoda, ha napról-napra húzódik a levél írása.
Ma azonban nem megyünk sehová, mert szakad az eső, mintha dézsával öntenék s ki sem mozdultunk a szobából.
A nagyapó árvíztől fél s erősen nyugtalan, hogy hetekig eltart az esőzés , pedig itt az aratás ideje, a gabona lerothad, s ez nagy baj.
Isten őrizz, hogy piaczon kelljen venni a gabonát.
Látván, hogy az egész napot a szobában kell töltenem, eszembe jutott a tanító bácsinak tett igéretem s írtam neki olyan hosszu levelet, hogy tudom, egy fél napig is eltart az olvasása.
A következő levelet írtam tanító bácsinak:
Kedves tanító bácsi!
Mikor elbúcsuztam öntől, megigértem, hogy időnként levelet írok .
Lám, mindjárt elmúlik a nyár s még csak most írom a második levelet.
Nem írok önnek a falusi élet kedvességéről, hisz ön jól ismeri a falut, ezen a vidéken nevelkedett , itt töltötte gyermek- és ifjúkorát.
Boldog vagyok, hogy a falut megismerhettem s mondhatom, a nagy város lármája után oly jól esik nekem ez a csöndesség, a sok fény és pompa után ez az egyszerűség.
Ó, ha én is itt tölthetném gyermek- és ifjukorom napjait!
De így is meg vagyok elégedve, mert édes apa megigérte, hogy ezután minden nyáron lehoz a falura, hadd ismerjem meg alaposan a falusi életet, a nép szokásait , nyelvének sajátosságait.
Tanító bácsit bizonyosan érdekli, hogy mivel töltöm itt napjaimat.
A játék mellett jut -e néha eszembe az olvasás, írás?
Megvallom, mióta itt vagyunk, keveset olvastam és írtam, mert mindennap volt valami új, érdekes látni való s olvasásra és írásra csak ilyenkor van érkezésem, a mikor esik az eső.
Majdnem mindennap kimegyünk az erdőre eprészni.
Mennyi itt az eper!
Néhol mintha vörös abroszszal volna a föld betakarva.
Aztán kijárunk a mezőre.
Nézzük a kapálást, kaszálást, szénagyűjtést, a szántást: minden új nekünk.
Én már értek valamit a szénagyüjtéshez.
Kicsi villámmal elég csinos boglyácskákat rakok s tudok gereblyélni is.
Tud már Juliska is.
De tanító bácsit ennél jobban érdekli talán az, hogy ki az itteni tanító.
Nem mondhatom, hogy mily nagy örömet szerzett nekem az édes apa, mikor elvitt az itteni tanító bácsihoz, a ki öreg ember s a ki az első tanítója volt az édes apának!
És mily érdekes: az édes apa volt az első tanítványa az öreg úrnak.
Ó, ha látta volna, tanító bácsi, hogy mennyire örült az öreg úr, mikor édes apával beléptünk kis szobájába !
Megölelték, megcsókolták egymást s mind a kettőnek könnybe lábbadt a szeme.
- Édes, jó tanítóm! - rebegte az apa.
- Drága, jó tanítványom! - rebegte az öreg úr reszkető hangon.
- Ez úgy -e, Bandi, - mutatott rám - a legidősebb fiad?
- Úgy van, ez Bandi, kedves öregem.
Kezet csókoltam az öreg úrnak, ő meg homlokon csókolt engem.
Aztán leültünk s az öreg úr és apa elkezdett beszélni régi dolgokról.
Bejött a néni is, örült ő is nagyon, ölelt, csókolt engem, majd kiment, kalácsot és bort hozott.
Az édes apa finom szivart vett elő.
- Gyujtson rá, öregem.
- Ó, ez nagyon finom nekem.
Tedd el, fiam.
Majd én pipára gyujtok.
Elővette hosszú szárú pipáját, megtöltötte magyar dohánynyal a rojtos zacskóból , rágyujtott s egy pillanat mulva vastag füstkarikák kavarogtak a szobában.
De hogy szavamat ne felejtsem, - a mint a mesékben szokás mondani - az öreg úr nem olyan forma ám, mint a nagyvárosi tanítók.
Egyszerű magyar ruha a viselete, alig különbözik a jobb módu székely emberekétől s a ki nem tudná, hogy ki és mi, bizony nem nézné tanítónak a ruhája után.
De itt is meggyőződtem arról, hogy nem a ruha teszi az embert.
Az öreg úr, a mint az édes apám beszélte, a régi világból való ember.
Az ő idejében még a gimnázium alsóbb osztályaiból kikerült fiatal emberek lettek tanítókká s a kinek a legszebb éneklő hangja volt, azt választották meg tanitónak.
Első volt az ének, azután jött a tanítás.
Hanem az én édes apám tanítója nem csak kántornak volt kitünő, de tanítónak is.
Ha nem is volt diplomás tanító, ügyesen tudta vezetni az iskolát mindig.
Negyven esztendeje tanít, minden évben 80-90 gyermeket s ha csak mind egy osztályosok volnának!
De ez a 80-90 gyermek hat osztályba tartozik!
Képzelem, mily nehéz lehet ezeket mind tanítani, foglalkoztatni egyszerre.
- Emlékszel -e, - mondta az öreg úr édes apámnak, - hogy milyen keservesen sírtál , mikor az édes anyád felhozott az iskolába?
- Hogyne emlékezném.
Soha el sem is felejtem.
Az édes apám, a jó nagyapó, ábéczés könyvet vett a városban s mikor hazahozta, nagy örömemben sebesen forgatni kezdettem.
Szerettem volna egyszerre látni az egész könyvet.
Egyszerre aztán, ripsz ! elhasadt egy lap.
Tyü! volt sírás!
Nem akartam fölmenni az iskolába.
Féltem, hogy megver a tanító bácsi.
Az édes anyám, a drága jó nannyó, összecsirizelte az elhasadt lapot, de én még sem vígasztalódtam meg.
Na de hiába, mégis csak föl kellett menni az iskolába.
Édes anyám, úgy emlékszem, mintha ma is látnám, egy kosárba tett két csirkét s vagy tíz tojást.
Akkor szokás volt a tanító bácsinak valami ajándékot vinni.
- Ma is szokás nálunk, - jegyezte meg az öreg úr.
- Nos, egyik kezébe vette a kosarat, a másik kezével megfogta az én kezemet s úgy vezetett az iskolába.
Jaj de szepegtem, mikor beléptünk ebbe a szobába.
Ugy -e, ez volt?
- Ez, fiam, ez.
- Az édes anyám mondta mosolyogva: hoztam egy síró fiút, kánt' uram.
- Hát mért sírsz, fiam, - kérdezte maga öregem s szeretettel simogatta meg az arczomat.
Egy kicsit erre megbátorodtam, de még nem mertem szólni.
- Talán félsz az iskolától, he ?
- Nem félek, - feleltem én síró hangon.
Mondta az édes anyám: Egyéb baj van itt , kánt' uram.
Hát bizony megesett, hogy az ábéczés könyvnek egy lapját elhasította.
- No, - mondta maga öregem - ezért ne sírj, fiam.
Csak jól tanulj.
Hiszen sok könyvet elszaggatsz te még, ha szeretsz tanulni.
Hadd szakadjon a könyv, csak a tudomány belőle a fejedbe menjen.
Ezt mondta maga, öregem, nem felejtettem el a szavait.
Hát bizony azóta - mondotta az apa mosolyogva - sok könyvet szaggattam el.
- Derék ember is vált belőled, fiam, - mondotta az öreg úr.
Büszke vagyok rá, hogy te voltál az első tanítványom.
Aztán felém fordult:
- Hát te, fiacskám, jól tanulsz -e?
- A tanító bácsi nagyon meg van velem elégedve, - feleltem én.
Ugy -e, a tökéletes igazságot mondtam, édes tanító bácsi.
Ugy -e, meg van velem elégedve.
Az én lelkem legalább nyugodt, hogy minden szavára figyeltem, mindig kedvvel, szeretettel tanultam, nemcsak azért, hogy szüleimnek és önnek örömet szerezzek, mert tudom én, hogy mindenki magának tanul.
Az öreg úr megsímogatta az arczomat.
- Apja fia!
Az, az.
Csak légy olyan derék ember, mint az apád.
- Arra igyekszem, - feleltem én.
Az öreg úr és apa kocczintott.
- Éljen sokáig az én kedves, öreg tanítóm!
Töltöttek nekem is egy csepp bort.
- Az Isten éltesse, tanító bácsi!
Köszönöm, hogy az édes apámat tanította.
Az öreg urat, úgy látszik, meghatották az én szavaim.
Könnyes szemmel, remegő hangon kiáltott fel:
- Ó, de jó vagy, én Istenem, hogy ezt is megengedted érnem.
Nem hiába szenvedtem , nyomorogtam, küzdöttem!
Alkonyodott, mikor búcsut vettünk az öreg úrtól.
Azzal váltunk el, hogy ezentúl mindennap találkozunk.
Jön is azóta mindennap vagy mi megyünk hozzá.
Ilyenkor leül régi kis zongorájához s reszkető ujjaival nótákat ver nekünk, egyszerű, régi nótákat .
És mi oly nagy gyönyörűséggel hallgatjuk, mint egykor régen hallgatta ugyanezeket a nótákat az édes apa.
De már végezem a levelemet.
Isten önnel, édes tanító bácsi!
Mi gyerekek mind tiszteljük, csókoljuk, a szüleim szívesen üdvözlik.
Hálás tanítványa
Bandi .
U. i. Benkő Árpád, az én legkedvesebb barátom, éppen a levél zárta után jött ide s megtudván, hogy önnek írtam levelet, megkért, írjak bele tőle is tiszteletet, mert azt mondja (az ő saját szavai) »derék ember lehet az a bácsi !«
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE