Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IX.
A megbolygatott hangyazsombék nem költői metafora; a hangyazsombék mindenütt megvan és mindenütt egyforma: mindenütt nyüzsög, ahol a tömeg fölizgatódik.
Ezer püspök együtt ugyanolyan lélektani törvények szerint nyüzsög, mint ezer gyári munkás.
Az egyik éppolyan megbolygatott hangyazsombék, mint a másik.
Csak a gyári hangyazsombékot a napibér kérdése bolygatja meg, a püspökit a - párbér.
A narkozóf hangyazsombékot a kék aranylepkék és a tigrispinty vitája bolygatta meg.
A narkozóf hangyazsombékban ártatlan, szelid, álmodó virágok nyüzsögtek, de a törvényszerüség alól ők sem tettek kivételt.
A gyönyörüen kezelt és tizszeresen termő gazdaságok, a zakatoló gépek, lármás mühelyek, gyárak és bányák megzsibbadtak, mert a lélek, ami mozgatta, az ember, magukra hagyta őket.
Az emberek odakünn őgyelegtek és izgatottan vitatkoztak.
Keresték egymást, hogy összeveszhessenek.
A csoportosulás rendes napi szórakozássá , foglalkozássá, sőt hivatássá lett.
Minduntalan összeverődtek.
És amint találkoztak, az első szó az volt, amit váltottak:
- Aranylepke -e vagy kolibri?
A szokásos köszöntés teljesen kikopott a divatból.
Kolibri -e vagy kék aranylepke ?
Senki se akart másról beszélni, de erről mindenki.
A bölcs Nordery nem ismert volna szelid álombirodalmára, melyért életét áldozta.
Kirekesztette és távol tartotta tőle az izgalom minden legkisebb elemét, hogy a boldogság édes álmait még a szellő sugása se zavarja.
A kontinensek embertelenségeit és fonákságait egyszerüen kitörölte a narkozóf állam háztartásából és ideológiájából.
És most egyszerre minden itt terem: a pártoskodás, a harag és a gyülölet, az irigység és a hatalomvágy, a hiuság és a bosszu.
Honnan került elő ez a tömérdek ördög , amiből egy is elég volna arra, hogy a csalódott lélek naiv optimizmusából kiábránditson?
Bulfore lázongó elkeseredéssel, értelmetlenül nézte a fölfordulást.
Egyedül Derbizol értette.
Egyedül ő tudta, hogy az ember még a mennyországba is magával cipeli az emberi pszichét.
De Derbizolban megvolt hozzá a szükséges cinizmus.
A kancellár magányában nagyokat nevetett és rángatta a vállát.
- Hát ha elkezdtük, játsszuk végig a komédiát.
És Derbizol, a néhai politikai ágens, pompásan játszott.
Az Államtanács már kora délelőtt összeült a somnavillei trónteremben.
A törvény értelmében a kancellár elnökölt.
Az ovális alaku, hatalmas palisander-asztal körül komoran ültek az Államtanács tagjai, mint a vészbirák, akik az álmok gyönyörü birodalmának sorsát fogják eldönteni.
- Kolibri -e, vagy kék aranylepke?
Melyik hát a sziget jótevője, géniusza , szimbóluma.
Ezt kell a mai Államtanácsnak eldöntenie.
A kevésbé fontos ügyeket vették elő hamarább.
A császár házasságának kérdését nagyon elegánsan és teljes egyetértéssel intézték el.
Az Államtanácsban a verdibáli nagyherceg is jelen volt, a házasság részleteinek a feszegetése ránézve kényes is lehetett és senki sem akart ildomtalan lenni.
Az Államtanács egyhangu véleménye az volt, hogy semmi ok sem forog fönn arra, hogy előbbi határozatán változtasson, mert a birodalom érdekei azóta mitsem változtak.
A diplomácia virágnyelvén ez annyit tesz, hogy a császár engedelmeskedjék.
Vegye nőül Solina hercegnőt, különben meggyülik a baja az Államtanáccsal és a lojális narkozófákkal.
Azután került sorra a sziget jelvény- és életkérdése.
Mindjárt az első fel- és közbeszólásból nyilvánvalóvá lett, hogy itt a vélemények jelentékenyen eltérnek , sőt, hogy a kérdés már a szenvedelmeket is fölszitotta.
Izgatott, gunyos és ideges aposztrófok érték egymást.
Derbizol kancellár olyan hatalmasan rázta a csengőt, mint bármely európai parlament elnöke.
Hogy az izgalmat csillapitsa , Studian alapos vizsgálat alá vette a kék aranylepkék és a kolibri számtalan fajának teljes biológiáját, különösen kiterjeszkedve a tigrispinty családfájára .
Mindenki beismerte, hogy Studian előadása magas tudományos nivóra emelkedett .
Hogy nagy készültséggel és az adatok óriás halmazával világitotta meg a kérdés lényegét.
Azonban Studian déltájban kezdte előadását és estefelé még ugy áradt a szó belőle, mint a zuhatag, ami soha se szándékozik megállani.
Az Államtanács tagjai mélán bóbiskoltak, titokban dühöngtek és a fogaikat csikorgatták.
De Studian minderről semmi legkisebb tudomást se vett és rendületlenül folytatta előadását.
Bulfore császár nem tudta mire vélni, mi történik tulajdonképpen körülötte .
Titkos alagutján a föld alatt, átment a Nordery palotájába és beült az alapitó boszorkánymasinái közé.
Összekapcsolta és összehangolta a villám százféle szerkezetét és aztán nézett, látott, hallgatott.
Mindent látott és hallott, ami a válság eme kritikus óráiban a szigeten történik.
Bosszantotta az Államtanács unalmas fecsegése és azt gondolta, hogy ilyen körülmények között határozott cselekvésre volna szükség.
De az Államtanács fontos cselekvésnek tartotta bizonyára a Studian hideg magyarázatait és a Florestell csipős közbeszólásait.
Bulfore Terrian és Verdibal felé irányitotta teleszkópjait és telefotográfiai lencséit.
S előtte, a sötét szobában kifeszitett fehér vásznon megjelent Terrian és Verdibal, a Fluctuana mindkét virágos partja, a rajta nyüzsgő és megbolygatott hangyazsombékokkal.
Terrian hü maradt virágos, gazdag tarlói kék aranylepkéjéhez.
Ezer meg ezer ember sereglett össze a gazdasági gépek tágas garázsában, mely most üresen állott, mert a gépek odakünn dolgoznak a mezőn .
Egyedül Cruce nem jelent meg a gyülésen, de ott volt Holdarisz hercegnő , homlokán a kék arany lepkéből való diadémmal; és Rüberid, az ünnep lovagja , hevesen szónokolt, lelkesen védve a méltatlanul megtámadott kék pillangókat.
A kezek ökölbe szorultak, a szemek villogtak, sőt fenyegettek és szidalmaztak.
Verdibal ligetei között ugyanaz a kép mutatkozott a Damajanti tárna körül, a Mercador háza közelében.
Csak az alakok mások.
Itt Mereador az izgató szónok és Solina hercegnő diadémján nem az aranylepke, hanem az aranykolibri ragyog, a tigrispinty tarka szinpompájával.
Szónokolnak, hadonásznak és orditanak Terrianban is, Verdibalban is, egyformán.
Csak Terrianban azt orditják:
- Éljen a kék aranylepke!
Le a kolibrivel!
Viszont Verdibalban a ligetek az ellenkező jelszótól zugnak, morognak , visszhangzanak:
- Éljen a kolibri!
Le a kék arany lepkével!
Várták az Államtanács döntését.
De a tömeg semmit se hallott és semmit se látott Studian tudományából és egyre türelmetlenebbé lett.
Valaki Terrianban elkiáltotta magát:
- Gyerünk a császárhoz!
Az alkony már félhomályba boritotta az álmatag világot s a félhomály az izgalom legveszedelmesebb tanácsadója és szövetségese.
Ha ilyenkor valaki elkiáltja magát, a tömeg megbolondul.
És Terrianban nagyot kiáltottak.
A terriani tömeg megindult a császári rezidencia felé.
A hangyazsombékok ugy nyüzsögtek és hömpölyögtek, mintha a Fluctuana habjaival versenyeznének.
Mikor ezt Verdibalban észrevették, ott is nagyot kiáltottak.
- Gyerünk az Államtanácshoz!
Mind a két tömeg a császári rezidenciához özönlött.
A császárt akarták látni.
A császárt szidalmazták.
És éljenezték a kék aranylepkét, a tigrispintyet és olykor egyik párton Solinát, a másikon Holdariszt, s még kissé bátortalanul Rüberidet és Mercadort.
Csak Bulfore császárt nem éltette senki sem.
A tömeg hangulata mind rakoncátlanabbá lett.
A császári palotánál már végképpen fölbomlott a rend és féket vesztett minden indulat.
Fölrohantak a lépcsőkön és átkutatták a fehér márványtermeket.
- Hol van a császár?
A császár seholse volt.
Pedig ők mindenáron el akarták orditani mindazt, amit reggeltől fogva forraltak.
Mindegy hogy kinek, csak elorditsák.
A verdibáliak küldöttséget inditottak a trónpalotába, az Államtanácshoz.
Derbizol kancellár fölfüggesztette a tanácskozást és beszédet intézett a tömeghez.
- Az Államtanács a legmelegebb rokonszenvvel kiséri a narkozófák mozgalmát .
Keresi a helyes és igazságos megoldás formáját s most éppen Studian világitja meg a kérdést a tudomány fáklyájával, mely minden kételkedést el fog oszlatni.
El se nevette magát, mig üres szólamait elszavalta.
A tömeg éljenzett.
A tömeg mindig mást hall, mint amit mondanak neki.
De Solina hercegnőt nem az izgatta.
Solina hercegnő azt akarta tudni: császárné lesz -e belőle?
És Holdarisz azt, hogy császár lesz -e Rüberid?
- Vissza a császári palotához!
Bevárjuk a döntést!
Kétoldalt megszállották a császári palota szárnyait.
Diana oldalán a verdibáliak kolibri-pártja, Aphrodite körül a terrianiak pillangó-pártja.
Farkasszemet néztek.
Gyalázták és csufondárosan ingerelték egymást.
Hadonásztak.
A lobogó düh szavait, amik háborgó lelkük mélyéből kitörtek, meg sem értették, de megértették a gyülöletet, ami arcukat eltorzitotta.
Az álmodó szelid narkozófák furiákká és romboló szörnyekké torzultak a gonosz tömegindulatok gőzében.
Auriast orditott és kinyujtott izmos karján megfeszültek az inak.
Keze ökölbe szorult.
Az ökölnek ütni kell.
És Auriast ütött.
Fölemelt öklével lesujtott a gyanutlan, a mithoszi szépségében ott álló gyönyörű Diana-szoborra...
És Diana megingott.
A következő pillanatban egyszerre halotti csönd lett.
A meglepetés csöndje ez .
Diana szobra lezuhant...
S alóla, a talapzat kockájából csengve és csillogva omlott elő az aranypénz és széjjelgurult a lépcsőkön.
Az izgatott tömeg megrohanta és tépve, dulakodva, mohón kapkodta föl a guruló és vigyorgó sárga ördögöket.
Zürzavar lett urrá, melyből zagyva orditás tört elő.
Verekedtek és civakodtak s az arany gyorsan tünt el a zsebekben.
Aztán Aphroditére került a sor.
Mercador taszitotta meg.
Aphrodite sem fukarkodott.
A szobor alól is épugy ömlött az arany.
A dühödt tömeg vérszemet kapott.
Egymásután dőltek össze a kockák, a lépcső és az oszlopok márványkockái.
A rombolás általánossá lett s az arany csengett, bongott.
A pénzért, az aranyért való sóvár lihegésben fuldokolt minden tüdő.
Mindenki résztvett az őrületben és a fosztogatásban.
Mámorosan daloltak, kacagtak és kurjongattak.
Bulfore halálsápadt volt.
Elkeseredetten tépte le arcáról a villamos készülékeket; határtalan undort érzett.
Reszkető kézzel rántotta föl az asztalfiókot.
Ott hevertek az Alapitó fegyverei: a remekművű gyilkok, amikben hat halál lakik.
Nem válogatott.
Csak azt nézte, melyik van megtöltve.
Revolvert vágott a zsebébe, aztán fölugrott és rohant ki, az éjszakába.
A Fluctuana tulsó partjáról áthallatszott a dühöngő tömeg ujjongása.
Már nem egymásra agyarkodtak .
A zsákmány közös örömében elfelejtették a tigrispintyet is, az aranylepkét is .
Az arany lázától káprázó szemükben uj fény lobogott: a ragadozó ujember vad pénzszomja.
Ugy dulták, rombolták a császári palota remekművű csodáit, mintha az övék volna, vagy mintha gyülölt ellenségtől prédálnák.
Üvöltöttek a lelkesedéstől és csörgették a rabolt aranyat s tréfálva játsztak a palota szétmálló márványkockáival.
Az álomemberek egy óra alatt bestiákká változtak.
Muzsákkal és angyalokkal enyeleghettek volna, de nekik heteira kellett: arany.
És a tömegőrület eszeveszett kavargása, a rombolás és rablás diadalmas orditása közben az Államtanács méltóságos nyugodtan vitázott azon, hogy a sziget férgeit tulajdonképpen a kék aranylepke pusztitja -e, vagy a kolibri.
A tarkatollu tigrispinty.
Nem Bizáncz halhatatlan, hanem a homojuzion.
Bulfore császár már tudta, hogy minden összedőlt.
Nem a nagyszerü birodalom, nem a korona elvesztése bántotta, hanem a csalódás.
A magányosságot, az elhagyatottságot azelőtt, mig a tengert járta, sohasem érezte.
Most életében először érezte az egyedülvalóság kinos gyötrelmeit és depresszióját.
- Mindennek ez a vége, ami szép!
Minden hiába!
Az ember fogalmának két véglete van: Nordery és a tömeg.
Az egyik mindent hisz, a másik semmit sem.
Az álmok királya alkot és föláldozza magát, hogy a többinek legyen mit rabolni és rombolni.
Odakünn az éjjeli szellő megsimitotta égő homlokát.
A Fluctuana partján meglátott egy csónakot a cölöphöz láncolva.
Eloldotta.
Beleült.
Evezőlapátjai megfeszültek.
Némán suhant alá a folyón.
Néhány perc mulva a Niphaea parkja alatt kötött ki.
Nem is sietett, rohant föl a házba.
Niphaea otthon volt.
Bizarr kis palotája halljában ült.
Hallgatta az éj meséit és Somnaville felé bámult az ablakon át.
- A császár... - rebegte meglepetten.
És a császár elébe sietett.
- Nem, nem a császár, - tiltakozott Bulfore.
- A császár már megkapta válaszodat .
A császár otthon maradt.
Ide csak Bulfore jött.
A bölcs Nordery bajtársa.
A matróz A...
Niphaea elpirult.
- De fölség...
- Igazad van, Niphaea.
Ki ülne szivesen az ingadozó trónra.
- Ingadozó?
- Már nem is ingadozik.
Már összedőlt.
Niphaea gyönyörü arca csodálkozva meredt Bulforera.
- Mit beszél!
Bulfore Somnaville felé mutatott.
- A császári rezidencia már romokban hever, Niphaea.
Én csak azért jöttem, hogy mindezt elmondjam Norderynek.
Hogy elbucsuzzam tőle.
És... tőled.
Niphaea!
Hol van a Nordery sirja?
A kancellár azt mondta, egyedül te tudod.
Niphaea láthatóan tusakodott.
- Oda akar menni?
- Oda.
- Elkisérhetem?
Most meg Bulfore bámult a leányra.
- De... én nem jövök vissza többé.
- Jöjjön.
Átvezette a palota tulsó oldalára, kis rejtett zugba Bulforet.
Sülyesztőt nyitott meg, éppen olyat, aminőt a császár kék lepketermében és a Nordery palotájában láttunk.
Bulforenak mindez föl se tünt.
Maga se tudta, merre jár az esze.
Niphaea kis kézi lámpással ment elől és világitott.
Nagy, tágas folyosóra szálltak le, a föld alá.
Bulforenak ez oly ismerős volt.
Mintha csak azon a folyosón járna, amelyiken annyit sétált Norderyhez és vissza.
Száz lépésnyire mehettek.
A szilárd betonfalakon árnyék suhant el a lámpa fényében.
A saját árnyékuk volt, de oly idegennek látszott!
Niphaea megállt .
Bulfore is.
A leány magasra emelte a lámpát s a falból kiugró párkányra állitotta.
Majd a falra mutatott, csöndes, halk szóval figyelmeztette Bulforet.
- Itt van.
Művészien faragott s babérlomboktól köritett, sötétszürke márványlap födte a falat.
Rajta arany betük csillantak meg a lámpa pislogó sugaraiban.
Bulfore izgatottan olvasta:
- Itt álmodik tovább Nordery, a fáradt öreg csavargó, aki kereste a Szép-et, de épugy nem találta meg, mint a többi.
Bulfore megilletődött lelkében az érzelmek összetorlódtak.
A szokatlan epitafium keserü szarkazmusában benne volt az élet teljes hiábavalósága, csalódása és reménytelensége, amit a lélek tálán csak itt, a sirkő alatt, vagy fönn, az elköltözés pillanatában ismer meg.
Bulforera gunyosan nevetni látszott a sirkő : majd te is megtudod!
És Bulfore visszanevetett.
Mormolva ismételgette a sirföliratot.
- Kereste a szépet!
És nem találta meg!
Én is kerestem.
És megtaláltam - a legszebbet.
Hogy annál gyötrelmesebb legyen az elvesztése!
Kinos gyönyörrel nézte a Niphaea gyönyörü arcát.
Szeme tétován átsiklott a Nordery sirkövére.
S mintha a tétovázásból erőszakosan kiragadná magát , fölrántotta vállát.
Kezében megvillant a halál szerszáma...
A revolvert halántékának szögezte...
Egy pillanat... és...
És abban a pillanatban éles, fájdalmas sikoltás hangzott föl.
- Tamás!...
S a Bulfore öngyilkos keze tehetetlenül lehanyatlott.
Abban a sikoltásban a kétségbeesés és a rémület, a fájdalom és a gyönyör, a tiltakozás és az esdeklés együtt szólalt meg: a szerelmes leány kitörő, mindent felejtő, rajongó szive.
- Tamás!
Anyja halála óta Bulfore most először hallotta a maga nevét.
Arról az édes ajakról, amelyről annyit álmodott!
Niphaea kis fehér keze görcsösen markolta meg lehanyatló karját, mintha a halál démonával kelne birokra.
A másik kezével átkulcsolta a Bulfore vállát.
Szeme a rajongás lázában égett és a Bulfore szemét kereste.
- Szeretlek!
Bulfore hitetlenül és megrettenve nézett rá.
- Szeretsz?
Te?
Niphaea!
- Mindig szerettelek.
Mindig téged szerettelek.
- És aztán azt üzented, hogy nem akarsz...
Niphaea sirt is, nevetett is.
- Mit nekem a te császári koronád!
Mit nekem a te trónod!
Minek nekem az az egész álomvár!
Nekem te kellesz.
Egyes egyedül csak te.
Senki más.
Semmi más.
Bulfore !
Szerelmem!
Jöjj velem.
Hagyjunk itt mindent.
Dobjuk el az egész világot.
Én uj világot adok neked.
És te uj világot adsz nekem.
Nem leszel a boldogság császára, de boldog leszel.
Bulfore!
Szerelmem!
Jöjj!
Szerette -e Niphaea Bulforet?
Most, ebben a pillanatban imádta.
A válság halálos pillanatában a szerelmet hazudni nem lehet.
Képzelni sem lehet.
Az ilyen pillanatokban a sziv, a női sziv: az igazság evangéliuma.
De nem is töprenkedtek rajta.
Mind a kettő érezte, hitte, tudta, hogy szereti egymást.
Bulfore csakugyan kereste a Szép-et, a szerelmet, az ideált.
És most... most megtalálta .
Niphaea soha sem kereste.
Leánylelke ébredésének legelső pillanatától kezdve ott találta szivében a Bulfore képét és alakját.
Azt az ábrándos, szelid, méla lelket három kép töltötte be: az édes anyáé, a Norderyé, vagyis az apjáé és a Bulforeé, a férfiasság, az erő, a szerelem képe.
A három együtt: az egyetlen abszolut szeretet, az emberi jóság és a férfiui erő.
Érdemes érte - aludni.
Átkarolták egymást és a szerelem, a boldogság vágyának csalhatatlan ösztönével siettek előre a sötét folyosón, amit a Niphaea lámpája csak pislogva világitott be.
Fölöttük, a sziget kincsei között tombolt a képzelt boldogság álomkergető föllázadt helotáinak mámoros üvöltése, romboló dühe és őrülete.
A széjjelomló márványpaloták kockái dübörögtek és az arany csengett, mintha ördögök civakodnának.
De ők mindebből semmit se hallottak.
Nem az összeomló világ széthulló romjainak halálos dalát, ők csak a való boldogság halk szimfóniáját hallották, azt az egyetlen szót, amit a szivük lelkendezve dobogott: szeretlek !
Menekültek valami elől.
Itt akarták hagyni azt a valamit: a csalódást.
Niphaeát a Bulfore szive vonszolta magával és Bulforet a Niphaeaé.
Az alagut végéhez értek.
Rugóra járó ajtó pattant föl előttük s föltárult az öböl, a tündérsziget pitvara.
Minden aludt.
De a csöndes, néma viz hátán szilárdan és méltóságosan állott aranyos tornyocskáival és susogó kerekeivel a Narkissos.
Födélzetén komoran, mintha éppen őket várta volna, tisztelegve kezét sapkájához emelte Tromble, az öreg kormányos.
Bizalmasan intett Bulforének.
- Ide, ide, captain!
Csakhogy itt van, megint!
Bulfore és Niphaea összemosolygott.
A hajóra siettek.
A zsilip sziklakapuja kitárult.
Tromble megeresztette a gőzt és a Narkissos hosszu, éles fütyülés közben siklott az oceánra.
Bulfore a födélzeten állott, átkarolva gyönyörü szerelmesét.
És Niphaea odaadóan simult hozzá, átölelte, és szemükben a boldogság előre érzett boldog mámora ragyogott.
A tenger kitárta lelkét és karjába zárta gyermekeit.
A végtelenség ölében ringottak: fölöttük a végtelen mennyboltozat, rohanó csillagvilágaival, alattuk a végtelen viz, rajta a boldogság és a szerelem gályája.
Nem hátra néztek, az elvesztett paradicsomra , hanem előre, a messziségbe, aminek homályló és sugárzó ölelkezésében azt az életet látták, amit Nordery álmodott és hiába keresett, s amit ők egymásban föltaláltak.
Otthon voltak.
De Tromble is otthon érezte magát.
A végtelenség épugy lelkesitette, mint az abszint.
Büszkén nézett a tengerre, a csillagos égre , Bulforera és Niphaeára, mintha minden az övé volna.
Földobta a levegőbe kék aranylepkés matrózsapkáját s rekedten és részegen nagyot bődült:
- Hurrah!
Captain!
Hurrah!
Éljen az Isten!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE