ELTE regénykorpusz

A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében épen összeült volt a «szkupstina ».

Vámházy, a világhirű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer ), hogy a londoni állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben szemére hányta a magyar arisztokrácziának, hogy a tudományt nem becsüli meg benne az értéke szerint.

Tibay báró, a kinek a legroszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt formuláját tálalta fel.

Kanut, de genere Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra vadászott.

Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született Poniatowszka herczegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény asszonyt szamártejben és exotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az arczára; a mi mindenesetre szép fantáziára vallott, mert köztudomású tény volt, hogy nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók voltak a Klimanóczy ősei.

A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és bunkósvégű havannákat szivtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, a ki hortyogott...

- Az én dédanyám, a Poniatowszka, a lengyel király huga, - berregte Klimanóczy az orrán át, - olyan asszony volt, hogy sohase járt gyalog még az egyik szobából a másikba se...

- Trara!

Ilyet meg ne beszélj, - intette le a nagyősű férfiút Mándoky gróf, miközben beletrombitált a zsebkendőjébe, - mert kinevetnek, tradradratta...

Klimanóczy megorrolt.

- Azt az embert szeretném én látni!

- Hát, - jelentkezett Mándoky, - mindjárt itt vagyok én magam la, hahaha, hihihi , bruhahihi...

Klimanóczy ágaskodni akart, de egy váratlan intermezzo visszalökte a székébe.

Klimm... bumm... durr!...

Kivágódott a szárnyasajtó, meg becsapódott döngő robajjal , kettészelve a csúfolódó Mándoky kaczagását.

Hatalmas öles férfi bukott be az ajtón és egy pár harczias lépéssel a csillár alatt termett.

Frakkot viselt, de nem lehetett rászabva a frakk, mert csak a könyökéig ért az újja.

Nadrágja alól is kilátszott a lakkos czipője füle...

Első pillanatra egy vén betörő benyomását tette: arcza veres volt, mint a karmazsin, szeme úgy villogott , mint hiuzé az éjben, merész karvalyorra alatt keskeny ajkak, pompás bajusz, hatalmas állkapocs.

Alapjában impozáns férfi volt, de nyilvánvaló, hogy gonosz szándékkal robbant a nagy urak fészkébe, mert kihivóan előrecsapta a ballábát s le sem vette a czilinderét.

Az urak felugráltak.

Gekszi grófnak torkába szaladt a szivarja, Szentmarjay felriadt álmából és segítségért kiabált.

A többiek is menekülni szerettek volna, de eszükbe jutott, hogy őseik gyávaságukon való szégyenükben megfordulnának kriptáikban, hát helyt állottak, csak a tudós szaladt el; annak még nem voltak ősei.

És síri csend támadt a fényes teremben.

Minden szem a vén betörő kezére tapadt.

Némelyek előregurnyadtak, hogy első gyanús mozdulatára rávessék magukat.

Lélek sem akadt a társaságban, a ki meg ne esküdött volna, hogy bomba van az anarchista keblében s hogy fel akarja a kaszinót robbantani.

Az ellenben csak állott, nem nyult a kebelébe.

Aczélos, nyugodt szemét szinte kedélyes kiváncsisággal legeltette a díszes társaságon és mintha sohase látott volna hasonló csudát: roppant érdeklődéssel figyelte a társalgó állóórája járását: a ketyegést, az inga lengését.

Jó egy pár másodperczig tartott, míg fölengedett valamennyire az általános rémület fagya s felszabadultak a megdermedt idegek.

Az agyak elkezdtek szabályosan működni s hovatovább arra az eredményre jutottak, hogy nincs félelemre ok.

Újabb magatartásából itélve, nem bombavető anarchista a jövevény, hanem valami szegény kiszabadult őrült...

Az urak a szerint bántak vele.

Első sorban Kanut, a tigrisvadász s legtöbb ősű utód a jelenlevők között, érezte magát hivatottnak, hogy szembeszálljon a lefokozódott veszedelemmel.

Kivágta mellét s egy lépést tett az őrült felé.

- Barátom, vegye le a kalapját, nem vagyunk korcsmában.

A jövevény csodálkozva nézett le rá.

- Kalapomat?!

Mi az a kalap?

Pompás mély hangja volt, tekintete nyugodt, tisztavizű szeme tüzet csak az elfogultság téveszthette össze az öntudatlanság kétes lidérczfényével.

Csak a szavai hazudtolták meg a látszatot.

- Nem tudja, mi a kalap? - rivallt rá Kanut.

- Nem.

- Az a födő, a mi a fején van.

A jövevény levette czilinderét; körültapogatta, megbabrálta.

- Ahán, ezt a bolondoknak való süveget nevezik kalapnak?

Felborzolta a czilindert és szivből nevetett.

- Maga a bolond! - támadt rá Kanut.

- Ajánlom is, távozzék feltűnés nélkül.

Az idegen egy félölet lépett, majd rádűlt Kanutra.

Az megijedt és hátraszökött.

Pedig nem ijeszteni akart az idegen, csak így adott kifejezést újabbi bámulatának.

- Én? - kiáltott fel, szemét karikára felrántva.

- Én távozzam ?...

Hát eszeteket vesztettétek, édes véreim, avagy csak az erős körtespiritusz szédítette meg a fejeteket?

A kaszinó urai összenéztek.

Tibay báró belebújt a telefonbódéba és a mentőkért telefonált.

Az öreg Szentmarjay elkezdett hahotázni.

Kanut összesúgott Gekszi gróffal.

Ez megértése jeléül bólintott a fejével, aztán átvette barátjától a vezető szerepet.

Odalépett az őrülthöz és megfogta a karját.

De azonmód el is eresztette, akárcsak egy villamos-telepbe markolt volna bele.

És alig birta kinyögni:

- Üljön le kk... edves bb... arátom!

A Gekszi gróf ijedtségét nem értette senki.

Nem szokott a Gekszi hebegni.

- Mi lelt? - kérdezte tőle Kanut.

- Uraim, - jelentette ki a grófocska félhangon, barátai felé fordulva, - sohase tapasztaltam én ilyen csudát.

Olyan ennek az embernek a karja, mint a vert vas, vagy öntött aczél; megütöttem benne a körmömet...

Az őrült különben engedett a Gekszi gróf felszólításának , belevágta magát egy angol bőrzsöllébe, széjjelterpesztette lábát, egyet sodorintott hatalmas bajuszán, aztán csipőjére vágta kezét, úgy nézett farkasszemet a rábámészkodó társasággal.

Az urak megbotránkoztak a szemtelenségén, de Kanut rájuk csikkantott a szemével, hogy ne ingereljék, mert ki talál rajta törni a düh, mielőtt megérkeznének a mentők.

Ezt az intelmet mindjárt szét is súgta a barátai között.

Azok helyeseltek neki és várták a mentőket.

Addig is beszédbe ereszkedtek a veszedelmes emberrel, nehogy tartózkodásuk gyanút keltsen benne.

- Honnan jött, kedves barátom? - kérdezte tőle Klimanóczy, raccsolást, orrhangot felejtve reszketegen.

Az őrült rákapta szemét, oly hirtelen fejmozdulattal, hogy a jó Muki ijedtében majd hanyattesett.

- Mondom, hogy részegek vagytok, kedves véreim, - szólalt meg, - avagy bolondgomba terem ezen a vidéken... nem tudom.

Az öreg Szentmarjay roppant humorosnak találta a helyzetet; nem állotta meg, hogy ki ne aknázza.

- Miért gondolja uraságod, - kérdezte a bolondtól, miközben szemöldöke alá nyomta monokliját, - miért gondolja, hogy bolondok vagyunk?

- Csak azért, - válaszolt ez, - mert ép az imént hivtatok le magatok közé s alighogy rászántam magamat erre a rengeteg megalázkodásra, kapja magát az a keskenyfejű (s újjal rámutatott Kanutra) és azt ajánlja: távozzam föltűnés nélkül, kend meg - fordult Szentmarjay felé - azt kérdezi tőlem: honnan jöttem ?...

Véreim, - konkludált a szerencsétlen (?) ember, - ez a ti eljárástok rókakölyökhöz illik, nem magyar emberhez.

Az urak, ha nem szepegtek volna még mindig az esetleges rohamtól, igen mulatságosnak találták volna a bizarr szituácziót.

Egynémelyikük, gyáván bár, így is elmosolyodott.

Sőt Szentmarjayt még a humora se hagyta el.

- Hahaha, - mondotta, - uraságodnak igen erőteljes a stilusa!

- Magyar! - dördült meg az őrült.

- A mi a májamban, az az ajkamon.

- Hehehe, azt tapasztaljuk...

Persze, - taktikázott az öreg gróf, hogy jobban bele nyomulhasson a szerencsétlen ember lelki világába, - persze, mi csakugyan berúgtunk kissé a spiritusztól, mint mondani tetszett és végkép elfelejtettük, hogy hivtuk uraságodat.

Nem emlékeztetne rá, ki s mikor hivta?

- Szivesen, - s térdére csapott az őrült.

- A bolonddal és részeg emberrel csakugyan úgy kell bánni, mint a kis gyerekkel...

Hát - adta meg a választ, - a tizenhatodik ükunokám hítt le.

...

A tizenhatodik ükunokája!...

Az őrült mániája mind mulatságosabb körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében.

Mert hogy valaki egy élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása még a beteg agyvelőnek is, a milyet a legugrósabb képzelőtehetség is alig tudna kitalálni.

- Egyszóval uraságod egy ős, - ugratta a bolondot a vérszemet kapott Szentmarjay.

- Természetes, hogy az vagyok.

Mi egyéb lennék?

- És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?

Az idegen ember megcsóválta fejét.

- Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted, miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!

- Azt tudom, - kedélyeskedett a gróf, - csak a nevét nem tudom, nevet kérünk.

- Hüm, - s hümmögött a bolond, - akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá tette volna az üköregapját!...

Azt mondta nekem, - fordult méltatlankodva a társaság felé, - hogy az egész nemzet nevében és megbizásából szólít a földre.

Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki valahogy a páczból, a mibe belesavanyították a király lelketlen tanácsosi...

Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga nevében csalt le?

Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthöz.

Nem is igen bánták, hogy késnek a mentők.

- Nevet kérünk, - ösztökélte újból Szentmarjay, - azzal még mindig adós nekünk uraságod.

- Nem tudom, - elégítette ki a bolond az általános kiváncsiságot, - nem tudom , ismeritek -e az ükunokámat.

Héderi Kont Gábor a neve.

Az urak összesunyítottak.

Alig birták visszafojtani kitörni vágyó kaczagásukat ...

Hédery Gábris!

A kis gőgpolcz, a ki röstelkedve fog kezet mindenkivel, a kinek legalább is egy máltai lovagságra való családfája nincs!

Valóságos irónia, kaczagtató komédia, hogy az őrült épen egy ilyen embert választott ükunokájának.

Úgy kell neki!

Micsoda heczczet csinálnának vele, ha most hirtelen közéjük toppanna!

Holtra kaczagnák magukat.

- Hihihi, - súgta nevetve Gekszi gróf a Kanut fülébe, - addig idézte Gábris a túlvilági szellemeket, míg ime komolyan vette a tizenhatodik üke s lelépett hozzá a földre...

Hihihuhu, így figurázza ki a végzet a spiritiszta hóbortokat!

Tudnivaló ugyanis, hogy hires spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte a szférákat , a hét eget, sőt bízott a reinkarnaczióban, a materializáczióban is...

( Hát ime itt van a matériája !)

Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni, szórakoztatni kellett az érdekes őrültet.

- Tehát kegyed egy Héderi Kont, - konstatálta komoly képpel Kanut.

- Szabad tudnunk , hogy melyik?

Mikor született?

Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbecsapta magát:

- Kont, a kemény vitéz vagyok.

A Garay versét nem ismerte Kanut.

- Jó, de mikor született? - okvetetlenkedett a gőgös őssel.

Kont megcsóválta hatalmas üstökét.

- Hát - s felsóhajtott, - csakugyan igaza volt az én Garay komámnak.

Ennyire sülyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon!?

Csak a lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!

- Ahá, - kiáltott fel az öreg Szentmarjay, véknyát fogva, hogy a kaczagás ki ne csattanjon a száján.

- Uraságod az a Kont, a ki összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.

- És - tódította az őrült, - a ki ezért a merészségért lefejeztetett...

Tehát - konstatálta boldogan, - mégse felejtettetek el, becsapott Garay...

De megállj, imposztor, - fenyegette meg a jó poétát, - ezért bevádollak; nem érdemled meg a harmadik eget.

- Ott találkozott uraságod Garayval? - kérdezte nekibátorodva a sunyi Klimanóczy.

- Ott.

Egy rangban voltam vele.

Nekem az összeesküvés miatt hétszáz esztendő kellett ahhoz, a mihez neki negyven is elég volt...

Hiába, - sóhajtott Kont, - a lantosoknak az egek is kedveznek.

- Bruhaha, - tört ki Kanut akarata ellenére, - hát az égben is van protekczió?

- Van.

Protekczió csak a hetedik égben nincs.

Ott, a legfelső fokon teljes a rény.

De ezt már senki se állotta meg kaczagás nélkül.

Kitört a jókedv zivatarja: a fényes terem csak úgy harsogott bele.

Az urak, vesztükre, megfeledkeztek róla, hogy őrülttel van dolguk.

Kont felpattant, mintha aczélrúgó lökte volna fel és megfenyegette a rovására mulató társaságot.

- Elég legyen a nyiharászásból, mert ütök!

A kaszinó urai megszeppentek.

( A roham!

A roham !)

Összeszedték minden tapintatukat , hogy kibékítsék a megvadult bolondot.

- Papa... pardon! - kérlelte hebegve Klimanóczy, - mi nem uraságodon nevettünk, csak a pompás viczczein.

A többiek is mentegetődztek, hajlongtak és vigyorogtak neki...

Jó magyar természete volt Kont úrnak; az udvarlástól egyszeribe úgy lelohadt a mérge, mint az ökörhólyag, a mibe tűt szúrtak.

- Nohát - s fújt egyet, - tanácslom is, hogy tisztességgel legyetek, ha köztetek vagyok.

- Meglesz...

Jók leszünk...

- Akkor, - bökte ki Kont úr s egy nagyot ásított hozzá, - adjatok egy kis gyömbéres bikahúst s egy kupa bort a tetejébe, mert rettenetesen megéheztem útközben...

Nem csuda - tette hozzá, - hisz nyolcz milliárd mértföldet utaztam két hajtásra.

- Ha szabad tudnom, - kérdezte most már szerényen Szentmarjay, - merre tetszett jönni és honnan?

- Mondtam már egyszer, - hujjantott rá az őrült, - hogy a harmadik égből.

Mindössze a Saturnuson tartottam stácziót.

- És - érdeklődött ugyancsak szerényen Gekszi gróf, - milyen alkalmatosságon méltóztatott utazni?

Kont készséggel válaszolt.

- Letörtem egy darabot egy közeli csillagból és ráültem, de előbb, hogy ne világítson, letakartam az éj legsűrűbb fátyolával.

- Ej-ej, és hol van most az a csillagdarab?

- Ott hagytam, a hol leszállottam, a Rákos mezején.

Gondoltam: mit czipeljem az ükunokám palotájába, a földön úgyse lehet rajta lovagolni.

- Az ám...

És meg tetszett találni az ükunokája palotáját?

- Hogyne, hiszen mindenttudó szellem voltam mindaddig, a míg a szobájába léptem; csak ott vettem magamra a butító porhüvelyt.

Az urak csak ámultak-bámultak.

Oly könnyed és biztos volt az őrült ember minden felelete, mint a tudósé, a ki úr a tudománya felett.

Őrült volt, de (azt mindenkinek be kellett látnia) rendszer volt az őrületében.

- Persze, - folytatta magától az égi utas, - most már megbántam kissé a komédiát ...

Ez a fránya gúnya is vágja a hónomat: szűk.

- Ugyan - kérdezte Kanut, csakhogy mondjon valamit, - kitől tetszett a ruhát kapni?

- Az ükunokám adta rám, - válaszolt az őrült egyszerűen.

- Az égben nem csinálnak ruhát.

Kont úrnak, hogy egyszer szóba hozta, egyszeribe tűrhetetlenné lett a frakkja .

Addig-addig feszengett benne, míg csakugyan megrepedt a hóna alatt.

- Hál' Istennek! - kapott az alkalmon, - most már legalább levethetem; rongyos gunyában nem járhat Kont vitéz.

Mondván, csakugyan lehányta magáról a frakkot s a Gekszi gróf kezébe nyomta.

- Ne, tedd el valahová...

A fiatal gróf átvette gépiesen, hamarjában az se jutott eszébe, hogy letegye.

Csak nézte és nevetett.

De egyszerre csak meglátott rajta valamit, a mitől menten befagyott a mosolya.

- Nini, - hadarta elhűlve, - ez a frakk csakugyan a Hédery Gábrisé.

- Úgy látszik, - súgta Kanut a fülébe, - rádragadt a barátunk mániája.

- Az övé, - erősítette Gekszi sápadtan, - egy szabónál dolgoztatunk... jaj!

Torkán akadt a szó, egy székbe tottyant.

A czimborák hozzásiettek és körülállották.

- Mi lelt?

- A Gá - Gá - Gábris frakkja, - gágogta szegény Gekszi harmadszor is s a foga elkezdett vaczogni, mert kirázta a hideg.

- Légy eszeden, - okosította Szentmarjay halkan, - mi következik abból, ha a Gábris frakkja is?

- Az, hogy... ho - ho - hogy hátha csakugyan a Kont inkarnált szelleme!...

Igen okosan beszélt...

Csak nézzetek a szemébe...

Nem őrült az az ember egy csöppet sem.

A czimborák szánakozólag rázogatták a fejüket...

Szegény ideges Gekszi, vélték, megkapta az őrültséget, mint más az influenzát.

- Ne szamárkodjál, - eszelte Kanut, - a józan ész azt mondja, hogy még azon esetre is, ha csakugyan a Gáboré ez a frakk, legföljebb ellopta ez az őrült csirkefogó.

De már igen benne volt Gekszi gróf a spiritiszták szent őrületében, nem engedett belőle egy jottányit sem.

- Ne - ne - nem, - hebegte, - a Ko - Ko - Kont szelleme.

Az urak összenéztek.

Klimanóczy kiszaladt, hogy utána nézzen a mentőknek.

Kont ezenközben megúnta, hogy senki sem foglalkozik vele s hogy súgnak-búgnak a háta megett, megsürgette előbbeni kérését.

- Hát mi lesz azzal a bikahússal?

Éhen csak nem veszhetek magyarok között!

Az urak megbiztatták:

- Azonnal Kont úr, a szakács főzi már a bikahúst...

- Mondja csak, kedves ős, - faggatta az őrültet a javíthatatlan Szentmarjay, - hogy került kegyed az unokájától így egymagában a mi társaságunkba?

Miért nem kisérte el kedves ükunokája?

- Az nagyon egyszerű, - válaszolt Kont úr készségesen, - az éhség hozott ide.

Az ükunokám ugyanis kétszer is elájult, mióta megérkeztem.

Még talán most is ott hever az asztal alatt.

Hát, mondok , keresek magamnak egy vigabb házat, a hol enni is kapok, a helyett, hogy elájuljanak tőlem...

Ez a ház itt igen ki volt világítva, mondok, e helyt valami áldomást tarthat a gazda, jutni fog belőle nekem is.

Szörnyű gyanú czikázott át a Kanut agyvelején...

Hédery elájult az őrült szerint, (még most is ott fekszik az asztal alatt ).

Mitől ájulhatott volna el?

Nyilván leütötte az őrült...

( Ezzel megkerült a frakkérdés kulcsa is.)

- Urak, - jelentette ki magából kikelve, - én szaladok a Hédery-palotába.

Ki tudja , mi történt Gáborral?

A Kanut fejében megfogant gyanú egyszeribe végigvonaglott az egész társaság lelkén .

Hiába állította az őrült:

- Nincs a gyereknek kutyabaja se, csak elszédült, mint az egynapos liba.

Az urak most már beszüntették úgy a félelmet, mint a kedélyeskedést; idegenül , gyülölettel nézték az ártalmatlannak tartott, de immáron közveszélyesnek bizonyult őrültet.

Kanutnak (mielőtt távozott volna) volt annyi bátorsága, hogy szóra is váltsa indulatát.

- Mit csinált a gróffal? - támadt rá Kont úrra.

- Bizonyára megütötte!

Kont megbotránkozott az inszinuáczion.

- Ütötte a manó.

A saját ükunokámat csak nem fogom bántani.

- Akkor mitől ájult el?

Kontnak nem volt ideje felelni.

A lépcsőházból sulyos lépések kongása hallatszott be a terembe s egy parancsoló hang harsány rendelkezése.

Az urak föllélekzettek...

Végre megérkeztek a mentők.

Legfőbb ideje volt!

Csakugyan!

Nyilt az ajtó s megjelent benne a Klimanóczy feje.

- A mentők! - kiabálta be társainak, aztán visszakapta a fejét, hogy előrebocsássa az egyesület embereit...

Négyen voltak.

Tagbaszakadt, markos legények.

Velük jött az orvos is.

Elsőnek ő lépett be.

Hóna alatt ott fityegett a kényszerzubbony.

A fogdmegek körülfogták főnöküket.

A kaszinótagok borzalommal vegyes érdeklődéssel néztek elébe a lefülelési műveletnek.

Az orvos ravaszul, szép szóval kezdte:

- Kedves uram, - szólította meg az őrültet, - önön nincs kabát...

Szabad egygyel megkinálnom?

Ez épen passzolna önre.

Az őrült általános meglepetésre, első szóra elfogadta a kinált kényszerzubbonyt.

Még oda is tartotta karjait a fogdmegeknek, hogy megkönnyítse a dolgukat.

- Zsupsz!

- A két markos legény egy-kettőre belerázta a beteget a szomorú zubbonyba .

Most már a kabátújjak hátrakötése következett volna, de ez már nem ment olyan szaporán.

Azaz sehogyse ment.

Kont úr gyanúra kapott s mint csattogó agyarú vadkan a szelindekfalkát, lerázta magáról a két betegápolót.

- Miért akarjátok hátrakötni a kezemet? - ordította s megrázta oroszlánüstökét.

- A mai királyotokat nem bántottam én.

Az urak csak dűltek-hűltek...

Kont szerepéhez következetes marad az őrült a kényszerzubbony igája alatt is...

Jellemes őrült, annyi bizonyos!

- Zsigmondot sem ráztam volna meg, - folytatta Kont úr, - ha meg nem sérti vala a nemesek törvényeit s az esküjét, a mit ezekre a törvényekre tett.

De megsértette!...

Én nem tettem egyebet, teljesítettem legszentebb kötelességemet.

S vértanúhalált haltam a hazámért...

Azt hittem, - folytatta szenvedelemmel, - sárkányok fognak támadni minden vércseppemből és ime, azt kell látnom, hogy mulyák vagytok; a helyett, hogy megrázná sziveteket az ősi virtus csak a nevem említésére is, másodszor is vérpadra akartok hurczolni egy hétszáz évvel ezelőtt elkövetett hősi tettemért.

Dicső nemzetségnek törpe ivadékai, - fejezte be, - tányérnyalók: fogadjátok megvetésemet!...

A döbbenet mély csendje követte a Kont szavait.

Alakja a kényszerzubbony idétlen szabása ellenére is fönségesen domborodott ki a csoportképből, csakugyan mint egy antik veretű hős sziluettje.

Feje kevélyen hátracsuklott, szeme szinte szikrázott az elszántság tüzében.

Az orvos hozzálépett.

- Tévedni tetszik, - csöndesítette betegét, - nem vérpadról van itt szó, inkább javát akarjuk uraságodnak; ápolni, szeretni fogjuk, mert beteg.

- Beteg a menydörgős ménkű! - szitkozódott Kont úr.

- Ismerem én már - folytatta, - ezeket a jámbor fogásokat.

Be akartok csapni, hogy könnyebb legyen a dolgotok, mert tudjátok, hogy Kont vitéz ingyen nem adja meg magát!

Átlátok a szitán!

Az orvos nem okoskodott tovább.

Megadta a jelt a négy emberének.

- Rajta!

A fogdmegek (most már négyen) rávetették magukat az őrültre .

Ki a kezét, ki a lábát, ki a nyakát kapta el.

De hajna, nem használt az erőlködésük semmit.

Kont úr egyet pördült a sarkán s úgy széjjelhányta elszánt támadóit, hogy alig lehetett őket összeszedni az asztalok és kanapék alól.

Felséges látvány volt.

Az uraknak meghült a vérük.

Az orvos bámulatában szinte elvesztette itélőképességét.

- Ez nem emberi erő, - motyogta.

- Ilyen embert nem szül mai anya.

- Hát - szólt s újabb támadáshoz gyürkőzött Kont vitéz, - nem is mai anya szült engem.

Ha még most se hiszitek, bebizonyítom nektek másképen is.

Alig ejtette ki a fenyegetést, forgószélnél sebesebben, a saját ingénél fehérebben, égnek meredő hajjal, nyakkendőtelenül egy czingár kis alak viharzott be a társaságba.

- Urrak! - kiabálta magából kikelve.

- Megjött az ükapám.

A kaszinótagoknak most már csakugyan elállott a lélekzetük...

- Csakhogy itt vagy végre! - üdvözölte Kont úr az ujonnan érkezett urat.

- Ez a hitvány had erővel vérpadra akart czipelni.

Hédery Kont Gábor gróf (ő volt a megrémült kis alak) majd hanyattesett, midőn meglátta Kont urat a kényszerzubbonyban.

- Az Istenért, - hápogta, - vegyétek le róla a kényszerzubbonyt!...

Bocsánat ükapa, - mentegetődzött, összetett kézzel az őrülthöz lépve, - egy végzetes tévedésbe estek az urak: nem tudhatták, hogy az ükapámmal van dolguk.

Azzal leránczigálta Kont úrról a kényszerzubbonyt.

- Hát nem akartok felakasztani? - kérdezte ez lelohadva.

- Nem, nem, nem, - állította az ükunokája, - majd megmagyarázom nekik az esetet...

- Hát magyarázd, - biztatta Kont úr, - csak sebesen, mert irtó éhes vagyok.

Héderi Gábris pózba vágta magát a társaság előtt.

- Uraim, - fogott a beszédbe illő czerimóniával, - van szerencsém nektek bemutatni ükapámat, Héderi illetve hédervári Kont vitézt.

Emeljetek előtte kalapot, vagy miután nincs kalap a fejeteken, hajtsatok neki térdet.

Tekintve, hogy vértanúhalált halt érettünk, ez a tisztelet sem lesz neki sok.

Az uraknak (már amúgy is odáig voltak a kiállott izgalmaktól) végkép összezavarodott az eszük.

( Ime, Gekszi után Gábrist is megőrjítette az őrült !)

Térdet természetesen nem hajtott senki sem.

Tátott szájjal, sápadtan lesték a Gábor gróf további szavait.

- Mint látom, - folytatta ez, - meg vagytok döbbenve.

Nem csuda.

Magam sem lehettem elkészülve arra a nagy megtiszteltetésre, a melyben az egek engem, az egész hazát , boldogult ükapám szellemének reinkarnáltatása által részesítették.

- Hát nem is a te szép szemedért jöttem le, - szólt közbe Kont úr, - hanem mert a hazára hivatkoztál.

Gondoltam: ha csakugyan veszélyben a hon, lejövök közétek emberi formában, hogy ne csak tanácscsal, tettel is szolgáljam a szent ügyet.

- Áldott légy érte, ükapám! - zengedezte Gábris gróf, majd így folytatta fölvilágosításait:

- Az asztalkám mellett ülök és elmélyedek; hivom a szellemeket: a jó angyalt és az ükapámat.

Az asztalka rögtön reagál; elkezd ugrálni, irni...

Nemsokára transzba esem.

A jó angyal és ükapám közvetlenül beszélgetnek velem.

Oda vagyok az áhitattól.

Mint rendesen, arra kérem ükapámat, segítsen ezen az árva nemzeten; adjon valami honmentő tanácsot, hiszen az, a ki meghalt a hazájáért , el nem felejthette azt az egekben sem.

Nagyot fújt Gábris, aztán újra felvette beszéde fonalát:

- És ime, dicső elődöm meghallgatta forró könyörgésemet.

Többet tett, mint a mennyit kértem tőle...

« Várj, - üzent le az égből, - felveszem régi porhüvelyemet és leszállok hozzátok személyesen, csak valami gunyáról gondoskodjál, mert itt az égben nincs szabó.»

Mondván, a másik pillanatban már lent is volt az ükapám...

Persze elájultam a meghatottságtól...

De hamarosan felocsudtam.

Az a gondolat, hogy ükapám nem fog felöltözködni tudni: a kétségbeesés megedzette idegeimet...

Ám - vallotta be Gábris, - csak addig tartott a lelki erőm, a meddig el nem készültem ükapám toalettjével.

Akkor újra elájultam az asztal alá s ott voltam, valameddig fel nem locsolt a komornyikom...

Első dolgom volt - folytatta előadó, - megkérdezni tőle, hol az ükapám?

Rettenetes pánik fogott el az eltűnése miatt.

Kiszaladtam az utczára, mint egy őrült, kérdezősködtem, futkostam, míg végre, hála a magyarok Istenének , megtaláltam köztetek...

- Éhes voltam, azért szöktem el, - világosította fel Kont vitéz aggódó ivadékát.

...Gekszi gróf, hogy agyáról (a Gábris előadása folytán) eloszlott a homály , egyszeribe meggyógyult.

Helyette azonban a többi úr betegedett meg, mint a kiknek agy veleje még nem érkezett megemészteni a csudát.

A Kont biztos magatartása, a frakk megvilágított eredete, a Hédery előadása, melynek minden egyes szava összhangba volt hozható az őrültnek vélt idegen állításaival: olyan perspektivát állított az urak elé, a melytől megzsibbadtak az érzékek és felborult az itélőképesség egyensulya.

Száz kérdés kavarodott össze az elmék homályában: Csuda történt -e csakugyan, vagy megőrült Hédery Gábor is?

De akkor hogy került össze a két őrült?

Mi úton jutott az idegen a Gábris frakkjához?

És mikép fejthető meg, hogy a két őrült állításai teljesen fedezik egymást ?...

Vagy nem is őrültek?

Összebeszéltek?

Csaltak?

Vagy valaki harmadik személy szuggesztiv hatalma űzött velük rémes játékokat ?...

Aztán mikép magyarázható meg az idegen emberfeletti fizikuma, aczélkarja, négy ápolót megszégyenítő ereje?

Hogyan kevély, antik mozdulatai?

Nyilt tekintete?

Hangjának őszintesége, szenvedelme, midőn másodszori vérpadra hurczoltatása ellen tiltakozott?

A józan ész a Kontok javára billentette volna a mérleget, ha a csudának preczedense lett volna a földön.

De abban (bár Héderi három példát is tudott rá ), senki se hitt .

Ilyenformán megbukott a józan ész, az urak képtelenek voltak a megfoghatatlant valónak elfogadni.

A csuda nem csuda, csak a véletlenek csudálatos végzetes összejátszása; Kont valami svindler akrobata, a ki megbabonázta Héderyt, mert az csak mégse lehet, hogy egy máltai lovag roszhiszeműleg csaljon.

Ez hát rendben lett volna, a kérdés most már csak az volt: mitévők legyenek az urak ?

Kiadják -e a szélhámost a mentőknek, vagy elzárassák őt?

Avagy egyszerűen kilökjék az utczára?

Mindegyik eszmének meg volt a maga bibéje.

A kilökés, a vasgyúró roppant erejénél fogva, aligha lett volna foganatosítható.

Az elzáratásra nem volt elegendő ok.

Maradt volna az őrültekháza, de az ellen meg Héderi tiltakozott...

Vagy őt is a svindler mellé csukassák, ha okvetetlenkedik ?...

A kaszinótagok összesúgtak-búgtak, tanácskoztak, veszekedtek, s végre is abban állapodtak meg, hogy meg kell eszelni Héderit: ne gördítsen akadályt az ükapja megfigyeltetése elé.

Ugyis kieresztik, ha épeszűnek bizonyul.

Kapaczitálták a kis embert, de az hallani sem akart a merényletről.

- Megőrültetek? - rikácsolta.

- Az én ükapámat, a vértanut őrültek közé csukatni !

Inkább meghalok...

Az orvos szerencsére tárgytalanná tette a megindult disputát.

- Méltóságos uraim, - jelentette ki tisztelettel, - jelen esetben, a mániának annál a válfajánál, a melyet az orvosi vélelem betegünkkel szemben megállapít, tüzetesebb megfigyelésre nincs szükség.

A diagnozist egyes azonnal konstatálható fizikai tünetekből tíz percz alatt is meg lehet állapítani.

Héderi a haját tépte.

- Nem engedem megvizsgáltatni! - kiabálta.

- Ez kegyeletsértés!

Infámia!

Szerencsére Kont kedélyesebb volt unokájánál.

- Hagyd őket, fiam, - csillapította kedvelt vérét, - hadd vizsgáljon meg a fizikus.

Elvégre - tette hozzá, - nem csuda, ha őrültnek hisznek.

Hiszen te is fölfordultál, mikor a szobádba pottyantam.

( Azzal az orvoshoz fordult.)

Legyen vége a komédiának; szedje elő a birkalapoczkáját és rakja meg a tüzet.

Az orvos mosolygott.

- Engedje meg uram, hogy a magam methodusa szerint járjak el.

- Azt se bánom, - mondta Kont.

Az orvos leültette a vitézt, belenézett a szemébe, megütögette a térdkalácsát , itt-ott csipett a nyakán, fülén és egyebütt található gyanús izmain.

Felállította , leguggoltatta emberét, tükröt tett a szájába, aztán... megfordult a sarkán, a műveleteinek eredményére idegesen kiváncsi urak felé.

- Nem őrült, - jelentette ki síri csendben, - ép és egészséges, mint a makk.

Azzal, mint a kinek semmi köze többé az ügyhöz, meghajtotta magát és kivonult embereivel.

Az urak tanácstalanul meredtek utána...

Már most mitévők legyenek?

Ismét összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.

Héderi megharagudott a hitetlenségükért.

- Még most is kételkedtek? - fakadt ki idegesen.

Az urak megvonogatták vállukat.

- Ükapa, - fordult Gábris gróf Konthoz, - bizonyítsd be nekik valahogy a személyazonosságodat.

Erre meg Kont úr vonogatta meg a vállát.

- Hogy bizonyítsam be?

- Idézz egy szellemet és tétess vele csudát.

- Ez egy eszme, - helyeselte Kont az ötletet s mindjárt ott állóhelyében megidézte a Garay János szellemét.

- Garay János, kérlek csak egy szóra.

Attól, a mi ezután történt, kővé vált volna bárki is, nemcsak a jelenvolt urak.

Az óra megállott; a villamos csillárok kialudtak s egy surrogásszerű nesz támadt a sötétben.

- Itt vagyok! - szólalt meg egy mély, síri hang.

- Tégy valami csudát, - kérte Kont, - mert az urak kételkednek bennem.

- Megteszem, Kont vitéz, - mondta az előbbeni hang s nyomában fülsiketítő robaj támadt a teremben.

Egy pillanat múlva újra kigyúltak a csillárok.

A föld emberei föllélegzettek.

Kont büszkén állott a helyén.

Héderi megdicsőült mosolylyal ajkán mutatott rá a csudára, a mit Garay János szelleme ükapja kérelmére végbevitt.

- Nézzetek oda...

Az urak odanéztek.

Már félni se tudtak, annyira elfogódottá tette lelküket az a látvány, a mely szemük elé tárult.

A szalon összes butorai tótágast állottak a levegőben: a székek, szekrények, az óra, még a csillár is.

A kaszinó urai akaratuktól megfosztottan, mint álomjárók, szótlanul Kont elé járultak, félkörbe állottak és térdet hajtottak az immár elismert vértanú előtt.

Az intett nekik, hogy nem kiván ennyi hódolatot.

- Köszönöm, fiaim, - mondta.

- De most már egy perczig sem várok tovább.

- Tette hozzá.

- Hol az a bikahús?

Szemere György

A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból

I.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Szemere György

A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból

I.