Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
10
Míg a grófné és az öreg plébános Margit jövőjéről tanácskoztak, addig ő maga Mariskával élénk beszélgetés között mindig inkább eltávozott a háztól.
- Vérthalom több mérföldnyi szélességű völgyben, de a hegysor tövében fekszik .
A falunak egy része még a síkon épült, a másik s főképp a templom és kastély, már magasabb helyen áll, s mindjárt mögötte lassankint emelkedik a hegy, mely a völgyet ez oldalról beszegi.
A hegy oldalát magas erdő takarja , mely a kastély kertjétől széles rét által elválasztva, csaknem csúcsáig terjed.
Margit majdnem mindennap az egy Mariskától kísérve órákat töltött ezen erdőben.
Bármi terjedt a kert, melynek szebbítése Ormosynénak egyik fő gondja volt, az ábrándozó hölgy egy idő óta nem érezte magát jól körében.
- Maga e kertnek szépsége, a gondos ápolás, mely minden virágágyon meglátszott, a naponkint tisztára sepert utak s e fák, melyekről minden száraz ág levétetett, visszatetszettek neki.
Kinn az erdőben, hol százados tölgyek s bükkfák szabadon terjesztik koronáikat, s a repkény és vadszőlő , mely rajtok felfut, természetes füzérekben csügg le az ágakról; hol az utat , melyen haladnia kell, elejébe senki nem jelölte, s a zöld pázsitot, melyen nyom nélkül áthaladt, csak a természet hímezé színes virágaival , otthonosabbnak érzé magát.
Itt találjuk őt most is Mariskával.
A hölgyek beszélgetve s virágokat szedve haladtak tovább a hegyoldalon fölfelé, míg az erdő szélén egyszerre észrevevék, hogy csaknem a hegy csúcsáig értek.
- Forduljunk vissza hamar - szólt Mariska megijedve -, este lesz, mielőtt hazajövünk, s a grófné és nagyanyám mit fognak mondani.
- Csak még a csúcsra menjünk fel - mondá Margit -, nem emlékezel a gyönyörű napnyugotra, melyet múlt héten a tisztelendő úrral felülről szemléltünk.
- Napnyugtáig csak nem maradhatunk ott - jegyzé meg a másik - és máris elkéstünk.
- Nem is akarok addig ott maradni.
A napnyugot még messze van.
Addig rég otthon leszünk.
De oly gyönyörű a kilátás; csak egy pillanatra menjünk fel.
Mariska még mindig ellenezte; de miután Margit nem engedett, s végre még azon határozatot is kimondá, hogy inkább maga megy fel, s majd magányosan is hazatalál, Mariska, habár nehéz szívvel, kénytelen volt engedni.
A hegytetőt, melyre most Margit társától követve felsietett, mező foglalta el.
Rajta szétszórva egyes cserjék s bokrok álltak, a rég kivágott erdőnek maradványai s egy százados tölgy, mely éppen a tetőnek legmagasabb pontján határfának hagyatott meg, s túlélve társait, mint nagy múltnak emléke állt ott magányosan.
A hatalmas fa, melyet, mióta társai ledöntettek, annyi fergeteg rázott meg, még zölden terjeszté görcsös ágait, csak sudarán néhány száraz gally, s kérgén a mély hasadások mutatták, hogy ő is túlélte korát.
Itt állt meg Margit, levevé kalapját, s leülve a nagy tölgynek árnyékában , gyönyörrel tekinte körül.
Egyfelől a völgy, melyben Vérthalom áll, feküdt alatta.
A kastély és templom, a kert, a falunak fehér házsorai, az egész kör, melyben élt, melyet minden részleteiben ismert, s mely most, e távolból tekintve, oly egészen más alakban tűnt fel előtte.
Másik oldalán, mindjárt a hegy tövében, Káldorfalva áll, melynek határát a vérthalmitól csak a hegy gerince választja el.
A falutól kis távolságban a sűrű erdő fölött a káldori vár hegyes tetői, s magas tornya emelkednek ki, mögötte félkört képező halmokon szőlők látszanak, melyek között szétszórva a pincék s apró borházak fehér pontokként tűnnek fel.
Messzebb távolban több hegysor emelkedik egymás mögött, közülök az utolsó csak kék fellegként keríti be a láthatárt.
A nagy tért, mely e hegyekig terjed, zöld rétek és sötét erdőség, szőlők és szántóföldek foglalják el különböző színekkel, mesterségesen készült szőnyeghez hasonlók, melyet az emberi szorgalom a zöld síkon készített, s melyen szétszórva néhány falu és sok egyes ház látható: egyszóval mindazon változatosság, mely nélkül a legszebb vidék nagyszerű, de ritkán kellemes hatást tesz reánk.
Margit már többször volt itt életében, de soha e kilátást oly szépnek, mint ma, még nem találta.
Talán azért, mert e tájt soha ily szép világításban nem látta még, s mert tájaknál, mint embereknél, azt, mi rajtok legszebb, néha csak évek után egy kedvező pillanatban találjuk fel: vagy azért, mert kedélyi állapota őt a természet szépségeinek megértésére ma fogékonyabbá tevé.
Margit e gyönyört, mely a szívet eltölté, s mely után elszomorodott, e boldogságot, melynél szemei könnyekkel telnek, maga sem magyarázhatta meg.
- Mi felséges kilátás ez! - szólt végre hosszabb hallgatás után.
- Nézd ott a sötét felhőt, mint egy óriás hegylánc emelkedik a láthatáron.
- Bizonyosan égiháború lesz - mondá Mariska, kinek figyelmét első pillanattól szintén e sötét felhő vonta magára.
- Sietnünk kell, különben még úton ér.
- A vész, melyet e felhő magában hord, még távol van.
Ki tudja, talán sohasem jő hozzánk; az, mi később és más határokon talán ijesztő lehet, nekünk e pillanatban csak szép látványt ad; miért félnénk tehát tőle?
Nézd csak e völgyeket, melyek az egyes felhőcsoportok között mindig szélesedve le a láthatárig nyúlnak, a csodálatos formájú ormokat, hófehér felhőkkel takarva : havasoknak látszanak.
Mintha a svájci hegyeket látnám, melyeknek gyermekségemből homályos emlékét megtartottam, s melyekről annyiszor álmodom.
- Én félek e felhőktől.
Nekem úgy látszik, mintha felérkezésünk óta is nagyobbakká lettek volna.
Nem tehetünk jobbat, mint ha mennél előbb hazafelé indulunk.
- Csak még kevéssé maradjunk itt.
- Nem mondhatom, mennyire szeretem e vidéket.
Nálunk Vérthalmon a hegyek elzárják a kilátást.
Minden oly korlátolt, oly szűk.
- Szűk? már hogy mondhatja ezt, mikor kocsin is legalább két óráig tart, míg a másik oldalon a hegyek tövéhez érünk - kérdé Mariska elbámulva.
- Nekem szűk; s ha körülnézve tornácunkról, honnan a kilátást oly szépnek mondják, mindig ugyanazon hegyeket látom magam előtt, melyeknek legfeljebb színök változik, s melyek mindig ugyanazon gondolatokhoz vezetnek vissza , korlátolva érzem magamat.
Nekem szabadabb látkörre van szükségem.
Itt, hol tekintetem csaknem határtalan tért futhat át, hol mindenfelé új képeket találok magam előtt, s a távolban annyi tárgy tűnik fel előttem, melyeknek alakjait csak képzeletem határozza meg: jobbnak, boldogabbnak érzem magamat .
Mi véghetlenül szép s nagyszerű e világ!
- Különös; s nekem innen is Vérthalom tetszik legszebbnek - szólt Mariska.
- A kastély, a falu, az erdő, mintha e magasságról minden még kedvesebbé válnék.
Nézze csak ott a falu végén az öreg Kerekesné házát; közelről csak egy kis viskó, s innen mily szépen veszi ki magát, nem venné senki észre , hogy vakolását félig lemosta az eső; maga a temető csak zöldebb mezőnek látszik.
- Te boldog vagy! téged a kör, melyben élsz, kielégít.
Én megszorítva érzem magamat, lelkemet vágyak töltik el.
Magam sem tudom, mi után, vagy hová , csak el innen, emberek közé, hol új kört, új viszonyokat találok.
- Az istenért, Margit! ne beszéljen így - mondá Mariska csaknem ijedten -, az egész világon nem lehetünk boldogabbak, mint most vagyunk.
A tisztelendő úr is azt mondta.
- Az meglehet - szólt Margit szomorúan -, csakhogy ebből még nem következik , hogy boldog vagyok.
Egykor az voltam; nem múlt egy éve, hogy magamat egészen megelégedve érezem, s a gondolat, hogy helyzetem változhatik, ijedtséggel tölte el.
Ha anyámmal néhány napra a városba mentem, vagy a szomszédságban látogatásokat tettünk, alig vártam a pillanatot, hogy ismét visszatérjünk .
Mit könyveimben a világról olvastam, olyan vala, mint neked e kilátás: egy érdekes kép, melyen, ha előttem feltűnt, gyönyörködtem, de mely felé nem érzem magamat vonzódva; mint e felhők, melyeken gyönyörködtünk, s mégis azt kívánjuk, hogy tőlünk minél távolabb maradjanak.
De rögtön mindez megváltozott.
Magam sem mondhatnám, mikor s mi által; nem változott semmi körülöttem, nem emlékezem semmi történetre, mely gondolataimnak más irányt adhatott volna, mégis eltűnt boldogságom.
Mint a virág, mely zápor és fergeteg nélkül egyszerre elveszti leveleit, így változott meg életem, s örömeim helyett csak vágy tölti szívemet.
Ha valaki azt kérdezné tőlem: mit kívánok? nem mondhatnám meg.
Néha lelkemet nagyszerű ábrándok töltik el .
Azokra gondolok, kiknek emlékét a történetek fenntartották, kik tetteik s gondolataik által egész korszaknak új irányt adtak; s úgy látszik nekem , mintha csak akkor lehetnék boldog, ha hozzájok hasonló lehetek.
Hisz a dicsőség nemcsak a férfiak kiváltsága: mennyi nőnevet találunk az emberiség legszebb emlékei között, s e példák miért ne hathatnának szintúgy buzdítva reánk, mint nagy férfiaké az ifjakra.
Sokszor meg szűkebb kört képzelek magamnak, de olyant, melynek egész boldogsága csak tőlem jő, melyről csak én gondoskodom, melyet én tartok fenn, melynek mindene vagyok.
Jelen helyzetemben oly fölöslegesnek, oly egészen haszontalannak érzem magamat.
Mariska mélyen meghatva hallgatá barátnéját.
- Az mind onnan van, mert ön nagyon is kitűnő, azért nem elégszik meg körével.
Mint a dalban áll, melyet minap együtt olvastunk, hogy: »Magasb elmék, mélyebb szívek, jaj tinéktek a földön.«
Lám, én tökéletesen szerencsés vagyok, kívánni sem tudnék magamnak más boldogságot, mint melyet élvezek.
Én azon nagy embereket, kiknek történetét hallottam, nagyon bámulom, s még inkább bámulom az asszonyokat, már azért is, hogy annyi nagy dolog véghezvitelére és írására időt találtak: de őszintén megvallom , sohasem irigylettem sorsukat, éppoly kevéssé, mint a gazdagokét.
Igaz, a gondolat, hogy sokakon segíthetnek, néha nagyon boldogokká teheti őket, de kisebb körben mi szegények is élvezhetjük e boldogságot; s nekik, kiktől annyit követelnek, s kik magasabb állásukból tovább látnak, szintúgy érzeniök kell, hogy mindenkin mégsem segíthetnek.
Én meg sem foghatom: ki magának ily roppant feladást tűzött ki, hogy érezheti magát boldognak; hisz mentül nagyobb köre, annál távolabb áll tőle, s mentül többeknek szenteli életét, annál magányosabban kell állnia.
Jó, hogy nem mindenki gondolkozik így, s mégis szeretném, ha ön is kevésbé kitűnő, ha hozzám hasonló volna ; akkor boldognak érezné magát, s legalább nem kívánkoznék el tőlünk, s nem felejtene el bennünket.
- Ne érts félre te is, mint a többiek - mondá Margit, midőn meghatva barátnéja kezét szorítá.
- Ne gondold, hogy ha innen elkívánkozom, szívem azért valaha megváltozik.
Adná az ég, hogy hozzád hasonló lehetnék, akkor legalább engem is mindenki szeretne, akkor tudnám, hogy boldogságukra szükséges vagyok, s én is megelégedve érzeném magamat.
De így - van -e kívüled valaki e házban, ki engem szeretne?
- És a grófné, öreganyám, az öreg plébános... és valamennyien.
- Igen, ők szeretnek - mondá Margit szomorúan -, egyik miattad, másik anyámért, a többiek, mert nem bántottam őket, és ha kell, szószólójok vagyok; de magamért senki.
Hidd el, Maris, én legjobban tudom ezt.
Maga anyám...
- Az istenért; hogy is beszélhet ilyeneket?
- Anyám szeret; meglehet, az élők között nincs senki, ki szívéhez közelebb áll; de e szeretet nem az, melyet én iránta érzek, mely engem kielégíthetne .
Anyám gonddal ápolt, aggódik értem, teljesíti minden kívánataimat, de nincs bizodalma hozzám.
Évek óta észrevevém, hogy szívét nagy bú terheli.
Előttem nem titkolhatja el; még gyermek valék, midőn néha véletlenül szobájába lépve, észrevevém, hogy sírt.
De alig látott meg, letörölte könnyeit, s mosolygásra kényszeríté magát.
Hozzá simultam, kérdeztem: mi baja; nyakába borultam, s kértem, hogy mondja meg; ő csak azt válaszolta, hogy semmi, vagy legfeljebb, hogy még nem érthetem, s hogy majd egyszer megmondja.
Évek múltak, felnőttem, s ő hallgató marad.
Tehetné -e ezt, ha igazán szeretne ?
Van -e szeretet bizodalom nélkül? s miként érezhetem megelégedve magamat, ha látom, hogy ragaszkodásom által anyám szívét nem nyerhettem meg.
Ő nem ismer, nem ért engemet, s nem is gyanítja a fájdalmat, mely szívemet eltölti.
Nincs senki, ki őt inkább, ki őt csak úgy is szerethette, mint én , s mégis mint félig idegenek állunk egymás mellett.
Ő magába zárja keservét , s én magamba fojtom érzéseimet; ajkaimon lebeg a szó, s nem bírom kimondani csak azt sem, mennyire szeretem, s mennyire szenvedek.
Eszembe jut, hogy nincs bizodalma hozzám.
Szívem csordultig telve, s közönyös tárgyakról szólok.
Miért nem szól nyíltan velem?
Miért nem mondja, hogy egész szívét nem adhatja nekem, hogy sohasem szerethet úgy, mint azt szereté, kit elvesztett.
- Ó, Margit! ne gyötörje magát ily képzeletekkel.
- Ez nem képzelet - viszonzá amaz szomorúan -, magától a tisztelendő úrtól tudom, ki, miután őt többször kérdeztem, mi oka, hogy anyám annyiszor sír ? végre elbeszélte, hogy évek előtt, mikor még magam is kicsi gyermek valék , egy nőtestvérem volt, ki a kolera alatt meghalt, s kinek veszte fölött anyám még mindig vigasztalhatlan.
Vajon, ha anyám igazán szeretne, nem enyhült volna -e fájdalma?
Vajon nem közölte volna -e velem, hogy ha már nem vigasztalhatom is meg, legalább együtt sírnánk?
Miért titkolja előttem azt , miről a tisztelendő úrral - mint jól tudom - sokszor szól, ha csak azért nem, mert érzéketlennek tart, s azt hiszi, hogy bánatát nem tudom megérteni ; vagy mert szívéhez nem állok eléggé közel, hogy részvétem keservét enyhíthetné.
Nem neheztelek anyámra.
Jól tudom, egyes csapás is oly mély sebet ejthet a szíven, melyből lehetetlen annyira kiépülnünk, hogy ismét egész erőnkkel szeressünk.
Én őt talán még inkább szeretem e fájdalmáért is .
De van -e kínzóbb gondolat annál, hogy azt, kit szeretünk, boldogítani nem vagyunk képesek, van -e biztosabb jele annak, hogy szeretetünk nem viszonoztatik?
- Hiába, mindenkinek megvan saját végzete; az enyim, úgy látszik, az, hogy senki ne szeressen.
- S én nem szeretem -e? - mondá Mariska, midőn könnytelt szemekkel Margit kezét szorítá.
- Te szeretsz, azt jól tudom; s ha szívedet mással kell is megosztanom, a helyből, melyet benne elfoglaltam, még az sem szoríthat ki.
Mariska elpirult.
Észre lehetett venni, hogy a célzást megérté.
Margit szemei szeretettel függtek barátnéján, s amint gondolatai véletlenül más irányt vettek, megváltozott arcának egész kifejezése is.
Néhány pillanat előtt egész valóját csak bánat tölté el; most ajkai körül gyenge mosoly lebegett , oly vidámnak látszott, mintha e mosolygó arc nem is fejezhetne ki egyebet örömnél.
Mint a tavaszi ég, melynek látszólag nehéz fellegei váratlanul szétosztanak, s a borúra rögtön fényes napsugár következik; mint a viruló mező, melynek reményszínével takart felszínén a legkisebb sértésnél a sötét föld látszik ki: ilyen vala ő.
Egy új tárgy, egy szó, egy gondolat megváltoztatá kedélyállapotát.
A természet szívét, úgy látszik, örömre s bánatra hasonló fogékonysággal ajándékozta meg, s a sebesség, mellyel néha az egyikről a másikra átment, részint ezen fogékonyságnak, részint korának vala tulajdonítható - mert hisz kiváltsága az ifjúságnak, hogy fájdalmait vagy éppen nem, vagy csak egészen rázhatja le szívéről; hogy miként fél-bánatot, úgy fél-örömet sem ismer; s hogy e borúból és derűből vegyült kétes világítás helyett, melyben később életünk nagyobb részét eltöltjük , csak vagy ragyogó napot, vagy egészen sötét éjszakát lát maga körül.
- Miért pirulsz, vagy azt gondolod talán, hogy nagy titkodat nem ismerjük régen? - mondá Margit nyájasan.
- Nekem nincs semmi titkom - szólt Mariska a legnagyobb zavarban.
- Igazad van.
Ne csörögjön bár a patak, mégis tiszta tükörén át minden kövecs, mely habjait emeli, meglátszik.
Ilyen vagy te.
Minek szólnál, ha úgyis megértenek, ha úgyis tudjuk, hogy Andrást szereted.
- Csak róla ne enyelegjen - mondá Mariska szelíd szemrehányólag.
- Én nem enyelgek, kedvesem.
András jó, eszes, becsületes ember.
Vele bizonyosan boldog léssz.
A tisztelendő úr is azt mondta minap.
- Már hogy mondhat ilyet a tisztelendő úr?
András gazdag ember lesz, az egész vidékben nincs vagyonosabb ház, mint apjáé, s mi szegények vagyunk.
- De te nemes-leány vagy, s András nem az, ez ellensúlyozza egymást; s nem tudod -e, mily büszke ember az öreg Fekete?
Fél vagyonát adná, talán az egészet, ha nemes lehetne.
- Mit használ mindez - mondá Mariska szomorúan -, mikor András nem szeret.
- Mi jut eszedbe?
- Ó, én azt jól tudom.
Előbbi időben, mikor még mindketten fiatalabbak voltunk, szeretett.
Úgy látszott, mintha nem is élhetne nélkülem, de most , főképp egy idő óta, kerülni kezd.
Ha véletlenül találkozunk, alig szól, alig felel kérdéseimre, s én bármennyit törjem fejemet, nem gondolhatom el , hogyan sérthettem meg.
E beszélgetés által érdekelve, maga Mariska sem vette észre, hogy a felhők , melyek őt előbb annyira aggaszták, mindig magasabbra emelkedve, a napot rég eltakarták.
A távolban hallatszó dörgés s a rögtön emelkedő hűs szél, mely a tölgynek ágait megingatá, végre a közeledő vészre emlékezteté őket.
- Sietnünk kell - mondá Margit, midőn felkelve, útnak indult -, másképp megázunk.
- Istenem! mi lesz belőlünk? - sóhajtott Mariska, kit előbbeni félelme ismét megszállott -, mi borzasztó felhők ezek, s mi szörnyen villámlik.
- Ne félj semmit, a rövidebb úton megyünk le, melyen minap a tisztelendő úr vezetett.
- És ha eltévednénk?
- Messze nem tévedhetünk.
Ne félj semmit, úgy ismerem az erdőt, mint kertünket.
E rövid beszélgetés alatt Margit, társától követve, sebes léptekkel már lefelé haladt.
Midőn az erdőhöz értek, egy percremegállt, hogy a közelebb ösvényt felkeresse; de kevés pillanatnyi gondolkozás után elhatározá magát , s oly bátran indult megint a sűrű erdőnek, mintha naponkint erre járna .
Mariska remegve, de bizalommal követé őt.
Eközben a nagy cseppek, melyek mindjárt megindulásuk után esni kezdenek, mindig sűrűbben hulltak, a fák sudarai között erősebben zúgott a szél, s még mielőtt a völgybe értek, a fergeteg egész erővel kitört.
- Margit a zápor ellenére, mely az erdő fölött leözönlött, egy ideig megtartá az ösvényt, de végre ez is cserjéken keresztül vezetve eltűnt.
A lemenet mindig meredekebb, mindig nehezebb lett , s utoljára ő maga sem tagadhatta, hogy eltévedtek.
Margit ismeré a vidéket , s tudta, hogy e völgy is, melybe lejöttek, Vérthalomra vezet; de eszébe jutott anyjának aggodalma, s vigasztalásai között, melyekkel társát bátorítani akarta, nem titkolhatá el mindig növekedő nyugtalanságát.
- Mariska hallgatva követé vezetőjét.
Csaknem egy óráig haladtak így.
Pillanatokra a zápor szűnni látszott, a táj világosabb lett, de kevés perc után a szél és eső új erővel kezdődtek , mintha a vész csak most törne ki egész hatalmával.
Így értek végre a patakhoz, mely a hegy tövén, mindjárt Vérthalom mellett elfoly.
Eddig hallgatva siettek előre, nem is érezve fáradtságukat.
Itt egy percre megállottak.
Tudták, csak a pataknak partját kell követniök, hogy a hídhoz érjenek, mely őket Vérthalomra vezeti, s kínzó bizonytalanságuk megszűnt .
Mariska nyugodtabb lett.
Margit, kire minden, mi szép s nagyszerű a természetben, egyaránt hatott, csaknem gyönyörrel nézé a rendkívüli jelenetet.
E máskor oly nyájas vidék neki e pillanatban szebbnek látszott .
Mintha az éneknél, mely azt máskor eltölté, az erdő zúgását jobban értené , mintha a patakhoz, mely mély árkát csaknem színig betöltve, vad sebességgel rohant előre, rokonabbnak érzené magát.
Azonban e költői élvezet megszűnt, midőn a hídhoz értek.
A szerény készület , mely a patak innenső partját Vérthalommal összeköté, tulajdonképp csak egy szélesebb karfákkal ellátott palló vala, melyet két erős cölöp tartott.
- Rendesen e cölöpök a vízen kívül álltak, s ki a patakot közönséges állapotában látá, bizonyosan nem tartotta volna lehetségesnek, hogy vizei e hidat valaha leronthassák.
De a tapasztalás meghazudtolá ezen várakozást.
A rendkívüli ár a földet, melybe e cölöpök verettek, ma nagy részben elmosta , s midőn a hölgyek a hídhoz értek, rémüléssel látták, hogy az egész inog.
- Jerünk hamar át - mondá Margit, midőn egy percig megállva, egész erejét összeszedé.
- Az istenért! nem látja -e, miként inog a palló; mihelyt rálép, összeroskad - kiálta Maris, visszatartva a már megindulót.
- Mentül tovább időzünk, annál inkább nő a veszély.
S át kell mennünk .
Ismerem anyám nyugtalanságát.
Ha félsz, maradj itt; de én megyek.
Míg Margit társától, ki őt erővel visszatartá, szabadulni iparkodott , egyszerre az egész híd megrendült.
Valószínűleg a nagy köveknek egyike , melyeket az ár magával hordott, a cölöphöz ütődött, s a másik percben az egész híd recsegve dőlt a tajtékzó hullámok közé.
Marisnak alig maradt elég ideje, hogy Margitot, ki már a hídon állt, visszarántsa.
Maris sikoltott.
Margit sápadtan nézett le a szilaj folyamra, melynek árjai a széttört hidat magokkal ragadták.
Csak a cölöpök egyike állt még, s a parton levő bokrokon a karfának egy része, s Maris kendője akadt fenn, melyet ijedtségében leejtett fejéről.
Margit kétségbeesett.
Ő, ki előbb észre sem vevé fáradtságát, s kinek bátorsága a nehézségekkel, melyeknek legyőzése egész erejét igénybe vevé , még növekedett, most, midőn egyszerre legyőzhetlen akadályt látott maga előtt, elveszte önbizalmát.
Maris, mihelyt az első ijedtség megszűnt , nyugodtabb lett.
A veszélynek gondolata, melytől a gondviselés által megmentetett, csak háladattal tölté lelkét.
A nagyobb híd, melyen a szekerek jártak, s melyen kívül más átmenet nem maradt hátra, még távol volt.
Hogy odaérjenek, a patak partján kelle menniök, s ez több helyen ki vala áradva.
Legtanácsosabb, addig, míg a vész egészen elvonul, a nagy szikla alatt keresniök menedéket, melytől csak néhány lépésre voltak.
Ez volt Mariska nézete, melyet végre kénytelenségből Margit is elfogadott.
Margitnak máskor egyik legkedvesebb helye vala ez.
A sötét szikla, mely a hegyoldalból kinyomulva, csaknem egy kis barlangot képezett, repkénnyel benőtt falai alatt még délben is árnyékot adott.
Most azonban nem vala oly hangulatban a hölgy, hogy a természet bármily szépségét élvezhetné, s pillanatról pillanatra nőtt felgerjedése.
A vész szűnni kezdett, s az égen már egyes világosabb helyek látszottak; de meddig tart, míg a patak ágyába visszavonul, s mit tevő lesz addig anyja?
Egyszerre kutyaugatás vonta magára figyelmöket.
Maris ijedten elhallgatott .
Kevés perccel később szép angol vizsla jelent meg a szikla előtt, s mindjárt utána egy szép, ismeretlen férfiú.
A meglepetés kölcsönös vala, s a hölgyek, midőn e magános helyen egyszerre az idegent látták, nem bámulhattak inkább, mint ő e váratlan találkozáson.
- Nagyságodat is künn lepte a gonosz idő - mondá az idegen rövid szünet után .
- Remélem, e nap a kivételek közé tartozik.
Nem eléggé nagyszerű a vidék , hogy neki ily rögtön változásokat megbocsáthatnánk.
Margit az idegennek külseje s egész magaviselete, de leginkább azáltal, mert észrevevé, hogy az őt ismeri, megnyugtatva érezé magát; de nem titkolhatá el a zavart, mellyel megszólítására néhány közönyös szavakkal felelt.
- Öltözetem nem olyas, minőben magamat nagyságtok házánál, mint szomszédokat , bemutatni akartam; de szükség törvényt bont: engedje meg tehát, hogy azt itt tegyem.
Én Káldory Adorján vagyok.
Ha nevemet nem ismeri is, valószínűleg ismeri a sötét házat, mely a hegy túlsó oldalán fekszik, s hol három nap óta letelepedtem.
S most engedje meg, hogy szomszédi jogommal élve , szolgálatomat mindjárt felajánljam.
Margit elfogultsága a fesztelen udvariasság előtt, mellyel az idegen szólt , mindig inkább eltűnt.
- Bármennyire köszönöm az ajánlatot - mondá -, félek , a gróf nem segíthet jelen helyzetünkben.
A hidat, melyen át kellene mennünk, elsodorta az árvíz.
A patakon nem gázolhatunk keresztül, s egyedüli reményem az, hogy valaki cselédeink közül, kiket anyám kétségkívül utánunk küldött, erre jő, s általa megizenhetjük, hogy bajunk nem történt.
- Ha nagyságod megengedi, más módot fogok ajánlani, mely által anyja az örvendetes hírt hamarább s kedvesebb módon veheti.
Ha nem csalódom - mert , ámbár kétszer vadásztam itt, megvallom, kissé ismeretlen előttem a vidék -, nem vagyunk távol malmomtól, hová kocsimat rendeltem.
A malom mellett kőhíd áll, melyet az árvíz bizonyosan nem rontott meg.
- S hogy ez ijedtségünkben nem jutott eszünkbe! - mondá Maris, kiben az öröm legyőzé az elfogultságot, mellyel az idegen úrnak jelenléte eltölté.
- Így tehát, ha nagysád ily tapasztalatlan kalauzra bízza magát, fél óra alatt anyjánál lehet.
Margit köszönettel fogadta az ajánlatot, s a jövő pillanatban az egész társaság a malom felé indult.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE