Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Tejnél régen elmúlhatott, mire Anyám ajtaja bezárult.
Kis selyemkendőt akasztottam a lámpaernyőre, hogy kívülről ne lássék a világa és az íróasztalomon a felgyülemlett leveleket válogattam.
Egyszerre szakadozott csengés berzengett fel a folyosóból.
A telefon...
Vájjon ki szólít ilyen későn ?
Mi történhetett?
Leszaladtam a hátulsó lépcsőn.
Egy idegen hang beszélt hozzám a láthatatlanból.
Ijedt, idegen hang.
— Meneküljenek!
A kenyérmezei fogolytáborból kitörtek az oroszok.
Fegyveresen jönnek vagy háromezren, ölnek , rabolnak, fosztogatnak.
A főváros ellen jönnek.
Errefelé jönnek...
— Hát mégis...
Meg akartam köszönni a figyelmeztetést, de a hang elszakadt és nem volt ott többé.
Talán más utakon indult lihegve, felrázni, óvni az elszórt hűvösvölgyi házak lakóit nagy elhagyatottsá- gukban.
És a képzeletem egy pillanatig követte ahangot, amint fuldokolva rohan a drótokon az éitsza- kán át és vészkiáltásával beriadoz az alvókhoz, a virrasztókhoz, a gyávákhoz, a bátrakhoz.
Névtelenül jön és névtelenül megy és köszönetét se várva, repül a feldúlt és megcsúfolt emberi közösség utolsó szárnyain.
Jönnek az oroszok;...
Tanácstalanul álltam egy darabig a hideg folyosón.
Mit tegyek?
Minduntalan új helyzet elé állít az élet, amely kényeztetett és nem tanított eleget.
A világtalan haliból Anyám szobája felé lestem, nem látom-e, mint tegnap, a fénycsíkot az ajtaja alatt?
Már sötétben volt.
Beszóljak-e hozzá?
Elmondjam-e?
Minek?
Lassan ballagtam fel a lépcsőn.
Nagybeteg öcsém szobájából se hallatszott semmi nesz.
Alusznak...
Jobb is így.
Ők úgy sem bírnának éjnek idején a csúszós, ázott hegyi úton lemenni.
És azután, hová is mennénk?
— Menekülni?
Ezt hallottam akkor is, mikor földrengés volt.
De hát hol talál az ember menedéket, mikor mindenütt egyformán inog a föld?
Amint a szobámba nyitottam, szinte megkönnyebbültem.
A lámpám égve maradt és nem fogadta sötétség a nagy sötétet, amit a lelkemben hoztam.
A beborított lámpából, mint egy tolvajlámpa résén át, egyetlen fénycsík vetődött az asztalomra.
Leültem eléje és a fejemet a két tenyerembe támasztottam.
Üres zsibbadás volt minden a homlokom mögött.
Jó ideig tarthatott, mire a zsibbadáson átvergődött három szó és a felszínre került: Jönnek az oroszok...
Mintha emlékezetemben a múltat verték volna fel ezek a szavak, eszembe jutott az a nap , amelyen először hallottam.
Magyarország nem akarta a háborút.
Mikor elkövetkezett, szembeállt vele , becsületben, úgy, mint ezer év óta mindenkor.
És megindult az ősi föld, hogy megvédje önmagát.
Fekete ünneplőben, parasztok mentek át a városon.
Csizmájuk sarka keményen kopogott a kövezett utcán.
És zengett a nóta: "Édes anyám ne sirasson, lesz még nekem rózsás sírom...
" Virágos zászlók, virágos ágyúk , virágos vonatok.
Kezet kézben fogva, tarkaszoknyás, búcsúzó menyecskék kísérték sírva a párjukat; kendősfejű öregasszonyok, szép legényfiukat.
— Jönnek az oroszok?...
Csak ezt mondták.
És képzeletem ettől a három kicsi szótól mégis roppant tömegek mozgását érezte fenn, messze északon.
Európa nagyobbik fele és a titoktartó, sötét Ázsia, kimozdult évezredes helyéből és özönlő ágyúk és puskák rengetege között tódult a Kárpátok felé, hogy elnyelje Európát.
Olykor bőgve átömlött a hegyek nyílásán, olykor vérbeborultan visszatántorodott.
Az emberiség lélekzete akadozott.
Ilyen népek csatáját nem élt még meg soha.
A nézők elfáradtak a nézésben.
És a küzdők belemarva magukat egymás testébe , tébolyodon gomolyagban, még mindig előre- hátra támolyogtak megholt városok és felriasztott temetők felett.
Évek múltak el közben.
És a fegyverbe kelt orosz szántóföldek és mocsarak, a Volga mente, a Don, az Ural és a Kaukázus és Ázsia száguldó sivatagjai elvérzettek.
Elvérzett a fehér cár birodalma és ami belőle megmaradt, az vörös lett, ahogy önvérében tiporva visszatöretett.
A Kárpátok rejtélybe vesző fehér ormai alatt pedig ott állt győzedelmesen két faj: horpadt sisakjában a germán hős és holt lova mellett a turáni lovas.
Csodát tett a két nép, aminőt népek még nem tetteka földön.
Legendáját majd új Homerosok dalolják át a halhatatlanságba és jövendő századok fogják bíborba és aranyba szőni képeit...
Volt egyszer egy császár, istenfélő és faját szerető , aki elment hat fiával, észak hat szőke hercegével, hős népe élén a világ ellen csatába.
— És... egyszer volt, hol nem volt, hogy magyarok országában talpra állt a róna és mialatt vál- lával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűljenek, félkézzel odakapott, ahol az Isonzó vize a hegyekből kirohan.
Kérges tenyerével sziklákat görgetett a Karsztokon és átnyúlt az Alpesek felett .
Egyszer volt, hol nem volt...
Amíg az életét védte, ráuszított kis vérebek sebesre marták a térdét.
Mégis lábon maradt.
Élő testével torlaszolta el az erdélyi szorosok nyílását, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az otrantói öbölben, gúzsba kötötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt .
Egyszer volt... hol nem volt...
Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek.
Sokszor volt nyár , mióta 1914 tragikus nyarán elmentek a legelsők, akik nem jöttek vissza.
Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjúságom holt barátai.
Lublin tövén , a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asiago felett, mindenütt folyt vér, amely rokon az enyémmel.
Törzsökös fám kipusztult új hajtásai!
És mint ti, — Tizennégyen, akik közül nyolcán nem jöttek vissza — úgy mentek a többiek is, évről-évre szüntelenül.
Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz , amelyeken az öregek sütkéreznek az örök pihenőre pihenve, az életmunka után.
Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény.
A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak.
Kínban fogant tavaszok, könnyben arató nyarak.
És az őszi ködben ezüstfehér , füstösnyakú ökrök nyomán vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát .
Kilométereket nyelt a kocsi az országúján, de férfi nem látszott a földeken .
Idegen ég alatt, vagy idegen föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada .
Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül.
A pesti ghetto hemzsegett.
Az áru eltűnt és az árak veszedelmesen szöktek a magasba.
A nyomor halkan , nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetlenül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és a dúsgazdag zsidóság bódultán táncolt az éhező város és sirató ország közepén.
Olykor szívszorító sötét hírek jöttek a messze vérviharból.
Olykor fellengtek a győzelmi zászlók és győzelmet mondtak a harangok.
Egy reggelen aztán elfeketültek a zászlók és halált mondtak a harangok:
Meghalt a király!...
Éljen a király!
Az agg uralkodó behúnyta régen virrasztó szemét.
Öreg kezéből kihullott két birodalma jogara.
Császári temetés, fekete halotti pompa Bécsben, ősi aranytól csillogó koronázás Budán.
A felhők megszakadtak és lenn a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királyasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király.
Csak álom volt.
A király sietett.
Vára kapuja elé hiába hordta egy nemzet a szeretetét.
Ő nem értette meg a percet.
Elment, mielőtt felszedte volna a fejedelmi kincset.
És a szél széthordta egy nemzet otthagyott szeretetét .
Valami megfagyott a magyar ég alatt.
És dermesztőén kijózanodva virradt a másnap.
Hidegek voltak ekkortájt a telek Magyarországon.
Olyan velőtfagyasztóan hidegek , mint soha azelőtt.
Tüzelő alig akadt.
A pesti házak fala mentén gyerekek , leányok, öregek kuporogtak a szenespincék lejáróinál.
A kövezet peremén ültek rongyaikban és vártak.
A lómészárszékeknél, a községi bódék, a péküzletek, a tejesboltok táján hosszú, szomorú sorral asszonyok ácsorogtak, hajnali szürkületben és sötét este.
Csendes, türelmesszemű asszonyok.
Vártak, ők is vártak... mindenki várt.
Életet, halált, hírt, visszatérőt.
A kórházak pedig zsúfolásig megteltek.
És az egész országban véges-végig apró, száraz mankókopogás hallatszott valamennyi úton.
Ez volt az egykor boldog Magyarország!
De a reménység élt és a becsület is élt .
És a nagyszerű magyar erőt megsüvegelték még azok is, akik halálra szánták.
Élni fogunk, mert élni akarunk...
Elszánt kínban mondták ezt maguk között a szenvedők, az igazak.
Mert aki magyar volt a mi országunkban, az tudta, hogy ezt a háborút elvesztenünk nem szabad.
Egy hódító háború elvesztése csak visszatántorgást jelent a nemzetek számára.
Egy önvédelmi háború elvesztése hosszú tetszhalált, vagy magát a nagy halált jelenti.
A mi háborúnk önvédelmi harc volt!
Egyetlen népe vagyunk a világnak, mely senkiét elvenni nem akarta.
A magunkét akartuk megtartani és a véres esztendők alatt úgy rémlett, hogy az ezeréves szem Mienk, a mienk marad.
A fegyverek nem bírtak legyőzni...
De benn az országban csatánál nagyobb csatát vesztett el a tor-zsaikodó politika.
Személyi gyűlölet és irigység megbuktatta gróf Tisza Istvánt.
A kormánykerék avatatlan kezekbe került.
Az erő, amely eddig markolta, megszűnt és mialatt az Alföld, Erdély, a Felföld és a Dunántúl vérben, becsületben odajárt messze csatatereken, az üres ország zsúfolt fővárosában történt valami.
Csendes, alattomos aknamunka nyomai kezdtek átszivárogni az eseményeken.
Mire szemügyre lehetett volna venni a nyomokat, már elmosódtak és beleenyésztek a mindennapba.
A sötét háttéren, mintegy színpadon, sötét alakok surrantak át.
Az oldalfalak mögül láthatatlan súgók suttogása rémlett és az előtérben egyre élesebben körvonalazódott egy ember alakja, aki — mintha a sajátja lenne — fennhangon mondta ki a homályból jövő sugallatokat.
Ez az ember gróf Károlyi Mihály volt.
. ..Felrzzzentem.
Egyszerre valami külső nesz hatolt be a gondolataim közé .
Előrenyujtottam az arcomat.
Eszembe jutott az éjjeli figyelmerterés...
Órák múlhattak el, mióta az íróasztalomhoz kuporodtam.
Elsötétített lámpám fénye merev kis kévében vetődött elém egy fehér papírlapra.
Ekkor vettem észre, hogy a fejemet még mindig a két kezemben tartom.
Mereven, görcsösen egész idő alatt.
Mi volt ez?...
Megint az előbbeni zaj.
Hirtelen, mintha önmagamat csúfolnám , gúnyosan félrehúzódott a szám: most már felismertem az üres hangzású furcsa nesz eredetét.
Az ablakom mellett, az ereszcsatornában cseréptörmelék görgött le a tetőről, halkan, mintha a terhes, fekete éjtszakában borzongás futott volna végig a magányos ház falán.
Egy darabig még hallgatóztam, aztán megint csak beletámasztottamkét kezembe a fejemet és a gondolataim ismét visszafelé indultak az utolsó idők útjain és felszedték a feledésbe dobált, elkallódó emlékeket.
Nagy és méltóságteljes volt a távol képe.
Nyugtalan és izgató mindaz, ami a közelben látszott.
Részletek körvonalozódtak.
Jelenetek színeződtek.
Világosabbá vált az emberek arcjátéka és itt-ott a dolgok mögé lehetett még pillantani.
Az , ott messze, túl már história volt, ez pedig emitt még meleg, lihegő emberi élet.
Hogyan is történt ?
Mikor volt ? ...
Akkoriban már vonat vonat után gurult végig Magyarországon.
Hosszú katonavonatok vitték a csapatokat a felszabadult orosz frontról az olasz és francia határ felé.
Soha se látszott közelebbnek a háború befejezése.
A győzelem reménye magával ragadta a lelkeket.
Még a sötét jósok is elnémultak.
A becsületes béke lehetősége, mint a délibáb játszott a horizonton .
Magyarország határai érintetlenek maradnak!
Ennyi volt a mi békénk feltétele .
Mást sohase akartunk.
Összeszorítottuk a fogunkat: kitartani!
Ez az utolsó erőfeszítés.
Aztán szabad az út a második ezer év felé.
De akkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át.
Rövid nyilaló világosság támadt.
És a világosságnál, a nemzet elszáná- sán friss sebhely látszott.
Mi történt?
Ki cselekedte?
Ismeretlen tettesek ez év január első napjaiban lázító kiáltványokat csempésztek be a muníció- és fegyvergyárakba.
Éjnek idején, hazaáruló nyomtatványok vándoroltak titkolódzva, a kaszárnyaszobákon át.
"Munkások!
Testvéreink!!... "
"Katonatestvérek !" ...
"Egy fillért se, egy embert se a hadseregnek" . . .
Akinek módjában állt ezeket a forradalmi nyomtatványokat elolvasni, nem kételkedett, hogy amagyar létérdekkel, a magyar psychével és a magyar nyelvvel ellenséges szellemből termettek.
Hol van a bűnös ?
Amire irtózva gondoltunk* valóra vált.
Ellenség bujkált közöttünk és a frontokon innen akarta elvégezni azt, ami a frontokon túlról nem sikerült.
Az élet-halálharcát vívó nemzet felháborodva követelte: Állítsák elő !
Le az álarccal!...
És mikor az álarcot letépték a merénylőről, a kíméletlen világosságban ott állt, hunyorgó szemmel, rajtakapottan a szabadkőművesek egyik tudományos színű szervezete, az internacionális Szabadgondolkodók Magyarországi Főiskolai Fiókja.
Ott állt a budapesti Galileikor, jóformán kizárólagosan zsidó ifjúsága.
Ez a kis tábor láthatóvá lett.
A többiek, akiknek még részük volt a merényletben , hirtelen visszahúzódtak a háttér sötétjébe és mintha belemállottak volna a homályba, nem látszott többé az arcuk.
Károlyi Mihály magára nézve , feleslegesnek találta ezt az óvatosságot, ö továbbra is a színpad előterében maradt és bár palotája kapuján gyanús idegenek lopództak be és a küszöbéhez sajátságos nyomok vezettek, senkisem háborgatta.
A rendőrség se zavarta, pedig tudomása volt arról is, hogy Károlyi a lázító nyomtatványok szerkesztése idején sűrűn érintkezett a galileista ifjúsággal, sőt gyakran órákat töltött a kör helyiségében.
Egy közeli ház ablakából figyelték meg.
De Károlyi Mihályt láthatatlan hatalmak védték.
És híre járt, hogy vezetőhelyekről, beavatott barátok mindig idejekorán figyelmeztették, valahányszor helyzete bizonytalanná lett.
Sőt akadt olyan is, aki Becsben a király előtt kezességet vállalt érte .
Keserűségben kimondott nevek kísértettek.
Ha igaz a szörnyű vád, mely azokhoz a nevekhez tapad, számoljanak le a bűnpártolók sajátlelkiismeretükkel, majd eljön még az óra, amelyben a nemzet előtt keli számolniok.
A közvélemény ideges volt ezekben az időkben.
Türelmetlenül várta a megtorlást.
A Galileiékor helyiségét lepecsételte a rendőrség.
Letartóztatásokat foganatosítottak.
Utóbb néhány vádlott neve hangzott ki a tárgyalóterem zárt ajtaja mögül.
Megdöbbentő hangzású nevek.
Még ma is emlékszem egynéhányra : Duczynska Ilona, Sugár-Singer Tivadar, Helfgott Ármin, Csillag-Stern , Kelen-Klein, Fried, Weiss, Sisa, Bellér Ignác és még vagy három orosz zsidó , közöttük egy Solom nevű hadifogoly, akinek sokszorosító gépe volt.
Egyetlen egy magyar sem akadt közöttük.
Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben!
De erről senki se beszélt.
Pedig a Galileista-pör névsora útmutató könyv volt , amelyben titkok álltak a jövőről.
Mi azonban nem tudtunk ebben a könyvben olvasni.
A magyar nemzet soha sem tudja kibetűzni, ami a jelenben a jövőjéről írva van.
A Galilei-kör aktái lezárultak.
A hadbíróság két feltűnően enyhe ítéletet hozott, a többi vádlottat felmentették.
Ennyi történt.
Aztán csend lett , ugyanaz a csend, mely 1917 őszén eltakarta Károlyi svájci útját és megfojtotta azt a tapogatódzó suttogást, amely arról beszélt, hogy odakinn elárulta a franciáknak a németek készülő offenziváját és szindikalistákkal és bolsevistákkal tárgyalt.
Csak a cattaroi tengerészlázadás idején támadt megint új hullámzás.
A hadvezetőség titoktartása dacára, hírek szivárogtak át.
Egy magasrangú tisztnek a legénye zubbonyába varrt levelet hozott.
Odalenn, a cattaroi öbölben fellázadt a flotta.
Horthy Miklós, a Novara hőse , elnyomta a lázadást és megmentette a Monarchia tengeri erejét.
A szétverttűz zsarátnoka alatt azonban a hadvezetésig meglepő nyomokra talált.
Állítólag a zendülőknek két távirata akadt horogra.
Az egyik Trockijnak szólt, a másik — Károlyi Mihálynak . . .
Megint nem történt semmi!
Hadi érdekek . . .
Neves emberek vannak kompromittálva.
A király sem akarja .
Most nem időszerű.
Ekkoriban lehetett, hogy gróf Tisza Istvánnak, - ismét felemlítettem azt a levelet, melyet Svájcon át, 1914 őszén kaptam volt és melyről akkoriban mindjárt szóltam neki.
Az a levél jóformán egyidejűleg érkezett meg a hazatérő Károlyi Mihállyal, kit az általános mozgósítás francia földön talált.
A levél szerint tudták a franciák, miért küldték vissza hazájába Károlyit.
Jutalmat kap, ha jó munkát végez... még lehet belőle a magyar köztársaság elnöke.
Tisza István csak rázta a fejét: — Rémeket lát.
Bolondság lenne Károlyiból mártírt csinálni.
Régen történt.
Sok minden elmosódott azóta, de arra a tehetetlen keserűségre , mely akkor elfogott, még mindig emlékezem.
És ahogy Tisza István vélekedett, úgy vélekedett a többi politikus is.
Nem vették komolyan Károlyi Mihályt, mert nem látták azokat, akik mögötte álltak.
A közvélemény figyelme pedig másra terelődött.
Az élet mindennap nehezebb lett és messze Brest- litovskban folytak a béketárgyalások.
Az orosz Szovjetkiküldöttek furfangosan húzták a tárgyalást.
A türelmét vesztett német hadvezetőség kardjára ütött a békeasztalnál.
Trockij-Bronstein, a Szovjet külügyminisztere pedig delegátusaink feje felett ravasz, lázító beszédet intézett az asztal mellől — katonáinkhoz és munkásainkhoz.
Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre.
Mintha jeladás lett volna: a magyarországi zsidó sajtó támadni kezdte a német szövetségess ...
A "feloszia- tott" Galilei-kör tüntetést rendezett a német konzulátus előtt és beverte az ablakait.
A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti faj rokonai, a kezükben tartott munkásszakszervezetek hatalmával, stri- keokat idéztek fel. így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi delegátusaink helyzetét.
A strikeok napjaiban, egy este, Károlyi Mihály feleségével sétált a Belvárosban .
Károlyiék egyik külső kerületben lakó rokonukkal találkoztak és boldog izgatottságban kérdezték tőié: — Ugye odakinn már lázong a nép ? . . .
Leverten hallgatták a tagadó választ.
— Mindegy .. .
Még nem érett meg a helyzet.
De a forradalmat azért nem kerüljük el.
A sötétségek egyre hallhatóbban suttogtak.
Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tudtak.
És a szavak munkába fogtak: — Csak a különbéke menthet meg a forradalomtól.. .
Ott kell hagyni a németeket.
Ők az okai mindennek.
Miattuk tart a háború.
Elszász-Lotharingia .. .
Láthatatlan szájak mondják ezt szívós következetességgel.
Hangok beszéltek, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték.
És messze a harcterektől, az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt, titokzatosan , lassan mozgoni kezdett a föld.
Pedig a frontok soha sem álltak szilárdabban , mint ekkor.
Az ukrán és az orosz béke után, talán ezek voltak utolsó perceink , melyekben, ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reménységünk lehetett volna, egy elfogadható békére.
De a monarchiából a végzetjelölte napok-bán valami gonosz laterna magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások és zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink felé.
Ezektől a vetített képektől új életre kapott odaát a lankadó tűz, míg itthon, minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöttünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusz- szák éjszakáink álmát és közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút.
Ha jól emlékszem, Károlyi Mihályról politikai tábora ebben az időben kezdte terjeszteni azt a hírt, hogy érintkezést létesített az entente vezetőivel .
Poincarée valamikor ügyvédje volt a Károlyi-családnak. . .
Mesék keringtek .
Mások meg arról tudtak, hogy Troc- kijval ' vannak összeköttetései és a pestvidéki kis községekben szociálforradalmái barátaival titkos katonatanácsokat szervez.
— Áruló!
Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radikális sajtó prófétát csinált belőle és a tömegek megtévesztettél! honmentőnek tartották.
A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögötte álltak .
Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utána szajkóit mindent, amit hirdetett . . .
Amiért egy közhuszárt felakasztottak volna, azt Károlyi Mihály, tiszt létére, bántatlanul mondta el és cselekedte.
Az urak kezet fogtak vele a kaszinóban és a társaságban többen eredetinek és mulatságosnak találták, hogy kis leányát Bolseviki Évának nevezte...
A mértékek mintha elvesztek volna.
A dolgok színe megváltozott, az eszmék meglazultak, repülő piszok
6lterjedt a levegőben és belepte azt, ami addig mér; tiszta volt.
A gőgös Károlyi Mihály, aki gazdatisztjeit nem kínálta volna meg üléssel és aki a háború alatt biztos kommandóknál — jó messze a front mögött — nem adott kezet a lövészárokból sárosán, véresen odavetődött gyalogsági tiszteknek, mert — "ils n‘ étaient pás de famille" — demokráciát, egyenlőséget szavalt és szűkebb rokonsága fiatal asszonyai között divatba hozta a . . . bolsevizmust! ...
Ebben a kis körben befolyása oly nevetséges arányokat öltött, hogy egy hozzá közelálló dáma, demokratikus buzgalmában, a népről beszélve, elragadtatva mondotta: "Ügy szeretem a mobot" . ..
Károlyi Mihályné szép és felületes fiatal asszonyrokonai pedig, Károlyi tanítása szerint, kinevették a hazaszeretetei , lelkesültek az internacionalizmusért és mint külföldről importált szokatlan és bizarr ruhát, az 1918. év téli szezonjára viselni kezdték az orosz bolsevizmus valaminő szalonmaskaráját.
Ez játék volt, de könnyelmű, bűnös és veszedelmes játék, mert lep- lczően módot adott az oroszországi vörös viseletre azoknak is , akik nem játékból hordták . . .
Őrölő nyugtalanság fogta el a lelkeket.
Hát minden szabad itt?
Mire várnak még?
A fiatal király a legjobb szándékokkal volt eltelve.
Talán látta is a veszélyt , de mindig újra meghátrált, ha fel kellett volna vágnia a fekélyt, melyet Károlyi és társai tenyésztettek.
Ausztriában amnesztiát adott és kieresztette börtönükből a cseh árulókat.
Az egykor császárhű osztrák nép elkedvetlenedett.
A szabadlábra helyezett árulók az uralkodó ellen fordultak. ..
Magyarországon vizsgálatot rendelt el az árulók ellen, de nem követelte a vizsgálat végrehajtását. így történt azután, hogy a hazájáért aggódó magyarság kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát és megcsalódottan, keserű szemrehányással gondolt királyára, míg a sötétben dolgozó elemek bátorítást merítve a végzetes habozásból, egyszerre kimerészkedtek a napvilágra és megindult Magyarországon a vértelen háború utolsó rohama Magyarország ellen.
A Nyugaton hatalmasan lendülő német offenzíva még egyszer, egy pillanatra megremegtette a destrukció táborát.
A nagy szövetséges sikereinek hírét Károlyi sápadtan, izgatottan hallgatta.
Felesége sírógörcsöket kapott és bizalmas lapszerkesztőjük, Hatvány Lajos báró, kétségbeesetten mondotta jelenlétemben , hogy: "A német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem érhetne bennünket .
Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német militarizmus."
Mintha szakadék nyilt volna meg előttem, mikor ezeket a szavakat hallottam.
Emlékszem a feleletemre: — A német militarizmus fegyveresen megy fegyveresek ellen; az orosz bolsevizmus fegyveresen megy fegyvertelenek ellen .
Lehet, hogy ez magának jobban tetszik, Én a kettő közül a militarizmust választom.
A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvány lapszerkesztő hangja.
Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk.
Ugyanazok a lapok, melyek az orosz inváziók veszedelme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt , most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.
Mert Németország ekkor már sebesült volt.
Az offenzíva akadozott.
Ellentmondó hírek terjedtek el.
Es mialatt ellenségeink a legégőbb nacionalizmussal, a legádázabb rohamra indultak ellenünk, Magyarországon gyanús békebeszédek hangzottak el és Károlyi társaival pacifizmust és internacionalizmust hirdetett.
A radikális sajtó szinte diadalt ült.
Most már nemcsak a szövetségeseket marta, de belemart abba is, ami magyar volt.
Szabad préda lett minden.
Büntetlenül dobálták sárral Tisza István tiszta nevét.
Nemzeti értékeinkből csúfot űztek.
A királynéról aljas hírek keringtek.
A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele.
A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt .
Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben.
Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között.
Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt.
A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzen, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót , amely minket halálosan eltalál.
Ilyen baljóslatú jelek között jött el az ötödik háborús nyár, mely elhozta az ötödik rossz terméss...
Nyugaton rettentően, feltartóztathatatlanul hátrált a német front.
Keletről befújt a Kárpátokon az orosz forradalom szele.
És frontjainkat ellepték Károlyi agitátorai.
Aki hurokra került, az függött.
De azért még mindig akadt elég jól fizetett kútmérgező, aki átcsúszott.
Aztán könnyű munkájuk volt, aranyat adott hozzá a Nyugat és példát a Kelet.
A métely terjedtt..
A német erő düledezése, az osztrák hadvezetés sok régi bűne, hadseregünk piavementi katasztrófája, azaránytalan magyar véráldozatok keserűsége és a magyarkínzó cs. és kir. katonai szellem, politikusaink végzetes egyenetlenkedése, erőtlen kormányunk őrjítő látninemtudása, a nyomor, a drágaság, a kimerültség ... minden azokat szolgálta, akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek.
Rossz hírek jöttek.
Aradon, Nagyváradon egyes menetszázadok fellázadtak és megtagadták az engedelmességet.
Izgató iratokat találtak a kaszárnyákban .
Budapesten fenyegetően nyugtalankodtak a munkástömegek.
A községi élelmiszerbódék és a boltok körül már nem ácsorogtak hallgatagon törelmes emberek.
Sokszor megálltam a járdaszélen és figyeltem rá, mit mondanak maguk között.
A lerongyolódott, várakozó, fáradt embersorok két ék között vergődtek órák hosz- szat.
Odabenn a boltban az árdrágító kereskedő szívta az életerejüket, kinn az utcán a felbérelt agitátor ingerelte őket ügyesen , burkoltan az "urak" ellen.
— Csak tőlünk függ, hogy meddig tűrjük!
Hiszen mi vagyunk többen, nem ők.
A tömeg helyeselt és nem vette észre, hogy a sémita faj csupán a két sor végén foglalt helyet, de a tolongok, a szegények, az éhezők között, mint vásárló, nem állt ebből a fajból egyetlen egy sem...
Szimbólum volt ez, Budapest sűrített képe.
Az eladó és a lázító ők voltak.
A vevő és a lázított pedig a fővárosi nép.
Egy kocsi robogott el az utca közén.
Beteges arcú, halavány asszony ült a kocsiban.
A várakozó embersorok rosszindulatúan morogtak a kocsi felé: Hát ez nem tud gyalog menni?
Csúnya szavak repkedtek.
Végignéztem a soron.
A bujtogató nem volt ott többé.
De a mag, amelyet elhintett, hirtelen vetésbe zsen- dült!
Az emberek ingerülten beszéltek egymással éskihívóan kiáltoztak azokra, akiken jó kabát volt: Minek neki az a kabát!...
Majd másként lesz meg!...
Irigység és gyűlölet torzította el az utca képét.
A sajtó egy része ekkor már nyíltan izgatott az osztálygyűlöletre.
Az öngyilkosságnak fullasztó, kábult előestéjét élte ez a város, amely nehéz , reménytelen önmarcangolás- ban készült elemészteni magát.
És ezekben a napokban, mint egy villámcsapás, belenyilalt az utcákba a hír, hogy lenn délen , a bolgár hadsereg lerakta a fegyverét!
Emlékezem arra a szörnyű napra.
Szeptember huszonhatodika volt...
Égő, keserű fájdalommal a lelkemben, kicsi holt keresztfiamhoz indultam Nádudvarra, temetni mentem le a Hortobágyra, a felajzott, nyüzsgő fővároson át.
Temérdek ember lepte el az utcákat.
Mentében mindenki újságot olvasott és olyan bizonytalanul lépett , mintha nagy ütéstől bódult volna meg.
Senki se tudta, mi fog történni.
Szomorú arcok rohantak el mellettem.
Csak itt-ott látszott némi ellentét.
Nem fogtam fel mindjárt, csak később.
Két zsidó beszélt egymással; hallottam, mikor mondták: — Csakhogy már itt tartunk!
Beneidenswertes Volk, ezek a bolgárok.
Jó feltételeket fognak kapni.
Príma Bedingungen!
És ez a béke kezdete!
Furcsa, ők örülnek...
A nap is mintha nevetett volna a tetők felett és a kora ősz csillámló fényében volt valami, ami egy elmúlt év kora tavaszának friss, tiszta világítására emlékeztetett.
Ugyanerre jártam.
Mikor is volt?
Megvonaglott a szívem.
A gorlicei győzelem reggelén sütött így a nap a zászlók színes lobogása felett.
És egy könnyön át, ezüstszőke fejével, egyszerre a holt fiúcska, a holt reménység képe tűnt elém: kis Tormay Aiu ^ rás...
A háború alatt lőtt, mosolygott és ment.
Itt volt és a nagy világcsatáról mégsem tudott semmit.
Kicsinyke életével zárult az utolsó óriási felvonás.
De vájjon az utolsó-e?
Vagy csak új kezdet megint?
...
Odakinn valahol a kakas kukorékolt cs felriasztott a visszagondolásból.
A hajam alól hideg borzadás szaladt alá a nyakamon.
Irgalmas Isten, elég volt , fáradtak vagyunk!
Végighúztam a két kezemet az arcomon és gémberedetten álltam fel az íróasztal mellől.
A szobám kihűlt a hosszú éjtszaka alatt.
A jalousie levelei között, a réseknél világosságok támadtak, mintha kívülről finom ecsettel gyorsan- gyorsan kék vonalakat festett volna valaki sötétre.
Virradt.
Egy percre kinéztem, a lucskos szomorú szürkületbe és a reggelre akartam gondolni.
De az éjtszaka emlékezései, nyugtalanító nagy tömegeikkel utánam jöttek és konokul szorongattak.
Hosszú idő telhetett el, mire azon kaptam rajta magamat, hogy az ágyam szélén ülök.
Felöltözve, mozdulatlanul ültem.
Fejemben tolongtak a gondolatok, de az összefüggések elvesztek.
A bolgár fegyverletétel óta csak megrázkódtatásokból állott az élet.
Hézagosán jutottak eszembe az események.
Nagy darabon kimaradtak, újra folytatódtak...
Wilson!
Azokban az időkben még ez a név áltatta a megcsalt lelkeket, ez a vészes fogalom, mely nagyszerű népek és legendás hadseregek csapdája lett.
Béke, béke !... süvített az igézet szava a csataterek mögött és hátba- támadta a még ellenálló seregeket.
Béke !... süvített végig a frontokon.
A Német birodalomnak felelt az Óceán túlsó partja: Nincs béke, amíg el nem kergettétek a császártokat!
Minálunk ezalatt cinikusan, mintha játék lenne, az orosz forradalom útmutatóját tanulmányozták és aikalmazgatták Károlyi Mihály táborában.
Ezzel szemben senki sem gondolt védekezésre.
Mindössze annyi történt, hogy Tisza és Andrássy kibékült.
Későn, nagyon későn...
Aztán egy emlékezetes nap következett.
Október 17-én ülés volt a parlamentben és Wekerle Sándor, a miniszterelnök, bejelentette a personalis uniót.
Későn ... későn...
Századok vágya, nemzedékek reménysége, homokzsák lett minden .
Összbirodalom, dualizmus, közös hadsereg... lihegve dobták ki a Monarchia léghajójából...
Az ellenzék nevetett.
Fényes László forradalmat ígért márciusra és Tisza felé fordulva akasztófákról beszélt.
— Forradalmi paródia, — mondotta Tisza megvetően.
Károlyi emelkedett szólásra.
Egyszerre kitört a vihar és Károlyi csatlósa , Lovászy Márton beleordította a terembe: — Mi entente-barátok vagyunk!
A Károlyi-párt évek óta űzött árulásának nyílt vallomása volt ez, mely iszonyatával végigfutott a termen, a városon, az országon és hízelegve koldulni ment ellenségeinkhez.
Aki becsületes volt közöttünk, az felháborodva dobta vissza kikiáltójának a kiáltást hogy odasüljön azoknak a homlokára, akik haláltusánk órájában hóhéraink barátai tudtak lenni.
Bizonyos vagyok benne, hogy mint mi, úgy az entente-hatalmak is megvetéssel fogják maguktól elutasítani a kínálko- zást.
Az ellenséges hadvezérek és politikusok felhasználják az árulókat, de nem barátkoznak velük.
És aztán, e szégyenletes gyűlés után történt, hogy a Parlament kapuja előtt merényletet kíséreltek meg gróf Tisza István ellen.
Évekkel ezelőtt Kovács-Strasser képviselő, most Lékai-Leitner nevezetű ember emelt fegyvert Tiszára.
Október 22-én beszélt utolszor Tisza István a parlamentben és azt mondta, ki kell tartanunk szövetségeseink mellett.
Ha buknunk kell, bukjunk el együtt becsületben.
És aztán, az ő szava, mely sohasem áltatott és sohase hazudott , mondta meg boldogtalan nemzetének, hogy: "Ezt a háborút elvesztettük!" ...
Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon és mint a hálái kaszája, learatott minden reményt.
Tisza mondta...
Nem volt tovább.
És ettől kezdve már csak mint úi és új sebesülések követték egymást az események.
Wilson üzent a békét kérő Monarchiának.
Nem állt szóba velünk.
A roskadozó nagyhatalmat tárgyalásra a csehekhez, az oláhokhoz és szerbekhez utasította.
Meg akartak alázni és — megaláztak.
De van még hadseregünk!
Belekapaszkodtunk ebbe a gondolatba.
A magyar csapatok vissza fognak jönni a frontokról.
Még fel sem ocsúdtunk, már új csapás ért.
Október 23-án, egy Károlyi-párti képviselő belekiáltotta a parlamenti ülésterembe, hogy a király debreceni bevonulásakor a Gotterhaltét játszották!
Senki sem kérdezte, igaz-e a hír ?
Tombolt a vésztjósló műharag: Az osztrák császárok himnusza a magyar Alföld szíve felett!
Még mindig, még most is!
Hát ilyenkor se tanulnak, ilyenkor se felejtenek?...
Károlyi ekkor az ülés közben felolvastatott egy sürgönyt , amelyről később derült ki, hogy hamisítvány volt: A fiúméi horvát ezred fellázadt!
— Az ellenzéknek immár két kalapácsa volt. a debreceni Gotterhalte és a horvát lázadás meséje.
A sajtó-karzat újságírói egyszerre felugráltak és őrült zsivajjal támogatták Károlyi táborát.
Megtörtént a lehetetlen: a magyar parlament tanácskozó-termében, szinte a sajtókarzat radikális újságírói buktatták meg a magyar kormányt.
Tisza ingerülten nézett a karzat felé és intett Wekerlé- nek, mintha a keze intésével kérdezte volna: Hová lettek az ő házszabályai, amelyekért megalkotásukkor majdhogynem az életével fizetett?
Ez is elmúlt és most már gyorsan lazult a föld a magyar Parlament alatt.
Wekerle lemondott.
Az összes pártok koalíciójáról tárgyaltak.
A király ezalatt Gödöllőn tanácskozott, Pesten pedig ekkoriban lépett ki a homályból az a kétes társaság, mely október 22-ének éjjelén a Károlyi-palotában alakult meg és nemzeti tanácsnak nevezte ki magát.
A destrukció rohamcsapata, a Galilei-kör is előkerült megint.
Nagy zászló alatt, melyet Károlyi adott a tüntetőknek, végigvonult a városon és behatolt a királyi vár kapuján.
A zászlóvivő, egy Rappaport nevű galíciai származású orvosnövendék, a vár egyik ablakából kitűzte a zászlót és beszédet intézett az udvarba özönlő csőcselékhez.
Becsmérelte a királyt, éltette Károlyit és a köztársaságot.
Mindennek senki se tulajdonított nagyobb jelentőséget.
A város közömbös volt.
Az eseményekről jóformán csak azok az utcák tudtak, amelyeken a galileisták idegenszerű, lármás menete elhaladt.
A Károlyi-palota kapuján siető emberek jártak ki-be.
Voltak, akik azt beszélték, hogy frontokról megszökött tisztek és katonák rejtőznek a palotában, mások a Károlyi-grófok termeiben tartott titkos összejövetelekről hallottak.Mi készülődik itt?
Senki sem kérdezte, az újságok pedig a spanyoljárványról írtak hosszú cikkeket.
A járvány súlyos volt, az emberek temetéseken találkoztak ismerőseikkel, de azért a lapok célzatosan túloztak.
Ijesztő számokat jelentettek és közölték, hogy a temetkezési vállalatok nem győzik a munkát; éjjel fáklyafénynél temetnek a halottasházakból .
A megfélemlített tömegek szinte nem bírtak már más egyébre gondolni.
A járvány réme ott volt mindenütt és a fenyegető nagyobbik rém, a készülő lázadás, nem látszott tőle.
A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tödőpestis megnövelt kísérteiével hipnotizálta a közvéleményt, míg másfelől lekicsinyelte a nemzet szerencsétlenségét és Károlyi entente-összeköttetései- vcl és a jó béke ostobán hamis reményével altatta el az aggodalmakat.
A polgárság nagy, lomha tömege álmában csúszott az örvény felé.
Aztán egy szörnyű nap következett.
Megtudtuk, hogy Károlyi sajtójának és agitátorainak szívós lází- tása nyomán az olasz fronton egy magyar hadosztály és mellette a bécsi Deutschmeister-ezred letette a fegyvert...
Ezen a résen keltek át az entente-liaderők a Piavén.
A mieink egy utolsó erőfeszítésben visszaverték őket.
Az angolok harcba vetették a tankokat.
A fegyelmében hónapok munkájával mesterségesen megingatott legénység ezt már nem bírta el.
Fellázadt és egy kósza hír szerint a zűrzavarban saját katonái megölték Wurm tábornokot.
Budapesten fehérre cenzúrázott lapok jelentek meg, de az utcákon már hangosan beszéltek az emberek a "Nemzeti Tanácsról* és azt is hangosan mondták, hogy a Gizella-téri Károlyi-pártkörben, a harmadik
7emeleten fel lehet esküdni a tanácsra.
A tömegben feltűnően sok katona lebzselt.
Ekkor vettem észre először, mennyi tengerész jár az utcán.
Vájjon honnan kerültek elő?
Másnap vasárnap volt.
Október 27-e.
Világosan emlékszem, nem mozdultam el otthonról.
A hűvösvölgyi nyaralók lakói az utóbbi napokban hanyatt- homlok beköltöztek a városba.
Csend volt és én bokrokat nyestem a kertben.
Az eseményekről csak az újságok útján értesültem.
A király előtte való nap Károlyi ajánlatára kihallgatáson fogadta Gödöllőn Jászi Oszkár radikális újságírót és a szakszervezetek két emberét: Kunfi Zsigmondot és Garami Ernőt, szocialista újságírókat.
Károlyi sajtója diadalt ült és miután elérte, amit akart, vérszemet kapott és már kicsinylően beszélt a királyról is.
Szegény fiatal király.
Szomorú és céltalan meghátrálás volt ez az audiencia.
Ezek az emberek felforgatok és méregkeverők, akiknek nem audiencia, de elfogatási parancs járt volna ki.
Ekkor még mindent meg lehetett volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap.
De a király szép keze — mint ahogy Jászi mondta el az audienciáról — idegesen játszott gyűrűivel...
A felségek este Becsbe utaztak .
Gyermekeiket a királyi kastélyban hagyták, Károlyi Mihályt pedig az udvari különvonaton magukkal vitték.
"Károlyi Mihály Magyarország designált miniszterelnöke" ... írták a reggeli lapok.
Nyugtalanságomból éreztem ki, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van.
A városban népgyűlés volt az Országház-téren.
Felvonult a munkásság.
Lovászy , Batthyány és valami Garbai és Pogány "elvtárs"... izgató beszedeket mondtak.
Egy csoport ember helyeslésül akasztófátlóbált a levegőben, melyen piros huszárnadrágban, Tisza képére formált báb lógott.
A tömeg este a Nyugati pályaudvar környékén várta Károlyi hazatértét Bécsből.
Később Géza testvérem telefonált.
Badenból, a főhadiszállásról jött.
Ugyanazon a vonaton érkezett József főherceg és Károlyi Mihály is.
A király az olasz frontról hivatta magához a főherceget és mint homo regiust küldte Budapestre.
A főherceg engedelmeskedett, bár előbb csapataihoz akart volna visszatérni, hogy élükön vonuljon be rendet teremteni a fővárosba.
A király elvetette ezt a tervet.
Károlyival pedig egyáltalán nem állt szóba.
Két szerencsétlen balfogás .
A főherceg hátvéd nélkül, Károlyi pedig féktelen hiúságában megsértve, bosszúra készen érkezett Budapestre.
A pályaudvaron a Galilei-kör ifjúsága várta .
Beszéddel fogadták, ő pedig hosszú sárga kezét rázta a levegőben és izgatottan kiabálta: "Nem fogom hagyni a magyar függetlenséget!"...
Közben egyre baljóslatúbb hírek csaptak le ránk.
Bódultán ténfergett tőlük az ember.
Az őrület zsibbadása volt ez.
Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen valamit.
A sötét vad szerencsétlenségben csak Károlyi "nemzeti tanácsa" lett egyre merészebb.
Aztán október 28-án történt.
A Károlyi-párt tájékán összeverődött tömeg két demagóg újságíró, Búza Barna és Fényes László lázító beszédjére Friedrich István, mátyásföldi gyáros vezetése mellett megindult a Duna felé, hogy a Várba vonuljon és követelje József főhercegtől Károlyi miniszterelnökségét.
"Csak ő hozhat jó békét!..."
A Lánchídnál torlódás támadt.
A tömeg bántalmazta a rendőröket.
Lövések dördültek.
A csendőrség a nép közé lőtt.
Halottak feküdteka kövezeten.Ez kellett a rendezőknek!
Hangosan ordították , hogy "ezek a halottak majd megcsinálják a forradalmat..."
Hány napja annak, hogy mindez történt?
Számlálni kezdtem.
Egy... kettő, három ... mindössze négy napja.
Úgy rémlik, mintha sokkal régebben lett volna.
Négy napja...
És most már verem van az akkor és a ma között, amelyben Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok összetörött magyar becsület.
A visszagondolás kínjától szinte elviselhetetlen kétségbeesés fogott el.
Olyan erőfeszítéssel szorítottam egymásba a két kezemet, hogy elfáradtam.
Ügy, ahogy voltam, hányát feküdtem az ágyon.
Pihenni szerettem volna, de valaminő kényszerben megint kínozni kezdtem az agyamat, hogy emlékezzék.
Fáradságosan keresgéltem a gondolataim között.
Október 29-e...
Mi is történt aznap ?
Összefüggéstelen képek torlódtak el előttem.
Lucskos földek.
Fehérre meszelt házikó az erdő szélén, elvadult kis kert, melyben borostyán kúszik a vén fákon és az utakon.
Halottak napjára sok esztendő óta onnan viszek koszorúnak való örökzöldet.
Ez évben idegen lakója van a bogárhátú kis erdei háznak.
A régi emberek elköltöztek és az új lakó félni látszott, mikor zörgetésemre kinyitotta a kertkaput.
Aztán is többször kémlelve pillantgatott a kapu felé.
Sternnek vagy Singcrnek hívták, már nem emlékezem rá biztosan.
Mialatt a borostyánt eladta, idegesen beszélni kezdett: — Nagyon bizonytalan most ez a vidék.
Sok katonaszökevény csavarog az erdőn.
Éjjel pedig az üres villákban hálnak.
— Megkérdezte, hogy mire kell nekem a borostyán ?
— Ez évben zárva lesznek a temetők halottak napján.
Félnek a csődületektől a járvány miatt, aztán meg ... ki tudja, mi történik még addigra, ha a király makacskodik és Károlyi Mihály nem lesz miniszterelnök.
Reményiem, hogy nem lesz...
Az ember ingerülten nézett rám: — Neki kell jönnie és a szofistáknak.
Ök majd megmentik Magyarországot.
Sajátságos, hogy azoktól várja a haza megmentését, akik megtagadják a haza fogalmát.
Nem is úgy értettem — mondotta az ember.
— Éppen az volt a baj Magyarországon.
Itt mindig a hazáról beszéltek és a nemzetről.
Pedig haza nincs és nemzet sincs.
Nekem mindegy, hogy hol élek, Moszkvában vagy Münchenben vagy Belgrádban.
Egészen mindegy, ha jól élek.
Ezt kell elérni és ezt csak a szocializmus érheti el.
A kommunizmus végcéljával?
Később, egyszer, valamikor igen, — felelte az ember halkan.
És az orosz példa ?
Ügy véli, hogy ebben a példában benne van az emberi boldogság megvalósulása?
Az csak átmenet, — mondotta az ember.
Átmenet, amibe bele lehet halni...
Az eső esni kezdett.
Sűrű ezüstös fonalakban sodródott a hegyek között.
A házikó lakója és a kert eltűnt az emlékezetemből.
Egy másik képet láttam.
Este vök.
Anyám szótlanul ült a hallban, az ernyős lámpa világában és mint évről-évre Mindszentek előtt, maga kötött koszorút a borostyánból atyám sírjára.
Jobb neki, hogy nem kellett ezt megérnie!
— mondotta egyszerre egészen váratlanul.
Felpillantottam.
Mintha egy kis rés támadt volna a szavaitól, melyen át beleláttam a leikébe.
Hirtelenfelfogtam, hogy bár nem mondja, sötét sejtések húzódnak meg a hallgatása alatt.
Később eljöttek a testvéreim.
Híreket hoztak.
Azt beszélik a városban, hogy József főherceg nádor lesz.
A király Hadikot bízta meg kabiné alakítással .
Károlyi agitátorai lázító beszédeket ta iának szanaszét az utcákon.
Nagy tüntetések vannak.
A szedőket megnyerte az úgynevezett Nemzeti Tanács.
Most már a szedők maguk cenzúrázzák a lapokat.
Csak az jelenhetik meg, amit a szocialista párttitkárság megenged.
A fegyvergyári munkások feltörték a fegyverraktárakat.
A rendőrség csatlakozott Károlyi nemzeti tanácsához ...
Lenn a Piavenál is minden összeomlott.
Pólában fellázadt a flotta.
A velencei síkon felbomlott a front.
És Anyám közben csendesen, szótlanul csak kötötte a koszorút...
Aztán nem emlékezem egyébre.
Kiestek az órák a fejemből.
Hol jártam másnap ?
Mit hallottam ?
Elmosódott az egész.
Az a nap október 31-ének volt a küszöbe.
Ha a küszöb elmarad az ember mögött, akkor már nem igen tudja, mit is gondolt , mialatt átlépte.
Délután látogatónk volt.
Gróf Zichy Rafaelné jött hozzánk a Várból, pedig ekkor már nyugtalanító bizonytalanság lett minden.
Mégis eljött és késő estig maradt.
A Hűvösvölgy sötét volt: az út mentén nem égtek a lámpák .
Kézilámpával kísértük le a sötét, ködbe merült hegyről.
Aztán aggódtam, — hazaért-e baj nélkül?
Anyám telefonáltatott a palotájába.
Erre emlékezem, de arra nem emlékezem, hogy miről beszélgettünk, amíg itt volt
El tudtuk-e képzelni, ami most már valóra vált?
Sejtettük-e?
Nem tudom.
De hinni nem hittünk benne.
Olyan őrült és lehetetlen volt ez, olyan értelmetlenül bűnös és szükségtelenc szerencsétlen.
Nem lesz forradalom !... mondottuk egymásnak és bíztunk benne.
És nem is forradalom volt az, ami eljött , hanem — árulás!
Nem akartam többé gondolkozni.
...
Fáradtan behunytam a szememet.
Ezen az álmatlan éjtszakán hosszú, hiábavaló utakat jártam be.
Pihenni szerettem volna, de lehúnyt pilláim alatt nyugtalanító képek kuszálódtak.
Emberi alakok, nyargaló körvonalak és vérfoltok és a Tisza István fehér halott arca.
Hirtelen felnyitottam a szememet.
Oda- kinn egészen megvirradt.
Elmúlt az éjtszaka.
És egyszerre eszembe iutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el.
Ettől megmenekültünk, de minden más egyéb itt van és körülzár és fogva tart.
Egy kis nesz hallatszott.
A mennyezet-lámpa felé néztem.
Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni.
November 2.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE