Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Mialatt Edithe a piros-fedelü háznál látogatást tett, lady Sarah a könyvtárban ülve olvasott, vagy inkább olvasni látszott, mert egyetlen betüt sem látott a kezében tartott könyvből, mi Dante «Pokla» volt, nagyon is nehéz olvasmány az ő felfogásához mérve.
Luczián lépett be, de meglátva őt, vissza akart huzódni.
- Jöjjön, jöjjön kedves Luczián, kiáltá Sarah, eldobva könyvét.
Nagyon unom magamat , mulattasson.
Ez a kastély pár nap óta, mintha ki volna halva.
- Az nagyon egyhangu mulatság lesz lady Sarah, a mit én önnek képes vagyok nyujtani.
- Legyen bizalma önmagához.
Ez az, mi sikerhez vezet az életben.
Például én megadom önnek a tárgyat, beszélje el nekem ama szép kép történetét ott a terem sarkában.
Ugy tudom nagynénje volt ő önnek.
- Igen!
De nem örömest beszélünk róla, Jakab eltiltotta azt mindnyájunknak.
- Jakab! kiáltá szép gömbölyü vállait megvetően vonva föl Sarah.
Ki fog az ön korában a nagybácsikra hallgatni.
E tilalom csak a gyermeknek szólhatott, de ön azt beszéli a mit akar.
Luczián elpirult örömében.
- Igaz, mondá felbátorodva e biztatáson.
- Nos, mondja el, mi történt ama szép leánynyal?
- Nem leány az, asszony.
Méltatlan házasságra lépett, s titkon hagyta el a házat.
- Lehetséges volt az, ezen az elhagyott helyen, hol, ha egy egér végig sétál a parkon, az is esemény, mondá nevetve Tuwnelné.
Ehhez nagy ügyesség kellett.
- Nem volt az oly nehéz, mondá helyét elhagyva Luczián s a titkos ajtóhoz lépett .
Ezen ajtón ment le a parkba és nem tért többé vissza.
- Ott ajtó van? kérdé Sarah hasonlón odamenve.
- Titkos rugóval.
- Nyissa ki, szeretném látni.
- Én nem értem a mesterségét, de Edithe már fölnyitotta.
- Edithe?
Mi czélból, lement erre...
- Egyszer együtt mentünk le.
- És ön még sem tanulta meg nyitját.
Ej ej ifju ember, az ilyet sohasem kell elmulasztani, hát ha szüksége lenne reá.
A jelentőségteljes kétértelmü hang ujra arczába kergeté vérét Lucziánnak, mint oly gyakran lady Sarah szavaira, s minden igyekezetét ráforditá, hogy eleget tegyen kivánatának.
De minden hasztalan volt, az ajtó csak zárva maradt.
Egész idő alatt arról beszéltek, Saraht nagyon érdeklé a dolog és Julia története; a tapasztalatlan Lucziántól mindazt kivette, a mit akart és a mennyit az maga is tudott...
Midőn Edithe hazaérkezett, a hátulsó udvarok egyikébe hajtott, gyalog akarván a kastélyhoz menni észrevétlenül, de Jakab az istálló előtt várta a ponny-fogat megérkezését.
- Honnét jösz? kérdé unokahugát lesegitve, mig homlokán felhők ültek.
- A Herbert gyermekektől: mondá összeszedve minden nyugalmát Edithe.
Az egyik halálos beteg.
- Mit törődöl vele?
- Az keresztényi kötelesség.
- Kértelek, hogy ne járj ama házhoz, folytatá szenvedélyes haraggal Jakab Edithe mellett haladva a kastély felé.
Meg akartalak kimélni attól, hogy egyenesen meg kelljen tiltanom.
Edithe nem felelt.
- Nem fogsz többé odamenni, mondá szigoruan Jakab.
Ezennel megtiltom.
- Meghagyjam halni azt a gyermeket, a nélkül, hogy lássam?
- Minden haldoklóhoz el akarsz menni?
- Jakab, Jakab! kiáltá megbotránkozva a leány.
- Megtiltom, hogy elmenj! kiáltá dühvel a herczeg, szemeit társnőjére szögezve, ki az izgatottságtól reszketve ment mellette.
- Hallottad? kérdé tőle Jakab.
Edithe fejével intett.
Torkán akadt a szó, és könytől ázott arczczal érkezett szobájába.
Jakab még hosszu ideig járkált föl és alá a vizes utakon a kastély közelében, nagy izgatottsága csak lassankint birt lecsendesülni.
Az ebédnél majdnem kizárólag unokahugán függött tekintete, ki halványan, de vonásain különös határozott kifejezéssel ült vele szemben.
Sarah majd őt, majd Jakabot nézte s meg volt győződve, hogy történt közöttük valami.
A következő nap tiszta, fényes volt.
Az idő határozottan tavasziasra fordult.
Edithe sétálni ment a társalkodónővel, de annak feltünt szokatlan szomorusága, észrevette , hogy az erősen tünődik valamin, s ő bármit beszélt is neki, alig hallotta.
És igaza volt.
Edithe kétségbe volt esve, nem tudta mit tegyen, mi módon váltsa be Herbert kapitánynak tett igéretét...
Két órával az ebéd előtt, visszatértek a kastélyba.
Öt óra volt s teljesen sötét.
Előtte való este fényes holdvilág sütött s Edithe erre a kétes fényre számitott, hogy tervét kivigye.
Szavát minden áron be akarta váltani.
Az ebéd előtt fölüzent a táblateritőnek, hogy számára ne teritsenek.
Beteg s nem megy ebédhez.
Lucziánt magához hivatta s rábizta, hogy mondja meg nagyatyjának, hogy gyengélkedő , hogy lefekszik és pihenni akar.
- Nem tudom, beszélhetek -e a nagypapával, - viszonzá Luczián.
- A káplán egész délelőtt nála volt, azt mondja, olyan gyenge, a milyen még soha sem volt.
- Mindegy, ha látod, mond meg neki üzenetemet.
Luczián elhagyta a szobát.
Meg volt győződve, hogy semmi baja sincs s csak Sarah társaságát akarja kerülni.
Edithe az ablakhoz állt és leste a nap végső sugarait, mik még itt-ott a szakadozott felhők között a földre kandikáltak.
Nézte az egymásután felgyuló csillagokat, a félig telt hold vékony fényét, mely rézsutosan világolt be hozzá, hallotta az ebédet jelző első és második csengetést, hallotta az egyhangu lépteket a folyosókon, mik mind a nagy terem ajtajánál vesztek el.
Azután csendes lett minden, s ő fekete schwált boritott magára s menni akart.
Midőn az ajtó-kilincsre tette kezét, eszébe jutott valami.
A gyöngysor...
Visszatért , kivette a bezárt fiókból, kezére csavarta s nyugodtabb volt.
Miért?
Maga se tudta .
Nagyon kedves, nagyon drága volt neki ez az ékszer, az első ilynemü ajándék, mit életében kapott, hogy mennyi értéket képvisel, arra soha sem gondolt, nem is tudta megbecsülni.
Megdöbbent, midőn Sarahtól hallá, hogy méltó volna az egy királynénak .
Neki csekélység volt az érték, melyet az képviselt.
Ő másért becsülte.
Kilépett szobája ajtaján, végig suhant a folyosón, senkivel sem találkozott.
Mindenki az ebéddel volt elfoglalva, urak és cselédség egyaránt.
A lépcsőház ajtaja tudta , hogy ilyenkor be van zárva.
Arra nem juthatott volna ki, csak egy utja volt czéljának elérésére.
A könyvtár titkos ajtaja.
A lépcsőkhöz érve, fölfelé fordult és futott a második emeletre.
Mióta Tuwnellék Hergarton időztek ott is minden ki volt világitva mindennap.
A lépcsők, a folyosók , termek és a könyvtár, minden fütve s ő a legnagyobb gyorsasággal haladhatott előre czéljának kivitele felé...
Belépett az első terembe, azután keresztül a mozaik termen gyorsan be a könyvtárba .
Üres volt, a hosszu zöld posztóval bevont asztal fölött függő lebontott lámpák kétes világosságot terjesztettek, csak az asztalon levő könyveket, ujságlapokat világitva meg fényesen.
A keskeny, hosszu magas ablakokon besütött a hold, de ő mindezt alig látva, sietett a tápétaajtó felé.
Midőn megnyomta a rugót, melynek titkát már ismeré, szive oly hangosan dobogott, hogy kezeit egy perczig keblére szoritá, le akarván azt csendesiteni.
Mitől félhetett?
Senki még csak nem is gyanitá tervét.
A hogy elmegy, ugy vissza is jön: gondola.
A ponny kocsit a park egyik mellék-kapujához rendelé, hogy várjon reá.
Megtartja szavát, megnézi Tibáldot, a kapitány megmagyarázza neki a csigalépcső végét a jávorfák között, s ő midőn mindenki alszik, csendesen, nesz nélkül vissza fog térni.
Ez volt az ügyesen, jól kigondolt terv, szerinte semmi véletlen eshetőségtől sem lehetett tartani.
És mégis, midőn a fölpattant ajtónyilásból sötét, penészes levegőjü ür tátongott felé - megdöbbent.
Össze kellett szedni minden bátorságát.
Csak a természetében levő nagy erély győzött félelmén.
Nem mondhatta senki, hogy ő olyan igéretet adott, a mit nem tudott beváltani.
Megindult.
Kis aranypor bőrből készült czipős lábát az első lépcső fokára tette, s becsapta maga után az ajtót.
Most már kivül volt a kastélyon.
Akár meg is halhatott volna, ott talán félévig sem keresték volna.
Lassan tapogatózva haladt egyik lépcsőről a másikra lefelé.
Olykor egy-egy állat futott el lábai előtt, nem tudta, egér -e vagy patkány.
Rémes czinczogást hallott .
Feje fölött denevérek röpködtek, s ő koronkint fölsikoltott.
Nem kellett hangját visszatartani.
Tudta, hogy ha teljes erejéből kiabálna is, nem hallaná senki, tompán visszaütődött minden hang a vakolatlan boltozaton.
Most már mindegy volt.
Haladt ingadozás nélkül előre.
Még csak meg sem bánta, hogy erre az utra vállalkozott.
A sikerrel biztatta magát.
Képzelete már előre lefesté neki a kisded nyájas meleg szobát, hol a kapitány bámulva fogadja, s ő diadalmasan mondhatja neki: ime megtartám szavamat!
Hogy milyen áron, milyen próbáltatásokkal, milyen veszélylyel: azt nem szándékozott neki megmondani.
Végre leérkezett.
Már látta a nyilás üregében a hold keskeny pásztáját, s a közel álló fák száraz ágai benyultak az utolsó lépcsőig.
Fölkiáltott örömében, midőn az üregből a parkba lépett, de visszahökkenve állt meg , egy fekete köpönyegbe burkolt férfi alak állt előtte, mélyen szemére huzott kalappal.
- Ne ijedjen meg, grófnő! mondá halkan a férfi s Edithe Herbert kapitány hangját ismeré fel.
- Ön itt? kérdé meglepetve.
Mi hozta ide s kit várt e helyen?
- Kegyedet.
- Az lehetetlen.
- Tudtam, hogy megtartja szavát és eljön.
Meg akarva kimélni a hosszu uttól s gyanitva, hogy jön már, a rendes időben eleibe jöttem az erdőn, hogy megmondjam , miként a gyermek jobban van.
Azt reméltem, hogy szembe találom.
De nem jött, végig haladva hát az erdőn, a park oldalkapujáig jöttem.
Ott várakoznak a ponnyk.
A groom azt mondá, hogy kegyedre várakozik, mennek valahova.
Ekkor tudtam, hogy ily időtájban már csak a könyvtár felé szabadulhat a kastélyból, mint a hogy emlité a multkor.
Ide jöttem hát, hogy megmentsem a veszélytől, s azt mondjam: menjen gyorsan vissza a merre jött.
Én majd a groomot a ponnykkal visszaküldöm az istállóba.
Edithe oly valamit érzett, a mit még soha.
Volt valami a kapitány hangjában, előadásában, modorában, a mi kivétel nélkül hatott .
Azon gyengéd melegség, mely egykor megbűvölte a szép herczeg leányt, s most épen ugy birtokába vette a kis unokahug szivét, mint a hogy megnyert, megbűvölt volna minden asszonyt.
- Valóban jobban van a gyermek? kérdé habozva, talán hogy hallja még egyszer azt a szivéig ható hangot, mert arczát nem láthatta.
- Láza elmult.
Legyen nyugodt.
Ha nem volna ugy, észrevenné, hangomon, mely most , nyugodt örvendő.
Térjen vissza, és ne jöjjön addig mig, könnyen veszély nélkül nem szabadulhat.
Ne koczkáztasson semmit Edithe.
A leány megrázkodott.
Herbert most először ejté ki nevét, daczára a közel rokonságnak.
És milyen hangon mondá e szót: Edithe!
A nap forró csókja nem melegitheti jobban a földet, mint ez az egy szó a leány megdermedt szivét.
- Megyek, - mondá készségesen.
Ha azt mondta volna neki Herbert: «haljon meg !» azt is éppen ugy megtette volna.
Félig megfordult.
Aztán megállt, habozott.
Köszönöm, hogy eljött: mondá s kinyujtá kezét, hogy a kapitányét megszoritsa.
A hold e perczben teljes fénynyel bukkant ki a felhők közül s rásütött Edithe karjára, melyen a fehér gyöngysor tündöklött.
A kapitány csudálkozó mozdulatot tett.
- Gyöngyét is magával hozta? kérdé önkéntelen mosolylyal, s csodálatos lágysággal.
- Meg akartam önnek mutatni, viszonzá zavarral a leány.
- Isten önnel, siessen.
Nem fél a komor rideg sötétségben?
- Most már nem félek semmitől.
- Fölvezetném egy darabon, de jobbnak tartom, ha egyedül megy.
Isten vezérelje; mondá Herbert s eltünt a vastag törzsek mögött, és magával vitte a fényt, a meleget, Edithe bátorságát, ki reszketve kuszott fölfelé s dideregve huzta össze swalját a penészes , nedves levegő ellen...
Ezalatt az ebéd elvégződött s a társaság; mint rendesen, a nagy teremben időzött.
Az öreg herczeg nem volt jelen az ebédnél, ágyban maradt, mint mondá: pihen .
Nyolczvankét éves volt s a téli hideg évről-évre gyengébbé tette, mert ilyenkor nem mehetett levegőre.
A társaság lady Sarah, lord Tuwnel, Jakab herczeg, Luczián, az angol társalkodónő és a káplánból állt.
Társalgás közben Sarah és Jakab az irodalomról és könyvekről kezdtek beszélni .
Mindketten nagyon müveltek voltak, sokat láttak a világból, sokat olvastak, s bár Jakab nem volt különös jó kedvü, érdekelte őt a társalgás.
Sarah egy könyvet nevezett meg, mely a könyvtárban található volt, s melyből fölolvasni akart valamit.
- Majd Luczián lehozza, mondá Jakab.
- Fölmegyek érte magam, mert csak én tudom, hova tettem azt olvasás közben, viszonzá Sarah elhagyva helyét.
- Szabad fölkisérnem? kérdé Luczián.
- Jöjjön, mondá lady Sarah s az ifju Szadovay karját nyujtván neki, sietve hagyták el a termet.
A könyvtárba érve, Tuwnelné a terem azon részébe ment, hol a könyvet hagyta, s kinyujtván karját a kötetekkel megrakott egyik etagére felé, mindketten valami különös neszt hallottak.
Sarah hirtelen visszahuzta karját és a tápétaajtóra nézett.
Tisztán hallotta, hogy onnét jött a nesz.
Luczián is az ajtóra függeszté szemeit.
- Mi lehet? kérdé halkan Sarah.
- Valaki jár ott,
- De ki... ilyenkor?
Jakab azt mondta nekem nem használják ezt a kijárást.
- Akarja, hogy fölnyissam az ajtót s letekintsek?
- Nem nem, ki tudja, nem gonosztevők -e.
Hivjon először többeket ide.
- Nem félek én senkitől, viszonzá hetykén az ifju hős, bátorságát akarván bebizonyitani imádottjának s az ajtóhoz futva megnyomta a rugót, mire az fölpattant és kinyilt.
Edithe állt a sötét üregben.
- Kegyed az? kérdé gunyosan Sarah.
Csodálatos sétálási helyet választott holdvilágos este.
- Te - Edithe - itt? kérdé megdöbbenve Luczián, s kissé bosszankodva Sarah roszakaratu gunyos megjegyzésén.
- Idejöttem szórakozni a könyvtárba s megtekintém a titkos lépcső lejáratát, viszonzá a kérdett, észrevehető elfogult hangon, mialatt rá sem pillantva Tuwnelnéra, gyorsan keresztül haladt a szobán s elhagyta azt, mielőtt több kérdést intézhettek volna hozzá.
Sarah hangos nevetésben tört ki.
- Különös szokások uralkodnak Dalmácziában, mondá gunyosan.
Ifju leányok éjjel titokban ki- és bejárnak a kastélyba, s a mellett menyasszonyként szerepelnek...
- Bocsánat lady Sarah, ez az ifju leány az én nővérem, mondá heves sértődéssel Luczián.
- Mit változtat ez a dolgon?
- Kérem jobban megválasztani szavait.
Tuwnelné gunyosan végig nézte őt.
- Ezt én mondhatnám önnek, viszonzá, s ott hagyta haragjában felindulásában reszketve Lucziánt, és büszkén végig sétált a könyvtáron és a többi termeken le, a hol Jakabot és a többieket hagyta.
Alig várta, hogy elmondja azoknak, a mit látott.
Mindenki bámulva hallgatá.
Jakab fölugrott dühében, kifutott és rohant Edithe szobái felé.
Az ajtót zárva találta, s öklével ütött arra és unokanővére nevét kiáltá.
- Ki az? hangzott belőlről egy halk reszkető hang.
- Én vagyok Jakab.
Beszélni akarok veled.
Az ajtó pár pillanat mulva felnyilt.
Szemközt álltak egymásnak.
Jakab szeme villámokat szórt.
Edithe nyugodt volt.
- Igaz, a mit lady Sarah beszélt nekem? kiáltá a herczeg.
- Igaz.
- Mit kerestél ama titkos lépcső üregben?
Edithe hallgatott.
- Felelj! kiáltá Jakab teljesen elvakulva dühében.
- Ki kényszerithet arra?
- Én és atyám.
Jer a herczeghez, mondá, megragadva kezét.
- Bocsásd el kezemet, mondá Edithe.
Szabad akaratomból követlek.
Megkérdezem tőle , szabad -e velem ily módon beszélni s igy bánni fiának?
- Jer! mondá Jakab megindulva előtte.
Edithe követte.
A herczeg előszobáján át annak nappali termébe értek, honnét csak egy szőnyeg-ajtó választá el a háló-szobát.
Jakab félrehuzta azt s rohant az ágyhoz, melynek zöld damaszk függönyei le voltak eresztve.
Az ágy mellett az őszhaju öreg komornyik ült.
- Csendesen kegyelmes ur, sugá, a herczeg alszik.
De Jakab nem hallgatott reá, széttárva a függönyt, betekintett, de rémülten hökkent vissza s elsápadva szemlélte atyját.
Edithe nyomban követve őt, a függöny mögé pillantott, aztán keserü fájdalommal mondá:
- Nagyatyám, már nem tarthat ítéletet fölöttem, s az ágy mellé térdelve imádkozott.
Metopfran Erastus herczeg halva feküdt ágyában.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE