TIZENHARMADIK FEJEZET.
E nem várt és gyorsan bekövetkezett haláleset, nagy zürzavart okozott a kastélyban.
Tuwnel Sarah borzadt minden szomoruságtól, s midőn meghallá, mi történt, a komornának rögtön podgyászolni parancsolt.
Senki sem törődött vele, vagy elutazásával, s ő dühösen gondolt arra, hogy Edithének határozott szerencséje van, mert most már teljesen kezében volt, megsemmisithette volna őt, s csakis ily nagy eseménynek kellett közbejönni, hogy az - kisikolhassék kezei közől.
Majdnem szó és bucsu nélkül hagyta el férjével együtt Hergártot.
Jakabnak irásban fejezte ki részvétét, kérte, hogy kövesse őt Nizzába, hol a tél hátralevő részét tölteni fogja, s másnap hajnalban elutazott.
A kastélyban mindenki ébren tölté az éjet.
Edithe nagyatyja mellett virrasztott, imádkozott és tépelődött; Jakab rendeleteket adott ki a ravatal felállitása és a temetésre nézve.
Jöttek-mentek a lovas emberek a közeli városba, élénk zaj, zsivaj volt a kastély területén.
Az uradalom munkásai , tisztei mind begyültek a halál hirére, és az állomásra minduntalan lovász ment sürgönynyel, egész éjjel tevékenységben tartván a sürgöny-gépezetet.
A következő napon már a kis vörös-fedelü házban is megtudták az öreg herczeg halálát.
Cordula két piczi gyászruhát varrt.
- Minek a gyász, kérdé komoran Herbert az öreg cselédtől.
Metopfran herczeg soha sem ismerte el gyermekeimet unokáinak, s felesleges iránta ez a figyelem.
- Edithe grófnőért teszem, viszonzá Cordula, - kinek jól fog esni, mert ő szerette nagyatyját, bár az gyakran kemény volt iránta.
E megjegyzés lefegvverzé a kapitányt, s szó nélkül engede fiaira föladni a fekete öltönyt a temetés napján, mely fölülmulta magát pompájában: messze vidékről jöttek megadni a végtisztességet az öreg Metopfrán herczegnek, ki nem csak Dalmácziában birt uradalommal, hanem birtokai kiterjedtek Magyarország és Ausztriára is, hol mindenütt ezrekre menő holdakkal rendelkezett.
Nyolczvankét évet élt, s ez idő alatt az ember, sok barátot és sok ellenséget szerezhet magának.
Neki az utóbbiból több jutott.
Kemény, türelmetlen, büszke természetü volt, három oly tulajdonság, melyek egyike sem alkalmas arra, hogy rokonszenvet nyerjen maga iránt.
A mi jót tett az életben, az csak magas állása és nagy vagyonából származott.
Tudta, hogy a nagy állás és nagy vagyonnak nagy kötelességei vannak.
Szivének nem volt azokkal semmi dolga.
A hol az érzésnek kellett volna felszólalni: ott sivár és néma maradt minden iránt.
A nagy gyászlobogók Hergárt tornyain, messze ellátszottak, s a komor szél, mely a tavaszi időnek elvette verőfényét, zugva lobogtatá a levegőben a halál e jeleit, az alant álló ezerekre menő közönség feje fölött.
A fáklyák lángjai komor nyelvekben nyultak az érczkoporsó fehér szemfedőjének csipkéi felé s a koporsót boritó megszámithatatlan koszoru és virághalmaz szinevesztetten zsugorodott össze a jeges szél érintésére, s talán azon még jegesebb levegő kiszivárgására, mely a koporsóba zárt halott szivét egész éltében megdermeszté; most a virágok is elaléltak tőle.
Számtalan távoli rokon érkezett a temetésre, de a közelgyászolók csak Jakab herczeg , Edithe és Luczián voltak.
Ők követték hárman közvetlenül a koporsót, ők voltak az utolsók, kik elhagyták a sirboltot, hogy kiki szobájába vonulva, még egy-egy imádságban könyörögjön a megboldogult üdvözüléséért és büneinek bocsánatáért.
A temetés napja csendben, komoran mult el.
Az idegenek elszéledtek, nehány közelebbi rokon a következő nap hagyta el Hergartot, csak az uradalmak hivatalnokai, tisztjei s főnökei maradtak, hogy üdvözöljék uj urukat, Jakab herczeget, ki csak akkor fogadta őket, midőn az utolsó vendég is elhagyta a kastélyt.
A harmadik napon fölbontatott a végrendeletet, melyet Edithe szivdobogva hallgatott végig, remélvén, hogy abban a Herbert-gyermekekről is lesz megemlékezés.
Egyetlen szó sem volt rólok, mintha nem is léteztek, nem is az ő véréből való vér, és husából való hus lettek volna.
A birtokok legnagyobb része hitbizomány volt s igy Jakabé.
Lucziánnak hagyott az anyjáról őt illető részen kivül egy magánvagyont.
Edithe azt kapta, a mi szintén anyai részről illette őt, s rá nézve a herczeg még azon határozott akaratot fejezte ki végrendeletében, hogy mielőbb Jakab neje legyen.
Jakab herczeg a végrendelet ezen részének olvasása alatt, kérdően, feszülten , baljóslatu kifejezéssel szegezte unokahugára szemeit, ki lesütött fővel , mozdulatlanul, de tartásában bizonyos határozottsággal hallgatta végig a reá vonatkozó rendelkezést.
Midőn e szomoru felolvasást bevégezték, Edithe elhagyta a könyvtárt, hol a végrendelet fölbontása történt s lakosztályába ment.
Haragot érzett nagyatyja iránt, ki ily igazságtalan tudott lenni Herberték iránt .
Azt, hogy az árvákat a törvény védi jogaik teljes megcsorbitása ellen, ő nem tudta.
Szilárd elhatározása volt, saját örökségét két kis unokatestvérével megosztani.
Amaz est óta, midőn előbb Herbert kapitánynyal, azután Sarahval találkozott, nem volt egy nyugodt percze, egy tiszta gondolata.
Jakab durva megtámadása, a kiméletlenség , melylyel az őt nagyatyjához hurczolá, reá azon megrenditő esemény, hogy azt halva , megpillantá ágyában, oly foku izgatottságba hozta őt, hogy gondolni sem tudott semmire, s csak a temetés után vette észre, hogy amaz éjszakai utja közben a Herberttől kapott «gyöngysort» elveszité karjáról.
E fölfedezés majdnem kétségbeejté őt.
Tisztán, világosan emlékezett, hogy midőn a kapitánytól elvált és visszaindult a lépcsőkön, a gyöngyök még kezén voltak.
Tehát a sötét üregben kellett azt elveszitenie, s igy még egyszer el kell oda, neki menni, hogy a drága gyöngyöket visszahozza, mik kétszeresen drágák voltak neki: értékre is, de különösen mint emlék Herberttől...
A végrendelet felbontása és felolvasása után azt remélte, hogy egy időre nyugalma lesz s kipihenheti a sok váratlanul egymásra zuduló csapástól, a mely érte és majdnem elszéditette őt.
Alig hogy szobájába ért s a hivatalos urakat, kik a végrendelet felbontásánál jelen voltak, elrobogni hallá, azonnal Jakab jelenteté magát nála, komornája által, kit most már, mint a kastély egyedüli urát, el nem fogadnia lehetetlen volt.
Azt üzente , hogy: rendelkezésére áll s kész fogadni a herczeget.
Néhány percz mulva Jakab lépett a szobába.
- Köszönöm, hogy elfogadtál, - mondá egy székre ereszkedve, mig Edithe állva maradt előtte.
Annak veszem ez engedélyt, hogy felvilágositást akarsz adni multkori tettedről, melyet amaz emlékezetes estén elkövettél?
Edithe türelmetlenül rázta meg szép fejét.
- Elkövetni? - mondá komoran, - ez nem a helyes kitétel.
Elkövetni csak rosszat szoktunk.
Én nem tettem semmi megrovásra méltót, s nem fogadom el e kitételt.
- Mondd meg, hol voltál amaz este, s mi okból használtad a titkos kijárást?
- Nem tartozom felelettel.
- Sőt kétszeresen felelős vagy nekem.
Először mint a család fejének s atyám halála óta gyámodnak, másodszor mint leendő férjednek.
Edithe önkéntelen fölvonta vállát.
- Abból nem lehet semmi, - mondá nyugodtan, de igen határozottan.
- Ez a házasság nagyatyám kivánata volt, most nincs annak betartására többé szükség.
Jakab herczeg ajkába harapott, hogy haragja ki ne törjön.
- Ennek meg kell lenni, - mondá fenyegető elfojtott hangon.
- Ki kényszeríthet reá?
Én nem szeretlek téged, te se engem, s igy nincs ok, hogy miért teljesitsem nagyatyám alapnélküli kivánságát.
- Meggondoltad, mi lesz sorsod, ha e házasság létre nem jön? - kérdé Jakab.
- Még nem gondolkoztam rajta.
- Nos, én elmondom, hogy tudd, a mit te valószinüleg el sem tudnál képzelni.
Edithe az átelleni székbe ereszkedett.
Jakab egy pillanatig reá függeszté szemeit, s e pillantásban oly mély, szilaj , fékezetlen szerelem lövelt Edithére, hogy az lelke mélyéig megrendült attól.
- Ha nem akarnál nőm lenni s valamely méltatlan házasságra szándékoznál lépni, két ut áll előtted: a zárda vagy őrültek háza.
Edithe megrendülve ugrott föl helyéből.
- Álmodom -e? kiáltá kezeit összecsapva s könyek tolultak szemébe.
- A tizenkilenczedik század felvilágosult korszakában mondja ezt Metopfran Jakab, a müvelt, világlátott, utazott herczeg ?...
Valóban nagyon rossznak kell lenned, hogy e fenyegetést kimerted ejteni.
- Egy dologban nagyon rossz vagyok: ha igy tetszik neked azon szigoruságot nevezni , melylyel őseim tiszta nevét, foltnélküli multját őrzöm!
Ez irányban elveim változhatatlanok, szivem kérlelhetetlen, annál is inkább, mert saját testvérem volt az: ki az első csorbát ejté, azon tökéletes egészen, melyet Metopfran-család századokon át képezett.
Edithe elborzadva hallgatott, arczát kezeibe rejté.
- Az arisztokracziának tekintélye, kiváltsága nimbusza évről-évre fogy, csekélyebb lesz, az ilyen sarjak által, minő nővérem volt a minő te vagy.
Nekünk, olyanoknak , kik még meg tudjuk szabni a határ-vonalat, köztünk és a nép között kell hát azt, a mennyire képesek vagyunk, védeni s törik vagy szakad, de tekintélyünket fentartani azon az áron is, ha netalán bünt követnénk el.
Most tudod sorsodat.
Határozz!
- Jó, - mondá Edithe nyugodtan, s nagyon is gyorsan arra, hogy az igaz lehessen; - megadom magamat elveidnek.
A zárda és tébolydától reszketek, csak arra kérlek, adj néhány hónapi időt.
- Legyen! - mondá kis szünet mulva.
- Kivánságodba beleegyezem, de figyelmeztetlek , hogy e percztől Metopfran Jakab herczeg menyasszonyának tekintsd magad, s ahhoz képest, élj és cselekedjél.
Edithe egy közel álló székre rogyott.
- Meddig terjed ez a figyelmeztetés? - kérdé elfojtott hangon.
- Rabnak kell ezentul tekintenem magamat Hergárton?
- Szabadon jöhetsz, mehetsz, mint eddig.
Csak egyetlen utat tekints nem létezőnek : mely a Herbert-gyermekekhez vezet.
E szavak után Jakab elhagyta a szobát, Edithe pedig hangos zokogással borult a szék párnájára, s elhatározta, hogy történjék vele bármi, e borzasztó helyzetből kiszabaditja magát.
Öngyilkos lesz, vagy megszökik, de Jakab nejévé nem alacsonyitja magát, kinek oldala mellett nem feleség, hanem rabszolga volna s inkább a halált választja, mint az olyan életet.
Jakab lecsillapulva, megnyugodva tért szobáiba.
Nem kétkedett azon, hogy Edithe szavát meg fogja tartani, feltette magában, hogy annak éjszakai kirándulását többé nem kérdezi; de a könyvtár titkos ajtaját még az nap befalaztatá.
Edithe megtudva ezt, majd megőrült kétségbeesésében, mert meg volt győződve, hogy a « gyöngysort» ott vesztette el karjáról, s hogy azt most már nincs módjában többé megtalálni.