TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Lady Tuwnel nagyon rossz kedvben volt e napon.
Máskor, midőn fölkelt, a mellék-teremben fölteritett téa-asztalon gyönyörü Camélia-bokrétát szokott találni , ma nem volt semmi, pedig ünnepnap is volt, és az előtte való napi kirándulás azon reménynyel tölté el, hogy Jakab szivét, melyet könnyelmüen eltaszitott magától , visszanyerte.
Annál nagyobb volt hát a ma reggeli csalódás, midőn sem a virágokban rejleni szokott figyelem jele, sem maga Jakab nem mutatkozott, s ő elköltvén téáját , a kápolnába ment férjével, hol a család tagjai közül csak az öreg herczeg és Luczián voltak jelen.
Jakab és Edithe hiányzott.
Épen ők ketten!
Edithe ugy is szálka volt szemében, kit nem szépsége, hanem egyénisége miatt tartott nem «mindennapi leánynak» s veszélyesnek Jakab herczegre nézve.
És most mindkettőt távol tudva, nagy nyugtalanságot okozott neki azon kérdés , hol lehetnek?
Alig várhatta a szertartás végét.
Protestáns volt, s a mise keveset érdekelte.
Elmondván egyszerü rövid ünnepi imádságát, a további ájtatosságra nem érzett kedvet, s a mi a vallásosságot illette , ugy sem tartozott azok közé, kik azt igaz valóságában birják.
Föltette magában, hogy mihelyt a kápolnát elhagyja, azonnal megtudakozza valakitől Jakab herczeg udvariatlanságának okát...
De erre a valakire nem talált.
Elhagyva a kápolnát, sétálni ment a parkba, s mig lord Tuwnel leveleivel volt szobájában elfoglalva, ő széltében-hosszában összejárta a diszétől megfosztott nagy kiterjedésü parkot, de nagy bosszuságára minden csendes, nesztelen volt, s már vissza készült menni a kastélyba, midőn a káplán jött vele szemben.
Ez az én emberem, gondolá, kin éles szeme már észrevette, hogy a Szadovay testvér-párnak ellensége.
Ettől megtudom mindazt, a mire szükségem van...
A káplán szerényen meghajtva magát, el akart mellette haladni, de ő megszólitá őt, ki mély meghajtással vette e kitüntetést.
- Ma kevés hallgatója volt miséjének tisztelendő ur, mondá megállva.
- Jakab herczeg sohasem szokott különben hiányozni, és Edithe grófnő sem, s ma csodálatos módon egyik sem volt jelen.
- Hol lehettek mindketten?
Csak nem tettek ma együtt kirándulást, kérdé nevetve Tuwnelné.
- Jakab herczeget kocsira ülni és elhajtatni láttam hazulról, viszonzá tartózkodva a lelkész.
- Oly korán és ily nagy ünnepen, éppen a mise ideje alatt.
- Azt hiszem fontos utja lehetett.
- De nem tudja tisztelendő ur, hol volt?
- Csak sejtem, viszonzá jelentőséggel a pap.
- Ah!
Valami különös ok vitte el hazulról?
- Alig volt kilencz óra s Edithe grófnőt láttam az öreg herczeghez menni.
- Mi összeköttetésben van ez Jakabbal.
- Ő is ott volt, azután mindjárt kocsira ült és elhajtatott.
- Nos, mit sejt ebből tisztelendő ur?
- A tegnap esti vita folytatását, mely a gyöngysor miatt folyt.
- De miért kellett ezért elhagyni a házat?
A káplán modorán tartózkodás látszott.
- Szóljon tisztelendő ur.
Látom, hogy nyelvén lebeg valami, a mit nem mer kiejteni.
- Nem tudom, szabad -e elárulnom azt, a mi ma még családi titok.
Lady Sarah szive hallhatóan dobogott, a félelem és izgatottságtól.
- Családi titok? kérdé elfojtott hangon.
- Jakab herczeg és Edithe grófnő.
- Jegyesek? kiáltott fel dühtől reszketö hangon Tuwnelné mindenről megfeledkezve.
- Azt hittem sejti ezt méltóságod, viszonzá megrémülve a pap olasz nyelven, mint a hogy az egész társalgás folyt közöttük, mert Lady Sarah minden európai nyelvet birt.
- Honnét tudhattam volna, mondá legyőzve az első percz erős felhevülését.
- Magától az öreg, - vagy Jakab herczegtől.
- Őrizkedett erről beszélni, viszonzá, uj haragban törve ki Tuwnelné s hátat forditott a papnak s ott hagyta.
Dühvel, bosszusággal telt szivvel érkezett a kastélyba, de nem ment saját szobáiba , hanem be a könyvtárba s egy székbe veté magát.
Azon gondolkodott, mit tegyen, hogy torolja vissza Jakab álnokságát, kinek, azt tartá, kötelessége lett volna vele a dolgok állását tudatni.
Ebből a házasságból nem lesz semmi? kiáltá hosszu tünődés után.
Nem ilyen, másféle összeköttetéseket is széttéptek már miattam.
Nem mozdult helyéről, ott akarta bevárni Jakabot, ki végre meg is érkezett dél felé , közvetlen a második reggeli előtt.
Nagyon kedvetlen és fáradtnak látszott.
- Bocsánat lady Sarah, hogy ily hosszu ideig magára hagytam, mondá hivatalos modorban a nő kezét ajkához vonva s leült mellé.
- Bizonynyal fontos ok tartá távol.
- Nagyon fontos és nagyon kellemetlen.
- Sajnálom Jakab.
Mindenkit szánok, a kinek kellemetlen ügyei vannak.
- Kegyed boldog, kivétel ebben.
- Ki tudja, a látszat gyakran csal.
Jakab szórakozottan elmerülve nézett maga elé, mi Saraht bosszantani látszott.
- Kibékült már unokahugával? kérdé szemeit reá függesztve Tuwnelné.
- Nem volt semmi bajunk együtt.
- Ah, igaz... nem volt többet róla szó.
Sarah tudta, hogy Jakab nem mond igazat.
- Tudja -e, hogy az a tegnap esti jelenet, nagyon különös eszméket gerjeszthetett volna valamely idegenbe.
Gondolja meg, kérdőre vonni a leányt ékszer miatt, s az nem tudja megmondani, kitől kapta.
Jakab türelmetlen mozdulatot tett.
- Lehetnek nők, kikre nézve ez nem volna bátorságos, mondá önkéntelen kétértelmüséggel.
Sarah arczát láng boritá.
- Ön ma nagyon rosz kedvü, mondá visszafojtva haragját.
- Szeszély ez, vagy van oka reá?
- Ez nem illik boldog vőlegényhez.
A herczeg meglepetve nézett reá.
- Azt hiszi, titok maradhatott előttem vonzalma Edithehez, és az a terve, hogy nőül veszi őt.
Tuwnelné vérig volt sértve a nyugalom és egykedvüség által, melylyel Jakab beszélt.
- Vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam.
- És ön most nagyon engedelmes fiu!
Uj erény, melyet eddig önben nem ismerék.
E perczben megszólalt a második reggelit jelző csengetyü s a herczeg megkönnyebbülve állt fel és nyujtá társnőjének karját.
Edithe a kandalló mellett állt a nagy teremben mindnyájan össze voltak gyülve, csak az ő jövetelükre vártak.
A reggeli alatt nem vette le lady Sarah szemeit Edithéról, ki föltünő halvány és szótalan volt.
Nem mindennapi leány, gondolá Tuwnelné, de velem nem mérkőzhetik, s ha tenni merné , jaj volna neki...
A nap minden jelentőségteljes esemény nélkül folyt le, valamint a második ünnep is és a következő napok.
- Mit csinálnak még itt Tuwnelék? kérdé egy napon az öreg herczeg fiától.
- Sarah azt óhajtja valószinüleg, hogy velök menjek a Riviérára.
Az öreg herczeg meglepetve nézett fiára, e kurtán, határozottan kiejtett szó után , aztán rikácsoló hahotában tört ki.
Oly benső, mély szenvedélylyel, mondá e két szót Jakab, hogy atyja gyorsan elnémult.
- Te!
Valóban?
Lehetséges ez?
- Az első nő, a kit szeretek, de az teljes mértékben birja szivemet.
- Megfoghatatlan! ismétlé bosszusan Jakab.
És mégis ugy van.
- És ő?
- Mire mentél vele?
- Nem szeret.
Isten tudja, miféle ábrándokat kerget, pedig meg kell őt nyernem vagy - törnöm?
És e feltételéhez hiven udvarolt Edithének Sarah szemeláttára, ki gyülölte vetélytársnőjét s heves jellemének egész erejével kivánta őt Jakab szemében semmivé tenni.
Csak az alkalomra várt, s azért nem hagyta el Hergártot.
De ez az alkalom nem akart megérkezni.
Hetek multak karácsony után, mialatt Edithe egyszer sem volt a Herbert gyermekeknél.
Egy napon levelet kapott Cordulától.
« Tibáld nagyon beteg, irá az öreg nő.
Napok óta lázban fekszik.
Vártam a comtesset , hogy tanácsot kérjek, mitévő legyek a gyermekkel, a kapitánynak is sürgönyöztem, de eddig sem ő, sem válasz nem jött tőle.
Cordula.»
Edithe rögtön elhatározta magát a menetelre.
Ha a levélben nem lett volna szó a kapitányról, megmutatta volna Jakabnak, s megmondta volna, hogy okvetlen meglátogatja a beteget.
Igy nem merte azt tenni, s szó nélkül távozott...
Szomoruan tünődve ült kocsijában, odaengedve a gyeplüt lovainak, melyek nagyon szelidek és csendesek voltak, s ügetve haladtak a nedves uton: mely az idő esősre változtával mindenütt vizes volt, a levegő pedig enyhe, beillett volna márcziusi légnek.
A hó egészen eltünt a hegyekről, s itt-ott egy-egy madár sivitása hangzott föl a száraz ágakról, valószinüleg a szelid áramlat csalta és gerjeszté őket énekre, azt hitték közeledik a tavasz.
Edithe napok óta nagyon levert és szomoru volt.
Lucziánra neheztelt, ki gyermek szivének egész hevével bámulta lady Saraht, s észrevehetően meghidegült iránta, ki mindenképen föl akarta nyitni szemeit, annak egyéniségére nézve, s nem egyszer mondá neki, hogy Sarah a legutolsó asszony volna, kit csodálni tudna.
De mindez nem használt.
A fiatal fiu, ki az életben még nem látott semmit, kitüntetve érezte magát a kaczér Tuwnelné figyelme által, ki észrevéve fiatal imádója bámulatát , mulatott rajta, s nevetve szeretteté magába.
Talán más czélja is volt vele!
Ez nagyon keserité Edithet, s rossz kedvvel, nagy nyugtalansággal haladt végig a Herbert gyermekekhez vezető uton, és rossz kedvvel érkezett meg, de pillanat alatt megváltozott kedélyhangulata, idegen kocsit látván az udvarnál kifordulni, mely a vasuti állomásról jöhetett; hogy az kit hozhatott, azt rögtön eltalálta.
Maga sem tudta miért, dobogó szivvel lépett a házba, hol átsietvén a középső nagy szobán, azt üresnek találta.
A legközelebbi mellék-szoba a kapitányé volt, melynek küszöbét nem merte átlépni , megállt és várt, mig onnét kilép valaki.
Kevés ideig kellett várni.
Halkan föltárult az ajtó s kilépett - Herbert kapitány.
Nagyon halvány, nagyon levert volt, majdnem szó nélkül üdvözlé Edithet, ki kérdő tekintettel állt előtte.
Némán tekintettek egymásra...
- Hogy van a gyermek? kérdé Edithe.
- Rosszul.
Az orvos ma reggel megtekinté őt, kevés reményt adott.
Elfordult, betakará arczát, magas karcsu termete meggörnyedni látszott, a bu terhe alatt.
- Ágyamon fekszik, ölemben volt eddig, most ugy látszik elszunyadt.
Bár nyugodhatnék pár órát.
- Nem akar beteg fivére mellől mozdulni, ez rendesen tulajdonsága az ikreknek.
- Még nem látta őt? kérdé meglepetve a kapitány; a leánynak vér szállt arczába arra a gondolatra, hogy az ő kedvéért maradtak itt a gyermekek, s ő két hét óta nem tudott róluk.
- Cordula nem tudósitott, hogy Tibáld beteg, mondá mentegetődzve.
Herbert beszédes szeme végig futott az előtte álló alakon.
Edithe szemrehányást vélt abban látni; s meleg szive összeszorult a gondolatra, hogy valaki őt részvétlenséggel vádolhatná.
- Ne itéljen meg ezért, mondá bájos kérő hangján.
Nem kellene mondanom, de én rab vagyok Hergarton, ki csak szökve titokban követheti szive vágyait.
Ha lehetséges lett volna naponként pár órát töltöttem volna a gyermekeknél, de - lehetetlen volt.
Edithe habozott.
Megnevezze -e Jakabot.
Valami azt sugá neki: ne!
Kitérően kellett válaszolni.
- Nagyon nehezen szabadulhatok hazulról - egyedül, viszonzá halkan.
Herbert arczán szomoru mosoly röpült keresztül.
- Máshová bizonynyal mehet szabadon, csak «ide» nem.
Tudom...
Lássa grófnő, jobb lett volna a gyermekeket elvinni innét.
Edithe a földre szögezte szemeit.
Nagyon mély sebet vert szivén ennek a mondásnak igazsága.
A kapitány egy széket görditett hozzá.
- Ne vegye rossz néven szavaimat, mondá egyszerüen, mire a leány élénken kapta föl fejét.
- Neheztelni - önre? kiáltá bensőséggel, s melegebben mint akarta volna.
- Hangom szemrehányóbb volt talán, mintsem akartam, de legyen meggyőződve, nem önt illette a szemrehányás.
- Tudom!
És érzem, hogy azt nem is érdemeltem meg.
- Akarja Tibáldot látni? kérdé Herbert idegesen, s nem várva a leány feleletét , megnyitá halkan a mellék-szoba ajtaját.
A kis beteg lehunyt szemekkel, lihegő száraz ajakkal feküdt atyja kemény nyugágyán , keze Cordula kezében volt, mellette Hugó állt a vánkosra fektetve arczocskáját.
Edithének köny tolult szemébe, a beteg elváltozott vonásait látva.
A kapitány lázas aggodalommal függeszté szenvedő gyermekére szemeit.
Hosszu ideig mély csend uralkodott a szobában, végre Edithe az órára pillantva, ijedt mozdulatot tett.
- Mennem kell, sugá a kapitánynak.
Észreveszik otthon távollétemet.
Herbert megnyitá előtte az ajtót, s a mellékszobában voltak.
- Mindennap eljövök, mondá Edithe.
Mindennap, hacsak pár pillanatra is.
- Nem fog ez önnek nagy kellemetlenséget okozni?
- A könyvtár ajtaján távozom, ha másként nem lehet, viszonzá az, s kisietett kocsijához, melyre a kapitány fölsegité őt.
- Vigyázzon a könyvtár ajtóra, mondá neki halkan, midőn már az ülésben volt.
A rugó kivülről nehezen nyitható.
Edithe fejével intett s elnyargalt.
A kapitány hosszasan nézett utána.