HATODIK FEJEZET.
A kastély második emeletén történt események, nem maradtak a fiatal leányra nézve nyom nélkül.
Kipihenve magát, de még nem hagyva el szobáját, gondolkozott azon ajánlaton, melyet nagybátyja Metopfran Jakab tett neki s melyet ő oly könnyen, oly minden fontolgatás nélkül elutasitott.
Nem volt bizonyos benne, hogy az öreg herczeg tudta -e már válaszát tegnap este, de nem találta valószinünek, mert az nyájas volt vele, pedig elmaradása miatt neheztelt is reá s alig hihette, hogy Jakab mindjárt atyjához futott volna, elutasittatásának hirét megvinni.
Ez nem hasonlitott hozzá.
Majdnem perczről perczre várta, hogy valaki belépjen s nagyatyjához hivja, ki beszélni kiván vele, de nem jött senki, sőt még miss Wellwood sem mutatta magát e napon.
Végre megunta az egyedüllétet, csengetett.
Komornája lépett a szobába, gyönyörü virágbokrétával a kezében.
- Jakab herczeg jó reggelt kiván, és küldi e bokrétát a comtessenek, mondá Róza , mosolygva nyujtván azt át urnőjének.
- Jakab küldi ezt? kérdé csodálkozva Edithe.
Jakab?
Hisz ezt még nem tette soha, mi jutott eszébe?
- Már kétszer volt itt ma reggel, tudakozni, ha fel kelt -e a comtesse.
Különös, gondolá a virágot szemlélve, a fiatal leány.
Azok után, a mik tegnap történtek közöttünk, megfoghatatlan.
De bár mint volt, bár miből eredt is, jól esett neki ez a nyájasság, mit nagybátyjánál sohasem tapasztalt.
Az asszonyi szivet sohasem lehet nagy dolgokkal oly hamar meghóditani, mint apróságokkal, s a mely férfi azt hiszi, hogy hős tettek , erély, nagyszerüség az, a mi rokonszenvet gerjeszt az asszonyban iránta, csalódik !
Csodálhatja, föllelkesitheti, de maradandó emléket csak az hagy szivében, a mi személye iránt nyilvánul, ha a legnagyobb csekélység is, de legyen gyengédség és figyelem...
Gyorsan felöltözött és a parkba ment.
Ingert, vágyat érzett feltalálni azon helyet, hova Lucziánnal tegnap este sötétben, a második emeletről jutottak.
Nem talált ugyan semmi támpontot emlékében, a melyhez közeledhetett volna, hogy nyomára jusson azon helynek, csak a nagy fenyőcsoportokra emlékezett, azok pedig minden részében voltak a kertnek, s nem lehetett reménysége ugyanazokat felismerni.
Kérdezni pedig senkitől nem akarta.
Haladása közben ujra és ujra fölmerült emlékében a tegnap esteli kaland, s ismét és ismét azon férfi alakra gondolt, kit ama kép előtt látott állni.
Most már majdnem biztos volt benne, hogy az a csigalépcsőn jutott a könyvtárba, miután a tapétaajtón látták őt távozni.
De hogyan, mi czélból, s miként ismerhette ő a titkos lépcsőt és a rugó mesterségét?
Mindez megfoghatatlan volt neki.
Ha Herbert kapitány itthon volna, gondolá, azt hinném, hogy ő volt, de ezt az eszmét rögtön elvetette.
A kapitány a tengeren van, s isten tudja, Cordula szerint, mikor jöhet haza.
Gyorsan haladt előre, s mindenütt a fenyő-csoportokat kereste.
A lehullott száraz levelek zörögtek lábai alatt, a hüvös szél megpiritá arczát; az éji pihenés és nyugalom eltörülte a szemeit környező sötét karikákat.
Folyvást a tegnap este történtekre gondolt és nagyban nyugtalanitá az általuk nyitva hagyott ajtó.
Szerencse, hogy az éjszaki vihar lecsendesült, mert a légvonat iszonyu károkat okozhatna, s azokért természetesen ők lennének Lucziánnal felelősek.
Mégis fel kell mennem Jakabbal az emeletre, gondolá, de rábeszélem, hogy nappal menjünk, ne pedig este, mint ő szándékozik, a mikor megláthatná amaz idegen férfit...
De hát miért aggódom miatta, kérdé magában bosszusan.
Mit törődöm vele?
És még sem akarta őt Jakab bosszujának kitenni.
Hosszu haladás és barangolás után, látta, hogy a lépcsőhöz vezető nyilást nem találhatja meg, visszafordult tehát a kastély felé.
De alig ment néhány lépést, Jakab állt előtte, ki meghallván a komornától, hogy ő a parkban van, utána ment keresni.
- Jó reggelt, Edithe, mondá, kezet nyujtván neki.
- Köszönöm a gyönyörü bokrétát, viszonzá az, kezét megszoritva.
Bucsudnak vettem , mert tudtam, hogy nem sokára itt hagyod ezt a «bagolyfészket.»
- Csufolódol? kérdé nevetve a herczeg.
Sőt hosszabb ideig maradok, mint szándékoztam , talán az egész télen.
Edithe bámulva nézett reá.
- Csodálkozol? folytatá szokatlan jó kedvvel Jakab, pedig ez nagyon természetes .
Tegnap oly valami történt velem, a mi kivett sodromból s a mi uj érdeket kölcsönzött az itthon maradásnak.
Udvarolni fogok neked.
- Természetesen.
Eddig számba sem vettelek.
Majdnem születésed óta ismerlek, láttalak felnőni, észre sem vettem fejlődésedet, szépülésedet, például soha sem nézten meg , minő gyönyörü szemeid vannak stb., s tegnap óta beléd szerettem, és mindent elfogok követni, hogy viszont szerelmedet elnyerjem.
Edithe nem tudta, mit gondoljon.
- Tréfálsz? kérdé elfogultan tekintve reá.
- Eszemben sincs, a mit mondtam, legkomolyabb elhatározásomon alapszik.
- Miért?
Nem vagy -e kitüzve atyám által leendő nőmül.
Nem kértem -e meg tegnap kezedet.
Nem győződtem -e meg arról, hogy körülményeimben jobb házasságot nem is tehetnék, s végre nem tudod -e te magad is, hogy rád nézve e házasság nélkül, nagyon kietlen jövő várna.
- Mindezt tudom, de nem hittem rólad, hogy egy más iránt érzett szerelemmel szivedben s azon tudattal, hogy én nem szeretlek, e házasság eszméjét tovább füznéd.
- Sőt épen most füzöm azt tovább.
Hiszen most érdekemben van, hogy fáradjak érte , mert különben valószinüleg örökre nőtlen maradok.
Ez pedig, belátom atyám állitását , az utolsó Metopfran herczeg részéről helytelen volna.
- Hogy mit gondolj rólam?
Most még semmit.
Ismerj meg, hisz van az ismeretségre elég időnk, mondá nevetve Jakab.
Nem sietős.
Te csak husz éves vagy, rám nézve pedig mindegy kissé öregebb vagy fiatalabb...
Majd ha meggyőződtél, hogy neked való férj volnék, minden ellenkezés nélkül elhatározod magadat Metopfran herczegnévé lenni.
Edithet bosszantá a hang, a szavak, a föltevés, mit nagybátyjától hallott.
- És ha nem ugy lesz, a hogy gondolod? kérdé szokatlan hévvel, majdnem gunyosan.
- De ugy lesz!
Ez kétséget sem szenved.
Bocsáss meg, de ha valaki annyit forgott a világban mint én, s olyan kevés tapasztalással bir mint te, akkor a vita nem lehet egyenlő közöttük, s legjobb, ha azt most egyelőre elejtjük!
Edithe nagyon kellemetlen érzelmek között haladt nagybátyja oldala mellett.
Mindaz, a mit tőle hallott, legalább is elbizakodottnak tüntette fel őt, a mi előtte visszatetsző volt, s nem tartá reá érdemesnek felelni.
Némán haladtak tehát egy ideig egymás mellett, mig Jakab megunva a hallgatást, ujra megszólalt.
- Neheztelsz azért, a mit mondtam? kérdé nyájasan: tolakodónak tartasz?
- Éppen nem.
A világ, tudom, hogy elkényeztetett, nagypapa sokat beszélt nekem diadalaidról minden országban.
Csak azt nem hittem volna, hogy azok után, ilyen igénytelen, tapasztalatlan falusi leány kegyéért esdekelsz, mint én vagyok.
- Gunyolódol? kérdé, gyönyörködve szemlélvén társnője lángoló arczát.
Egygyel több ok, hogy érdekes légy előttem!
Igen kedves Edithe, fáradni, esdekelni fogok kegyeidért, mert te nem tudod, hogy mennyivel érdemesebb azért nálad fáradni, mint valamely nagyvilági hölgy tettetett vonzalmáért.
Edithe végkép elbátortalanodott, már nem tudta, mit feleljen.
Jakab oly komolyan, s oly határozottan beszélt, hogy szavait hinnie kellett, bár még mindig majdnem megfoghatatlan volt neki az, a mit tőle hallott.
Szerencsére a kastélyhoz értek.
- Itt elválunk, mondá mosolyt erőltetve ajkaira.
Szobámba megyek.
- A reggelinél viszontlátásra, mondá Jakab, s a leány fejével intve, felfutott a lépcsőkön.
- Megriasztottam , - mondá, nevetve nézvén utánna.
De szükséges, hogy tájékozva legyen, jövője iránt.
A jövő Metopfrán nemzedék az ő kezében van, én rest vagyok fáradozni, hogy az ki ne veszszen, s neki nőmmé kell lenni bármi áron.
Ez a legkényelmesebb házasság nekem.
Fütyörészve ment vissza a parkba, s nemsokára a káplánnal találkozott, ki a mise olvasásáról jött a kastély kápolnájából, hol az öreg herczeg reggeli áhitatosságát végzé, s nyomban követte őt Luczián.
A fiatal gróf nagyon halvány volt.
Ő álmatlan nyugtalanságban tölté az éjet.
A nyitva hagyott ajtó gondolata nem engedte nyugodni, s ő is hasonlón nővéréhez, azon reménynyel hagyta el korán reggel szobáját, hogy fölkeresi a parkban a csigalépcső kezdetét, de nem találta.
Edithéhez akart sietni, hogy megtudja véleményét; nem jó volna -e közölni az udvarmesterrel a nyitva hagyott ajtót, mert abból nagy baj következhetik, a minek ők ketten lennének az okai.
Szemben találkozván Jakab és a káplánnal, nem folytathatta utját, bár igen alkalmatlan volt neki a halasztás.
- Hova, hova Luczián? kérdé a herczeg, megállva unokaöcscse előtt.
- Éppen most váltam el tőle, szobájába ment, de ha kérni akarsz tőle valamit, halaszd el, mert rossz kedve van, mondá nevetve Jakab.
- Neki soha sincs rossz kedve.
- Kivéve, ha fölbosszantják, mint én tettem kis idő előtt.
A káplán figyelni kezdett.
- A comtesse ma nem volt a misén, mondá.
Azt hittem, alszik még, a tegnapi expediczió után.
- Sőt épen nem volt elfáradva, olyan viruló, mint a rózsa!
Ámbár Luczián ily merész kalandot gyakran nem ajánlanék, mert most is csak a véletlen szerencse kedvezett.
- Mi vitt arra a gondolatra, hogy ott ajtó lehet?
Jakabnak feltünt az a pirulás.
- Miért nem felelsz? kérdé tőle.
Valamely titokkal van az összekötve?
Luczián látta, hogy vagy őszintén kell szólnia, vagy gyors czáfolatot találni ki.
- Nem titok, csak egy kellemetlen visszaemlékezés, mondá gyorsan elhatározva magát .
Az ajtó, melyen a könyvtárból kimentünk, nyitva maradt.
- Nyitva maradt? kérdé kezeit összecsapva, észrevehető kárörömmel a káplán.
- Ha csak a szél az éjjel be nem csapta, viszonzá bünbánóan Luczián.
- Nos, ezen segiteni kell, folytatá Jakab.
Még pedig azonnal.
Kérem tisztelendő úr , menjen az udvarmesterhez, és kérje el a második emelet kulcsait, azután hozza fel utánunk a második emeletre.
A pap sietve távozott, az ifju gróf azonban nagy bizonytalanságban érezte magát a fölött, ha nővére helyeselni fogja -e őszinteségét.
- Felkeresem Edithét, mondá Jakabnak.
Ő tegnap azon kivánságát fejezte ki. hogy még egyszer szeretné látni ama termeket, megkérdezem tőle, nem akar -e velünk jönni.
- Menj!
Mond meg neki, én azonnal az emeletre megyek.
A kastély lépcsőházában elváltak.
Luczián előre szaladt Edithenek, megvinni a hirt , ki örömmel fogadá azt, mert ez által megmenté az estére szándékolt tervet, melyet Jakab szándékozott kivinni, hogy a homály beálltával nézze meg a termeket.
Rögtön fölsietett öccsével az emeletre, hol Jakab várt reájuk, a már nyitott ajtó előtt, a káplánt, annak nagy sajnálatára, az öreg herczeghez hivták.
Hárman léptek be az elfogadási terembe s onnét sietve mentek be a könyvtárba.
Az ajtó nagy csodálkozásukra csukva volt.
- Álmodtál, mondá a herczeg Lucziánnak, az ajtóhoz közeledve.
Ha nyitva hagytad volna, ugy most is tárva lenne az, s nemcsak hogy szorosan zárva van a rugó, de a mi csodálatos, kivülről kulcscsal van bezárva:
Edithe visszatartá lélegzetét, hogy szive dobogását Jakab meg ne hallja.
- Itt járt valaki, mondá az ajtót vizsgálva a herczeg.
Járnia kellett, még pedig oly valakinek, a ki kulcscsal bir.
Ki lehetett?
- Tegnap, midőn lementetek Edithe, nem volt kulcscsal bezárva, nemde, csak a rugót kellett megnyomni?
- Ez különös!
Megfoghatatlan.
Vizsgálatot kell rendelnem.
Hogy juthat ide olyan ember, kinek kulcsa van e régi mesterséges zárhoz.
- Az csak a háziak közül való lehet, mondá halk, elfogult hangon Edithe.
- A háziak közül senki sem bir ily kulcscsal rajtam kivül s idegennek, csak egynek van birtokában kulcs, a ki távol van.
Edithe egyik közel álló székre hullt.
Tehát ő volt!
Csakugyan ő, gondolá Herbert kapitány, mert mást nem érthetett Jakab.
- Majd segitünk ezen, folytatá a herczeg vizsgálódása közben ide-oda csavargatván a rugót, mi ki nem nyilt.
Őrt fogok ide állittatni az ajtóhoz ki éjjel nappal ügyelni fog, hogy ki merészel ide belépni, s elfogatom.
- De minek jönne valaki ide? kérdé Luczián nyugtalanul pillantva nővérére, kin ideges reszketést látott.
- Isten tudja.
A lakosztály balfelőli részében sok ezüst és arany edény van alkalmazva, talán rablási szándékból, ha már el nem vitték onnét azokat.
- Nézzük meg, mondá Luczián.
- Nincsenek itt a kulcsok; s az ezüst leltár a táblateritőnél van, ő tudja csak annak számát és mennyiségét.
Edithe egyetlen szót sem volt képes kiejteni, a nyugtalanság összeszoritá torkát.
Luczián a képre függeszté szemeit.
- Milyen szép, mondá önkénytelen elragadtatással, azt találom, hogy egészen Edithehez hasonlit.
- A szeme, mondá gyorsan, a képre, azután unokahugára pillantva Jakab.
Az már nekem feltünt.
Kiméljen meg a sors, hogy ily szomoru sorsod legyen, mint neki volt.
Tevé , majdnem gyengéden hozzá.
- Ő boldog volt, mert szeretett, mondá halkan a leány.
- Szeretett egy jött-ment, hazátlan, vagyontalan embert, kinek még nevéről sem tudtuk, hogy csakugyan az övé -e, viszonzá ingerülten Jakab.
Ez az ajtó volt oka, hogy a házasság létrejöhetett, ezen hagyta el Julia utoljára, titokban a kastélyt , melynek ajtaja soha többé nem nyilt meg előtte.
- Nem volt ez kegyetlenség? kérdé Edithe, Jakabra emelve nagy, szép, szomoru kifejezésü szemét.
- Kegyetlenség?
Egy oly leány iránt, ki Metopfran herczegnő és ilyen házasságra lép .
Csodálatos kérdés ez tőled Edithe.
- Én nem ismerem ezen történet részleteit.
- Minek is?
Én is szeretném elfejteni s ha nem élne közelünkben az a két poronty, már rég óta nem gondolnék reá.
Nagy indulatossággal ejté ki szavait s koronkint haragos pillantást vetett a képre , mely oly rokonszenves volt s oly bájos arczczal birt, hogy lehetetlen lett volna, nem vonzódni hozzá.
- Menjünk, mondá Jakab.
Kiadom a rendeletet az őrállásra s remélem, nem sokára kézre keritjük a szemtelent, ki ide betolakodik.
- És ha kisül, hogy nem rossz czélból tette? kérdé Edithe.
- Mi más czél vezérelhette volna? kérdé meglepetve a herczeg.
- Nem tudom.
De tegyük fel... akkor nem fogod elcsukatni... nemde?
- Szó sem lehet itt arról, viszonzá Jakab s elől menve, a testvérek követték őt , Edithe halálos nyugtalansággal szivében, mig Luczián nagyon kedvetlen volt, mert attól tartott, hogy őszinteségével valamely ügyetlenséget követett el, a mit nővére szemére fog hányni, pedig bárkit inkább megharagitott volna, mint Edithét, kit legjobban szeretett e földön.