ELTE regénykorpusz

Káldory csak néhány pillanatig mulatott Vérthalmon.

Mihelyt Margitot anyjának karjai között látá, még mielőtt ez egész háláját kifejezhette volna, azon ígérettel vett búcsút, hogy másnap eljő.

Margit a határtalan örömtől , mellyel anyja részéről fogadtatott, mélyen meg vala hatva.

E meghatás okozta -e vagy más érzések, melyeknek természetéről még magának sem adhatott volna számot, de Margit ez este szelídebb, hallgatóbb vala, mint máskor, s még az öreg plébános szemrehányásait is nyugodtan tűrte el.

Az öregúr, ki , heves emberek szokása szerint, a dolgokról - legalább első pillanatban - eredményeik szerint ítélt, vádjaiban igazságtalan vala.

Miután Margit a vészt s annak következéseit előre nem láthatá, egész bűne tulajdonképp csak abban állt, hogy Marissal nagyobb sétát tett, mire őt a plébános máskor maga is buzdítá - de ámbár ezt érezé, ellentmondás nélkül hallgatá az igazságtalan vádakat, míg az öregúr, midőn ott, ahol várta, ellentmondásra nem talált, önmagát kezdé cáfolgatni, s végre mindent az időre tolt, mely néhány év óta egészen kijött sodrából, s oly rögtön változik, oly váratlanul fordul, mintha a következetlenséget az emberektől tanulta volna meg.

Margit mindebben ma csak azon szeretetnek bizonyságát látá, melyen máskor kétkedett, s határtalanul boldognak érezé magát.

Rendkívül meg vala indulva , de nem mondhatta ki érzelmeit, csak hallgatva szorítá néha anyja kezét, s ha ez újra kitörő örömében őt ismét karjai közé szorítá, szemei könnyekbe lábadtak.

Maga sem tudta, miért sírhatnék.

A máskor oly eleven hölgy egészen megváltozottnak látszott, s anyja, ki ezt észrevéve, de csak a rendkívüli felgerjedésnek és fáradságnak tulajdonítá , melyen leánya ezen nap általment, őt korábban aludni küldé.

Margit, mihelyt szobájába ért, elküldé komornáját, s maga maradt.

Jobban fel vala gerjedve, semhogy aludhatnék, s párszor fel s alá járván szobájában , végre leült, s hogy magát megnyugtassa, olvasni kezdett.

Még ma reggel a legnagyobb érdekkel olvasta e könyvet, alig bírt megválni lapjaitól, s most az egész történet oly valószínűtlennek, előadása oly hidegnek , mesterkéltnek látszott.

Türelmetlenül tette le a könyvet, s naplóját nyitotta fel, melybe érzéseit, ábrándjait szokta feljegyezni.

Elolvasta az utolsó lapokat; csak tegnapról valók voltak, s alig foghatta meg, miként írhatta valaha.

Miként lehet az, hogy anyja ellen panaszkodott, hogy elégedetlennek érezé magát, hogy innen elkívánkozott, ő, kit anyja annyira szeret, ki oly boldognak érzi magát, s ki Vérthalmot nem cserélné fel a világ semmi helyével.

- Ahová nézett: a virágok, melyek íróasztalán álltak , a falon a képek, minden bútor megmaradt régi helyén; s mégis, mintha a virágok szebben nyílnának, minden kép nyájasabban mosolygana.

Mi történt vele?

Álmodott -e elébb, s csak most ébred fel az életre, vagy most álmodik ?

Margit nem érté önmagát; - szívét ismeretlen érzések tölték el.

Felnyitotta ablakát, s kinézett.

A kertet homály takarta, csak a fák sudarai látszottak, sötét körrajzaikkal elválva a csillagos égtől.

- Nyugodtabbnak érzé magát.

A hűs éji levegő jólesett lángoló arcának; az illat, mely nem látott virágágyaktól hozzá felszállt, s a csalogányok felváltott éneke lecsendesíté felgerjedését.

Csak elérzékenyülve s boldogabbnak érezé magát , mint máskor; és miért?

Nincs -e meggyőződve most anyja szeretetéről, melyen eddig kételkedett?

Nem látta -e gyermeksége barátnéját boldogan?

Miként ne örülne, ő, ki anyját annyira szereti, ki csak mától fogva ismeri szeretetének egész hatalmát?

Margit el akarta hitetni magával, hogy boldogságát csak ez okozta.

De honnan van, hogy ha a boldog pillanatra emlékezik, melyben őt anyja örömkönnyekkel karjai közé szorítá, mindig az idegen férfiúnak képe támad fel képzeletében?

Honnan van, hogy barátnéjának boldogságára nem gondolhat anélkül, hogy Káldory eszébe ne jutna?

Először látta ma, s mégis minden gondolat, minden ábránd hozzá vezeti vissza.

Mintha a múltnak minden fonalai azon pontban futnának össze, mintha az egész jövő csak azon pillanatból folyna ki, melyben őt először látá!

Hát szeretné -e őt ?

Margit megijedt e gondolattól.

Miként történhetnék az, hogy a férfi, ki neki néhány óra előtt egészen idegen vala, kivel csak véletlenül találkozott, kit alig ismer, szívében egyszerre ily érzést gerjeszthetne?

És mégis, nevezheti -e véletlennek, mi talán csak egy magasabb végzet nyilatkozata volt?

Nem ismeri -e őt jobban e kevés óra után, mint másokat, kiket évekig látott?

Csak közönyös dolgokról szóltak egymással; s mégis mi nevezetesnek látszott minden, mit tőle hallott, mi jól emlékezik egyes szavaira, mintha azt, mit az ő ajkai mondtak el, nem is lehetne felejteni!

Ó, ő szeret, s e gondolat, melytől eleinte megijedt, mely ellen küzdött, végre mondhatlan gyönyörrel tölté el lelkét.

Csaknem sajnálkozással gondolt vissza a múltra.

Egész léte, melyet mások oly irigyletre méltónak gondoltak, mi üresnek, érzései s gondolatai mi szegényeknek látszottak.

Elébb mennyi nyugtalanság, mennyi bizonytalan vágy , mennyi kétely gyötörte lelkét.

Most minden eltűnt; megelégedettnek , boldognak érzi magát.

Az egész élet oly világosan, oly bájolón fekszik előtte, mintha az ő számára keserv vagy csalódás nem is lehetne többé a világon.

S miért is féljen csalódásoktól? hisz az, mi egész valóját üdvvel tölti el , nem egy bizonyos remény; a boldogság, melyet a jövőtől vár, nem szabott alakban tűnik fel előtte; e szerelem neki nem egy ígéret, melynek csak még teljesülni kell; mintha sötét égen a nap ragyogó sugarai törnek át, látva az eláradó fényt s érezve a meleget, nem kérdezi senki, mily virágok nyílnak , mennyi gyümölcs fog megérni általuk: ilyen vala e szerelem neki.

Neki nem kelle egyéb, ő nem kért, nem óhajtott más üdvöt a jövőtől, mint azt, mely szívét e pillanatban tölté; s vajon ezt ki vehetné el tőle?

Óra óra után múlt, de álom nem jött Margit pilláira; s már szürkülni kezdett , midőn nem annyira, mert szükséget érezé, mint inkább azért, hogy komornája őt felöltözve ne találja, lefeküdt.

A testi és lelki fáradság, melyen aznap keresztülment, végre meghozta nyugalmát; álomba szenderült.

A nap már magasan állt a láthatáron, midőn anyja reggel a szobába jött, hogy elkésett leányát a kertbe hívja.

Margit még mindig szunnyadott.

Álmai szépek lehettek, ajkait boldog mosoly lebegte körül.

Ó, vajha e nyájas álmak s a még boldogabb gondolatok, melyekkel Margit anyjának karjai között felébredett, teljesülnének!

Eötvös József

A nővérek

12

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

12