Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Midőn Edithe megtudta, hogy a könyvtár titkos ajtaját befalazták, kétségbe volt esve .
Nem csak azért, mert többé nem távozhatott arra, hanem a gyöngysor miatt is, melyet , nem kételkedett, hogy ott veszitett el, s most nem veheti többé onnét vissza.
Pedig két dolog elhatározott szándéka volt.
Először, hogy vesztett kincsét minden áron megkeresi, másodszor, hogy az utolsó napon, midőn már a házasság elkerülésére nincs más mentség, a titkos ajtón hagyja el a kastélyt - örökre.
Most mind e két terv semmivé lett, ha csak uj kiviteli módozatot ki nem talál, mert az nem hasonlitott jelleméhez, hogy a mit egyszer föltett magában, véletlen befolyások közbejöttével abbanhagyja.
Más menedéke nem volt, mint Lucziánt bizni meg a gyöngyök keresésével.
Másik tervét pedig, törik-szakad, elhatározta véghez vinni, mert semmi sem volt neki borzasztóbb ama gondolatnál, hogy Jakab neje legyen, ki gyermekkora óta gyülöletes egyéniség volt előtte.
Azonban a sors szeszélye előbb meghozta neki mindazt, a mit ő, még csak a távol jövőben látott lebegni.
Jakab egy napon, a temetés és Tuwnelék elutazása után, átvéve komornyikjától a postán megérkezett leveleket, az egyiken nagyon is ismerős irást pillantott meg, melyet az első perczben haraggal dobott félre.
- Nincs gyülöletesebb, mint az olyan nő, kit már megszüntünk szeretni! kiáltá , egyedül tudván magát a szobában.
Először átolvasá valamennyi levelet, csak azután nyult a félredobott után, mely , tudta, hogy Tuwnel Sarahtól érkezett.
Most sem szűnik meg ostromolni, hogy jöjjek utána, gondolá bosszusan, de meglepetve kezdte olvasni az első sorokat, mik egészen mást tartalmaztak, mint ő gyanitá.
« Kedves Jakab!
Tudom, hogy soha többé, vagy legalább nagyon hosszu ideig nem fogjuk egymást viszont látni, s ha igen: teljesen más körülmények között, miután ön a legközelebbi jövőben nősülni szándékozik.
Sok szerencsét e frigyhez!
Én a jövőben is hű barátnője maradok, s hogy már most is jelét adjam azon hálának , melylyel önnek ama sok jóért tartozom, melylyel engem hosszu évek során, és legközelebb is, mint vendéget, részesitett; nem állhatom meg, hogy ne figyelmeztessem azon felhőkre, melyek házasélete egére tornyosultak.
Hergártról elutazásomkor a kupéban egy férfival ismerkedtem meg, kinél szebb , érdekesebb s rokonszenvesebb egyént még soha sem láttam.
Ez a férfi Hergárt vidékéről tett kirándulást a közeli városba, honnét még ugyanaz nap visszatért, s hol - mint mondá - hetek óta tartózkodik.
A férfi neve, talán már eltalálta: Herbert kapitány, az ön megtagadott sógora.
Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam vele, mert ő nemcsak szép, érdekes, rokonszenves , de nagyon szellemdus is.
Ez állitás sokat jelent az én részemről, ki annyi embert ismertem már életemben.
Még pedig mindenütt a legkitünőbbeket.
Társalgás közben egy ékszertokot pillanték meg kezében rózsa bársonyból, mely elegáncziája által magára vonta figyelmemet.
Tudja, kedves Jakab, hogy az ily félékben én müértő vagyok.
Az elegáns ékszertokban egy sor keleti igaz gyöngy volt, minden szem borsónagyságu rubin csattal.
Midőn megpillantám, fölkiálték bámulatomban...
Ugyanaz volt, melyet pár hónap előtt , karácsony első ünnepén, Edithe nyakán láttunk.
Ő nem tudta akkor önnek megmondani, hol vette a gyöngyöket.
Most már körülbelül tudjuk, kitől kaphatta azt.
A tengerész kapitány nagyon közel él a tengerhez, a legszebb gyöngy pedig a csöndes Oczeánban terem...
Vonja le ebből a tanulságot!
Mindezeket elmondom önnek, hogy későbbi bánattól megóvjam, azt azonban: miként került a gyöngysor vissza Edithetől a kapitányhoz - önre bizom megtudni, kit a talányok megoldásában mindig nagyon ügyesnek ismert
Sarah.»
Jakab herczeg e levél olvasása után fölugrott dühében s azon gondolkodott, kit öljön meg legelőször.
Edithet -e vagy a kapitányt.
De csakhamar erőt vett magán.
Ismerve Sarah jellemét: azzal kecsegteté magát, hogy a levél tartalma koholmány s nem egyéb Tuwnelné féltékenységi bosszujánál.
Mind a mellett meg akarta tudni a valót, s elindult Edithe lakása felé, hogy előkérje tőle a gyöngyöket, miknek már eredete is gyanura adott okot, de most nála kellett azoknak lenni.
Unokahugát szobáiban találta.
- Szeretnék neked menyasszonyi ékszert rendelni, mondá, belépve hozzá Jakab.
- Mutasd meg kérlek ama szép gyöngyöket, miket karácsony napján nyakadon viseltél, még pár hasonló sorral akarnám azt gazdagitani.
Edithe halálsápadt lett, e kivánságot hallva.
- Nos, miért késlekedel? - kérdé izgatottan Jakab, rettegve, hogy Sarahnak igaza lehetne.
- Elveszitettem, mondá halkan Edithe.
Jakab hangos kiáltásban tört ki e feleletre.
- Elveszitetted? - kérdé dühösen.
- Tehát csakugyan igaz.
A gyöngysor Herbertrtél van.
Szólj, mondd el: hogy került az oda.
- Nem tudom, - viszonzá reszketve a leány, - s nem is hiszem, hogy nála van, mert az lehetetlen.
- Ne tettesd magad.
Most már ismerem tettetésed.
De jó, nem te vagy az, kivel nekem számolnom kell, hanem ama szerencse-vadász, ki ellopta testvéremet s most el akarja lopni menyasszonyomat.
De abból semmi sem lesz, kapitány uram!
Metopfran Jakab előbb levágja karját, mintsem kinyujthasd azt egy második áldozat után! - kiáltá és dühében megvakulva elrohant, mig Edithe rémülten, kétségbeesve omlott a legközelebb álló székbe.
Nem kétkedett, hogy Jakab megöli a kapitányt.
Összeszedte magát, legyőzte gyengeségét, aléltságát, kendőt és kalapot ragadott fel s futott a folyosóra, le a lépcsőkön.
Meg akarta előzni Jakabot.
Senki sem ügyelt reá.
Gyorsan végig futott a park egyenes utján a mellék kapu felé, honnét leggyorsabban ért Herberték házához.
Minden csendes volt.
Jakab még nem mehetett el, nem hallott kocsizörgést, még csak bizonynyal befogni parancsolt.
Egy negyedórái ideje volt őt megelőzni.
Futott a hogy lábai birták.
Minden léptéhez élet és halál volt kötve.
Sötét gondolatok kinozták agyát.
Hazudik, ki fényről, jólétről, boldogságról beszél! gondolá.
Csak egy van e földön a mi üdvözit: a szerelem...
Hiába jön a kikelet, ha a berkek sötétek, a lombok szárazak, a nap kialszik, s a frissitő patakok vizében döghalál hömpölyög...
Ilyen jövőnek nézek én elébe, ha Jakab Herbertet megöli!
Megöli és engem semmivé tesz.
Mert én nem akarok nála nélkűl élni.
A száraz levelek zörögtek tova iramló lábai alatt.
Ijedt madarak röppentek ki a fakadni kezdő rügyek leveleiből.
Itt-ott egy erdei béka ugrott föl előtte magasra, s ő majdnem elcsuszott ijedtében, a fák és bokrok kiálló tüskéi beleakadtak ruhájába , végig hasiták; de ő nem törődött semmivel, annál is kevésbbé, mert az erdő nagy csöndjében kocsizörgést hallott.
Tudta, hogy az nem lehetett más, mint Jakab.
Ujult erővel, kezdett futni, s midőn már lábai végkimerüléssel fenyegették, midőn már csak felelme, rettegése, gondolatai száguldottak előre, de teste tántorgott a fáradtságtól s félelmében felkiáltott, kétségbeesésében fejére kulcsolá kezeit .
Ekkor egy férfialak lépett elébe a mellék utról s ő örömsikoltással karjaiba veté magát és ájultan rogyott keblére annak, akit szeretett.
Herbert kapitány bámulva , megrendülve, de a boldogság kéjes érzetével tartá őt karjai között keblére szoritva.
Mit tegyen vele.
Hova vigye, hogy életre gerjeszsze, ki teljesen élettelenül hevert keblén.
Az erdő jobb oldali részén üde csörgedező patak volt, s ő elhatározta, hogy oda megy Edithével, s annak friss vizével fellocsolja.
Karjaiban tartva, elindult vele.
Mindig mélyebben be a sürüségbe, s mindig jobban eltávolodva a kocsiuttól, hol robogó vonatot hallott elvágtatni, de nem vehette ki a távolságban, ki ült azon , biztos siető léptekkel haladt a patak felé.
A márcziusi nap már zöld pázsittal boritá a viz partját, s ő drága terhét a puha pázsitra helyezé.
Sipkájába vizet meritett s gyengéden meglocsolá a leány halavány arczát, kezeit, azután figyelve szögezé reá szemét, s szivdobogva látta a halvány pirosságot visszatérni arczába és szemeit lassan fölvetni, mialatt pillantásuk találkozott...
Edithe rémülten emelkedett föl fekvőhelyzetéből midőn Herbertet megpillantotta s emlékezete visszatért.
- Találkozott Jakabbal? kérdé tőle, megragadva karját.
- Nem.
Hol kellett volna vele összejönnöm?
- Hála istennek.
Ő azóta önnél van.
Itt nem találja meg.
Ne mozduljon innét, mert megöli.
- Engem? kérdé nyugodtan a kapitány, mialatt nemes kifejezésü arczán mosoly futott keresztül.
Ismerjük egymást Jakabbal, nem tartok tőle, s ha távollétemben keresett , vissza fogom adni látogatását.
- Azt ön nem fogja tenni, viszonzá rémülten a leány.
- Mi tartóztatna abban?
Edithe nem felelt.
Habozott.
Nem tudta hirtelen szavakba önteni azt, a mit érzett, de a kapitánynak egy meleg kérdő, bensőségteljes pillantása megoldá nyelvét, bátorságot öntött bele s megragadva társa kezét, heves szerelemmel rebegé, hát nem találta el , hogy szeretem!
Herbert észrevehetően megrázkodott.
- Szeret? kérdé dadogva.
Engem - ki mindenkire boldogtalanságot hozok.
Gondoljon Juliára, és forduljon el tőlem örökre.
De Edithe nem hallgatott reá.
Ki volt mondva a szó, s féktelenné lett a szenvedély .
Karjaiba, keblére borult.
Nem! kiáltá heves szerelemmel.
Én nem fordulhatok el öntől .
Julia boldog volt.
Mindenki boldog, a kit ön szeret.
Én is az leszek, vagy meghalok , mert ön nélkül nem kivánok, nem tudok élni!
A kapitány meghatva nézett reá, és hévvel melegen, bensőséggel zárta karjaiba.
Ő is szerette, mióta fölfedezte benne Julia hasonmását, szerette, de nem akarta őt boldogtalanná tenni, de most már nem maradt előtte más választás, mint megvédeni , karjaiba, keblére zárni azt, ki oly heves szerelemmel adta oda neki magát, s kinek vérét, határozottságát és elszántságát ismeré; hiszen alig volt hét éve annak, hogy éppen igy tartott karjai között egy másik ifju leányt, ki ugyanazon vér és husból való volt mint Edithe, s ugyanazon szavakkal mondá neki: eljöttem hozzád, mert nem élhetek nélküled.
De mit tegyen most vele?
- Jakab nála van.
Keresi őt.
Nem tudja, mit akar tőle, és éppen azért meg kell tőle kérdezni kivánatát.
De mi történjék azalatt Edithével.
- Vissza kell mennie a kastélyba, mondá végre gyengéd biztatással hajolva le hozzá , szerelemmel tekintve szemébe.
- Soha!
Jakab azt mondá nekem, klastromba vagy őrültek házába zárat, s ennek nem tehet ki engem Edgár, ha szeret, mondá a leány könyörögve.
- Ennek nem.
De másnak sem.
Itt az erdőben nem maradhatunk együtt egyedül.
- Hová menjek?
- Cordulához és a gyermekekhez, ha Jakab távozik onnét.
- Hogyan tudjuk azt meg?
- A kocsi zörgés ide hallatszik, s ha nem talál otthon, vissza megy Hergártra.
Hallgatóztak.
Nemsokára csakugyan hallották a Hergárt-felé visszarobogó kocsit, s Edithén ekkor a legnagyobb foku izgatottság vett erőt.
- Most Jakab keresni fog, és nem talál otthon, mondá remegve.
Felveri értem az erdőt s megöl.
- Menjünk, viszonzá Herbert.
Cordula el fogja önt rejteni Edithe, én pedig megtudom , mit akart nálam Jakab.
Gyorsan megindultak a sürüségben, sehol sem tértek ki az utra, s nemsokára a veres-fedelű házacskában voltak.
Cordula halálsáppadtan jött eléjök.
- Ön itt comtesse? kiáltá összecsapva rémültében kezeit.
Alig tiz percze, hogy a herczeg elment.
- Mit akart? kérdé Herbert a szobába lépve, hol a gyermekek örömkiáltással fogadták Edithét.
- A kapitányt kereste.
Pisztolyokat hozott magával.
- Miféle üzenetet hagyott számomra?
- Hogy okvetetlen beszélni kiván nagyságoddal, még pedig - ma!
- Elmegyek, mondá a kapitány, mialatt Edithe egy székbe roskadt s eltakarta arczát.
Cordula bámulva nézett reá, azután urára, ki olyan tekintettel állt előtte, a minőt a vén cseléd annak szemében, már régen nem látott.
Percz alatt kitalálta a valót.
Öreg szive még mindig fogékony volt a részvétre, szeretetre, és aggódva, elfogult hangon kiáltott fel: istenem, istenem, miért kellett ennek történnie.
Edithe megértette e felkiáltásban rejlő félelmet.
- Ne aggódjék jó Cordula, én nagyon boldog vagyok.
- Nem először hallom ezt, mondá könnyes szemekkel a dajka, de megragadva Edithe kezét, melegen vonta ajkaihoz.
A kapitány ezalatt fogatni rendelt.
Edithe szorongva, elfojtott lélegzettel nézte készülődéseit.
- A gyöngysort keresi Jakab, mondá a kapitánynak magyarázatul, hogy az tájékozva legyen, melyet elvesztettem s ő talán megtalálta.
- A gyöngysor itt van, viszonzá a kapitány, átnyujtva az ékszer-tokot.
Nem ő találta meg, de egy más látta azt meg nálam, ki valószinüleg tudtára adta.
- Miért mutatta meg annak a másnak? kérdé rémülten a leány, ki nem lehetett más, mint Tuwnelné.
- Elővettem, hogy ábrándozzam látásán s magam elé képzeljem a szép nyakat, melyen az pihent, az édes kezeket, mik azt érinték.
Lady Sarah azt mondá nekem: Edithe Jakab menyasszonya, s én e tördeléssel szivemben bánkódtam e gyöngyök felett...
- Az nem igaz Edgár!
Én nem vagyok menyasszony.
Jakab kényszeriteni akart arra, de elhagytam Hergártot örökre, s inkább véget vetek életemnek, minthogy oda még visszatérjek.
Annyi erő és határozottsággal ejté ki e szavakat, hogy Herbert meggyőződött, miként itt hasztalan volna minden további rábeszélés.
Némán megszoritá kezét s pár pillanatra szobájába ment.
A kocsi ez alatt a ház ajtaja elé robogott.
Edithe betakará arczát.
- Jakab megöli! - suttogá kétségbeesetten.
- Megöli, és akkor vége az én életemnek is.
- Ne féljen, comtesse, - mondá Cordula.
- A jók fölött gondos szem őrködik, s ki oly nemes szivü, oly jó, mint a kapitány, nem eshetik el anélkül, hogy az élet kárpótlást ne adjon neki.
- Lábaihoz borulok s ugy fogom kérni, hogy ne menjen.
- Azt hiába tenné, ő nem maradna.
Herbert kilépett szobájából; szeme fájdalmasan tapadt Edithére, kit nagyon szeretett .
Élő képmása volt az Juliának.
Mintha halottaiból föltámadva, megifjodva jött volna hozzá vissza annyi bánkódás után, mondván: Ime, szivem ma is a tied, én vagyok az, a kit sirattál.
Heves szerelemmel ölelte őt keblére, ki nem akart tőle elválni, szorosan füzve karjait nyaka köré, és szivszakgató zokogásban tört ki, midőn Herbert, emberfölötti erővel szakitva el magát tőle, kisietett a szobából.
A kocsi hangos robogása jelenté távozását.
- Nemsokára visszatér, - mondá vigasztalóan Cordula.
De órák multak, már a nap is leszállt s az éj árnyai sötéten boritották a földet, és a kapitány még mindig nem jött.
Edithe közel volt a megőrüléshez.
Végre csendes távoli nesz hangzott fel az éjben.
Eleinte lódobogáshoz volt hasonló , később ki lehetett venni a kocsikerekek robogását, lassanként át ment a moraj közeledő kocsi érkezésébe, s végre gyors kanyarulattal az ajtó előtt megállt.
Edithe elhagyta helyét s a butorokba kapaszkodott, hogy el ne essék.
Cordula nem volt kevésbbé sápadt nála, az ikrek már ekkor ágyaikban szenderegtek, nem gyanitva a vészt, mi fejük fölött tornyosulni készült.
Siető léptek zaja hangzott át az előszobán.
- Ez ő! - kiáltá örömtelt hangon Cordula.
Edithe percz alatt az ajtónál termett, mely fölnyilt s ő hangos sikoltással borult Herbert karjaiba, ki meghatva állt ennyi szeretetet látva maga iránt.
Luczián nyomban követte őt.
Mindketten rendkivül sápadtak, komolyak és némák voltak.
- Jakab? kérdé halk, elfogult hangon Edithe.
- Az utolsó Metopfrán herczeg meghalt! - viszonzá a kapitány.
- Párbajban esett el ma délután; - vette át a szót Luczián.
- Négy tanu jelenlétében .
Pisztollyal álltak egymással szemben ő és a kapitány, kinek nyugodt keze leteritette őt.
Edithe összekulcsolt kezekkel hallgatá a szörnyü hirt, melynek rá nézve csak ellenkezője lehetett volna szörnyübb, ha Herbert esik el a párbajban.
- Ő maga kereste ezt, - mondá halkan.
- Élhetett volna nyugodtan, boldogan, de erőszakos természete, uralkodni vágyó büszkesége, nem hagyták őt nyugodni s talán legjobb igy, mert másoknak még nagy keserűségeket és sok fájdalmat, gondot, but okozhatott volna.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A nagy hergarti uradalom mint hitbizomány más nevü családra szállt át.
Edithe , Luczián és a Herbert-gyermekek kapták mindazt, a mi nem tartozott ahhoz s jogszerint őket illette.
Gazdagok és boldogok lettek, s Edithe férje Herbert kapitány oldala mellett áldá a sorsot, mely róla oly nagylelküen gondoskodott.
A gyöngysort családi ereklyeként tekinté, mely neki az élet legédesebb boldogságát, élvezetét szerezte meg az önzetlen szerelemből kötött házasságot, mely ma már ritkaság, de annál nagyobb fontossággal bir és százszoros boldogságot okoz.
A káplántól évek mulva érkezett Edithének levél, melyben tudatja vele, hogy Afrikában van, halálos beteg, a sárgalázban kimerült ereje, s bár az egyház fölkentje, mint haldoklónak most már szabad tudatni vele, hogy halálosan, őrülten szerette és azért okozott annyi kellemetlenséget neki, mert irtózatos féltékeny volt Herbert kapitányra, kiről mindig tudta, midőn az a vörös fedelü házba megérkezett.
Nem sokára halála hirét is vették, mint afrikai téritőnek.
És Herbert kapitány ekkor már rég Edithe boldog férje volt, együtt olvasták a levelet és ujra hálát adtak a sorsnak, mely a három, Hergárton érte hevülő sziv közül a leggyöngédebbet, legszeretőbbet adta neki osztályrészül, mely boldogságáért dobogott , mig a másik kettő csak félelmet és keserüséget okozott neki.
A szerelemnek illatos virágai, de szuró tövisei is vannak...
Edithének férje oldala mellett csupán a virágokból jutott!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE