Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
16
A káldorfalvi malomban szokatlan mozgalom uralkodik.
A kerekek forognak, a legény a kis garádicson, mely a kövekhez vezet, fel s leszalad, egész délután még arra sem talált időt, hogy az inast megtépázza, ki azalatt az üres zsákokat a malom egyik szegletéből a másikba hordta, s azokat most ismét előbbi helyökre cipeli vissza.
A láda mellett maga Péter gazda áll , nagy figyelemmel vizsgálva a lefolyó lisztet, melyet időről időre tenyerében felfog, mintha minden szem fölött külön őrködnék.
A kerekek lármáján áthallani éles hangját, mellyel parancsolatait osztogatja.
Kinn az őrlők egész sora áll, irigy szemekkel nézve a hatökrös szekeret, mely soron kívül , mihelyt megérkezett, a malomhoz állt, s már két óra hosszáig foglalja el a helyet, mely sor szerint másokat illetne.
Zúgolódnak, de amúgy csendesen magok között; János gazdával, ki miatt várniok kell, nem egykönnyen köt ki senki a faluban.
- Szeretném tudni, hányadik pipa dohányt szíja az a béres, mióta ott a zsákokra dőleszkedik - mondá az őrlősök egyike rosszkedvűen.
- Hagyján - válaszolt a másik -, akárhányadikat: míg a vén Feketének búzája le nem járt, más emberre nem kerül a sor.
- De ennek nem kéne úgy lenni - szólt ismét az előbbi oly hangon, mintha éppen nem bánná, hogy mások is hallják.
- Aki előbb jön, az előbb őröl, ez a dolog sora.
Félnapja várok; tőlem is úgy kiszedik a vámot, mint mástól , miért legyen neki elsősége.
- Hát miért nem Fekete János kend? - válaszolt a másik egykedvűen - én is még délelőtt jöttem, azért mégis várnom kell; s az még megjárná, de fejemet teszem reá, hogy a vén Feketének búzája fél zsákkal több lisztet ád, mint a mienk.
- Hogyhogy?
- Már az csak úgy van.
A molnár, ha megbetegszik is belé, az ő lisztjét az utolsó morzsáig kiadja; majd kiveszi kettősen, ha reánk kerül a sor.
Amint a plébános múlt vasárnap elprédikálta: »Akinek sok van, Isten úgy segéljen , annak még a molnár is sokat ád.«
Míg az őrlősök ekként a szentírás ezen textusa fölött elmélkednek, mely az evangélium első kihirdetése óta minden egyébnél pontosabban teljesíttetik , addig az, ki mindezen panasznak s nyugtalanságnak okozója volt, nem is sejdítve, hogy az elsőség, melyet élvez, valakinek rosszul eshetnék, benn a malomban várá meg, míg zsákjai lejártak.
Időről időre a molnár jött hozzá, s egy marék lisztet mutatva neki, megesküdött reá, hogy soha fehérebbet nem látott, mint melyet az ő tavali búzája ad - majd a molnárné termett mellette a kérdéssel: nem szolgálhat -e egy pohár borral; s az inas alig várta, hogy pipája elaludjék, hogy a konyhából parázst hozhasson számára.
Fekete János pedig nagy egykedvűséggel fogadta udvariasságukat.
Régóta megszokta mindezt.
Ha majd az arisztokrácia, azaz, mit eddig arisztokráciának neveztek, a világon megszűnik - mi egy öreg ismerősöm állítása szerint nem a nép erőszaka által, hanem csak akkor fog történni, ha majd az utolsó valóságos nemes ember meghalt, s azoknak ivadékai, kik egyszer a csatatéren a törökök ellen harcoltak, csak a börze sorompói előtt más keleti népekkel fognak küzdeni - ha, mondom, az arisztokrácia kora mindenütt lejárt a világon: a falukban fenn fogja magát tartani, s oly ember, mint Fekete János, ki háromszáz holdat bír, szomszédai által mindig elsőnek fog ismertetni.
Az öreg Fekete az egész környéken kivételes állást foglalt el.
Nagyapja, ki urát az örökösödési háborúba követte, és életét valamely csatában, hol a magyar seregek Sziléziában királynéjukért küzdöttek, megmentette, a vérthalmi gróftól háromszáz hold földdel ajándékoztatott meg.
E birtok egyetlen fiára s erről Jánosra szállt, s mert kitűnő szorgalommal míveltetett, e családot nem nemes földmívelőink között akkor még alig található vagyonosságra emelte.
A Feketék nemes inscriptionalis birtokon lakván, a címen kívül a nemesség csaknem minden kiváltságait élvezék, s ezen egy kivétel is az öreg Jánosnak elég nehezére esett.
Ő többször bosszankodott, hogy, ámbár nem volt szegény, s adót alig fizetett, mégis személyére nézve a szegény adózó nép közé soroztatott: de büszkébb vala , semhogy ezen érzését bevallaná, s miután valóságos nemes nem lehetett, abban keresé kitüntetését, hogy az első parasztgazdának tartassék.
Nem hiányoztak ugyan, kik őt arra unszolák, hogy egyetlen fiát iskolába küldje, és úrnak neveltesse, de ő, talán azért, mert nem akarta, hogy fia nálánál nagyobb ember legyen, talán, mert a helyet, melyet a világban elfoglalt, már különben is elég fontosnak s kényelmesnek tartotta, fiát csak saját utódjának, azaz parasztgazdának nevelte, ki, ha sohasem tanult is többet , mint mennyit a falusi iskolában tanítanak, mégis tudja, hogy szavát a faluban meghallgatják; kit sötét posztóköntösében inkább süvegelnek, mint sok urat, s ki, ha néha szép időben béreseivel maga szántogatja földjét , legalább azt mondhatja magának, hogy szebb tizennyolc ökre senkinek sincs a vármegyében.
Hogy az öreg Fekete, a természettől jó adag öntudattal megáldva, bárhányszor ismétlé is, hogy ő csak parasztgazda, s hogy fia sem lesz annál egyéb, mégis érzéseiben a legnagyobb arisztokrata volt, s annál magasabban hordozta fejét, mennél mélyebben hajlongtak előtte mások: az szintoly természetes , mint az, hogy a felsőbbség, melyet magának követelt, nem tagadtatott meg tőle.
A francia közmondás szerint: noblesse oblige - a nemesség kötelez; - de a kötelezés, vagy hogy deák, de szokottabb kifejezéssel éljek, az obligáció - nemesít; s nem szükséges Vérthalomra mennünk, hogy tapasztaljuk , miszerint gazdag ember az ősök hiányát nemigen szokta tapasztalni, s addig , míg ládája telve van, arra, hogy családi sírboltja még üresen áll, senki által sem szokott emlékeztetni.
Hogy ily ember a molnár által rendkívüli tisztelettel fogadtatott, az éppoly természetes, mint az, hogy a molnárné a kedves vendéget, ki miután gabonája lejárt, menni készült, teljességgel nem akarta elereszteni; sokkal szembetűnőbb az, hogy az öreg Fekete magát szokása ellen annyira kéreté, s miután végre nem állhatott ellent, oly szótlanul ült az asztalhoz, mintha a vörös bort s a fehér cipót, mely elejébe állíttatott, még csak nem is látná .
Egész magaviseletében különös elfogultság vala észrevehető, s a molnár nem foghatá meg, mi lelte szomszédját.
- De hol van Vikta? - kérdé a molnár feleségétől, miután a beszélgetésnek egyéb tárgyaiból kifogyott, melyek vendégét ma úgysem érdeklék - mióta a malomból visszajöttünk, nem láttam.
- Kerestem mindenütt - válaszolt neje némi zavarral -, de nem találom sehol.
- Ostoba beszéd! csak nem ment el a háztól; ha komámuram itt van, ha kergetnék sem menne el.
Azt nem hiszi senki, mennyire szereti az a leány János bácsit.
- De hogy is ne szeretné - szólt a molnárné hízelegve -, mikor a házban is csak mindig komámról beszélünk, és a múlt húsvétkor oly szép vásárfiát kapott tőle.
- Szeret az talán mást is, nemcsak a vén János bácsit - dörmögött a vén Fekete.
- Ugyan, ne mondjon, komám, ilyeneket - mondá a molnárné szemérmesen -, pedig az már szentigaz, hogy a leány egy idő óta egészen megváltozott.
Mikor minap az uraság volt a háznál, s András csaknem a vízbe fúlt, mert azt hitte szegény, hogy a comtesse kendőjét húzta ki a vízből, és azután csak Galambos Marisnak keszkenője volt.
- Uramfia, úgy nevettünk akkor; de ilyent nem is hallott a világ.
Hanem amint mondom, Vikta egészen megváltozott.
- Azóta változott meg? - kérdé Fekete oly hangon, melyből a molnárné nem egészen veheté ki, szereti -e vagy haragszik -e, hogy Vikta megváltozott.
- Nem mondhatom egész bizonyossággal, épp aznap változott -e meg - válaszolt az asszony -, vagy valamivel később; de csak azon időtájban történt, és amint mondom, mintha csak egészen más leány lenne.
- Férjhez kell adni - válaszolt a vén Fekete határozottan, és egy nagy kortyot ivott reá.
Ha tudjuk, hogy a molnárné évek óta meg volt győződve a morális tanács helyességéről, s hogy leányát éppen Fekete fiához akarta adni, ki a rendkívüli szeretetet és tiszteletet, mellyel a malomban fogadtatott, nagy részben e régtől forralt óhajtásnak köszöné: akkor a hatást, melyet az utolsó szavak okoztak, természetesnek fogjuk találni.
- A molnár, nem tudva , mit mondjon megelégedésében, csak köhécselt; a molnárné leírhatlan nyájassággal mosolygott, minőt némely asszonynál, miután bizonyos kort elért, csak kérő láthat.
Mintha egész valója csak igent fejezne ki.
- Férjhez kell adni - ismétlé Fekete, poharát letéve -, nincs más mód.
Ha a gyermekek egyszer megváltoznak, mit tegyen az ember velök?
A vetéssel is úgy vagyunk.
Míg zöld, keresztül-kasul járhatunk rajta, konkolyozhatunk , sarlózhatunk; de ha egyszer virágozni kezd, nincs egyéb hátra, mint hogy Istenre bízzuk, s csendes meleg napokat kívánjunk neki.
Magam is úgy vagyok fiammal.
Jól van, gondolom magamban, házasodjék.
A molnár s neje elérkezettnek gondolák a pillanatot, melyre oly régen vártak ; amaz örömében felkacagott, ez, ha lehet, még eddigi magaviseleténél is nyájasabban, azon észrevételt tevé, hogy komája könnyen beszélhet, miután fia számára akárkit választhat, mert az egész vármegyében nincs senki, ki magát boldognak nem érezné, ha leányát az ő fiához adhatja; de hogy ott, hol leány van a háznál, be kell várni a szerencsét.
Fekete, kinek mindig jólesett, ha felsőbbsége elismertetett, mosolygott.
- Komámasszony ismeri a világot - szólt jókedvűen.
- Ha fiam számára valakit megkérnék, magam is azt hiszem, nem sok házban kosaraznának ki.
- Komámat kikosarazni! - vágott szavába a molnárné, mintha még a gondolattól is borzadna - szeretném látni, kinek juthatna ez eszébe.
- András csinos legény - folytatá amaz -, van is neki miből.
De ha komámasszony azt hiszi, hogy fiam számára csak választanom kell, nagyon téved.
Fiamnak is van szeme és akarata is.
Nagyapánkról szállt reánk, ki a burkus háborúban hadakozott.
A Feketék mind vasfejűek; és végre is, minek erőltessem.
Ha idővel, halálom után, jó háza lesz és szép gazdasága meg marhája és egy kis pénze is, és ez mind az övé, úgy, hogy egy garas adósság sem fekszik rajta: miért ne legyen az övé felesége is, egészen az övé, mert ő szerette, ő választotta magának, és nem tartozik senkinek köszönettel, ki azt neki megszerezte.
András jó gyerek, s ha majd ő gazdálkodik helyettem , bizonyosan áldani fog mindazért, mit reá hagyok; én nem akarom, hogy ha házassága valahogy rosszul ütne ki, apját átkozza, valahányszor feleségére néz.
Apám is úgy cselekedett velem, és a dolog jól ütött ki.
Csakhogy jó és becsületes leány legyen, a többi mindegy.
A molnárné, ki asszony létére ily dolgokban több tapintattal bírt , nyugtalanabbá lett; férje teljesen helybenhagyá Fekete nézeteit, csak azt tevé hozzá, hogy Andrisnak nemcsak jó, becsületes, de szép feleség is kell ; mert mit érne az esztendő, bármi jó s termékeny legyen, ha tavaszkor nem hozna virágokat, mikből a fiatalság magának bokrétát köthessen.
- Az ellen nincs panasz - szólt Fekete.
- Andris csakugyan kikereste magának.
- És hát ki az? - kérdé a molnár bizodalmasan.
Az öreg Fekete, ki a molnárék óhajtását ismerte, sőt egykor osztá is, s ki jól tudta, mennyit tett önmaga azon remények táplálására, melyeket most meg kelle hiúsítania, némi zavarba jött e kérdés által.
Elébb egy pohár bort ivott ki, azután egy darab kenyeret evett reá, s csak úgy mondá ki végre , hogy az bizony nem más, mint Galambosné Mariskája.
Ha villám csap le, vagy a patak másfelé véve folyását, a malom kerekeit szárazon hagyja, a molnár nem lehete kellemetlenebből meglepetve, mint e név által.
- Ne beszéljen, komám! - kiáltá elbámulva -, ez csak tréfadolog.
- Már ezt csakugyan nem hitte volna senki - szólt a molnárné, kinek mosolygása úgy megváltozott, mint ha egy köcsög édes tejbe ecetet öntenek.
- Akár hiszik, akár nem - mondá Fekete, kinek csak ellenmondás kelle, hogy háromszáz hold földje minden tartozandóságaival eszébe jutván, vesztett egyensúlyát visszanyerje -, nincs szükségem senkinek hitére, hogy azt tegyem házamban, amit jónak látok.
Mariska jó leány, szépségre nincs párja a vidéken, Galambosné nemesasszony, s a leány is nemes.
- Könnyű magát nemesasszonynak mondani - szólt megvetéssel a molnárné -, azt idegen helyen mindenki teheti.
Koldus.
- Az az én dolgom - mondá Fekete mindig inkább felindulva.
- Andrásnak van miből tartania feleségét.
Galambosné tisztességes személy, és Mariska a comtesse-nek mindene.
Ha testvérek lennének, nem szerethetnék egymást inkább.
- A comtesse szeretheti azt, aki neki tetszik, és ha Viktám a háznál lett volna, azt bizonyosan még inkább szeretné.
Komámuram is azt veheti menyének , akit akar; de ami a nemességet illeti, az majd később válik meg.
- Majd megválik - szólt Fekete mindinkább nevekedő haraggal felkelve az asztaltól.
- Úgy hiszem, plébános urunk, ki a pecsétes leveleket mind megnézte, és maga mondta nekem, hogy Mariska igen jó nemes házból való, csak tud olvasni.
De majd utánanézek, s meglátom, Fekete Jánost ki tartja bolonddá.
Szeretném tudni, fiam miért ne vehetne magának nemes feleséget, ha neki úgy tetszik.
- Ha hozzámegy, miattam bizony teheti - mondá a molnárné élesen.
- Én se tehetek róla, ha Vikta nem tetszik neki - szólt az öreg Fekete.
- Neki szántam, de nem kell neki; és Vikta is, amint komámasszony mondja , nagyon megváltozott.
Oly leány, ki, ha a házhoz jövök, elmegy, és még azt se mondja, hogy Isten áldja meg, komám! - nekem se kell.
- Az komámuram dolga - szólt a molnárné -, ha Vikta Andrásnak nem kell, ő is el lehet nála nélkül; úgysem szereti, s ha elvette volna, csak engedelmességből teszi.
Akad annak még derekabb ember is.
- Sok szerencsét hozzá.
- Mi is a nemeskisasszonyhoz - mondá a molnárné, míg Fekete nagy mérgesen kiment.
Amint az ajtót hirtelen felnyitá, idegen asszonnyal találkozott.
Rongyos öltözete s arcának már első tekintetre meglepőleg kellemetlen kifejezése szerint ítélve, mely inkább rendetlen életnek, mint az ínségnek nyomait horda magán, kóborlónak látszott.
- Te meg mit akarsz itt, mit leskelődöl az ajtók mögött? - kérdé János haragosan, midőn az ajtót hirtelenül felrántva, az idegennel egyszerre szemközt állt.
- Minek leskelődném - szólt az idegen, ki valószínűleg szokva volt hasonló fogadtatáshoz, s a gazda haragos megszólításától nem ijedt meg -, csak azt akartam kérdezni, messze vagyok -e még Vérthalomtól.
- S mi dolgod van Vérthalmon?
A faluban nem tűrnek idegen koldusokat.
- Csak Galambosné asszonyt keresem, ki, amint hallom, a kastélyban kulcsárné.
- Talán valami régi ismerőse Galambosnénak - szólt a molnárné, ki azalatt szintén az ajtóhoz jött, s örömében, hogy komájának valami kellemetlent mondhat, még arról is elfeledkezett, hogy az idegen a konyhából valamit ellophatott volna - éppen jó helyen kérdezősködik, János gazda is jó ismerőse a kulcsárnénak.
- Ugye, Galambosné egy fiatal leányt tart magánál, mintegy tizenhat éves lehet? - kérdé az idegen.
- S mit akarsz te, haszontalan kóborló, Galambosné asszonytól?
- Ki tudja, talán valami nemes rokona - szólt a molnárné gúnyosan, az öreg Feketének mindig növekedő haragján gyönyörködve.
- Mit csúfolódnak velem - szólt az idegen alázatosan -, a nemzetes asszony előbbeni időben sok jót tett velem, s ha hozzá megyek, bizonyosan tudom , most is meg fog segíteni nyomorúságomban.
A kis leányt, ki nála lakik...
- Unokáját? - veté közbe kérdőleg a molnárné.
- Igen, unokáját - hamarjában csaknem elfelejtettem, hogy unokája volt - eleget cipeltem körül karjaimon.
Tudom, megnőtt és szép lehet.
Az öreg János, ki, midőn az idegen Galambosnét nemzetes asszonynak nevezé , félig ki vala engesztelve iránta, már azon ajánlatot akará neki tenni, hogy Vérthalmon keresse fel az ő házát is, de a molnárné gúnyos felszólítására , hogy miután az asszony úgyis Galambosnéhoz megy, legjobb lenne, ha őt szekéren magával vinné, újra megbosszankodott.
- Eltalál ő oda gyalog is - mondá haragosan, és nem kísértetve ki a malomból senki által, szekerére ült, a nagy ostort a béres kezéből kiragadta, s bosszúságában oly hatalmasan csapott az ökrök közé, hogy a béres zsákostól csaknem lefordult a szekérről.
Az idegen sebes léptekkel követé szekerét, kellemetlen arcán különös öröm vala kifejezve.
Míg a molnár a malomba ment, legényét megszidta, az őrlősök ellen káromkodott, és az inast megverte, addig a molnárné a házba visszamenve , leányát találta ott.
- Hát te hol kószálsz? - kérdé szigorúan.
Vikta azzal menté magát, hogy fekete cérnáért kellett mennie, hogy új szoknyáját megvarrja.
- Ezért máskor is elmehettél volna.
- De holnap vasárnap van, s nincs mit felvenni a templomba.
A molnárné első pillanatban meg akarta szidni leányát.
De midőn maga előtt látá őt, minden haragja eloszlott.
Vikta csaknem futva jött haza.
Kerek melle sebes lélegzetében emelkedett; a rózsának színe nem oly szép, mint az , mely kigyúlt arcain piroslott - s a mód, mellyel szemeit anyja előtt lesütötte, különös bájt adott egész kifejezésének.
Soha Vikta szépsége anyjának nem tűnt fel inkább, mint e pillanatban.
- S ez nem kell a haszontalan parasztnak - gondolá magában, s haragja ismét Fekete ellen fordult.
- Ne haragudjék, édesanyám - szólt Vikta anyjához emelve kérő szemeit -, úgy siettem, amint csak bírtam.
Nem gondoltam, hogy János bácsi ma oly jókor elmegy.
- Semmi János bácsi - mondá anyja bosszúsan -, paraszt ő is, fia is.
Szinte örülök, hogy nem voltál itthon.
Ha velök találkozol, akármelyikkel közülök , rá sem nézesz.
Találok én neked százszor derekabb férjet.
Maradjon magának fiával együtt a gőgös parasztja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE