Tőgyre rövidebbek lesznek a napok és egyre ko- J_'' rabban kezdődik a sötétség.
Már égett a lámpa az asztalomon.
Dessewffy Emil gróf eckartsaui útjáról beszélt .
Nagyítószerűen éles monokliját hol beleszorította a szemébe, hol hosszú, vékony ujjai között mozgatta a levegőben, mintha egy fényes tallér lenne.
Látszott rajta, hogy ideges, egymásra vetett lábát folyton váltogatta ...
Eszterházy Miklós, Wlassics, Széchenyi és én mentünk el.
A hercegprímás utolsó pillanatban lemondott.
Hogyan szánhatiák rá magukat erre a lépésre?
Az volt a szándékunk, hogy Károlyinak a király lemondatására irányuló mesterkedéseit meghiúsítjuk és arra vesszük rá Őfelségét, hogy ideiglenesen álljon félre.
A király eleinte semmiről sem akart hallani.
Azt mondta, ő megesküdött a magyar népnek; ha mások megszegik az esküjöket vele szemben, ám intézzék el a ielkiismeretükkel, ő nem lesz esküszegő.
Magyaráztuk a Felségnek , hogy miután hadúri jogait, fájdalom, már is átruházta Károlyira, ma jobban biztosítja szegény Magyarország és dinasztiája jövőjét egy átmeneti félreállással, mintha görcsösen köti magát a rideg joghoz.
Ezzel talán meghiúsíthatja a zavarosban halászoknak azt a törekvését, hogy egy erőszakos detro- nizálással befejezett tények elé állítsák a nemzetet.
A király dobbantott a lábával és többször ismételte, történjék akármi, nem áll félre.
A sorsdöntő lépés sokoldalú megvilágítása azonban mégis megérlelte őfelségében a meggyőződést, hogy az elkövetett tévedések után, nincs más megoldás.
Wlassics megszövegezte az okmányt, de véglegesen leírni nem lehetett, mert ívpapirost nem találtak az egész eckartsaui kastélyban.
Elküldték hát valami boltba papirosért .
Tinta se volt* tollat is keresni kellett.
Telt az idő, közben a király elment vadászd . . .
Vadászni ment?
— És a tragédia egy pillanatra komikumba torzult előttem.
Mi is megdöbbentünk, — mondotta Dessewffy.
— Utóbb derült ki, hogy nem volt a kastélyban egy falat élelem se.
A királynak vadat kellett hoznia , hogy a gyerekei és a királyné éhen ne maradjanak.
Szomorú az egész.
A ruháik is Bécsben maradtak.
Mikor Schön- brunnból elmentek, úgy dobáltak be sietve egypár holmit az autókba.
A gyermekeknek nincs váltam valójuk.
Több éjtszakán át egynemű nélkül aludtak.
Bécsbe pedig hiába üzennek, a kormányzótanács, amely védelmébe vette őket, még csak nem is válaszol.
A Habsburgok elkényeztetett osztrák és cseh arisztokráciájára kellett gondolnom .
Rájuk, akik a spanyol etiquette jogainál fogva halálosan megsértődtek, ha a Burgban egy udvari ünnepélyen nem állhatták a császár közvetlen közelében és tévedésből rangjuknál hátrább kerültek a sorban.
Hol voltak ők?
Hol volt az uralkodó vezérkara?
A kitüntetésektől fényes generálisok?
Hol volt főparancsnokával a testőrség, mely meghal, de nem adja meg magát?
Az utolsó schönbrunni napokban visszahúzódtak valamennyien, mint alkonyodó parttól az apály.
— "Nous étions tout seuls", — mondotta a királyné.
És azután ? ...
— kérdeztem Dessewffy grófot.
Nagysokára meghozták a papirost a boltból.
Két ívet össze-vissza és Széchenyi Emil leült, hogy az impurumot tisztába írja.
Neki volt a legszebb írása közöttünk.
Dessewffy megmutatta a hiteles szöveget. ..
Olvasni kezdtem:
"Trónraléptem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt .
Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének .
Ennélfogva minden részvételről az állami ügyek vezetésében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.
Kelt Eckartsau, 1918 november 13-án.
A király még akkor is tétovázott, mikor az okirat már aláírásra készen feküdt az asztalán.
És ahogy tollal kezében, kínlódva habozott, olyan megtörtnek látszott .
Az utóbbi napokban halántéka fölött megőszült a haja.
Egyszerre elfutotta a könny a szemét és nagy zokogással ráborult Hunyady vállára.
Bizony, senkinek se maradt ott száraz a szeme ...
Mialatt Dessewffy szomorúan tovább beszélt, egyszerre furcsán, hirtelen egy messze mese jutott eszembe.
Régen, egy falusi estén ...
Kinn fütyült az ősz a sötétben és a jegenyék búgtak szüntelenül, mint az orgonasípok egy fekete templomban.
Az alsó házban paszulyt fejtettek a cselédleányok.
A kemence tűzfénye bolondozott a kezükön, az ölükből lecsörögtek a téglapadlóra a száraz hüvelyek.
Katrin, a gazdasszony mesélt.
— És a király sátrába bementek nagy bárddal, buzogánnyal a gonosz lovagok és rettenetes hangon mondották: "Add ide a koronádat, mert különbenhalálnak halálával halsz meg".
A szép királyné összekulcsolta a két kezét.
És a király levette fejéről a koronáját ... így volt a mesében.
A cselédleányok megsiratták a szegény királyt és a szívükben neki volt igaza.
A mesében mindig a szerencsétleneknek van igazuk, a valóságban pedig annak, akinek szerencséje van.