ELTE regénykorpusz

Míg a malomban ezek történtek, Káldoryt nem messze onnan az erdőben találjuk .

Reggel vett levelei között egy vala Dárdaynétól, s ez őt a legnagyobb felgerjedésbe hozá.

Irma, mióta Káldorfalván volt, minden postával egy s néha két levelet írt .

Napjai, mióta Adorjántól megvált, látszólag szomorúan folytak.

Férjét betegebben találta, mint elhagyá.

Kizárólag ápolásának szentelé magát , annál buzgóbban fáradva körülötte, mennél vétkesebbnek érezé önmagát irányában; s miután a világ az élvezetet, melyet jobb emberek, s főképp nők abban találnak, ha magokat mások javára feláldozhatják, nem képes felfogni : mindenki sajnálkozással szólt felőle; de Irma belsejében sokszor szemrehányásokat tett magának, hogy magát ezen időközben oly boldognak érzi .

Tisztelte férjét, hálát, sőt szeretetet érzett az iránt, ki egész életén át atyailag őrködött fölötte, s most is gondoskodott jövőjéről.

De valahányszor a betegnek ápolására szüksége nem vala, Irma szabadon bocsátva gondolatait , Adorjánra emlékezett, s a lángoló szavakra, melyeket tőle, mikor utolszor együtt voltak, hallott - és szíve felzajgott örömében.

Hisz szeretve érzé magát, s bármi sötét jelen köre, bármi nehéz feladást adott neki végzete: a nő nem csügged el, ha, mint sziklák között az arany, a szerelem gazdag ere vonul át kemény életén, s ha e fonalat követheti, melyben egész kincse fekszik.

Előbb Káldoryhoz írt levelei csak szerelméről szóltak; de később egyes dolgok, miket azoktól hallott, kik férjét meglátogatták, s még inkább Káldorynak saját levelei, melyek mindig udvariasabbakká s ildomosabbakká váltak, Irmát ismét nyugtalanná tevék.

Leveleibe egyes panaszok vegyültek , kételyek, melyekért a másik lapon bocsánatot kért, melyeknek oktalanságát maga bizonyítá be magának, de melyek, mint minden sorából látszott, lelkét mindinkább elszomoríták, s e levelezést Adorjánnak napról napra kellemetlenebbé tevék.

A levél, melyet ma kapott, e tekintetben felülmúlta az előbbieket mind.

Irma keserű vádakkal lépett fel.

Felhozta a viszonyt, melyben Káldory Ormosyékhoz állt; egyes részleteket említett, mikből kitűnt, hogy mindenről, mi Káldorfalván történik, értesítve van.

Szemrehányásokat tett hívtelenségeért ; elmondá, hogy semmi mentséget el nem fogad, s hogy miután őt annyiszor megcsalta, szavak által magát többé nem hagyja megnyugtatni; hogy maga akarja széttörni a viszonyt, melynek élte boldogságát áldozta fel, de mely neki is csak kínos lehet, miután látja, hogy az Adorjánnak terhére vált .

Mindezek után azon kéréssel végzé levelét, hogy csak egypár sorral nyugtassa meg őt, ha másért nem, legalább könyörületből az iránt, ki neki mindent áldozott, és szerelme nélkül nem élhet.

Adorján a levél olvasása közben erősen fel vala indulva.

Hogyan tudhatja Irma mindezt? s mit feleljen reá?

- A levél tiszta, határozott választ kívánt, s ő maga sem volt még elhatározva semmire.

A viszony, melyben Ormosyékhoz állt, e két hónap alatt még barátságosabbá vált; alig múlt egy nap, melyben nálok ne lett volna, s néha késő estig maradt körükben; de mindezt a szomszédság s azon körülmény magyarázhatá meg, hogy mérföldekre senki sem lakott, kivel társalkodhatott volna; s ő mindeddig egy szót sem mondott , melyből valaki komolyabb szándékot következtethetne.

De ha arra, hogy a viszonyt, melyben Margithoz állt, felbonthatlanná tegye, elhatározva nem volt is, még kevésbé határozta el magát arra, hogy azt végképp felbontsa; s nem ez kívántatott -e tőle, s csak azért, hogy a viszony, melyben Irmához állt, felbonthatlanná váljék; hogy egész életére lekötve legyen ahhoz, kit tulajdonképp már rég nem szeretett.

Irmának egész levele oly gyöngédtelennek látszott - mi alkalmatlanul jő , közönségesen annak tartatik.

- A nő, ha követelve lép fel, mintha nőiségét vesztené el, még azok előtt is, kik abban, hogy a férfiú - az erősebb - a nőt, a gyengébbet csalja, semmit sem látnak, mi a férfiúi méltósággal ellenkeznék; és Adorján csak felgerjedt indulatait követve fogott a válaszhoz.

De midőn azt, mit első hevében írt, átolvasá, elpirult önmaga előtt, s félredobva pennáját, fegyvert vett vállára és az erdőbe ment.

Ha valaha vad biztosan járhatott vadász körül, úgy azt most bízvást teheté .

Adorján elmélyedve gondolataiba, ha őzek útját állják, talán észre sem veszi.

Neheztelt önmagára, neheztelt főképp Irmára.

- Miért keresi egész életének boldogságát abban, mi sok, de csak rövid örömöket adhat; miért szakítja le a virágot, mely éppen midőn birtokában biztosoknak véljük magunkat, fonnyad el leghamarább?

Tudhattam -e, hogy így veszi a dolgot: s ha oly szavakat s ígéreteket, melyeket mindenki konvencionális értelemben használ, ő, egymaga, szó szerint vett, én vagyok -e oka csalódásainak?

Nem életünk áprilisa -e a szerelem, hol mindenki előre tudja, hogy rá fog szedetni, s a fő gyönyör éppen a rászedésben és rászedetésben fekszik?

Adorján sokkal elmésebb ember volt, semhogy saját mentségére hasonló okoskodásoknak hiányában lehetne; de sokkal komolyabb természetű is, semhogy magát általok valóban megnyugtatva érezze.

Hogy magát önszeme előtt igazolja, Irma szeretetén kelle kétkednie, s miért ne kétkednék ő, ki életében annyit tapasztalt?

Ki biztosíthatja őt, hogy Irma szenvedélye nem tettetés, nem mesterileg betanult szerep, csak azért eljátszva, hogy őt állandóan lekösse.

Eszébe jutott, mit nagynénje írt volt neki.

Dárdaynak betegsége napról napra súlyosbodik; halála, melyről az egész város beszél , miért ne juthatna nejének is eszébe? és... iskolás gyermek vagyok -e én, vagy oly ember, kit nevetséges hiúsága elbódított, hogy mihelyt valakitől hallom , hogy nélkülem nem élhet, azonnal elhiggyem?

Minél többet gondolkozott a tárgyról, annál inkább elkeseredett Irma ellen, annál inkább el vala határozva, hogy viszonyát, melynek további folytatása őt saját szemei előtt is nevetségessé tenné, szétbontja.

Ily gondolatok között csaknem az erdő széléhez ért, közel a patakhoz, mely a malmot hajtá, s útját ez irányban elzárta.

Már vissza akart fordulni, midőn egy úriasan öltözött alak vonta magára figyelmét, mely a patak másik partján sietve közelített, s melyben azonnal Vámosyra ismert.

Egy fa mögé vonult , megvárva, míg amaz elment.

Később utána nézett.

Vámosy sietve haladt, míg a patak egyik kanyarulatánál fához kötött lovát elérte.

Ráveté magát és elnyargalt.

Káldory sokáig nézett utána.

- Hát ezért tudja Irma minden lépésemet? - szólt a legnagyobb elkeseredéssel - kémekkel vesz körül, megvesztegeti cselédeimet, hogy ha szolgaságomat megunnám, ha láncait szét akarom törni , jókor akadályozhasson, rimánkodásaival ha lehet, s ha nem, azáltal, hogy Ormosynét hazugságokkal ijesztgeti.

Hisz ily szerelem mire nem bírhatja az asszonyt, mit nem tesz menthetővé, természetessé.

Csakhogy az egész annyi szenvedély mellett nagyon is ügyesnek látszik.

Ha nyugodtan gondolkozik a tárgyról, abból, hogy Vámosy Káldorfalvára jött, s őt nem látogatta meg, bármi feltűnő volt is az, mindent inkább következtethetett volna, mint kémkedését.

Vilmos, ki könnyelműsége által csaknem híressé vált, valamennyi ember között legkevésbé vala e tisztre alkalmatos; s ha csakugyan az lett volna célja, hogy magának Káldoryról tudomást szerezzen, sokkal könnyebben érhette volna el ezt, ha házához megy .

Aztán nagynénje ismerte a viszonyt, melyben ő az Ormosyakhoz állt, és számos barátnéit erről, mint mindenről, mi szívén feküdt, kétségen kívül tudósította; nem volt tehát szükség kémre, hogy Irma azt, miről a fél város beszélt, szintén meghallja.

De Káldory nem gondolkozott nyugodtan, nem akart nyugodtan gondolkozni.

Neki ok kelle, hogy Irmára neheztelhessen, s azt Vámosy titkos megjelenésében feltalálta.

- Nem tűrhetem tovább.

Véget kell vetnem az egésznek - mondá magában, s ismét vállára veté fegyverét.

Vérthalom felé indult.

A vérthalmi kert csaknem a patakig ér.

Szemközt azon gyaloghíddal, melynek közelében Káldory Margittal először találkozott, s mely azóta újból készült , ajtó vezetett a kertbe.

- Mióta Káldory az Ormosyakat csaknem naponkint meglátogatá, többször erre ment.

Ma is erre vette útját.

A kertet az erdőtől, mely mindjárt a patak túlsó oldalán vette kezdetét, csak egy rét választá el.

Midőn idáig ért, s a kert magas fasudarai mögött a kastély fedele feltűnt szemei előtt, megállt.

Elébb el vala határozva, most újra ingadozott.

Törni akart Irmával, s be kezdé látni, hogy e nőnek szenvedélyessége mellett arra más mód alig marad , mint ha nagynénje tanácsát követi.

Szerette Margitot, vagy legalább meg vala győződve, hogy nálánál szebb, eszesebb s hozzá minden tekintetben illőbb nőt nem találhat - de vajon a mód, mely által Irmától szabadulni akar, nem rosszabb -e a bajnál, mely ellen használtatik? - vajon azért, hogy jelen kellemetlen helyzetéből szabaduljon, egész életét kell -e lekötnie?

Egész életét! de ha házasodik is, egész életét köti -e le?

Az életben, mint minden játéknál, a veszélynek nagysága csak a tételtől függ.

Ki egész vagyonát egy kártyára teszi; a hölgy, ki egyszer csalatkozva, mindenét elveszti; a férfi , ki eléggé balgatag, hogy azt, mi csak az élet szebbítésére való, egész jövője alapjának tekinti: azok remeghetnek az eldöntő pillanatban; de ő miért haboznék, miért félne csalódásoktól; hisz oly keveset remél!

- Soha fiatalember az élet Rubikonja előtt, melyen átlépni sokaknak annyi, mint egy hosszú háborúnak kezdete, nem érezheté magát nálánál nyugodtabban.

Caesar nem vala biztosabb győzelméről, s a páncélon, melyet ő keblén viselt, a tőrszúrások, mik reá netalán várnak, nem oly könnyen hatnak át.

- Margit jó családból való, gazdag, anyja áldott jó asszony, ki lehetetlenségeket követelni nem fog; és én szeretem a leányt, legalább amennyire szeretni képes vagyok; s ha ez Margit jelen fogalmai szerint nem elég is, sokkal eszesebb ő, mintsem, hogy idővel ki ne józanodnék.

Valóban nincs ok, hogy annyit töprenkedjem.

- És e gondolatok után, melyekkel rövid fontolgatásait végzé, Káldory határozott léptekkel átment a hídon, és a kerten keresztül a kastély felé tartott.

A nap alkonyhoz közelgett.

A gyeptér, mely a házat ezen oldalról környezé , majdnem egészen árnyékban állt; csak egy kis részére hatottak még a nap sugárai, azon szelíd esti világítást öntve el a virágágyak fölött, mely a dél ragyogó fényénél bájolóbb.

- Közel a házhoz egy padon Margit ült s olvasott.

Nem vevé észre Káldory közeledését, s ez egy ideig megállva, nyugodtan nézheté a bájló képet, melyet maga előtt látott.

Oly szép, oly csendes vala minden körös-körül, oly illő Margithoz, ki öntudatlan szépségében fejét lehajtva ült ott a virágok között, mintegy királynéja e népnek, mely lábai körül hajlong.

- Mintha bájkörben találná magát, hova a természet s az élet vészei nem hatottak még, hol a virág csak magától hullatja el leveleit, s a szívnek örömei, csak miután azokat egészen élvezé, vesznek el.

Végre Margit a könnyű zajra, melyet talán csak egy az ágak között repdeső madár okozott, felnézett, s Káldoryt meglátá; s ez közelítve elmondá, hogy miután vadászat közben csaknem a kertig ért, nem tagadhatta el magától, hogy egy pillanatra be ne jöjjön, s szomszédainak hogylétéről ne kérdezősködjék.

- Szegény anyámnak ismét feje fáj - mondá Margit, miután Káldory köszöntését viszonozta -, migrénje ma erősb, mint máskor, még engem is kiküldött szobájából.

Csak aludhatnék!

Abban, hogy a grófné, ki régóta főfájásban szenvedett, ma is rosszul érzé magát, nem volt semmi feltűnő, s mégis e hír különösen hatott Káldoryra .

Gyöngeségünknek érzete annyira velünkszületett, hogy még az erősebb kedély is, életének fontosabb pillanataiban felsőbb hatalom után tekint körül, s nyugodtabbnak érzi magát, ha a legközönségesebb körülményekben végzetének útmutatást keresve, magának elhitetheti, hogy határozataiban nem egyedül szabad akaratát követé.

És Káldory, ki egyébiránt nem vala előítéletes , abban, hogy Margitot éppen ma anyja nélkül találta, s vele magányosan szólhatott, mintegy a sorsnak nyilatkozását látá, mely őt feltételeiben megerősíté.

- Szótlanabb vala, mint máskor; s Margit, mintha sejdítené gondolatait, elfogultabbnak látszott, mint Káldory társaságában lenni szokott.

Közönyös tárgyakról szóltak; de társalgásukon ma bizonyos kényszerűség vala észrevehető; beszélgetésök bármire fordult, hamar lankadt; végre egészen hallgatva ültek egymás mellett.

- Ön ma rosszkedvű - szólt végre Margit hosszabb hallgatás után.

- S ezt miből következteti?

- Nem láttam még soha ily szótlanul.

- A beszédesség nem mindig jókedvünk jele.

- Ebből csak az következik, hogy ön máskor is rosszkedvű volt.

- S mi okom lehetne reá.

- Mit tudom én?

Talán megunta vidékünket.

Nem természetes -e, ha ön, ki egész életét nagy városokban töltötte, s kit kétségen kívül ismerősei visszahívnak, e magányban elégedetlennek érzi magát.

- Csakugyan hiszi, hogy más hely több vonzerővel bírhatna reám, mint ez, hol önt naponkint láthatom?

Adorján nem tartozott azok közé, kik nőket ízlés nélküli bókokkal untatnak , társalgása egyszerű s természetes volt.

Ki őt Margittal látá, inkább barátjának, mint udvarlónak tarthatta volna.

A váratlan szavak, még inkább a hang, mellyel azokat kimondá, mély benyomást tettek a hölgyre.

Mint ha a láthatáron, hol a hajnal változó színezetein függött tekintetünk, a napnak első sugárai terjednek el, s meglepve a pillanattól, melyet régen vártunk , melynek közeledését éreztük, lesütjük szemünket ennyi ragyogás előtt: ilyen vala e pillanat Margitnak.

El volt készülve reá; tudta, hogy jönni fog, s mégis alig viselheté el boldogságát.

Némán sütötte le szemét, csak pirulása s a boldog mosoly, mely ajkain lebegett, hirdeté érzeményeit.

- Margit! - mondá Adorján belső felgerjedésétől remegő hangon - szerethet -e engem?

Ne mondja senki, hogy az érzés, mellyel a hölgy kezét megragadta, csak színlelt vala; hogy lángoló szavai között, melyekben szerelmét előadta, egy volt, egyetlenegy, melynek igazságáról ő maga nem lett volna meggyőződve .

Ha a sötét szikla ormain a nap fényes sugarait látjuk, ha kemény faláról kedves szó hangzik előnkbe: amit látánk s hallánk, nem csalódás; csak külső hatások idézik elő, de a hang és fény azért nem kevésbé valók; ilyen az érzés: némely embereknél múlékony, mert nem belsejükből jő, de a pillanatban, melyben felszólal, tiszta és való.

Adorján e pillanatban önmaga meg vala győződve szerelméről, neki úgy látszott, mintha a hideg gúny, mellyel eddig a szerelemről szólt, az önösség, mely cselekvényeit irányozá, csak külső hiúságból felvett szín lett volna, s mintha csak most e pillanatban volna egészen való.

Nem belsejéből jő -e minden szó, melyet ajkai kimondanak, nem érzi -e tágulni keblét szerelmének bevallása által, mintha nagy tehertől menekülne meg; nem boldog -e, egészen boldog, midőn Margit halk s mégis oly határozott hangon kimondá, hogy szerelmét viszonozza, s ő elragadva érzelmeitől, a bájló hölgyet karjai közé szorítja?

Ó, Adorján e pillanatban szerette, forrón szerette Margitot!

Valamint akkor nem hazudott, midőn Irmát utolszor lángoló kebléhez szorítá, úgy ajkai most is csak való érzéseit mondták ki.

Ki ismeri a szívnek rejtélyeit, ki mondhatja, hogy azt, kiben később csalatkozánk, nem saját szíve ámította el elébb?

Sokáig szóltak egymással.

A nap lealkonyodott.

A madarak csevegése megszűnt , s az ég boltozatán egyes csillagok tűntek fel anélkül, hogy észrevennék.

- Ne várja senki, hogy beszélgetésöket leírjam.

- Adorján szavai bájló zeneként vonultak át Margit lelkén, melyet nem ismételhetünk, de melynek hatását megtartjuk, mint a napsugár, mely csak melegét hagyja maga után.

Ők boldogok voltak.

- S lássa, Adorján - mondá Margit bizodalmasan -, én mindezt előre láttam .

Már mikor először találkozánk, belső szózat mondá nekem, hogy e pillanat egész jövőmről határozott.

Néha csaknem szemrehányásokat tettem magamnak .

Ön, ki annyit látott, ki annyi nálamnál kitűnőbbet ismer, miként szerethetne engem?

Minek ámítom magamat oly reményekkel, melyek nem teljesülhetnek?

Ön oly nyugodtnak, oly közönyösnek látszott; de bármennyit küzdöttem reményeim ellen, bármennyire sírtam, ha este elment, s én azon meggyőződéssel tértem vissza szobámba, hogy anyám s a plébános beszélgetései önt inkább érdeklik , mintha velem szól: könnyeim között s okoskodásaim ellenére mindig visszatért a gondolat, hogy ön mégis szeretni fog.

Ó, én nagyon boldog vagyok.

Adorján mélyen meg vala hatva.

Van -e ember, ki a boldogságot, melyet a nőnek ő adott, hidegen nézhetné?

Szerencsésnek érezé ő is magát, de mihelyt az első elragadtatás pillanatai elmúltak, boldogsága közé egyes keserű érzések vegyültek.

Az egészen tiszta örömöt csak tiszta kebel ismerheti.

- Vajon teljesítheti -e ő a reményeket, melyekkel e hölgy reá feltekint; vajon visszaadhatja -e valaha a szerelemnek gazdag kincsét, melyet egészen neki ád ; ő, ki szívét oly szegénynek érzi?

- Ó, vajha oly boldoggá tehetném, mint érdemli, mint akarnám! - mondá, s arcai csaknem szomorú kifejezést vettek fel.

- Hogy kételkedhetik ezen?

- Lássa, Margit - mondá Adorján, s szavaiban mély érzés vala kifejezve -, ha kék szemébe nézek, mely annyi bizalommal tekint reám, ha a boldog körre gondolok, melyből önt kiragadom, lelkemet kínos bizonytalanság fogja el .

Fogom -e önt boldogíthatni?

- S nem szeret -e? - kérdé Margit bámulva.

- Ha valaha szerettem, ha e szív képes szeretni, úgy önt szeretem - mondá Adorján szomorúan -, de fogom -e boldogíthatni?

Nyugodtnak tart , megelégedettnek, hisz csak oly pillanatokban látott, hol ön közelében szerencsésnek éreztem magamat; de én nem vagyok az.

Külsőleg helyzetem irigyelhetőnek látszik, s életem ment vala azon nagyobb csapásoktól, melyek az emberek sajnálkozásának vagy legalább beszélgetéseinek tárgyul szolgálnak.

De ha múltamat ismerné, azon egyes eseményeket, melyekre magunk is alig emlékezünk, melyeket alig vevénk észre, oly parányiak azok, s melyek, mint a szüntelen egy helyre hulló cseppek, a legerősebb szívet lassankint kivájják; mint azon fellegek, melyek, ha a nap legszebben ragyog , lassankint támadnak, s végre egész láthatárunkat elborítják: akkor átlátná , miért kétkedem.

- Én nem vagyok oly szerencsés, minőnek gondol; ki tudja , lehetek -e valaha egészen azzá még szerelme által is; s csak ki magát egészen boldognak érzi, az boldogíthat egészen.

Margit mélyen meghatva hallgatá e szavakat, s ha lehetséges, még boldogabbnak érezé magát, még inkább szerette Adorjánt, mint elébb.

Hisz mint a nap sugárai a sötét helyen melegebbek, úgy a nő szerelme erősebb, hol bánatot talál.

- Attól ne féljen - mondá érzékenyen.

- Ha keservei voltak, nem közölheti -e velem, nem viselhetjük -e együtt a terhet, mely szívén fekszik? s ha kedélye néha elborul, nem fogom -e mondhatni magamnak, hogy nélkülem még szomorúbb volna?

S ön nem fog szomorú maradni, higgye el.

Bármi sötétek emlékei, én nem akarom, nem tűröm, hogy szomorú legyen; annyira eltöltök mindent boldogságommal, hogy mellette semmi egyéb el nem fér.

Ön nem ismer engem; én akaratos, elkényeztetett leány vagyok, végre ön is engedni fog, ha erősen akarom, hogy szerencsés legyen.

Annyi bizodalom, oly leírhatlan boldogság volt kifejezve arcán.

Adorján elragadtatva, a bájló hölgyet karjai közé szorítá.

- Ugye, boldog lesz, egész boldog, már az én kedvemért - rebegé emez, midőn a forró ölelésnek átengedve magát, kedvesére feltekintett.

- Miként ne lennék az, ha szeret - mondá Adorján, a szerelemnek első lángoló csókját nyomva kedves ajkaira.

- Most jerünk anyámhoz - mondá Margit, midőn Adorján kezét szorítva, karjai közül szelíden kibontakozott -, jerünk hozzá, s kérjük áldását.

Egymásnak kezét fogva, indultak a ház felé.

Csendesen - miért siessenek, hisz céljokat elérték?

Margit soha életében nyugodtabbnak nem érzé magát, mint e pillanatban.

Szó nélkül - hisz mit mondhatnának egymásnak; a boldogságot , mely szívöket tölti, szó mégsem fejezhetné ki.

Margit maga ment be anyjához, kevés pillanat múlva kijött, s Adorjánt kezénél fogva, örömtől ragyogó arccal vezeté be.

A grófné felkelve pamlagáról, hol az egész délutánt töltötte, elejökbe jött .

- Szólni akart, de felgerjedése nem engedé; s midőn Adorján beszélni kezdett, sírva nyakába borult.

- Ó, tegye boldoggá - mondá.

- Egyetlen gyermekem ő, mindenem, s én önre bízom.

- Szavait könnyei fojtották el.

A mondhatlan gyönyört, a keserves bánatot, mely az anyának szívét egyszerre eltölti, midőn gyermekét boldogan látva, eszébe jut, hogy e boldogság őt kedvesétől elszakítja; midőn életének feladását betöltve gondolja, s egyszersmind érzi, hogy gyermekének szerencséje ezentúl mástól függ; midőn annyi évnek reményei végre teljesültek, de éppen akkor, midőn egész boldogságától meg kell válnia - ó, a legfőbb, legtisztább szeretet egész malasztját s minden kínjait egy rövid percben egyesülve, miként azt csak anya érezheti, ki írhatja le?!

Káldory késő estvéig maradt.

Miután elment, a grófné s leánya még sokáig beszéltek egymással, s már éjfél vala, mikor Margit szobájába tért.

- Te még itt? - mondá meglepetve, midőn Mariska jött elébe.

- Nem fekhettem le, mielőtt el nem mondom.

Andris szeret.

- Szólt veled?

- Ó és mily kedves, szívreható szavakban mondott el mindent; sírhatnék örömömben, ha reá gondolok.

S apjának sincs ellenére, holnap reggel maga jő el nagyanyámhoz s megkér.

A világon nincs is oly boldog teremtés, mint én vagyok.

- Nem mondtam -e mindig? - szólt Margit, kire barátnéjának öröme saját boldogságának érzetében kétszeresen hatott.

- Én sohasem hittem.

Az öreg Fekete nagyon gazdag ember, s oly kevélynek látszik, és mi szegények vagyunk.

Mikor gyermekek voltunk, s András mindig körülöttem forgolódott, sokszor hallottam, hogy belőlünk még egy pár lesz , és akkor magam is azt hittem.

De mióta felnőttünk, András annyira megváltozott.

Alig szólt velem; mintha kerülne.

- Néha fájt.

Sokszor eszembe jutott, hogy ha szegény vagyok is, mégsem kellene így bánni velem; de hiába , nem vagyok én neki való - gondoltam magamban -, talán észreveszi, hogy őt még mindig szeretem, mint annakelőtte, s nem akar bolonddá tartani.

Isten áldja meg ezért is.

- Minap, mikor keszkenőmet hozta, egészen zavarba jöttem.

Annyiszor látta fejemen, miként is gondolhatta, hogy a kisasszonyé ?

Egyszerű pipiszőr kendő volt, milyet a comtesse sohasem hord.

De ha tudta , hogy az én kendőm, miért jött volna át a megáradt patakon, hol csaknem belefúlt?

Egész éjszaka egy percig sem aludtam, mindig ezen törtem fejemet .

- Másnap találkoztunk.

András neheztelt.

Szemrehányásokat tett.

Mondta, hogy ha bajom történt volna, szegény nagyanyám talán nem is élhetné túl.

A tisztelendő úr sem pirongatott ki keményebben, mikor hazajöttünk; és én tudtam, hogy az egésznek oka nem én vagyok, s szemrehányásai úgy fájtak , hogy mikor elment, talán egy óráig sírtam, de azért mégsem haragudtam reá .

Azóta többször összejöttünk, s néha magam is azt gondoltam, mintha nem véletlenül történt volna.

Keveset beszélt, csak egyszer mondta, hogy jövő vásárra egy új pipiszőr kendőt vesz, s hogy akkor majd azt, melyet a patakból kihozott, elkéri s elteszi örök emlékül; de nekem mindig úgy látszott, mintha valami szívén feküdnék, mit mondani akar; talán, hogy Viktát veszi el, miről az egész faluban beszéltek.

Végre ma mindent elmondott.

Hogy mindig szeretett, s nem is vett volna soha életében más feleséget, mert neki senki sem kellett a világon, mint csak én, de hogy apja ellenezte.

Még azt is feltette magában, hogy katonának áll be; de apja mindig csak azt akarta, hogy Viktát vegye el, és ő meg hogy hagyhatta volna el apját vén napjaira.

Én nem is beszélhetek el mindent úgy, amint ő mondta .

Végre a tisztelendő úr mindent rendbehozott, és most az öreg Fekete is azt akarja, hogy engem vegyen el, s maga jön holnap kérőbe.

Isten maga tudja , hogyan érdemeltem ennyi szerencsét.

- S ki érdemlené, ha te nem?

- És ha még azt hallotta volna, milyeneket mondott!

Hogy házánál nem lesz oly kényelmes életem, minőhöz a kastélyban szokva vagyok, mert az öregúr heves , és a béresekkel sok baj van; de hogy azért ne féljek, s ha nehezemre esik is, viseljem el az ő kedvéért; mintha Isten tudja, ki volnék, s mintha nem érezném magamat boldognak, ha a legrosszabb viskóban kellene laknom, s kapálva keresnem mindennapi kenyeremet, csak ő szeressen.

- Ó, te nagyon boldog léssz, oly boldog, mint én magam - mondá Margit barátnéja kezét megragadva -, tudod -e, hogy én is mátka vagyok?

- Ön, Margit?

Margit röviden elmondá a történteket.

- És egy napon mindketten, ugyanazon napon.

Ó, ez szép! - kiálta Maris , örömében összecsapva kezeit.

- És egy napon fogjuk tartani menyegzőnket is - szólt Margit elragadtatva.

- Isten maga is úgy akarta, hogy egész boldogságunk közös legyen.

- S a hölgyek örömittasan borultak egymásnak karjai közé.

Az éj beszélgetések között múlt el.

Újra elmondák egymásnak az imént lefolyt órák történetét, s mindig új részletek jutottak eszökbe, melyeket elébb felhozni elmulasztottak; szóltak a múltról, melynek legfontosabb eseményei előttök most oly gyermekeseknek látszottak, s a boldog jövőről.

- Most elmegyek - mondá végre Maris, midőn észrevevé, hogy a gyertyák csaknem egészen leégtek.

- Már piroslani kezd az ég.

Nagyanyám mindjárt felébred; s mit mondana a grófné, ha megtudná, hogy egész éjjel nem is feküdtünk le.

- Nem alhatnám - szólt Margit felgerjedve -, ne hagyj el, úgyis ki tudja, mi távol szakít egymástól végzetünk!

Margit lelke egy pillanatra elborult.

Eszébe jutott, hogy a körtől, melyben annyi szeretetet talált, meg kell válnia, s felsóhajtott.

- S ha el kell is válnunk, s ha a fényes világba, melyben élni fog, nem léphetek is: nem maradnak -e szíveink egyesülve, nem fogom -e tudni, hogy Margitom boldog?

- Igazságod van, mi egyesülve maradunk, egyiránt boldogok.

Ó, Istenem, mi szép az élet!

Margit még egyszer forrón kebléhez szorítá barátnéját.

Így váltak el egymástól.

A kert már világos volt, a közelgő nap pirosra festé az egész eget.

Ó, de e szín nem vala oly bájoló, mint az, melyre öröm és szeretet a hölgyek arcait festék.

- Egy derült napnak első hasadása lángol -e arcaikon, vagy végsugárai, melyek után csak sötét órák következnek: ki tudja ezt?

Ó, de a pillanat azért szép vala, oly szép, minőre az életben csak egyszer találunk.

Eötvös József

A nővérek

17

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

17