Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
T7jen Károlyi Mihály!
Válasszuk meg a köztársaság elnökévé!
— Ezt ordítja ma minden plakát.
Fehér papírragya verte ki megint a házakat.
Károlyi Mihály a háború első esztendejében fogadott rá, hogy ő lesz a magyar köztársaság elnöke . ..
Megnyeri-e holnap a fogadást?
De bárki nyerné is meg, a vesztes Magyarország lesz.
Plakátok, friss plakátok kerülnek a régiek fölé.
Új szégyen takarja be a tegnapit és az élet csak ennyiben változik.
A körutakon nagy lobogókat akasztanak bele a szélbe.
Zászlókat vonnak fel a villanylámpák oszlopára, a kapuk felett pedig csak fityegnek tovább a régi lobogók.
A kormány elrendelte, hogy minden házat díszítsenek fél az országban és sajtójában készíti a hangulatot holnapra.
Vastag betűk hirdetik:
"A francia lövészárkokban kitűzték a vörös zászlót."
"Belgiumban kitört a forradalom" ...
"Svájc a forradalom küszöbén" ..
Hallottam az utcán, ahogy egy kis iskolásleány mondta a barátnőjének: — Nagy ember az a Károlyi, divatot csinált, most már minket utánoznak még a franciák is ...
"Éljen" . .. visították felém a falak és a kirakatok, de az emberek hallgattak .
Miért hallgatnak?
Miértnem tépik le a gyalázatos papirosokat ?
Miért nyugosz- nak bele, miért vagyok egyedül az ellentmondásban?
Vagy többen is vagyunk, csak nem tudunk egymásról ?
Figyelmesen néztem az elhaladó arcokat.
Tekintetük közömbösen hullott le a plakátokról.
Minden mindegy nekik.
És mintha kergettek volna, sebesen, idegenül mentem odébb az ólmos lelkű tömegen át.
A Károlyi-palotához értem.
Az egyemeletes empirc- ház alacsonynak látszott öreg tetője alatt, mintha laposra feküdt volna a magas, újkeletű épületek között.
Az ablaksor sötét volt.
Károlyi már felköltözködött a miniszterelnökségre.
Az emeleten csak a félpalota bérlője, gróf Mikes Ármin lakott.
A feleségéhez mentem.
Az októberi napok óta nem jártam ott.
Csengetésemre a kis gyalogkapu mintegy magától, nesztelenül felnyílt.
A portás kinézett a páholyából és megint eltűnt.
Csend volt, semmi se mozdult.
A homályba nyúló, mély kapuboltozat alatt csak lépéseim kongtak, olyan furcsán kongtak, mintha láthatatlan kezek utánam dobáltak volna valamit.
Egy pillanatra megálltam.
A hely lelke suttogott a sötétben.
Jobbról üvegezett ajtón át hosszú folyosó látszott.
Forradalmi képek voltak a falán és valahol, a végéből kis lépcső vezetett fel Károlyi lakásába.
Kínos érzés lepett meg, mint mikor az ember oiyan házban jár, amelyikben gyilkosság történt.
Ott fenn, a most világtalan szobákban, ott gyűltek össze októberi éjtszakákon az árulók , esküszegő tisztek, galileista diákok, felbérelt katonaszökevények.
Összesúgva ott tanácskoztak azok, akik minket eladtak és halálra ítélték maguk között Tisza Istvánt.
Odébb mentem.
A nagy lépcsőház homályából mint, egy megdermedt fehér zuhatag , ömlött le elém amárvány.
Túl a kertben huhogtak a fák a hideg széltől.
Mikes Árminnénál meleg és világos volt a kis szalon.
Erdélyiek voltak együtt és a szoba körül, melyben összegyűltek, mintha elsüllyedt volna a megjelölt ház és túl a város is.
Számomra egyszerre magányosan, könnyes szemmel csak az erdélyi fájdalom élt.
És a kétségbeesésem megenyhült.
Nem hordoztam többé egyedül.
Itt velem viselték mind.
Segítettek emelni, mert ők tudják, mi a hazaszeretet.
Régi örökség őnáluk.
Az erő és akarat, mely a magyarságot szerencsétlen századokban ébren tartotta, Erdélyből lobbant fel, mikor délről a török, nyugatról a német taposta bele sírgödrökbe a magyar tüzet.
Mikor mindenütt kialudt, őnáluk égett .
És fajunk annyi sötét éjtszakája után onnan hozott magának új lángot, hogy megint bevilágítsa haldokló országát.
Nagyszerű, fájdalmas Erdély, miféle hála járt ezért?
Ott ültek együtt, erdélyiek, asszonyok, ősi fejedelmek vére, árnyékos szemű szenvedők.
És mialatt rájuk néztem, a szép, finom fejek hátterében lassan , tétován, mint régi mesterek arcképein, kéken-zöld táj sejtelme rajzolódott .
Mintha egy ódon smaragdgyűrű kövén át látszott volna, messze álomszerű fák bontakoztak.
Két hegyes jegenye szúrt bele az égbe.
Lenn lágyan mély réten át, a füzek alatt, ezüst patak futott.
A keményen kanyargó fehér úton szekerek zörögtek; egy lovas ember poroszkált és a ló marján keresztben zsák feküdt.
Túl , bársonyos dombba szökött a rét és a tövén öreg templomtorony, egy kis falu , kicsiny székely falu...
— Egy vándor mondta el a történetét e nyáron* túl a Királyhágón, hogy arra jártam nálatok.
A háború alatt esett meg 1916-ban.
Akkor, mikor először nyargalt szét a vészhír a végeken és egy éjszakán felsikoltott a védtelen Erdély: "Jönnek az oláhok!"
A hír őrjöngve vonaglott át a vármegyéken, vágtatott a távíródrótokon, kongott a harangokban: "Meneküljetek!"...
Egyik falu sodorta magával a másikat.
Erdély népe futott.
Gelence határában, a csalitos ér partján, a domb tövén mély volt a csend.
Az emberek, mint minden más napon, kinn dolgoztak a földeken.
A nyitva- hagyott erdélyi szorosokon ezalatt lopództak óvatosan befelé a hitszegő, bocskoros oláhok.
Egy alkonyaton orvul, mim az alattomos, csúnya halál, kirohantak az erdők sűrűjéből és rácsaptak a gelencei népre kinn a földeken, békés munkája közben.
Védtelenek voltak!
Csak egy öreg székely emelte fői az ásóját és bődülve rohant a puskák közé.
Leütötték, de nem halt meg.
Véresen rászegezték hát egy deszkára és bevonszoiták az erdőbe, hogy meghaljon magányosan.
Napestig hallatszott, ahogy hörögve, rettentően átkozta az oláhokat.
Gelence így tudta meg, hogy betört az ellenség Erdélybe...
A vészkiáltás riadója kihagyta, elkerülte.
Csak zümmögtek felette a távírósodronyok, de a hír nem állt meg, elfutott a drótokon, se szó, se hang nem szállt le hozzá, hogy óvjon , intsen.
Megfeledkezett a kormány, a vármegye, a járás — megfeledkezett Magyarország a kis faluról.
— Egy vándor mondta el, Gelence határán, mikor még mieink voltak az ősi végek.
És ahogy hallgattam, a bús történet egyre nagyobb és mélyebb lett, olyan mély , hogy belefért egész Erdély. . .
A gelencei domb Erdély minden havasa volt, a kispatak Erdély minden vize és a falu sorsa minden erdélyi sorsok.
— Emlékeztek, lenn Háromszékben, akkor nyáron, ott ígértem, hogy megírom Erdély könyvét.
És belekiáltom a lelkekbe a földetek, a fajotok igazát.
Vádat emelek azért, ami veletek történt, kérdőre vonom azokat, akik Magyarország sorsát intézték és Erdély magyar népéről mindig megfeledkeztek.
Kiszolgáltattak mindenkinek, nem adtak fegyvert se a telketekbe, se a kezetekbe.
Elfeledett falu!...
Emlékeztek.
Tima, Ilona?
Azt mondtam akkor, ez lesz a könyvem címe .
Magyarország hatalmasai számára csak elfeledett falu voltatok.
Sohase fájt nekik az erdélyi fájdalom!
És ez a mostani kormány túltesz mindenen.
Mintha szántszándékkal akarna elpusztítani benneteket, az oláh irredenta régi cinkosát küldte ki, hogy tulajdon halálra szánt áldozata felett védőbeszédet mondjon: Erdély sorsáról Jászi Oszkár alkudozik ma Aradon...
Ütálat és tiltakozó harag látszott az erdélyi asszonyok arcán.
A galíciai származású, az internacionalista, aki Keleti-Svájcot akar csinálni országunkból és úgy gyűlöl mindent, ami magyar, hogy még faja elővigyázatosságáról is megfeledkezve, mikor rólunk beszélt, tajtékozva csattant fel belőle: "Ki kell irtani őket, ha nem engedelmeskednek".
— Öt küldik oda, hogy tárgyaljon a gyűlölt magyar faj nevében.
Es úgy tárgyalt, mintha bosszút akarna állni a nemzeten, mely befogadta; lemond arról, ami nem az övé; jogokat ad fel, amelyek a mieink, elalkussza Erdélyt Maniu oláh nemzeti tanácsának, melyet Károlyival maga Jászi segített életre az októberi napon.
Aradon az oláhok már nemzeti szuverénitásukról beszélnek!
"Román imperiumot" követelnek és huszonhat magyár vármegyét!
Követelik, hogy a magyar népkormány lefegyverezze a csendőrséget és oszlassa fel a magyar nemzeti gárdát, büntesse meg az erélyes magyar riszteket , de... küldjön fegyvereket az oláh nemzeti gárdák részére és legénységi zsoidot , tiszti fizetéseket a magyar adófizetők pénzéből.
Jászi és Varjasi, a forradalmi kormánybiztos ezt is megígérte.
Az oláhok pedig csak húzták a tárgyalást és egyre élesebb és követelőbb lett a hangjuk, mert hiszen ők tudták, hogy az oláh királysági csapatok minden órával mélyebben nyomulnak be Erdély védtelen földjére.
És mialatt az aradi vármegyeházán folyt a vérszüret az árulók között, lenn a Maros hídján, kelet felől, Mackensen mindig győztes hadseregének főoszlopa dübörgött át.
Automobil-kolonnák jöttek végeláthatatlan sorban.
Mögöttük a írén, ponyvával letakart társzekerek, teherautók, kis echós-szekerek, kocsik özönlése.
Órák és napok telnek el és ők még mindig mennek, rendben, szürkén , komoran.
Nem rabolnak, nem fosztogatnak, csak mennek szüntelenül, a balkáni hegyek alól, az erdélyi végekről, Magyarországon át.
Gyalogosan, lóháton , kocsin, zárt sorokban, némán hazafelé.
A reménység vonul el és Károlyi remegve figyeli; ha visszafordulna, ha felemelné az öklét...
A bárány- bőrsüveges oláh fej pedig felbukkan a hegyek élén, utánuk néz a németeknek és a bocskor rátipor Erdély szívére.
Felgyülemlő nagy keserűségem egyetlen szóban csapott ki: Visszavesszük!
Az erdélyi asszonyok megszorították a kezemet.
— Visszavesszük — mondotta az egyik, — nem tudom, de érzem, hogy úgy lesz!
Amint a Károlyi-palota kapuján kifordultam, Bélatestvéremet láttam jönni magam felé az utcán.
Siettünk mind a Retten.
Szinte mentében szólt oda hirtelen: — Ritoók Emmával találkoztam, ő is kétségbe van esve.
Azt üzeni, lelki szükség neki, hogy veled beszéljen.
— Megint eszembe jutótt, sokan vagyunk, akik egyet érzünk, csak nem tudunk egymásról...
A villamoskocsi megállt a József-körút sarkán.
Előreléptem, hogy leszálljak .
Valaki hátulról meglökött.
A lépcső kimaradt a lábam alól és zuhanva arccal lebuktam az utcai piszokba.
Fektémben ösztönösen visszanéztem.
Vadonatúj tábori egyenruhában egy kövér fiatal férfi volt, aki lelökött.
Jellegzetes orra puha zacskóban lógott a szája fölé.
Szintúgy, mintha két dülledt, közelálló szeme fröccsentette volna ki az arca közepéből.
Átugrott felettem, nem szólt és nem is segített.
Sietős útja voll...
Még láttam két húsos fülét a sapkája mellett , amint rohanva odébb ment.
A pesti utca mai lelkének egy mozdulata volt ez.
Csak azért jegyeztem fel .
Különben pedig kificamítottam a lábamat.
November 16 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE