Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
18
A vérthalmi kastély földszinti részét, a termen kívül, mely a verandára nyílt, s honnan egy vas csigalépcső egyenesen a grófné szobáiba vezetett , konyha, kamarák s cselédszobák foglalák el.
Itt lakott Galambosné asszony is.
A lakás magában véve elég szerény.
A tágas, boltozott szoba, melynek a folyosóra nyíló egyetlen ablakát erős vasrostély oltalmazá, főképp borús napokon homályos; s a tiszta, évenkint húsvét előtt újra meszeltetni szokott falaknak néhány fekete rámába foglalt szentképnél nincs egyéb ékességök.
A számozott barna almáriomok, melyek a szobának két falát elfoglalják, s hol Galambosné az uraság fehér ruháját tartja; a nagy tölgyasztal, melyen azt mosásnapokon kirakja; a fekete bőrszékek, a házzal együtt készült ószerű kályha, a szobát még sötétebbé teszik; s mégis mindez együttvéve a belépőre kellemes benyomást tesz.
A szobában nincs semmi, mi csak ékességül szolgálna; de az egyszerű ablakfüggönyök tisztaságukban oly fehérek, mintha azért függesztették volna fel, hogy a szobában világot terjesszenek, nem hogy azt kizárják; a virágos kamuka, mely az ágyakat beborítja, a fényes rézkereszt, mely az öreg Galambosné ágya fölött függ, s a néhány virágcserép, melyet Mariska az ablakba állított, az egész szobának különösen vidám színezetet adnak.
Az egész nem látszott túlteltnek, s mégis mindenki , ha körültekintett, átlátá, hogy e szobában semmi több nem férne el, sőt ha a bútorokat újra kellene elhelyezni, azokat ismét csak a mostani rendben lehetne felállítani.
- Minden azon helyen állt, melyen egyedül állhatott, s mégis ha az egészből csak egy darab elvétetnék, például csak a magas szekrény, melynek kilenc fiókja, a szolgálók és parasztasszonyok nagy bámulására, egy kulcsforgatásra egyszerre nyílik és záródik, s hol Galambosné asszonyom a fűszerféléket tartja - a kályha s ajtó közötti rövid fal már üresnek látszanék.
Itt találjuk Galambosné asszonyt.
Máskor vasárnapokon a templomból visszatérve az ablak mellett álló kis asztalkához ült, s a Szentek életé-ben olvasgatott ; csak ha a szakács vagy a szolgálók közül valamelyik jött szobájába, nézett fel könyvéből, s asztala előtt a falba vert szegeken függő kulcsai közül egyet csendesen levéve, kiadta azt, mire éppen szükség vala, s mihelyt dolgát elvégzé, ismét tovább olvasott.
Ma rendkívüli tevékenységben találjuk őt.
Nyitatlanul fekszik asztalán a nagy negyedrétű kötet, amint azt Maris reggel számára odakészítette, és ha a fekete csipkés főkötő, melyet csak ünnepeken viselt, nem lenne fején, nem hinné senki, hogy vasárnap van .
Sürög-forog szobájában, tiszta kendővel törölgeti az asztalt, újra lesimítja az ágyak takaróit, még szebb rendbe helyezi el a kávés csészéket és díszpoharakat, melyek almáriomán az óra körül állnak, egyszóval mindenből látni, hogy vendéget vár, s pedig olyat, kinek fogadása reá nézve rendkívüli fontossággal bír.
Minden mozdulatából látszik felgerjedése, s ámbár hetvenhez közelít, ma veszi észre először, hogy reszketni kezd.
De e felgerjedést öröm okozta.
Szelíd arcát, mely máskor nyugodt megelégedést fejezett ki, ma boldogság lelkesíté.
Oly szerencsésnek érezé magát; sírhatna örömében, s mert könnyei nincsenek, csak mosolyog.
Hisz az Isten minden reményei fölött megáldotta őt.
Más az ő helyzetében, ha a múltra visszatekint, talán panaszra fakad végzete ellen, mely szerény körében őt sem kímélte meg az élet keserűségeitől.
Jókor elvesztette férjét.
Kevéssel később halt meg leánya, kit a felföldön egy kasznárhoz adott, s kit férjével együtt a kolera elragadt; s mikor onnan , hol éppen látogatóban volt, hazautazott, még útközben ugyanezen betegségben elveszett a kisgyermek is, kit leánya halálos ágyán reáhagyott.
Ő mélyen érezte e csapásokat, ennyi veszteségnek emléke néha keserű cseppeket facsart szemeiből, de mindez nem feledteté el vele azon jót, mit életében talált ; neki úgy látszott, hogy a szerencse, melyet férjével annyi éven át élvezett , mindazon felszámlálhatlan anyai öröm, melyet leányában talált, a boldogság , mellyel unokáját először szívéhez szorítá, s míg élt, ápolta, a fájdalmat , melyet vesztökön érezett, sokkal felülmúlták.
S nem tapasztalta -e Isten különös gondviselését még abban is, hogy valahányszor különös baj érte , mindig talált valamit, miben különös vigasztalást lelhetett?
- Mikor férje meghalt, leánya jegyben járt; mikor leányát elveszte, a kisgyermekről kelle gondoskodnia; s mikor ez is meghalt - az Isten mintegy csuda által a kis Mariskát adta karjai közé.
S mily kellemesen folytak napjai!
Egyike volt ő azoknak, kiket Isten - mint az öreg plébános sokszor mondá - csak azért teremtett, hogy a zavart, melyet a világon mások okoznak, rendbehozzák .
Jelen köre olyan vala, mely ezen hajlamainak megfelelt.
A háztartás igénybe vevé minden idejét s tehetségeit, de nem múlta felül azokat; s a folytonos tevékenység olyannyira nem fárasztá őt el, hogy néha alig foghatá meg, miért tulajdoníttatik neki érdemül az, mit oly könnyen teljesít, s mit helyében bizonyosan mindenki szintúgy tehetne.
- Mégis szerencsés asszony vagyok én - így gondolkozott magában -, ki hitte volna, hogy vén napjaimra még ily boldog leszek.
Amit csak kívánok , teljesül.
És szegény Mariskám! mennyi öröm vár reá.
Andris oly jó ember , szeretik egymást, s mily nagy gazdasága lesz.
- Lelke boldog ábrándokba merült.
Már Fekete nagy házában látta kedvesét, a tágas udvaron, a nagy éléskamarában, gondoskodva mindenről, intézve, rendben tartva mindent, amint tőle tanulta.
A ház gazdasága nőtt, minden gyarapodott gondviselése alatt , és az öreg János, a cselédek, a háznak jelen s jövendő lakói megelégedve csoportosulnak Mariska körül, s mindenki érzi, hogy e jólétet neki köszöni .
Mi szép napok várnak a kedves gyermekre, éppen olyanok, minők képében az öreg Galambosné magának a szerencsét képzelé, tele munkával és szeretettel .
Soha költő a jövőt nem látta szebben képzeletében; hisz költő minden szív , mely szeretni tud.
Ábrándjaiból erős kocogás ébreszté fel őt, s midőn az ajtó felé fordult, az öreg Fekete helyett egy idegen koldusasszony lépett a szobába.
Megjelenésében nem vala semmi meglepő.
- Az alamizsnát Galambosné osztogatta a háznál, s így természetesnek látszott, hogy ez idegen koldus is hozzá fordult.
Nyugodtan asztalához ment, s már felnyitá fiókját, midőn az idegen észrevéve szándékát, azon nyilatkozattal lepte meg, hogy neki nem kell alamizsna.
- Sose fáradjon miattam a nemzetes asszony.
Nem jöttem én koldulni.
Adja a pár krajcárt vagy garast másnak, én azért nem vagyok itt.
- Ha mással segíthetek, szívesen teszem azt is - mondá Galambosné, kinek az idegen egész külseje visszatetszett.
- Én nem kérek semmit - szólt ismét az idegen -, csak azt keresem, mi az enyim, s mit tőlem senki a világon nem tagadhat meg.
- S mi lenne az? - kérdé Galambosné bámulva.
- Hát nem ismer többé? - folytatá az elébbi gúnyosan.
- Uramfia, én reábízom kincsemet, szüntelen eszemben tartom képét, bebarangolom a fél országot, míg nyomára jövök, s mikor végre feltalálom, nem ismer.
Hiába, ilyen a világ , akinek jó dolga van, hamar felejt; s aztán kissé talán meg is változtam.
A sok gond és nyomorúság hamar megviseli az embert.
Midőn Galambosné az idegen vörhenyős képét, melyen az iszákosság csalhatlan nyomai látszottak, jobban megnézte, s a pálinkaszagból, mely a szobába léptével elterjedt, észrevette, hogy szokott élvezetében ma bőven részesült , meg vala győződve, hogy részeg.
- Ha beszéde van velem, jöjjön máskor - mondá nyugodtan -, dolgom van, s kend sincs oly állapotban, hogy józanon szólhatna.
- Azt hiszi, részeg vagyok? - szólt amaz megvetéssel.
- Talán az egy kortytól, melyet templom után ittam.
Ez is szép pálinka volt.
Igazi szégyen , hogy urasági korcsmában ilyet mérnek.
Nem vagyok én részeg, kedves Galambosné asszonyom, nincs miből.
De ha majd lesz, ki vén napjaimra úgy gondoskodik rólam, mint most magáról, nekem is jobb dolgom lesz megint.
- De hát mit akar tőlem? - kérdé Galambosné, ki, maga sem tudva, miért , rögtön nyugtalanabbá vált.
- Azt is megmondom a maga idején - szólt amaz.
- De ha reám teljességgel nem akar visszaemlékezni, vajon emlékszik -e még az időre, mikor az országban kolera volt, és maga a felföldön egy kisgyerekkel utazott?
Galambosné elhalványult.
- Aha! - folytatá az előbbi gúnyosan - erre, úgy látszik, mégis emlékezik .
Úgy tehát azt sem felejtette el, hogy mikor kigyelmed szekerese a Hernád mellett, egy nagy falutól nem messze, lovait itatta, hozzám hasonló szőrű asszony jött oda.
Fiatalabb volt, és nem oly rongyos, mint én most; de azóta sok idő elfolyt.
Emlékezik -e, hogy az asszony akkor egy kisgyereket is hozott magával.
- És aztán? - kérdé Galambosné, egész testén remegve.
- És aztán amaz asszony leült, és mert magok jóízűen falatoztak, s a gyermeket, azaz magok gyermekét tejjel jól tartották, az asszony magának is kért egy falat kenyeret s gyermeke számára egy kis tejet.
És azután beszélgetésbe ereszkedtek.
Galambosné asszony elmondta, hogy a gyermek, kit karjain ringat, leányáé, s hogy anyja, apja kolerában haltak meg, és hogy most maga fogja felnevelni.
- Én meg elmondtam, bárcsak az én gyermekemről is gondoskodnék valaki, mert én magam e rossz időben nem tarthatom .
Galambosné asszony ránézett a gyermekre, s mondta, hogy szép szeme van, és hogy kár lenne érte; én meg amint láttam, hogy ölébe veszi és cirógatja, azt mondtam, hogy ha el akarja vinni magával és felnevelni, szívesen odaadom gyermekemet.
- Az nem igaz - szólott Galambosné szenvedéllyel.
- Kend azt mondta, hogy a gyermek nem magáé, hanem csak az úton találta meghalt anyja mellett.
- Már most látom, hogy mindenre emlékezik, még jobban, mint én magam - mondá a koldusnő gúnyosan.
- Csakugyan meglehet, azt mondtam, hogy a gyermek nem az enyim.
Az egyszer hazudtam.
Talán azért tettem, hogy könyörületességet gerjesszek.
- Most hazudsz!
A gyermek becsületes emberek gyermeke volt.
Vánkosán, pólyáin megismerszett, hogy gondját viselték.
- Magam sem jártam akkor ily rongyosan - mondá a másik zavar nélkül -, és végre minden ember szívesen költ gyermekére.
Annyi mindenesetre igaz, hogy a gyermek nem volt Galambosné asszonyomé, és hogy én hoztam.
Akkor nehezemre esett megválni tőle, később is sokszor jutott eszembe, de azt gondoltam , jobb dolga van, mint nálam lehetne, s később annál több hasznát vehetem, ha jól nevelték, s így mostanig nem jelentettem magamat.
Végre átláttam, hogy magamban semmiképp sem boldogulhatok többé.
Vén napjaimra szükségem lesz valakire, ki rólam gondoskodik.
Elővettem régi útlevelemet, melyre Galambosné asszony nevét és lakását felírtam.
- És hát mit akar kend tőlem?
- Hát mit akarjak?
Leányomat akarom.
Ideadtam, hogy felneveljék, most fel van nevelve, én elviszem magammal.
Az asszonyok egy pillanatig hallgatva álltak szemben egymással.
Galambosné arcán borzadás vala kifejezve; az idegen nyugodtan s látszó megelégedéssel követé minden mozdulatát.
- És ki mondta kendnek, hogy a kisleány, melyet, mint beszéli, reám bízott , még nálam van? - mondá Galambosné rövid szünet után.
- Csak elébb láttam az udvaron - válaszolt a másik jókedvűen -, és mondhatom , rég nem láttam nálánál szebb leányt.
Ez majd eltarthatja szegény anyját.
- Az nem az árva leány, kit felfogadtam, hanem saját unokám, tulajdon leányomnak gyermeke.
- Aki elhiszi...
- De ha én mondom.
- És ha én meg mást mondok?
- És hogy fogja bebizonyítani? - kérdé Galambosné hevesen.
- Ha elismerem is , hogy tizenhat esztendő előtt a felföldről hazautazva egy árva gyermeket felfogadtam, hogy fogja bebizonyítani, hogy kend az asszony, kitől e gyermeket kaptam?
Én nem ismerem kendet, nem emlékezem semmi hasonlatosságra.
És ha én azt mondom, hogy e gyermek kevés nappal hozzám jövetele után meghalt, s hogy Mariska csakugyan az én unokám, amit keresztlevelével is megmutathatok, ki fog inkább egy jöttment kóborlónak hitelt adni, mint nekem?
Éppen ma várjuk a téns szolgabíró urat a faluba , már tegnap elkészítettem szobáját.
Nekem jó, kegyes uram ő, s mihelyt megjön, megkérdezem.
Galambosné talán soha életében még nem lépett fel ennyi erélyességgel, s midőn a zavart látá, mellyel az idegen főleg a szolgabíró említésénél a szobában körülnézett, csaknem megnyugtatva érezé magát.
- Jól tudom, hogy szegényembernek nehéz dolog akármit bebizonyítani olyanok ellenében, kiknek a főbíró jó emberök - mondá végre keserűen -, az is meglehet, hogy csúfosan elkergetnek a faluból.
De a főbírónál is van, hála Istennek, még nagyobb úr az országban; felmegyek én Pestre, és ha kell , Bécsbe.
Ha nyomorult koldus vagyok is, gyermekemet mégsem vétetem el magamtól.
- De hogy fogod bebizonyítani, hogy gyermeked?
- Hogy? hát ha másképp nem lehet, megesküszöm reá.
Indulatossága dacára a benyomás, melyet e szavak Galambosnéra tettek, nem kerülte el az idegen figyelmét.
- Ha a dolog bíró elébe kerül, és én nem nyugszom előbb - folytatá eltökélve -, és én ott azt mondom, hogy a gyermek az enyim, Galambosné asszony meg azt, hogy unokája, más tanú meg nincs, kitől a bíró megtudhatná, kinek van igazsága, megesküdtetnek a feszületre.
Ismerem az egész szertartást, már többször keresztülmentem rajta.
Majd meglátjuk, meg mer -e esküdni reá, hogy a gyermek, kit én az enyimnek tartok, csakugyan saját unokája.
Galambosné elhalaványodott.
Az idegen diadalmi örömmel szegzé reá sötét szemeit.
- Ugyebár - szólt megvetéssel -, ezt nem meri tenni.
Tudja, hogy az esküvés hamis lenne, és hogy aki hamisan esküszik, azt Isten megveri, ha még oly szép kereszt függ is ágya fölött, és még oly vastag könyvből szokott is imádkozni.
De szegényasszonyt megfosztani egyedüli istápjától, egy anyától elcsalni gyermekét, az istenfélő keresztyén cselekedet?
Galambosné remegett, mint a hárslevél.
Bármennyire szerette Mariskát , bármennyire borzadott a szerencsétlenségtől, mely őt fenyegeté, érzé, hogy magát arra, minél egyéb módot most nem látott megmentésére, sohasem határozhatná el.
- Kend nem mondhatja, hogy a gyermek, melyet reám bízott, a magáé volt - mondá szorult hangon.
- Akár mindjárt megesküszöm reá.
- De nem igaz.
- Az az én dolgom.
Megesküszöm reá.
Aki esküszik, annak hisznek.
Aki nem mer esküdni, hazudott.
- De csak gondolja meg - szólt ismét Galambosné kérő hangon -, örökre boldogtalanná akarja -e tenni a szegény leányt, éppen most, mikor oly szép szerencsét tehetne.
- Tudom; a gazdag parasztnak fiával.
Minek is hívják?
Igaz, Feketének .
Goromba, mint a daróc, de sok pénze van.
Annál jobb.
Nem ellenzem a házasságot, majd magam is odamegyek lakni.
- De az öreg Fekete sohasem egyeznék bele e házasságba, ha megtudja...
- Hogy az én leányom?
Az az ő dolga.
Ha nem egyezik meg a házasságba , elviszem magammal.
Ne féljen, eltartom én.
Nem fogunk koplalni: se ő, se én ; ily szép leánnyal az ember megélhet még a jég hátán is.
- Istenem, Istenem! könyörülj rajtunk - mondá Galambosné, összekulcsolva kezét.
- Még ha az emberrel becsületesen szólnának - folytatá az elébbi -, ha azt mondanák: igaz, hogy a leány a tied, de minthogy én neveltem fel, és nagyon szeretem, meg minthogy ő is bizonyosan szívesebben maradna nálam, engedd át nekem, én pedig, hogy vén napjaidra ínséget ne szenvedj, adok ennyi száz vagy ezer forintot.
Ha az emberrel így szólnának, akkor még meggondolhatná magát.
De csak szidják, szolgabíróval fenyegetőznek...
- Hát mit akarsz tőlem? - szakítá félbe a szólót Galambosné, ki ez új remény csillámánál elfelejté, hogy a szerfölötti készség által, melyet mutat, csak ellenének követeléseit neveli.
- De mielőtt ez még felelhetett volna, kocogtak, s az öreg Fekete lépett a szobába.
Az öreg gazda nagy, ezüstgombos sötétkék dolmányban, melynek zsebéből piros keszkenője lógott ki, egészen új kucsmával s különös ünnepélyességgel lépett fel.
A hatásnál is, melyet megjelenése Galambosnéra gyakorolt, feltűnőbb volt a változás, mely e pillanatban az idegennek egész magaviseletében történt.
- Majd kinn várok, míg a nemzetes asszony dolgait elvégzi - mondá a legnagyobb alázatossággal.
- Hát megtaláltad az ifjasszonyt? - szólt Fekete nagy leereszkedéssel, midőn az idegenben a koldusra ismert, kit a malomnál látott.
- Hála Istennek! - mondá a kóbor nő -, a nemzetes asszony mindjárt rám ismert, és most is oly nagylelkűen meg fogja tenni kérésemet, mint már egyszer tette.
Nekem nincs is nagyobb jótevőm a világon.
- Egy kis beszédem van a nemzetes asszonnyal, te kimehetsz.
Ha itt dolgaidat elvégezted, eljöhetsz hozzám is.
Csak Fekete házát kérdezd, minden gyermek megmutatja; majd egy kis útravalót adok.
Ha a beszéd, melyben az öreg gazda, mihelyt az idegen a szobát elhagyá , Galambosnéval szemközt leülve, kívánatát előadá, kevésbé cikornyás lett volna is; ha roppant szótagok helyett, melyeknek némelyike ostorként csak végén csattan, míg másoknál a csattanás egészen elmarad, s melyekben, a régi szokás szerint, Mariskát fiának megkérte, a legegyszerűbb beszédet használja: Galambosné felgerjedésében valószínűleg éppoly kevéssé követhette volna szavait, mint most.
Az, hogy az öreg Fekete a kóborlót ismeri, s őt házához hívta, új aggodalmakat támasztott szívében; míg a színlelt alázatosság, mellyel az asszony magát a gazda előtt viselte, azon reményt erősíté meg benne, hogy pénzáldozat által kedves növendékét az őt fenyegető veszélytől megmentheti.
Fekete uram kissé hosszas beszédének megvolt azon jó oldala, hogy Galambosné annak értelmét előre tudván, magát azalatt kissé összeszedheté.
- Nagyon megtisztelve érezzük magunkat - válaszolt megindulva -, és én bizony sohasem remélhettem, hogy a szegény leány ily szerencséhez jut.
De Maris árva, mi tőlem vár reá, oly kevés...
- Azzal én nem gondolok - szakítá félbe Fekete a szólót.
- Fiamnak van miből eltartani feleségét, és még több is, ha kell.
Mi, Feketék, sohasem néztünk a vagyonra.
Fiam szép feleséget akar, és olyat, kit szeressen; én meg nem bánom, csak jó legyen és becsületes.
Feleségem nem hozott semmit a házhoz, s mégis sose bántam meg, hogy elvettem.
A jó asszony olyan a háznál, mint a napsugár: semmit sem hoz, és mégis minden gyarapodik alatta.
Csak jó legyen és becsületes.
- Nem azért mondom, mert én neveltem, de becsületesebb, jobb leányt Mariskámnál a föld kerekségén nem találhat.
- És hogy becsületes házból való legyen - folytatá az elébbi.
- Én erre igen sokat tartok.
Ahhoz, hogy menyem nemesleány legyen, nem kötöttem volna magamat.
Se anyám, se feleségem nem volt nemes; de tudni akarom, hogy becsületes emberek gyermeke.
Ismerni akarom faját.
Azt mondják, a gyümölcs nem messze esik fájától.
Az nem igaz.
Magam is láttam elég gyermeket, kiben bizony senki sem ismert volna szüleire; de ha végre a gyümölcs maga is gyökeret hajt, akkor meglátszik származása, mert bizonyos, hogy a fa, mely belőle felnő, nem lesz különböző attól, melyen maga termett.
Higgye el, édes Galambosné asszony, minden a fajától függ.
Ha még annyi vagyont hozna a házhoz, nem adnám azért, hogy nagyanyját ismerem.
Bármi hízelgő volt is ezen nyilatkozat Galambosnéra nézve, a szegény asszony talán soha életében nem látá magát nagyobb zavarban.
Míveltebb személy , főképp miután házasság forgott kérdésben, a kénytelenséget, melyben magát látá, hogy az igazságot elhallgassa, talán fel sem vette volna; de a jámbor asszony nem szokott ilyenekhez, s most, midőn szíve s lelkiismerete először jöttek összeütközésbe, nem tudta, mit tegyen.
Szerencséjére az öreg Fekete sokkal inkább el volt foglalva saját gondolataival, minthogy a zavart , melyben Galambosnét látá, egyébnek tulajdonítaná azon örömnél, melyet ajánlata benne gerjesztett.
- És mi tagadás benne - tevé hozzá rövid szünet után -, azt is szeretem, hogy nemesleány; az ember sose tudja, nem veheti -e hasznát nemességének.
Az, hogy Mariska nemesleány, ugye, bizonyos dolog?
A tisztelendő úr mondta, hogy apja jó törzsökös nemes ember.
- Vőm az volt - válaszolt Galambosné -, jó családból való, egyik bátyja mint esküdt sokáig szolgálta a vármegyét.
Még nálam vannak irományai, a címeres gyűrű is, mellyel leveleit pecsételte.
- És ezeket az irományokat szükség esetében, ha valaki nemességén kétkednék , elő is lehetne mutatni?
- Hogyne, hisz mind nálam vannak.
- És ezzel Galambosné egy köteg írást az almáriom fiókjából kivévén, Feketének általadá.
A gazda az ablakhoz ment, felnyitotta a köteget, s nagy figyelemmel az okmányok átnézéséhez fogott.
Része deák vala, s a többit is iskolavégzett ember jobban értette volna Fekete uramnál.
De a nobilis Galambos és nemes Szabó, mely ezen a megye pecsétje alatt kiadott okmányokban sokszor előfordult, érthető vala, s Mariskának keresztlevele, melyben apja és anyja nemeseknek mondattak, már magában is eleget bizonyított.
- Régi, kétségbevonhatlan nemes - dörmögött Fekete magában, midőn az irományokat összekötözgetve ismét Galambosnénak átadá.
- És az az átkozott molnár nem hiszi.
De jól van, hadd mérgelődjenek; majd megmutatjuk nekik .
Mariska menyem lesz, és aki nem hiszi, hogy nemes, azzal majd én szólok ezentúl.
Fekete az irományok megtekintése után jókedvében a jövőről kezde beszélni .
Büszke öntudattal elmondta vagyonbeli állását, s el a változásokat, melyeket háztartásában tenni fog, ha fiának neje lesz.
Az öreg talán sohasem volt életében közlékenyebb, s Galambosné oly boldognak érzé magát társaságában , hogy a veszélyről, mely mindezen reményeket megsemmisítheté, csaknem megfeledkezett.
Végre Fekete, ki már rég elmenni készült, de búcsúzás közben mindig új érdekes tárgyra akadva, újólag beszélgetésbe ereszkedett, Galambosnét megkérte, hogy az éppen Margitnál levő Mariskával délután hozzá jöjjön; és most csakugyan elment.
Mindjárt utána ismét az idegen asszony lépett a szobába.
- Vén bolond - mondá a legnagyobb megvetéssel -, furcsa dolog lesz, ha majd megtudja, hogy az, kit menyének választott, az én leányom.
- Ha hallgatódzott, és az öreg gazdának gondolkodásmódját ismeri, reménylem , nem fogja szerencsétlenné tenni e szegény leányt.
Hisz saját gyermekének mondta; van -e anya a világon, ki gyermekét önként nyomorulttá tegye?
Galambosné, mint ki boldog álomból egyszerre a legszomorúbb valóságra ébred , első pillanatban alig foghatá fel szerencsétlenségét egész terjedelmében, s bizodalommal mondá e szavakat; de a hideg gúny, mely az idegen ajkain játszott, megsemmisíté támadó reményeit.
- És ha csakugyan nem az én gyermekem? - szólt Galambosnéra függesztve szemeit - hisz maga mondja, nem hiszi, hogy az enyim; és nekem nincs keresztlevelem, mellyel bebizonyítsam.
- Akkor mi jussa van a gyermekhez?
- Semmi jussom nincs hozzá; éppoly kevés jussom, mint közöm; de minthogy a vén paraszt a fajra tart, és nemesleányt keres fiának, elmondhatom neki , hogy annak, akit választott, faját senki a világon nem ismeri, mert azt könyörületességből csak az országúton szedtem fel.
- Ezt kend nem teheti - mondá Galambosné elborzadva, rövid szünet után.
- S miért nem - kérdé amaz hidegen -, a leány nem gyermekem, mi közöm boldogságához.
- De mit vétett kendnek a szegény ártatlan, hogy őt készakarva szerencsétlenné tegye?
- Nekem nem vétett a nyomorult, csakhogy én is megszorultam, és szükség törvényt ront.
Ha a vén Feketéhez megyek, s azt mondom neki, hogy fiának mátkájáról oly titkot közölhetek, mely reá nézve nagy fontossággal bír, de hogy annyit meg annyit kívánok titkomért, mit azonban csak akkor kell megfizetnie, ha törvény előtt bebizonyítottam, hogy igazat mondok: jótállok , az öreg nem fogja sajnálni a pénzét.
- Amit az öreg Fekete adna, azt megadom én is.
- Ez már józan beszéd - mondá jókedvűen az idegen -, csak az a baj, hogy nem tudjuk, mennyit adna az öreg Fekete; ő sokat, mindenesetre igen sokat adna .
Azt mondják, nagyon gazdag.
- Mennyit kívánsz?
- Mit tudom én, mentül többet.
Mondja meg kulcsárné asszony maga, mit ád?
- Adok ötven forintot.
- Ötven forintot! - kiáltá a kóbor nő indulattal - mikor a leánynak egész jövője függ titkomtól?
Azt hiszi -e, hogy megbolondultam?
- Adok hát százat - mondá Galambosné -, nehezemre esik, de a szegény leányért megteszem ezt is.
- S hát nem szégyenli magát?
Ilyen a pénzes ember.
Ha egy krajcárt ád, az örök üdvösséget akarja érte, s még azonfölül ezerszer annyit e világon is .
Így nem alkuszunk.
Inkább mindjárt megpróbálom szerencsémet az öreg Feketénél.
- Hát százötven forintot adok.
- Kétszázat.
- Kétszázötvenet...
Az idegen megvetéssel rázta fejét.
- Adok háromszázat - mondá végre Galambosné kétségbeesve -, s az élő Istenre esküszöm, hogy nincs több pénzem.
- A háznál meghiszem; de könnyen szerezhet.
- Miként szerezhetnék?
- Ha én lennék kulcsárné a házban, majd megmutatnám.
De nem az én gondom , akárhogy szerzi, nekem mindegy.
Adjon ötszáz forintot, és hallgatok; ha nem , elmegyek az öreg Feketéhez.
Galambosné kért, összetett kezekkel rimánkodott; elmondva mindent, mi meggyőződése szerint az asszonyra hathatott.
Hisz az összeg, melyet tőle kívánt, egész keresetét tevé, melyet Mariska számára éveken át fillérenkint összetakarítgatott.
Az idegen kérlelhetlen vala.
Ha a pénzt úgyis Mariskának szánta, azt a leány számára nem költheti el hasznosabban, mint ha a titkot megvásárolja általa.
Más az ő helyzetében bizonyosan még többet kért volna , s ő inkább hálát, mint szemrehányásokat érdemlett.
Végre megegyeztek úgy , hogy Galambosné háromszázat mindjárt lefizessen, kétszázat a lakodalom napján.
Galambosné nehéz szívvel már leolvasta az asztalon a pénzt, s az idegen örömtől, vágytól remegő kezekkel nyúlt utána, midőn amannak eszébe jutott , hogy a jövőre semmi biztossága nincs.
- De ha most a háromszáz forintot lefizetem, s később a kétszázat, ki kezeskedik nekem, hogy kend nem fog újabb követelésekkel alkalmatlankodni? - mondá kétkedve.
- Micsoda kezességet kívánhat? - szólt a másik türelmetlenül - mikor egyszer ígérem, s ha kell, megesküszöm reá.
- De lehet -e bizodalmam hozzád?
- Ha nincs bizodalma, nem segíthetek - mondá az idegen színlelt egykedvűséggel -, elmegyek az öreg Feketéhez, fogadom, lesz annak bizodalma hozzám.
- Állj meg! - kiáltá Galambosné.
- Mit használ a sok szószaporítás.
Ha mikor már azt csináltuk ki, hogy a kétszáz forintot csak az esküvés után kapom, és mégsincs bizodalma, nem segíthetek.
Mintha bizony mihelyest Fekete fia a leányt elvette, ha kitudják is, hogy nem az asszony unokája, az neki valamit árthatna; vagy én titkomért, ha ezt akkor közlöm, az öreg paraszttól verésnél egyebet kaphatnék.
De ha pénzét sajnálja, azt sem bánom.
Feladom az egész dolgot a vármegyénél, s ha aztán az ifjasszony meg mer reá esküdni, hogy amit mondok , hazugság, és hogy Maris csakugyan unokája, bizonyosan megnyeri perét, és megtartja pénzét is; csak az a kérdés, kell -e a leány majd akkor Fekete uramnak.
- Vegye kend pénzét, és hallgasson - mondá Galambosné sóhajtva.
- És az Isten megáldja a nemzetes asszonyt jószívűségeért - szólt a másik gúnyosan, midőn pénzét kendőjébe kötözé.
- Most elmegyek az öreg Feketéhez ; de ne féljen - folytatá bizodalmasan -, szót sem mondok neki, hadd gondolja a vén bolond, hogy fia nemesleányt vesz el.
Miután az idegen elment, Galambosné szomorúan fiókjába tette vissza az üres skatulyát, melyben eddig pénzét tartá, s asztalához ült.
Annyira elcsüggedt , hogy mikor később Mariska bejött, s az öreg Fekete látogatását megértve , nyakába borult, nem is örülhetett igazán.
- Jó az Isten, s meg fog oltalmazni minden bajtól - mondá, a kedves gyermeket kebléhez szorítva.
- Én áldásomnál nem adhatok egyebet.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE