Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
Sokáig némán ültek egymás mellett.
- Mi lelt? kérdé végre nővérétől Luczián.
- Majd elmondom később.
- Dorgálást kaptál nagypapától?
- Többet annál Luczián, nagyon, nagyon boldogtalan vagyok.
A fiatal fiu megdöbbenve nézett reá.
- Mi az a több? kérdé, finom szemöldökeit összehuzva.
- A legnagyobb csapás, a mi érhetett.
- Csapás, téged... mit beszélsz?
- Nagyatyánk azt kivánja, hogy Jakab neje legyek.
- Lehetetlen.
- Ugye lehetetlen?
Én is ezt mondtam, de ő nagyon meg volt sértve, és nagyon szigoruan beszélt velem.
- És te nem volnál hajlandó arra?
Edithe meglepetve tekintett Lucziánra.
Oly különös hangon kérdé az ezt tőle.
- Én !
Jakabhoz? - kiáltá aztán kezeit összecsapva, és ujra nevetni kezdett, ismét oly hangosan, mint a hogy a herczeg megrótta érte.
Jakabhoz, aki majdnem atyám lehetne.
- Ő csak harminczhat éves.
- Csak!
Hát nem elég ez?
És az ő harminczhat éve több, mint másnál, ha ötven volna.
- Mit beszélsz?
- Semmit Luczián.
Nem szeretem Jakabot, nem tudnám szeretni soha s ezzel vége!
Luczián nem felelt.
Észre sem vették, hogy már rég kiértek az alléeból s az erdő nagy részét átnyargalták és a fehér országuton voltak.
Luczián épen be akart térni egy mellék utra, midőn Edithe a gyeplőbe kapott;
- Megálljunk, mondá, tanácskozzunk.
Nagypapa eltiltá, hogy Herberthékhez menjünk, ezt elfelejtém megmondani neked.
- Miről akarsz tanácskozni? kérdé Luczián, hisz az már régen el volt tiltva, de sohasem tartottuk meg.
Csak nem fogjuk elkerülni most sem ezt a kis kedves fészket , hol az a két kis aranytollas madárka van, kik ilyenkor már a kapuban, a sövény mellett vagy ablakokban várják jöttünket...
Nem Edithe, azt nem tehetjük...
És gyorsan meginditá a fogatot, mely pár pillanatra Edithe visszarántása következtében megállt.
Hirtelen befordultak a mellékutra, a füzfa sor mellé, miknek árnyékában csörgedező patak futott; a láthatárig terjedő letarolt szántóföldek és megsárgult rét felé ügetve nemsokára feltünt a Herberth gyermekek otthona, egy kis vörös fedelű ház , melynek magasan felnyuló karcsu kéményén vidám átlátszó füst emelkedett a szürke ég felé.
Egyenesen behajtattak az udvarra, hol a rácsozott ablaknál két mosolygó gyermekarczot pillantva meg, Edithe kezével csókokat hányt nekik, kik azt örvendve viszonozták.
- Csak meg ne tudja a nagypapa: sugá Edithe Lucziánnak, ki leemelé őt az ülésből.
- Ki mondaná meg neki!
- A káplán, ki folytonosan leskelődik utánunk.
- Majd beszélek én vele: viszonzá büszkén a gyermek ifju, korához alig illő komolysággal, ha merészelne szólni.
Az idősebb testvér ugy látszott nem sokat bizott e fenyegetésbe, mert hiszen ők is csak ugy isten nevében nevekedtek a kastélyba, s a hatalmas ur ott Jakab volt, még az öreg herczegnél is hatalmasb, a káplán pedig, mind a két herczegnek kedvencze.
A ponny kocsi groomja kezébe véve a gyeplőt, léptetve haladt ki az udvarból, mely kis négyszögletű térség volt, s alig lehetett benne megfordulni, de nyáron igen kellemes hely lehetett a középen levő házcsoporttal, s kisded virágtábláival.
Most ezeket már elmosta az őszi eső.
A szelek elhordták a virágok szineit, csak sötét-sárga száraik maradtak, s az egész szomoru hatást tett a szemre, bár, a maradványokból látni lehetett a kisded udvar nyári kies voltát.
A ponny-fogat kihaladt az udvarból s ment lassan a fűzek alatt, a patak mentében vezető uton, mialatt Edithe és Luczián beléptek a házba, hol téglával kivert kövezetü előszobában voltak, s hol egyik mellékajtón örvendő kiabálással és tárt karokkal futottak elébök a Herberth gyermekek, két kis aranyszőke haju fiucska, kiket Edithe apró voltuknál fogva két karjára kapott, s vissza futott velök a szobába, hol kellemes meleg levegő s füstölt boroka illat fogadta őket.
- Kimegy a meleg a nyitva hagyott ajtón, kiabálá egy széles bodros fejkötős őszhaju asszony az ablaknál ülve, fehér varrással kezében, mire becsapták az ajtót; Edithe a földre ereszté öléből a fiucskákat kik hajszálra hasonlók, mert ikrek voltak.
- Jó napot Cordula, mondá Luczián, s szemközt az öreggel helyet foglalt.
Mindnyájan jól vannak?
- Az apróságok jól, hála istennek.
Nekem nagy bajom van - az öregség.
- Az mindnyájunkra vár, s mindenkivel közös, viszonzá az ifju filozóf vigasztaló hangon.
- A kinek nincs már dolga e földön gróf Luczián, az nem sokat törődik vele, de én , kinek szivén és vállán fekszik ez a két kis árva, az bizony aggódva érzi napról-napra való gyengülését.
- Ezeken ne aggódjék Cordula asszony: itt vagyunk mi Editheel, még mi élünk nem lesznek ők elhagyatva.
- Az isten áldja meg ezért a szóért kedves grófom, de még maga is sokáig jut abba a korba, hogy értük valamit tehessen.
Lucziánt ugy látszék sérték ezen szavak, mert nem folytatva a tárgyat, az ikrekhez fordult, kikkel Edith a földön ült, s halkan beszélgetett.
- Nincsenek hirei a kapitánytól? kérdé a fiatal leány Cordulától.
- Semmi, semmi kedvesem, viszonzá bus hangon az öreg nő.
Három hónapja hogy nem tudatott magáról, talán el is veszett valahol a tengeren.
- Oh dehogy veszett, - mondá gyorsan Edithe.
Annak már hire járna, az ujságok leirták volna.
- Igazán? hát lehet azokra adni?
- Hogyne, hisz azokból tudunk meg mindent, és ha hajótörés vagy szerencsétlenség történik, rögtön benne van az ujságokban.
- No köszönöm ezt a felvilágositást comtesse, igazán sok álmatlan éjet okozott már nekem ez a bizonytalanság.
A két kis Herberth gyermek ragyogó arczczal szemlélte majd Edithet, majd Lucziánt .
Alig voltak öt évesek és senkit sem szerettek a világon ugy, mint a testvérpárt, kik az egyedüliek voltak, kik törődtek velük s kik nekik játékot és olykor süteményt hoztak.
- Ne egyenek sokat, Hugó! kiáltá Cordula, látván, hogy nagy mohósággal rakják szájukba a kapott enni valót.
Tibáld, magának mindjárt megárt minden, ismét beteg lesz s akkor aztán nem tudok velök mit kezdeni.
Az az istenadta körorvos annyit sem ért a gyermek betegségekhez, mint én magam.
A kis fiuk szünetet tartottak a falatozásban, Edithe pedig elvette tőlük, a mi még megmaradt s az asztalra tette.
A szoba, melyben mindez történt, egyszerüen és régi divatosan volt butorozva.
A butorok mindenféle korszakra emlékeztetének, s az első pillanatban látszott, hogy más helyről lettek ide összehordva, izlés, czél és összhangzat nélkül, csak épen hogy helye legyen mindannak, a miket valószinüleg nem tudtak hova tenni.
Az ablakokat sötét kék alapu, nagy sárga virágos karton függöny diszité.
A padló pedig vastag persa szönyeggel volt bevonva, mely egykor igen sokba kerülhetett, de ma már ócska , itt-ott rongyos volt s első perczre látszott, hogy mig a függönyök valamely cseléd vagy fürdő szobából kerültek ide, a szőnyeg diszes terem méltó darabja volt.
A főfalat fekete, tágas XIV. Lajos korabeli rococo-ágy foglalta el, zöld selyem damaszk-függönyökkel, most a két kis Herberth gyermek nyughelye.
A két ablak közötti falon aranyrámás hosszu tükör függött, alatta széles ülésü kanapéval, hat tágas karszék körülötte s egy diófa-asztal, melyen gyermekjátékok és képes könyvek hevertek.
Az ablakmélyedésben deszkaemelvény állott, rajta székekkel, melyek egyikén Cordula ült, a ház és gyermekek gondviselőnője s az egykori Herbert kapitányné született Metopfran Julia herczegnő dajkája.
A szoba három ajtóval birt, egy az előszobából nyilt, kettő jobbra és balra Herberth kapitány szobájába s annak szemközt az ebédlőbe vezetett.
- Itt maradnak uzsonnán comtesse? kérdé Cordula.
Akkor fölteritek az ebédlőben.
- Nem, nem, köszönjük; sietnünk kell, őszi napon hamar este lesz.
- Maradjanak Edithe néni! kiálták a kis fiuk bele csimpeszkedve unokatestvérük ruhájába, maradjanak és kis kezeiket kérve tették össze.
Ezalatt megeredt az eső.
A rétek fölött sürü ködpára lebegett, homályba boritva a kéklő távolságot.
Az udvaron levél levél után hullott le a száraz bokrokról; Luczian az ablakhoz állt és kedvetlenül nézte a természetnek ezt a hirtelen változását.
- Mennünk kell, mondá határozottan Edithe, aztán megölelte Hugót és Tibáldot .
Nemsokára eljövünk hozzátok, de ma nem maradhatunk.
A kis fiuk megnyugodtak, egymásután ugráltak föl az ablak deszkaemelvényére s kis fejeiket az üvegig nyujtván föl, meggyőződtek, hogy csakugyan rossz idő van.
- Menjünk, menjünk, sürgeté Luczian nővérét, ki gyorsan magára öltvén felső ruháját , elbucsuzott és kifutva a házból, a lépésben föl és alá járkáló fogat után iramodtak.
- Későn lesz mire a kastélyba érünk, mondá nyugtalanul Edithe, midőn a kocsin ültek , csak ne kerestessen az udvarmester, mert ha nem találnak megviszik a hirt nagypapának, hogy merre jártunk.
Az eső szembe jött velök s a komor hideg szemükbe csapkodá a nagy csöppeket.
Már a park magas vasrács keritésénél voltak, de majdnem negyed óráig tartott, mig a mellett haladva, a kapuig értek s nagy nyugtalansággal hallották az ebéd első csengetését , melyről tudták, hogy tiz percz mulva követi a második, midőn már a teremben kell lenni.
Luczián megereszté a gyeplőt s a két csinos kis állat teljes erejéből ügetett .
Majdnem árkon-bokron rohantak keresztül, mig végre a lépcsők aljához értek, hol kétes világosság derengett, mert a szél ide-oda hajtogatta a lámpák lángját.
Sötét alakot láttak a lépcsőnél állni, ki mély meghajtással üdvözlé jöttüket, a káplán volt, kinek megpillantásakor mindketten hideg borzongást éreztek és gyorsan futottak föl a lépcsőn, ki-ki szobájába sietett, hogy az ebédhez minél gyorsabban átöltözzek...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE