Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A z ég lejött a magasból és ráfeküdt a háztetőkre.
x Szüntelenül hull a hó és nökvekszik az utcákon.
Már bokáig ér.
De a köztisztasági hivatal hiába ragasztja ki a plakátjait, hiába hívja hólapátolásra a munkásokat 20 koronás napszám mellett.
Röhögve olvassák és odébb mennek és felszedik a munkanélküli-segélyt.
A hó pedig nő és emelkedik, befújja a kapuk alját, már térdig ér a csendesebb sikátorokban.
A Keleti-pályaudvar tájékán olyan a hó, mintha porzódó fehér szántásban gázolna az ember.
Benn a fedett pályaudvaron is puhán jár a lépés.
Ott a piszok és rothadt ételhulladékok nőnek halomba.
Senki se takarít többé.
Van munkanélküli-segély!
Ma már az üdítő-állomáson is elviselhetetlenül nehéz szag fojtogatott.
Férgek mászkáltak a falon.
A sebesülteknek kijáró kenyér szinte ehetetlen.
A tea már csak moslék.
Kályhát nem fűtöttek és a hideg megmartaaz embert.
Soha a háború alatt olyan kétségbeejtően szomorú nem volt ez a hely, mint most.
Pedig a sebesültek mintha fogynának, átutazó katonával van tele a terem.
Jönnek messze csataterekről rongyosan, éhesen és gyakorta csak ott tudják meg, hogy nem mehetnek már haza.
Nincs hová ...
Szerbek, oláhok, csehek szállták meg a magyar parasztok ősi falvait.
Egy székely huszár ült a pádon és hangosan átkozó- dott és közben fel-felzokogott, mint a gyerek.
Egy öreg bánáti paraszt, sebesült vén katona , két térdére könyökölt és a szeméből csak hullottak-hullottak a könnyei, — Die Serben san bei unsl Armes Vaterland, armes Vaterland.
— És a szanitétsz-őrmester vörösgombos sapkája alatt röhögött.
Aztán egy asszony jött be az ajtón, két kicsi gyereket húzott maga mellett .
Kenyeret kért.
Három napja jöttek étien: — Károlyihoz megyek, — tegyen igazságot.
Az uram hivatalnok odalenn a Bánságban.
Elfogták a szerbek .
Megbotozták, hogy elájult bele és lecsukták.
A többiek is így vannak.
Aki nem teszi le a szerb hűségesküt, az botot kap, meg börtönt.
Nincs már ott, kérem alássan, magyar közigazgatás!
A csen- dőrjeinket is lefegyverezik.
Aztán meg rekvirálnak, nem fizetnek.
Újság se jár, mindet elkobozzák.
Azt mondják "kutya a magyar *** meg, hogy ott már Szerbia van.
Posta sincsen.
A magyarok levelét felbontják és ha pénz van a levélben, azt megtartják maguknak.
Az egyik katona egészen közel jött és tátott szájjal figyelt.
— Maga is bánsági ?
— kérdezte az asszony.
— Na hát akkor ne menjen ám haza.
A szerbek besorozzák a mieinket.
Elviszik kényszermunkára.
Onnan pedig nem jön vissza senki.Az ember egy darabig értelmetlen arccal nézett rá, aztán gyámoltalanul motyogta: — De hiszen most béke van ...
Közben szürkülni kezdett az este.
A szurtos terem nagy csillárja sötéten lógott le a mennyezetről.
Hevenyészett oldalkarok égtek és kellemetlen elszórt világosságokat fúrtak bele a homályba.
Egy vak katona, aki kék pápaszeme alatt állandóan furcsán mosolygott, mintha görcs kényszerítette volna az arcát , hanyatt feküdt a lócán és a sapkáját világtalan szemére borította.
Ugye alföldi ember maga?
Szalontáról való vagyok, dünnyögte álmosan.
És egyszerre láttam messze a rónát, mialatt ezt mondta, nyarak rekkenő melegében és láttam a legényt elnyujtózva boglya tövén, ahogy déli pihenőre a nagy világosságban a szemére vágja pántlikás, pörge kalapját.
Régi szokásból most is így tett, pedig a világosság nem kápráztatja többé és a földet, amelyen ezer éve álmodnak szépet magyar legények, el akarja rabolni az oláh.
Szegény!
Vájjon tudja-e, hogy hiába adta oda két fiatal szemét?
Az egyik szanitétsz bejött és mondta, hogy sebesültek vannak odaát a barakban .
Vera testvéremmel teát és kenyeret vittünk.
Ahogy mentem, a fal végéből beszédet hallottam.
Katonák beszéltek maguk között:
"Úgy beleszúrtam a bicskámat, hogy a hátán jött ki.
A másik megugrott."
— " Én is elküldtem egyet",
dörmögte egy mélyebb hang.
— Azt hittem álmodom.
Állva maradtam, de ettől kezdve nem igen értettem, amit mondtak, sajátságos tolvajnyelvenbeszéltek maguk között.
Följelentem őket, — csak egy pillanatra gondoltam ezt.
Ekkor láttam, hogy az aranycvíkkeres, vörös karszalagos őrmester, odamegy hozzájuk és kezet fog velük. ..
Nem, nem lehet itt már semmit feljelenteni.
És odébb indultam.
Mögöttem hangosabb lett a beszéd.
Közben egy nevet mondtak.
De ez csak öntudatom felszínét érintette.
Egy darabig csak hangzás maradt , jóval később eszméltem rá: hiszen én már hallottam ezt a nevet.
Kun Béla, — ez az ember kommunista agitátor volt Oroszországban.
Több társával őt is Trockij küldte haza, hogy neki dolgozzék Magyarországon.
És ezek az agitátorok állítólag pénzt is hoztak magukkal.
Sok pénzt.
Azt mondják , összeköttetésben voltak az októberi eseményekkel.
Mások is jönnek utánuk.
A kormány tud róla, mégis átereszti őket a határon.
Trockij, Liebknecht , Luxemburg Róza és ezek . ..
Szálak szövődnek a távolságok felett, alagutak kúsznak a föld alatt.
Budapest külvárosaiban már véresszemű, csúf fenevadak járnak.
Ma még a falhoz lapulva, behúzott körömmel, nesztelenül lopakodnak a homályban.
De holnap, — ki tudja?
November 23 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE