ELTE regénykorpusz

A lmatlanok mostanában az éjtszakák, de azért nem tudok dolgozni.

Mintha a szépség minden szava elkallódott volna abban a mocsárban, amelyben a napok gázolnak, semmi sem jut az eszembe.

Agyvelőm kétségbeesett sivárságában csak a rémhírek kószálnak, melyeket elhoz a reggel és nem hazudtol meg az alkonyat.

Ma éjjel leveleket írtam.

Reggel leküldtem bélyegért.

A bélyegeket oda tették az íróasztalra.

Mi ez?

A király, a királyné, a parlament képe felett fekete nyomtatás, egy szó: "Köztársaságé Keresztbe nyomtatott betűk a királyné finom kis fején.

"Köztársaságé ez a szó fut át Szent István koronáján a király homloka felett.

Ami november 16-a óta annyiszor megfordult az eszemben, most szinte szorongva nyilait a szívemen át:

A korona, a koronánk . . .

Nem ékszer az, nem pompa és nem dísz, de maga Magyarország, Királyságok jöttek és mentek a földön, nem volt azonban népe a világnak, melynek valaha is azt jelentette volna a koronái a, mint amit a mienk nekünk jelent.

A magyar korona minden magyar és minden magyar rög és minden termés és minden aratás ...

Benne nem csupán a királyságot tépik le az ország fejéről, hanem azt, ami voltunk és ami lehetünk.

Ájtatos homályban, vaspántos ládában, fenn a budai várban él évszázadról-évszázadra az aranyba öntött ősi szimbólum és ezer éven át mindössze ötven- háromszor, ötvenhárom király fején vonult el koronázások napján a magyar fold felett.

És egyszer, mikor az ezer év fordult, a Millennium ünnepén ... kitéve közszemlére, akkor állt ott a koronázótemplom oltára előtt.

Jött a nép , láttam a szememmel: galambősz magyar parasztok, munkások, urak jöttek és mind térdet hajtottak a korona előtt, mintha szentség lenne.

Térdet hajtottunk : önmagunk előtt borultunk le.

És láttam Károly király fején egy decemberi napon a fejedelmi Buda vén falai alatt, hatvanhárom vármegyénk zászlóinak a lobogásában, rivalgó éljenek között, a nagy tiszta Himnusz gyönyörű dalában.

A hazaárulók és hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáiét.

Ök azt hitték, hogy a király fejéről taszítják le.

Pedig az a korona nemcsak a király fején volt.

Mint egy aranyabroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szlavóniát, — a róna egész birodalmát, melynél területében egységesebb ország nincs Európa földjén.

És most, hogy az aranyabroncs nem fogja többé össze , széthull és bomlik az, ami végtelen időkön át egy volt.

Gyámoltalan féltés támadt bennem.

Mint az életnél élőbb lényt babonásan félteni kezdtem a koronát.

Ügy éreztem: csak addig vagyunk, amíg van.

Pusztulása reménytelenné tenné a mi pusztulásunkat is.

Mit forgatnak fejükben a hatalom mai birtokosai, akik gyűlölnek mindent, ami múltúnkkal és jövőnkkel összefügg ?

Károlyi nem fogja őket akadályozni, tőle ugyan azt tehetik a koronával, ami nekik tetszik.

A napokban Ambrózy gróf, a koronaőr elment Károlyi Mihályhoz és bebocsáttatást kért.

Károlyi éppen villásreggelinél ült és gróf Pejacsevich Márkus volt a vendége, aki mindezt elmondta nekem.

A komornyik jelentette gazdájának, hogy a koronaőr kinn vár.

— Hadd várjon, — mondotta Károlyi — reggelizem — és nyugodtan tovább evett.

Egy idő múlva megint jelentették neki, hogy Ambrózy gróf sürgősen szeretne vele beszélni, mert el kell utaznia.

Károlyi, akihez bejelentés nélkül mehet be Kéri , Jászi és Pogány, megint kiüzente az ország egyik zászlósurának, hogy várjon .

Szivarra gyújtott és a feketekávéjához ült.

Ismét eltelhetett vagy egy félóra , mikor harmadszor üzent be a koronaőr.

— Hát ha nem várhat, akkor menjen, — mondotta Károlyi Mihály.

Pejacsevich kérlelni kezdte.

Károlyi végre is engedett.

— Nem bánom hát, de két perc alatt végzek vele.

Kiment, szivarral a szájában és két perc múlva csakugyan visszajött.

— Elintéztem, — mondotta és nevetett hozzá.

— Azért jött Ambrózy, hegy megkérdezze, mi történjék már most a koronával ?

Mondtam neki: tedd egy bankba , vagy dugd zsebre, bánom is én ...

És a szemem előtt egyszerre megint felmerült a koronázó templom ájtatos homálya .

Az oszlopok, az ívek és az oltár előtt, bíboron a korona sápadt aranya...

Egy vén paraszt galambősz fejét látom, éles turáni arcát, mintha vésővel vágták volna bele a templomi derengésbe, meghajlik és kérges keze keresztet vet a mellén.

November 25 .

Tormay Cécile

Bujdosó könyv

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Tormay Cécile

Bujdosó könyv