Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
— Eltörött — mondotta és
hozott be a szo
letette a sévres-i
pásztort és letört pici kezét az asztalomra.
Formája egy pillanatra elragadóan tükröződött a gondolataim közé.
Vagy talán csak azért volt olyan meseszerű és szép, mert annyira csúnya és leverő volt mindaz, amire nekünk mostanában gondolnunk kellett ?
Ügyis tudom, hogy itt telel tenálad, — mondotta Anyám, egy kis szemrehányással, szinte utalva apró megbízásaira, melyekről időnként megfeledkeztem.
Azonnal elviszem . ..
Nem, hiszen ráér, ha valami más dolgod van.
Egyszerre nem volt többé semmi más dolgom avilágon, csak az ő kis porcellánfigurája.
És elbúcsúztam tőle és mentem.
Sötétedett.
Elvétve, féllánggal égtek a gázlámpák, A házak előtt tegnapi szemetesládák álltak, melyeket nem fuvarozott többé senki sem.
A ládákból erjedt, savanyú szag terjedt a levegőbe és táplálta a járványt, mely hetek óta kísért a városban s befordul a söpretien kapukon, feloson a piszkos lépcsőkön és a fűtetlen szobákban ráteszi kezét az emberek mellére.
Az Akácfa-utcába értem.
Az utca jóformán egészen sötét volt.
Csak a boltok lámpái vetettek ki sárga kockákat a gyalogjáróra.
Az egyik szegényes kirakatban régi porcellánok álltak.
Benyitottam az ajtaján.
Odabenn a polcok, az asztal, minden tele volt törött porcelánnal és a ragasztómester kalappal a fején , télikabátban ott ült a hidegben a sok cserép között.
Mintha egy németalföldi piktor festette volna oda.
Az arca nemes szabású volt és nagy ősz szakálla eltakarta a mellét.
Mutatóujján régi címeres gyűrűt viselt.. .
Egyszer, hogy ott jártam nála, elmondta, hogy vidékről került fel Pestre.
Volt földje, vén fák alatt szép oszlopos udvarháza, négy lóval járt és kedvtelésből régi porcellánokat gyűjtött.
Aztán elment a föld is, a ház is, a négy ló és a gyűjtemény s csak az a tudománya maradt meg, hogyan lehet az eltört porcellánokat megragasztani.
Most ebből él.
Szűkösen, valahojg ...
Mikor kijöttem a boltjából, nem mentem mindjárt haza.
Egyik utca hívott a másik után s én ballagtam előre és szomorúan gondoltam annak az őszfejű magyarnak magyar sorsára.
Bolt bolt mellett maradt el mögöttem.
Weiszok, Braunok , Schwarzok üzletei.
Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai.
Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipözsinórt árultak a pesti utcáK szegletén.
Téglát soha sem hordtak, földet sem kapáltak.
Könnyen kerestek: vettek és eladtak.
Ma már boltiuk van.
Milliók bölcsőié.
Ők ott kezdik a szűk utcában, ahol a mieink tengődve végzik.
Túl a Dob-utcán a Rombach-utca tájékára értem.
És a budapesti ghettó zsivaiogva nyüzsgött körülöttem.
Senki sem szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét.
Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete.
Ötven év alatt birtokukba vették a várost.
De azért csináltak maguknak még egy külön ghettót is.
Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek.
Az újonnan épített utcák és házak sebesen piszkolódtak.
És a kapuk torkából ugyanaz a szag árad, amelyet az amszterdami, a római és a velencei ghettó- ban is éreztem ...
Felpillantottam.
Mintha egy idegen városban jártam volna, melynek házai hangtalan tanácsot tartottak maguk között a világított boltokon felül a sötétben .. .
Amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva.
Köd szakadt és alatta látható lett az utcák arcjátéka.
A győzedelmeskedő idegen faj biztonságérzete úgy megnövekedett, hogy szinte már elfeledte beburkolni magát.
Pedig sokáig titkolódzón.
És mi itt éltünk és nem hallottunk, nem láttunk semmit.
Nem kerestük az események eredetét és míg ők fanatikusan fogták egymás kezét, faluvégi pálinkam-érőkön, tömeglakásokon , szerkesztőségeken, boltokon, bankházakon, palotákon át, végig öt világrészen, mi árva magyarok nem tudtuk megfogni egymás kezét még kicsiny országunkban sem.
Csak most eszmél közülünk egyik-másik, pedig már tegnap is történt az, ami ma történik.
Akkor titkos homályban, most világos nap alatt.
A bevándorló kitúrta fajunknak az arcvonását az űrből, kivájta a lelkünket a dolgokból és a saját arcát, a saját lelkét tette a helyébe.
Régóta tart már itt a baljóslatú mozgalom.
Idegenből jöttek emberek, akik csak nekünk voltak idegenek, de nem a ghettó népének.
Ők súgtak egymásnak dolgokat, amelyeket mi nem hallottunk és odébb mentek más városok ghettóiba, ott is súgtak és onnan is odébb mentek .
Trockij járt Budapesten.
Évek előtt lakott itt.
Mások is jöttek, olyanok , akikről csupán a ghettó népei tudták, hogy mit akarnak.
Mi csak lárvákat láttunk, melyek összehajoltak, de sohasem hallgattuk ki, amit egymásnak súgtak.
Ebben a percben egyszerre úgy éreztem, mintha az egész városnegyed beszélne , mintha lakóinak ősi könyvéből mondana valamit mi rólunk minden utca és minden ház: "Szemük van és nem látnak, fülük van és nem hallanak".
Vándorló tekintetem hirtelen megakadt.
Hárman voltak.
Az egyik négerarcú volt.
A másik nehéz, hájas képű.
A harmadik egészen kicsi és a szemhéja vörös volt, a pillái fehérek, összedugták a fejüket.
Egy kirakat elé álltam és úgy tettem , mintha azt nézném.
Ök hárman elhallgattak.
Láttam az üvegben, ahogy oldalt pillantottak, összeintettek és odébb mentek ...
Szemközt két kaftános jött .
Prémes kalap volt a fejükön.
Piszkos kezük hevesen mozgott a válluk magasságában.
Az egyik mondott valamit, a másik a földre nézvehallgatta .
Szuríos ujjával megfogta pájeszét és egyenesre húzta az arca mellett, le az áliáig.
Egy darabig így állt töprengve és elvétve szavakat mormogott.
Ekkor vehette észre, hogy figyelem.
Hirtelen elharapta a szót és eleresztette a pájeszét.
A tincs visszagöndörödött a füle mellé.
Ezek is odébb mentek.
A Király-utca hemzsegett körülöttem.
Fésületlen, kövér asszonyok álltak az egyik kapu aljában.
A gyalogjárón selyemruhák suhogtak, a piszok szagával komisz parfüm szaga keveredett.
Gyerekek visítottak.
A héberbetűs vendéglőkből foghagymabűzös ételszag áradt.
A kicsiny boltok ajtaja szüntelenül nyílt és csukódott és a rájuk akasztott holmik himbálóztak.
Láncok, órák verődtek az üveghez; harisnyák, szalagok libegtek.
Rosszul világított kirakatok, viselt ruhák, cukrászsütemények, koppasztott libák, ékszerek, cipők.
Egy asszony gyerekkocsiban szappant tolt.
Az utcaszegleten fügét árult valamiféle kaftános görbelábű kis rém és dülledt szemével felpislogott a tolongó emberekre.
Egy vörösszakállú megállt mellette.
Sebesen beszéltek és közben úgy mozgatták a szájukat, mintha forró ételt forgatnának benne.
Amint közeledtem hozzájuk, a vörösszakállú sarkon fordult és beugrott egy aranymüvesboltba.
Utána néztem.
A kirakatban furcsa öreg óra állt.
Vájjon mit kérhetnek érte?
Az ajtóra akasztott láncok csilingelni kezdtek, amikor benyitottam.
A füstös mennyezetről ernyős lámpa lógott le mélyen a pult fölé, melyen üveg alatt gyűrűk és függők guggoltak a bársonypárnákon.
A lámpa ernyője leverte a fényt és árnyékban hagyta az arcokat.
A szegletben többen álltak, de ahogy észrevették, bementek a bolt mélyébe.
Csak egy lompos puhatestű leány maradt ott.
Mialatt kérdezte, mit akarok, minduntalan borzas fekete hajába kapott és megvakarta a fejét.
Közben az ajtót figyelte.
Mikor nyílt, sebesen lehajolt a pultra és a nélkül, hogy felpillantott volna, maszatos hüvelykujjával hátrabökött a válla felett, mintha oda mutatna.
Költekezőn öltözött prémkabátos férfi ment el mellettem; az arca végtelenül közönséges volt.
Hirtelen behúzódott a többi után.
Aztán egy tengerész jött, azt is magukhoz hívták.
Suttogva sok hang mormogott a homályos szegletben.
Kétségbeesett kényszer hajtott .
Előrenyujtottam a nyakamat.
Hallani akartam valamit, egy mondatot, amit nem szánnak nekünk, amit maguk között beszélnek, de egy szót sem bírtam megérteni . . .
az üzlethelyiség libazsírszagú fülledt melege fojtogatni kezdett.
— Nem, ez nem felel meg, — vetettem oda a leánynak és az undor borzadásával kirohantam a boltból.
Sebesen mentem előre, szinte futva iramodtam a tömegen át, mintha egy összeesküvés hálójából menekülnék, amely körülöttem hullámzott, de amelyet megfogni még sem lehetett, mert ahol hozzáért az ember, szétmállott, mint a nyálka.
Sötét prédalesés volt az egész városnegyed.
Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve.
Házaiban vad mohó éict virrasztóit, mely sok ezer év óta sohasem hunyta le a szemét.
El, el innen, ki a szabadba !
És közben szinte újra láttam a körúti kis zugszálló szobáját, a tanácskozó zsidókat, az orosz pénzt az asztalon, láttam az arany- cvikkeres őrmestert, aki Kun Béla nevét mondta a katonáknak és felötlött Jászi és Kunfi és Hatvány Lajos arca és a kis görbelábú rém az utcaszegleten, a vörösszakállas és a lompos leány ...
Mind egyet akarnak, ők, akik fogják egymás kezét, mind, valamennyien és mi nem tudunk többé semmit sem akarni
Éjjel felhívást írtam Magyarország asszonyaihoz.
Asszonyok!
Ne aludjatok, mert a gyermekeiteknek nem lesz hová iehajtamok a fejüket...
November 26 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE